5. Salföldi Dalföld (2019. július 6.)

Tóth Viktor - Gyárfás István duó, Indigó, Barabás Lőrinc

            A művészeti fesztivál második napjának első hivatalos programján csak gondolatban vettem részt. Bár csupán az ábrahámhegyi strandig kellett volna elvonszolnom magam, hogy láthassam a Magyarhang zenekar csobbanását a Balatonban, mégis úgy döntöttem, tartalékolom az erőmet a későbbi koncertekre. Felvetődhet bennetek a kérdés, hogy minek járok egyáltalán nyári fesztiválokra, ha ennyire nem bírom a hőséget. Leginkább azért, mert a fizikai megpróbáltatásaim dacára sem tudok ellenállni a minőségi időtöltésnek. Igazából a „nagyobb” rendezvények köre számomra erőteljesen leszűkült részvételi szándék szempontjából. Ennek számtalan oka van, ezek felsorolásától most eltekintenék. A Salföldi Dalföldön idén megtaláltam azt, amit általában a hasonló jellegű fesztiválokon keresni, és rendszerint hiányolni szoktam. Az ízlésemnek megfelelő élő zenéken túl a családias hangulatot, a barátságos légkört, és nem utolsósorban a nyugodt, fenséges környezetet.

            Tóth Viktor nyitott jazz órája előtt - enni- és innivaló után kutatva - lakótársaimmal a Salföld Majorban kötöttünk ki. Nem tudtunk ellenállni a zsíros kenyér hívogató illatának. Ráadásul a Major bolthelységében nagy meglepetésemre képeslapokat is árultak. Mivel imádom őket, rögtön vettem hármat a kínálatukból. A málnaszörpömet szürcsölgetve előbb a távoli lovakat bámultam, aztán a közelünkben elnyúlt cicákat. Bevallom őszintén, elég nehezen keltem fel onnan.

Salföld Major

            A jazz óra Tőke Gyula pajtájában került megrendezésre. A másfél órás zenei ismeretterjesztő előadáson olyan fél óra után kezdtem el érezni azt, hogy leginkább a túlélésre koncentrálok. A ritmus még megvolt, talán az AABA zenei forma is, de aztán sajnos sokszor vesztettem el a tartalmi gondolatmenet fonalát. A meleg mellett nemcsak a millió apró légy bosszantott, hanem az olykor-olykor arra vetődő ló- és kecskedarazsak is. Így a pajta falain kiállított Csóka László festményeken sem túl gyakran tudott nyugodtan megpihenni a tekintetem.

Nyitott jazz óra Tóth Viktorral

            Tóth Viktor (alt szaxofon) és Gyárfás István (gitár) duó koncertjéig lakótársaimmal a pajta udvarában beszélgettünk, a kerti fűszernövények illatában. Méhes Csaba pantomimszínházi előadására ez idő alatt a pajta zsúfolásig megtelt. El sem tudtuk képzelni honnan került elő az a sok kisgyermekes ember. Mire Tóth Viktorék koncertje elkezdődött a szomszédos iskolaudvarban, szerencsére a hőség valamelyest enyhült. Kezdtem magamhoz térni. A zene kellemesen ballagott el a naplementével. Azt ugyan nem teljesen értettem, hogy egy jazz duó miért nem tudja/akarja felvenni a templomharang zúgásának ritmusát, ha már egyszer az is csatlakozott néhány perc erejéig a formációhoz. Eszembe jutott a néhány évvel ezelőtti salföldi Harcsa Veronika – Gyémánt Bálint koncert, s a dal, ami szinte tökéletesen illeszkedett ebbe a harangjátékba. Az emlékeimbe merülve inkább azt hallgattam, ameddig a harang szólt.

Tóth Viktor és Gyárfás István

            A Hungarian Folkembassy és Bognár Szilvia előadása alatt visszasétáltunk a pajtához enni, mert az iskolaudvarban már nem volt szabad asztal. A zenét ott is tudtuk élvezni, de a szúnyogok túlságosan hamar megtaláltak bennünket. Menekülőre kellett fognunk, azonban mindenhol hatalmas felhőkben zümmögtek körülöttünk. Még a pulóverem sem nyújtott túl sok védelmet ellenük. A magunkra fújt szúnyogriasztótól is csak a testünk ragadt. Csíptek bennünket, ahol értek.

            Még elkaptuk a sok nézőt vonzó népzenei koncert utolsó két számát. Mint a hiénák úgy várakoztunk a felszabaduló székekre, hogy az Indigó zenekar koncertjére jó helyet szerezhessünk magunknak. A földön már nem szívesen üldögéltünk volna. Nem volt ugyan olyan hideg, mint a fesztivál előző estéjén, de azért ismét elgondolkoztam azon, hogy felvegyem-e a piros esőkabátom.

Palágyi Ildikó projektjét (Palágyi Ildikó - ének, Gyémánt Bálint - gitár, Bartók Vince - basszus, Szabó Dániel Ferenc - dob) a szegedi Jazz-kocsmában hallottam először. A Northern Song című számukba, amihez Ászity Boglárka azóta készített egy fantasztikus animációs videót is, már akkor beleszeretettem. Ez a dal ugyan most nem hangzott el, de bemutatásra került egy friss szerzemény, amiből részemről egy újabb szerelem lett. A dalból egy részletet láthattok is a bejegyzés végén felrakott videómban.

Indigó

A zenekarnak nem volt egyszerű dolga. A színpadot a fények miatt szó szerint elözönlötték a rovarok. Már a látványtól is rosszul voltam. Ezért minden tisztelem őket illeti, hogy ilyen derekasan helyt tudtak állni. Nekem ez annyira nem sikerült videózás közben. Néha bizony csapkodtam a kezemre szállt szúnyogokat, ami meg is látszik a felvételeken.

Az Indigó után Barabás Lőrinc Algorhythm című albumának bemutató koncertje következett. Mivel nagyon szeretem a kísérleti elektronikus produkciókat, egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy végül ez a koncert lett a fesztiválon a kedvencem. Úgy éreztem, hogy ez az előadás méltón koronázta meg az 5. Salföldi Dalföldön eltöltött két mesés, élmény dús napomat.

Barabás Lőrinc

A fesztivál záró napjára már nem tudtam ott maradni. A buszos utam hazafelé pedig felért egy kisebb katasztrófával. Nem fejezhetem azonban be ezt a bejegyzést ilyen negatívan, ezért hajnali vendégünket még mindenképpen megemlíteném, aki szállásunk udvarán bukkant fel 4 óra körül. Egyik lakótársam épp kiment egy kicsit levegőzni a faházunk elé, amikor megjelent előtte egy gyönyörű róka, szájában valami nagy, hófehér zsákmánnyal. Szólt nekem, ha már úgyis fent voltam, hogy nézzem meg én is. A róka egy ideig ott álldogált velünk szemben, aztán amilyen hangtalanul érkezett, olyan gyorsan el is tűnt a szemünk elől. Talán csak álom volt az egész.

5. Salföldi Dalföld (2019. július 5.)

            Sajnos idén nem tudok eljutni a Művészetek Völgyébe, de sok jó művészeti fesztivál van Magyarországon, amik a részemről még felfedezésre várnak. A Salföldi Dalföldön egy szerencsés egybeesés következtében három évvel ezelőtt már egy koncert meghallgatása erejéig jártam. Akkor azonban úgy véltem, hogy autó nélkül a fesztiválra kényelmesen eljutni szinte a lehetetlenséggel egyenlő, ezért ugyan követtem a programokat, de nem gondoltam, hogy újra ellátogatok majd erre a vidékre. Most is megnéztem a koncert kínálatot, amit kimondottan vonzónak találtam, de meg sem fordult a fejemben egészen szerdáig, hogy Kapolcs helyett ide elmehetnék. Nővéremék vetették fel, hogy nézzek jobban utána, mert ez a Salföldi Dalföld igazán nekem való lenne.

            Az internet segítségével azonnal kiderült, hogy szállás nincs se Salföldön, se a környező településeken, mint Ábrahámhegyen vagy Kékkúton. Ezzel eldőlni látszott, hogy idén is csak virtuálisan leszek jelen az eseményeken. Mivel szeretek hozzászólásokat olvasgatni, ezért a fesztivál facebook oldalán is elnézelődtem szerda délután, s kiderült, hogy valaki felajánlott két helyet maga mellett egy faházban, ahol ő egyedül tartózkodott volna. A hozzászólót alaposabban megnézve örömömben szinte felkiáltottam, ugyanis az egyik volt csoporttársam volt az egyetemi időkből. Azonnal felhívtam. Egy 4 személyes, fürdőszobás, két hálórészes faházban foglalt szállást Ábrahámhegyen, s ugyan ketten már bejelentkeztek, de még én is pont befértem. Végül a volt csoporttársam a fesztivál önkénteseként kapott egy másik szállást, de némi telefonálgatás után csütörtökön bizonyosságot nyert, hogy pénteken utazok a Balaton északi partjára.

Salföldi utcarészletek

            Órákig böngésztem a menetrendeket és a telekocsi hirdetéseket. Fontolgattam, hogyan jutok el a legkönnyebben, és a leggyorsabban Szegedről Ábrahámhegyre. Végül 1 átszállással Veszprém érintésével hajnali fél hatkor indulva majdnem 7 óra alatt buszoztam el a célig. Mivel a szállást csak két órától lehetett elfoglalni rögtön beültem a buszmegállóhoz legközelebbi étterembe, ahol 1400 forintért ettem egy csontlevest, két kakaós palacsintát, és ittam egy presszó kávét.

A salföldi Szent Máté templom, és egy kereszt levendulával

            A szállással teljesen meg voltam elégedve. Rövid pihenés és felfrissülés után öt órakor elindultam boltot keresni. Természetesen a település egyetlen „áruháza” öt órakor bezárt, így vissza kellett mennem a főút mellett levő kisboltba. Magamhoz vettem egy 0.75 literes szénsavas, magnéziumos üdítőt és alapos felkészültség híján, hallgatva a fesztivál honlapjára, úgy döntöttem, nekivágok a könnyednek feltüntetett három kilométeres sétának Ábrahámhegy és Salföld között. Erre azért is kényszerültem, mert a két település között napi két menetrendszerinti busz járat közlekedik. Szerintem nem volt rajtam kívül még egy olyan hiszékeny, mamlasz ember, aki gyalog vágott volna neki a fesztiválnak. Hogy 30 fok felett volt a hőmérséklet az egy dolog, de az útszakasz rendkívül veszélyes volt gyalogos közlekedés szempontjából. Keskenyen kanyargott a kétirányú út, de két autó nehezen fért el egymás mellett, két autó meg egy gyalogos pedig sehogy. Nem győztem félreállni, sokszor a térdig érő csalánba, mert a beláthatatlan kanyarokban, és a viszonylag nagy forgalomban ez tűnt az egyetlen jó megoldásnak.

Raffay Dávid kiállítása

Az üdítőm elfogyott mire Salföld határához értem, s a településre bevánszorogva leültem az első árnyékos padra. Úgy éreztem mivel a házak mesébe illőek voltak, én viszont eléggé rosszul, hogy onnan egy lépést sem fogok tudni megtenni. Pihegtem egy jó darabig, de aztán odaértem még a Fekete-Kovács Kvintett (Fekete-Kovács Kornél – trombita, szárnykürt, Bacsó Kristóf – tenorszaxofon, Cseke Gábor – zongora, Horváth Balázs – nagybőgő, Csízi László –dob) koncertjére, de sajnos továbbra is küzdöttem a gyaloglás következményeivel. A helyszínen vett 400 forintos fél literes ásványvíz elfogyasztása után az árnyékban üldögélve még sok időmbe telt mire elkezdtem értékelni, hogy ott vagyok és végre oda tudtam figyelni az amúgy csodás, és péntek lévén nagyon családias, barátságos környezetemre. Közben a lakótársaim is megérkeztek, akiket nagyon szimpatikusnak találtam, így már közösen éltük át a következő nagy kalandot, egy hirtelen lezúduló özönvízszerű zivatart. A fesztivál stábjának férfi tagjai az elektromos berendezések kimenekítése után vizes pólóversenyt rendezhettek volna. Mi egy romos épületbe menekültünk, ahol volt időnk elmélyedni Raffay Dávid szobrászművész kiállításában. Szerencsére amilyen gyorsan jött a vihar, olyan gyorsan is távozott, ideiglenesen patakká változtatva Salföld utcáit.

A salföldi iskolaudvar színpadán a Fekete-Kovács Kvintett

            Az új felállású Gyémánt Bálint Trió (Gyémánt Bálint - gitár, Bartók Vince - basszus, Szabó Dániel Ferenc - dob) első fesztivál koncertje a vihar miatt késve kezdődött, de ez senkit nem zavart. Az eső után azonban előjöttek a szúnyogok, s hiába kerültek elő a táskákból a szúnyogriasztók, nem sok esélyünk volt ellenük védekezni. A naplemente után az idő meglehetősen hidegre fordult, amúgy is mindenünk nyirkos volt, így arra kényszerültem, hogy a magammal cipelt több kilós túlélő felszerelésemből felvegyem a bokáig érő piros esőkabátom. A koncertet nagyon élveztem. Azt már mindenki tudhatja, aki követi a blogomat, hogy mennyire kedvelem és tisztelem Gyémánt Bálintot, s hogy milyen sokat jelent nekem az a fajta zeneiség, ami belőle árad bármelyik projektjét veszem is alapul. A koncert után volt vele egy beszélgetés a magyar jazzoktatás jövőjéről, azt is meghallgattuk. Igazából számomra az volt a legfontosabb üzenete, hogy mindenki találja meg, majd merjen rálépni a saját útjára.

Gyémánt Bálint Trió

            A Gyémánt Bálint Trió koncertjét az iskolaudvaron a ZEEG (Eichinger Tibor – gitár, Eged Márton – basszus, Gavallér Csaba – dob, Zrubka Zsombor –vibrafon) zenekaré követte. Bevallom a Dalföldig még csak nem is hallottam róluk, de szeretem a meglepetéseket, így beültem a többiekkel az első sorba. Jó lenne, ha a jövőben a programfüzetben is írnának egy rövid, néhány mondatos ismertetőt a fellépőkről, nem csak a honlapon. A vibrafonos játéka, illetve maga a vibrafon kötötte le leginkább a figyelmemet. Hogy milyen stílusban zenéltek arról igazából nincsenek szakmai fogalmaim, de a modern jazz kategóriájába minden belefér. Számomra szép dallamos ívek társultak a koncerten rock zenei elemekhez, s meglepően jól illeszkedett bele ebbe a történetbe a vibrafon.

ZEEG Zenekar

            Körülbelül éjfél lehetett, amikor elindultunk vissza Ábrahámhegyre, immáron én is autóval közlekedtem. Az utolsó koncertre (Párniczky Quartet) már nem volt erőnk ott maradni. A szállás felé, de még Salföldön ért minket egy újabb meglepetés, megszondáztatták Gábort a rendőrök. Mehettünk tovább, s mikor a sűrű, hömpölygő ködbe/párába takarózott a táj, a korom sötétben eszembe jutott, hogy ugyan milyen „jó” lenne most ott a szállás felé gyalogolni.

            A faházban szúnyogok serege várt ránk. Egy ideig még kergettük őket, aztán mindannyian úgy határoztunk, hogy füldugóval fogunk ellenük védekezni.

„Ahhoz, hogy az ember kockázatot merjen vállalni, meg kell tanulnia hinnie magában” - Interjú Harcsa Veronikával és Gyémánt Bálinttal

Harcsa Veronikával és Gyémánt Bálinttal a szegedi koncertjük előtt ültem le beszélgetni az Ifjúsági Házban. Többek között zeneválasztásról, irodalomról, utazásról és megérkezésről, kockázatvállalásról, valamint új felállású kvartettjük jövő év elején megjelenő Shapeshifter című albuma kapcsán az alakváltásról beszélgettünk.

Mit gondoltok, mi alapján választunk magunknak zenét?

HV: Ízlés, hangulat és érzelmi állapot alapján, személyiségünk alapján.

GYB: Szerintem a legtöbb ember, nem sokat gondolkozik azon, hogy milyen zenét hallgasson, hanem olyan muzsika felé fordul, ami az életében a leginkább evidens. Az olyan emberek, akik nem fektetnek abba különösebb energiát az életükben, hogy megkeressék azt a zenei formát, ami őket a leginkább izgatja, azok sokszor egy szimpatikus rádióállomás, vagy esetleg baráti kör alapján döntenek. Például amikor kamasz voltam, akkor nagyon is azokat a zenéket hallgattam, amiket a legjobb barátaim.

HV: Igen, ez rám is nagyban hatott.

GYB: Ilyen szempontból fontos a szerencse, hogy megfelelő barátokat találjon az ember. Aztán később minél érettebb valaki, annál inkább utána megy annak, hogy mit szeretne hallgatni, vagy, hogy milyen lehetőségei vannak.

Szerintetek lehet-e/van-e a zenének az irodalomhoz hasonló valóságteremtő hatása?

HV: Olyan esetekben, hogy ha a dalszöveg is segédkezik ebben, vagy hogyha komplexebb formáról van szó, mondjuk operáról, de egyébként máshogy működik a kettő. Sokkal kevesebb a direkt információ és a direkt közlés a zenében, vagy a dalirodalomban, mint az irodalomban, mint egy könyvben, de ez nem azt jeleni, hogy kevesebb dolog történik a befogadóban, csak többet bízunk rá a befogadó képzeletére.

Mennyiben lehet a zene „híd”?

GYB: Szerintem a zene pont azért csodálatos, mert hidak – a te példáddal élve – keletkezhetnek általa. Még ha nem is célzottan azzal a szándékkal készül is egy zene, hogy feltétlenül összekössön embereket, végül mégis ezt teszi. Mindig nagy örömmel látom azt, hogy például a koncertjeinken korosztálytól függetlenül jönnek oda emberek, akik azon túl, hogy tetszik nekik, tényleg azt mondják el, hogy valami nagyon-nagyon komoly érzelmet váltott ki belőlük a zene, és ez teljesen független attól, hogy valaki hány éves, vagy, hogy milyen közegből származik, hogy van-e zenei előképzettsége. Szerintem ez csodás dolog. Ez ennek a szakmának az egyik legfőbb ajándéka számomra, hogy nem is gondolnám, hogy ennyi embert megérinthet a művészetünk.

Ha tehetnétek hová építenétek még „hidakat”?

HV: Szeretnék egy London-Budapest hidat, aminek elindulok az elején, és mondjuk 3 perc múlva megérkezem a másik végére. Azt nagyon várom már, hogy a teleportálást mikor találják ki (nevet).

Sokat utaztok a fellépéseitek során. Mit jelent számotokra úton lenni, és megérkezni valahová?

HV: Hát úton lenni az élet, megérkezni a halál (nevet).

GYB: Akkor én egy kicsit materialisztikusabban közelítem meg a kérdést, úton lenni nagyon sok fáradtság már szerintem. Nyilván imádunk koncertezni járni, de már nagyon sok időt töltöttünk el az életünkből utazással, úgyhogy ez a része talán már nem akkora élvezet. Most már inkább próbálom okosan eltölteni ezt az időt, megpróbálok pihenni, hogy minél inkább fókuszálni tudjak a koncerten, úgyhogy ez sokat változott az elmúlt években, legalábbis bennem. Megérkezni mindig szuper, az mindig csodás.

HV: Lovasi András nyilatkozta azt valahol egyszer, hogy ő úgy tekint a bevételeire, hogy a fizetség, amit kap a fellépéseiért, azt valójában az egész hercehurcáért kapja. Tehát azért, hogy oda kell menni, hogy be kell ülni a turnébuszba, be kell pakolni, ki kell pakolni, hangbeállást kell csinálni, haza kell vezetni utána éjszaka stb. Ő azonban zenélni, úgy érzi, hogy ingyen zenél, és ezzel valahogy mi is így vagyunk. Maga a zenélés, maga a koncertnek a percei akkora élményt tudnak jelenteni nekünk, hogy azt bármikor nagyon szívesen adjuk. A fizetséget, azt inkább azért kérjük, mert az ember valóban megunja a fizikai úton levést, vagy hát elfárad benne. Ez egy erőfeszítés, amit az ember azért vállal, hogy a jóleső megérkezést, vagyis a koncertnek a jó perceit megkaphassa.

Sokat beszélünk a jazz kapcsán az improvizációról. Mennyire tudjátok hasznosítani az életben is a színpadi improvizációs készségeiteket?

HV: Én szoktam erre gondolni, hogy tanít a színpad, az improvizáció mellett még a spontaneitást és a bátorságot emelném ki. A zenében meg tudjuk élni azt, hogy a kockázatvállalás lehet jó dolog. Egy-egy szólóban megtapasztaljuk, hogy bátran lehet, sőt megéri kockázatot vállalni, még akkor is, hogyha rizikóval jár, és akkor is, hogyha néha el tudjuk rontani, mert csak így juthatunk új felfedezésekhez, és ami még fontosabb, csak így tud a magunk számára igazán izgalmas és játékos maradni az egész. Ha pedig a játékosság és a kísérletezés dominál, akkor szárnyal a kreativitás, és egy esetleges hibából sokkal könnyebb kijönni, mint ha stresszesen léptem volna bele. Ebben a tekintetben az életre is tanít a zenélés.

GYB: Teljesen egyetértek, illetve ahhoz, hogy az ember kockázatot merjen vállalni, ahhoz meg kell tanulnia hinnie magában. A zenélésen keresztül, nagyon sok mindent vittem át a mindennapi életembe. És igen, ahogy Veronika is mondta, talán az ember így mer spontánabb lenni, vagy több kockázatot vállalni. Nagyon érdekes, de visszafelé jött ez a kölcsönhatás.

Mit jelent számotokra otthon lenni valahol?

HV: Otthon lenni valahol a nyugalmat jelenti a számomra, azt a biztos nyugodt pontot, ahová vissza lehet térni, mondjuk egy turné után, vagy bármilyen izgalom után. Ez nekem most két helyen is van, egyrészt Londonban, másrészt meg Budapesten, mert a férjem Londonban dolgozik, és miatta vagyunk kétlakiak. Földrajzilag ez nem egy egyértelmű dolog most számomra, de otthon lenni valahol az mégiscsak azt jelenti, hogy ott lenni, ahol a férjem van, vagy olyan helyen lenni ahol a családom van, tehát ahol olyan emberek vannak, akik mellett biztonságban érzem magam.

S mit jelent otthon lenni valamiben?

HV: Otthon lenni valamiben azt jelenti – ahogy Bálint is fogalmazott – hogy hinni magamban egy adott szituációban. Mondjuk az, hogy otthon vagyok a koncertezésben, az egy olyan önbizalmat jelöl, egy tartást vagy kiállást, hogy tudom, hogy bármilyen szituációt tudnék kezelni a színpadról. Ha például elkezdenének beszélgetni az emberek, akkor is tudnánk csöndet teremteni. Vagy hogyha elmenne az áram, cserbenhagyna minket az elektronika, akkor is megoldanánk a szituációt. Tehát otthon lenni valamiben az egy olyan ismerete egy tevékenységnek, ahol az ember a váratlan helyzetekre is felkészülve érzi magát.

GYB: Egyfajta rutin.

HV: Egy jó értelemben vett rutin, igen.

Az új felállású – belga ritmusszekcióval kiegészült (Antoine Pierre - dob, Nicolas Thys - nagybőgő) – kvartettetek jövő év elején megjelenő albumának címe Shapeshifter (alakváltó). Miért pont ezt az albumcímet választottátok?

GYB: A Shapeshifter egy ember sokszínűségét mutatja meg, akár pozitív, akár negatív értelemben. Mindenkinek vannak olyan arcai, amelyek a környezete számára talán meglepőek lehetnek, számomra a Shapeshifter ennek a szimbóluma. Az angyal és az ördög szimbolikája, ahogyan valaki képes átváltozni az egyikből a másikba.

HV: Vagy egy nagyon kézzel fekvő magyarázat a címválasztásra, hogy duóból kvartetté válunk és ezzel alakot váltunk, de a lényeg, a zenénk esszenciája az ugyanaz marad.

Milyen előnyei, és milyen hátrányai lehetnek az „alakváltásnak”?

GYB: Talán számomra a legnagyobb változás zeneileg az új formáció. Például teljesen más szerepem van egy kvartett harmónia hangszereseként, mint egy duó egyetlen hangszereseként. Máshogy közelítem meg a kétfajta játékmódot, és mind a kettőben nagyon jól érzem magam. Ami negatívuma lehet az esetleg az, hogy minden sokkal bonyolultabb. Összeorganizálni egy koncertet, vagy minden technikai feltételt megteremteni sok esetben a mi energiáinkra is szükség van, és ez bizony nem könnyű, viszont én azt gondolom, hogy minden fáradtságot megér. Nagyon-nagy lendületet ad szerintem a kettőnk játékának az, hogy van a kvartett oldal, egy új megközelítés, egy új, ha úgy mondjuk alakváltás. Számomra az a legszebb az egészben hogy az alakváltás, a duónkat is teljesen más dimenzióba emeli, és hogy bár már elég régóta játszunk így együtt, és elég sok koncert van már mögöttünk, minden egyes koncertet ugyanannyira várom, és számomra mindegyik ugyanannyira izgalmas.

HV: Én elég rutinos alakváltónak érzem magam a zenében, talán még egy kicsit extrémebben is, mint a Bálint, hiszen rengeteg műfajban kipróbáltam már magam, és látom a hátrányait is ennek. A saját nézőpontomból akár a klasszikus zenei, akár a szabad zenei, avantgárd kirándulásaim, mindig gazdagítóan hatottak rám, tehát én mindig azt éreztem, hogy ezáltal gazdagszom élményekben, emberként és zenészként egyaránt, ami akár a duóra is hatással lehet, vagy lehetett. A hátrányát én abban látom, hogy a közönséget, a partnert a zenészségben, ezzel kihívás elé állítom, vagyis felteszem nekik a kérdést, és megadom nekik a lehetőséget, hogy ők is jöjjenek velem alakot váltani, és jazz közönségből váltsanak klasszikus, vagy kísérleti, vagy avantgárd közönséggé. Ez van, akinek megy, van, aki meg erre egyáltalán nem nyitott, és inkább azt szeretné továbbra is hallani, ami miatt engem megkedvelt. Ez alkotóként egy kockázat, az ember az alakváltással mindig veszít hallgatóságot, viszont lehet, hogy akik meg vele tudnak váltani, azokkal csak megerősödik a kapcsolódás. Illetve persze minden alakváltás hozhat új közönséget is. Tehát ilyen szempontból van kockázata, és ezt lehet negatívumnak is tartani, de szerintem ez alkati kérdés. Az előadó érzi belülről, hogy ő szeretne egy úton kitartóan haladni, vagy pedig több útba is betekintene.

Mik a terveitek a jövőre nézve? Hol láthatják/hallhatják a kvartettet legközelebb az érdeklődők?

HV: December 8-án Budapesten, az A38 hajón, utána pedig német és belga turnéállomások lesznek tavasszal. Magyarországon júniusban lesz egy nagyobb lemezbemutató turnénk, elég sok helyre ellátogatunk, és Szegedre is jövünk.

Két est, négy előadás /Labirintus, MESH, Image, I hear you/

Aki követte a blogom nyári bejegyzéseit a Művészetek Völgyéről, annak nem újdonság, hogy kedvelem a táncos produkciókat is. Talán az sem lesz számukra meglepő, hogy miért mentem el megnézni még egyszer ugyanazokat a darabokat (Labirintus, I hear you), amiket Vigántpetenden már láttam. A Duda Éva Társulat a Hétfü (Hétfői Függetlenek a Kisszínházban) sorozat részeként a Labirintus mellett a MESH című előadását hozta el múlt hét elején Szegedre. Másnap az Imre Zoltán Program keretein belül további két táncelőadást tekintettem meg. Gera Anita Társulatának Image, majd a dot.Consla I hear you című darabját.

A hétfői est a Labirintussal kezdődött. Próbáltam mindent elengedve belépni a színpadi térbe teremtett néha ismerős, néha idegennek tűnő világba. Ha tartalmilag nem is nyíltak meg bennem sokkal másabb vagy mélyebb perspektívák, mint a Művészetek Völgyében, azért egészen más élményt nyújtott ez a tér, melyet nem felülről és kívülről szemléltem. Rájöttem például, hogy a Labirintus nekem olyan, mint egy elsőre kissé furcsának tűnő hasonlat egy nehezebben értelmezhető versben. Nyitottnak kell lenni, hogy kivirágozzon. Az eltáncolt sorok az olvasatomban többek között arra mutattak rá, hogy mi határozza meg kapcsolataink alakulását, mi formálja döntéseinket, érzelmi, hangulati és intellektuális állapotainkat. A szokás, a függőség, a mentális rugalmasság foka és mértéke mind jelentős tényezők. Kezdetben mi tápláljuk a függőségeinket, majd ők táplálnak minket. Vagy nem halljuk meg egymást, vagy másként értelmezzük a hallottakat. Vagy nincs belső igényünk a kapcsolatokra, vagy más igényeink vannak, mint amiben épp vagyunk. Szabadságra törekszünk, kiteljesedésre, önmegvalósításra, miközben vagy a saját magunk által épített akadályok húznak vissza bennünket, vagy a társadalmi elvárások, és az azok által keltett szorongásaink. A „botok, rudak” otthonos támaszt nyújtanak, vagy épp veszélyt jelentenek erre az otthonosságra. Ragaszkodunk hozzájuk, majd mikor már megállnánk nélkülük is a helyünket, ők ragaszkodnak hozzánk. A törzsi összetartozás rítusai egy pillanat alatt átfordulhatnak kegyetlen vadászattá, és könnyen a körön kívül találhatjuk magunkat. Versengünk, együttműködünk egy meghatározott cél elérésének érdekében, vagy nem tudunk megfogalmazni sem célokat. Ha a labirintusnak nincs kijárata, a megnyugtató hír talán lehetne számunkra az, hogy valahol volt egy bejárata, amin még kijuthatnánk akár egyenes tartással is.

A MESH a spanyol Maria Campos, és a libanoni Guy Nader koreográfiája. A darabot korábban a Régi Zsinagógában már láttam. A szünetben még azon morfondíroztam, hogy vajon miért nem emlékszem a zenéjére. A válasz, mint kiderült, egyszerű. Csak az idő kongott benne, és hinták nyikorogtak folytonos ismétlődésben, egymásba alakulásban. A tér- és időzavar a valóságommá vált. Állandóan kapcsolódtam, érintkeztem, elszakadtam. Átadtam egy ütemet, egy ritmust, majd egy új értelmezésben, váratlanul, mégis fegyelmezett rendben vissza is kaptam. A térben kezdetben egy test bolyongott, ringott, lendült a kar után. A tér mozgott, vagy a test a térben? A tér, vagy ez a test lendítette-e ki a többi testet? A tér kapcsolódott, a testek a térben, vagy a tér és az idő? A test ideje, vagy a térkapcsolatok elképesztő precizitása az időben? Egy rossz mozdulat, egy apró figyelmetlenség, és megbomlott volna a rend. A biztonság rendje. Vajon honnan eredt az a bizalom, amivel ezek a testek kapcsolatokat létesítettek egymással? Szerettem volna én is beleugrani ebbe a térbe. Kíváncsi lettem volna, hogy eme rögtönzésemben engem is elkapott volna-e valaki. Azaz lett volna-e ott egy másik test a tér és az idő egy megfelelő pontján? A végén a test újra egyedül állt a térben. A kiindulási helyzet azonban, ahogy a test maga is, alapvetően megváltozott. Megtapasztalva a biztonságot és a bizalmat, már csak a térben lehetett egyedül, az időben azonban nem.

Bevallom őszintén, hogy Gera Anita darabjából csak Herczku Ágnes énekesnő neve volt ismerős. A tartalmi ismertetőt átfutva azonban szinte azonnal bizalmat szavaztam a produkciónak. Ez az előadás nem szorul olyan utólagos magyarázatokra, mint a hétfőiek. Valószínűleg nem is célja túlmutatni önmagán. 6 nő lépett színpadra, 3 énekesnő és 3 táncosnő, néhol a divatvilág kifutóit imitáló stílusban. Ezek a nők sokféle képet mutattak magukról, egyszersmind tükröt tartva elénk, és a társadalom elé, amelynek részesei vagyunk. Kérdéseket vetettek fel, amikre részben megpróbáltak válaszokat is adni. Kit rejtünk a mozdulataink, ruháink, arckifejezéseink, sminkünk mögött? Nőként milyen életstratégiáink vannak? Mennyire gondolkodunk sztereotípiákban? A felvetett témákat, szerepeket humorral közelítették meg, amit kifejezetten értékeltem. Az egyes táncos betétek azonban nekem néha túl hosszúra nyúltak, olykor-olykor bizony unatkoztam. Hol a nők viselték a tűsarkú cipőket, hol a cipők viselték a nőket. A látottak, hallottak nem bontották ki a kérdésfeltevésekben rejlő tartalmi gazdagságot. Összességében mégis jól szórakoztam, s néha megelégszem ennyivel.

       Rövid szünet után következett az I hear you című darab, Ujszászi Dorottya koreográfiája. Az, hogy a dot.Consla előadása élő zenei kíséret mellett lesz látható, számomra csak akkor derült ki, amikor az Anna-kútnál - a zebra közepén - szembetalálkoztam Gyémánt Bálinttal. Ez a színházi este az internet világában gyakorlatilag láthatatlan maradt. Sem a színház, sem a társulat, de még Harcsa Veronika vagy Gyémánt Bálint facebook oldalán sem volt nyoma az eseménynek. Ha nem lett volna a Duda Éva Társulatnak hétfőn ez a két előadása, én sem vettem volna észre. Mindezek következtében meglehetősen hézagos volt a nézőtér, és még finoman fogalmaztam. Feszengtem a létszám miatt, és csak abban tudtam reménykedni, hogy legalább jó közönség leszünk. Voltak, akik már szünetben feladták, de bizony voltak, akik az előadás közben csapták fel székeiket, és indultak meg a kijárat felé. Kár érte. S azért is kár, mert úgy tűnik, hiába adtam egy második esélyt a táncnak a Művészetek Völgye után, ismét csak a zene kötötte le végig a figyelmemet. A tánc, ami ötvözte a kontakt, kortárs és a latin ritmusú páros táncok mozgásanyagát, mint látvány, bennem nem mozgatott meg túl sok mindent. Csak a kontakt táncos elemek lágy érintései hívtak elő belőlem jó érzéseket, még az egykori Palya-udvarban eltöltött reggeli táncos időkből. Talán ezt kedveltem a darabban. Ahogy ezek a táncosok a színpadon egymáshoz viszonyultak. Ahogy egymásra néztek, ahogy megérintették egymást. Hogy Veronikát és Bálintot szeretem, az már tényleg senkinek nem lehet újdonság. Ez azonban most nem egy koncert volt, és nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy szerves egységként kellene tudnom nézni ezt a produkciót. Nekem azonban aznap este valahogy semmi nem állt össze, sajnos még azt is megéreztem mennyire kényelmetlenek a Kisszínház székei.

A Zeneakadémiától a Halászbástyáig

            Múlt év szeptemberében volt előzőleg Harcsa Veronika - Gyémánt Bálint duó koncert Szegeden az Ifjúsági házban. Akkor elhangzott egy különlegesnek ígérkező januári koncert beharangozója, ami felkeltette az érdeklődésemet. A szegedi koncert után váltottam pár szót Veronikával, kérdezte nem megyek-e el erre a budapesti koncertre, a Zeneakadémiára. Azt gondoltam kemény, hideg január várható, amikor befagynak a váltók, és nehézkes a vonatközlekedés. Ráadásul nekem csak a hétvége lett volna megfelelő. Így erősen bizonytalan voltam a választ illetően. Aztán kiderült, hogy az esemény péntek estére esik, és januárban tavasz várható. Vettem hát egy jegyet, még időben, mert a koncert előtt egy hónappal már minden jegy elkelt. Még ekkor sem láttam nagy esélyét a felutazásnak, de legalább volt egy jegyem, ami bizakodásra adhatott okot.

Szent István Bazilika

            Aztán eljött a koncert hete, de csak az utolsó pillanatban hoztam meg a végleges döntést, így múlt hét pénteken nekivágtam Budapestnek. Szürke nap volt, már ami az időjárást illeti. Elfoglaltam a szállásom, ami nem esett messze a Zeneakadémiától, és hogy elkapjam az utolsó fényeket elindultam sétálni. Liszt Ferenc tér, Andrássy út, Operaház, Deák tér, Szent István Bazilika, Akvárium, Király utca. Mire ez utóbbihoz értem a szürkeség már feketébe fordult, és elkezdett ömleni az eső. Gyorsan betértem a Király utcában a lemezkuckóba, ami szerepelt a terveim között. Kávé is szerepelt rossz idő esetére, de helyismeret nélkül inkább kihagytam ezt a programot. A lemezkuckó számomra nagy élmény volt, Szegeden ilyen jellegű üzlet nemigen van. Lemezbörzénk viszont van, ahol kincsekre lehet néha lelni a bakelitek között. A kuckóban nagy élvezettel túrtam a CD, DVD és bakelit lemezeket. Minden stílusok szerint csoportosítva, ABC sorrendbe rendezve, lapozhatóan, kézbe vehetően. Imádtam.

Mátyás-templom

            Nagyon vártam már a Zeneakadémiára is a visszatérést. Általános iskolás koromban volt bérletünk, sok kedves emlékem kötődik hozzá. Színpompás, impozáns épület, minden szeglete külön mese. A jobb oldali oldalerkély első sorába szólt a jegyem. A ferences jótékonysági est (autizmussal élőkért) első felében Harcsa Veronika, és Razvalyaeva Anastasia hárfaművész előadásában Debussy dalok hangzottak el. Az est második felében Veronika Gyémánt Bálinttal lépett fel. A saját dalok mellett feldolgozásokat is előadtak. Sajnos eltelt a koncertből egy kis idő, mire elengedtem azt a tényt, hogy látni az előadásból sokat nem fogok, első sor ide vagy oda. Aztán hátradőltem, hogy mégiscsak szerencsés vagyok, hiszen legalább ott lehetek, és élőben hallgathatom ezt a kivételes koncertet, hogy érezhetem azt a hangulatot, amit a gyerekkori emlékek, az épület, és a zene mostak össze bennem. Úgy gondoltam jó lesz nekem úgy is, ha majd utólag összerakom az átélt hangzást, és ezeket a szép érzéseket azokkal a képekkel, amik majd meg fognak jelenni a koncertről. Kicsit önáltatás volt ez a részemről, de működött. Hátradőltem, és az ajtón kívül rekedtek a problémáim. Hagytam a zenét, hogy ünnepként hasson rám. Búzatengerrel ringatóztam, bárányok között sétáltam, megidéztem magamban a saját belső képeimmel a hangokat, és a költők szavait. A hárfa, és az ének megpendítette az érzelmi húrjaimat. Felemelő élmény volt, átfogni egy órában a szédítő mélységet, és magasságot. Lélekből szólt, erre fogékony lelkeknek. Csakúgy, mint az est második fele. Hogy ez a duó mindig más, mégis mindig ugyanaz! Tiszta, őszinte, és nyílt. Játékos, és közben precizitásra törekvő. Ismeretlenül is ismerős. Ismerősnek pedig közeli jó barát. Egy továbbörökítésre méltó nagy kaland. Megőrzendő érték. Külön örömömre szolgált, hogy a koncert végén mindhárman együtt is zenéltek. Igazi kis csodavilágot varázsoltak körénk.

Kilátás a Halászbástyáról

            Szombat délelőtt aztán végre kisütött a nap is, így visszautazásom előtt még felkapaszkodtam a Halászbástyához. Eleinte leolvadt rólam a kabát. Rengeteg külföldi turista volt, szinte sorba kellett állnom ahhoz, hogy fotózni tudjam a várost. Mindenki magát fotózta a város elé. Mindig lenyűgöz a kilátás a Mátyás-templomtól. Nézelődtem, sétálgattam. Aztán feltámadt a szél, erős volt, és hideg, így jobbnak láttam elindulni a hazafelé.

27. Művészetek Völgye - Péntek 2. rész (2017.07.28.)

Firebirds - Twin alike, Shai Maestro Trio, Gyémánt Bálint Trio, Golan

            A Csigabusz végül befutott Vigántpetendre, de mire odaértünk csak olyan helyet sikerült találnunk magunknak, ahonnan nem láttunk mást, mint a cirkuszi sátor tartóoszlopait. Egyikünk sem értette miért így alakították ki a nézőteret, hogy a nézők egy része ne lásson szinte semmit, de végül szerencsénk lett. Az előadás első harmadánál ugyanis pont a mi sorunkban felszabadultak helyek, amikre azonnal le is csaptunk. A Twin alike (Firebirds) című produkciót tekintettük meg. Nekem úgy tűnt nagyon lassan indult el a történet, persze amíg nem láttam a színpadból túl sok mindent, hogyan is indulhatott volna. A történések színtere az emberi lélek volt, amibe egy ikerpár bonyolult kapcsolatán keresztül nyerhettünk betekintést, akik életükben először tapasztalhatták meg a személyes szabadságot. Az ikrek egymáshoz való viszonyában egyetemes emberi érzelmek jelentek meg, amik szinte minden kapcsolat dinamikájában megjelenhetnek. Így a darabban mindenki megtalálhatta azt a kapcsolatát, amivel azonosulni is tudott. A képi világ, és az akrobatikus cirkuszi elemek harmonikusan építették fel az érzések széles, és nem ritkán szélsőséges skáláját. Az egyedi hangzás pedig adott egy olyan csendességet, amivel mindez befogadhatóvá vált. Nem volt más dolgunk, mint hagynunk magunkat, hogy magunkra ismerjünk egy-egy szituációban. Aki átadta magát az érzéseinek, a darab segítségével eljuthatott saját maga, és egy másik ember elfogadásáig, aminél talán nem is kívánhatunk többet.

Firebirds - Twin alike

            Mivel a Csigabuszra hiába várakoztunk, stoppal jutottunk vissza Kapolcsra. Mondjuk nem egy nagy távolság a két település, de még messze volt a hajnal, így nem meríthettük ki az energiaforrásainkat. Sokáig tanakodtunk azon ki mit szeretne megnézni az este folyamán. Végül eredeti terveimnek megfelelően Harcsa Veronika udvara felé vettem az irányt. Még sikerült elkapnom a végét a Shai Maestro Trio koncertjének, ami annyira tetszett, hogy vettem tőlük egy albumot. Valamiért meg voltam győződve róla, hogy ez a formáció olyan vad jazzt játszik, amit én nem tudok átérezni, és élvezni. Tévedtem. Az utolsó néhány számukat teljes beleéléssel hallgattam végig, s boldogan mentem személyesen is kifejezni köszönetemet ezért a nagyszerű élményért. Azóta megfogadtam, hogy jövőre, ha sikerül ismét beköltöznöm a völgybe, megpróbálok előzetesen jobban informálódni a fellépőkről. Idén igyekeztem olyan produkciókat választani, amiket Szegeden nem kapok meg ilyen felállásban. Így történt, hogy Szabó Balázs Bandája helyett a Gyémánt Bálint Trio lemezbemutató koncertjén maradtam, melyen Shai Maestro is fellépett.

Shai Maestro

Shai Maestro Trio - The stone skipper

            A Gyémánt Bálint Trio járt már Szegeden a Jazz kocsmában, azon a koncerten is ott voltam. Shai Maestro, és a Kata Borház udvara azonban olyan plusz fűszert adtak az amúgy is ízletes egységhez, ami nem található meg sehol máshol a világon. Kicsit tartottam a lemeztől, hogy számomra esetleg „túl jazzes” lesz, de első hallgatásra megszerettem. A cd-t ugyan extrém nehezen sikerült kiszabadítanom a szép kialakítású tokjából, de a türelmemért cserébe ezzel a zeneiséggel úgy érzem nagy ajándékot kaptam. A bemutatkozó album, melynek címe True Listener, bennem igaz hallgatóra talált, mindig más részek szépségeire, érdekességeire, váratlanságaira csodálkozok rá. A dallamos kompozíciók, és a szólamok, hangszerek, zenészek közötti valódi párbeszédek szinte látni engedik a hangokat, melyek ezáltal tartalmas belső utazásra csalogatják a hallgatókat.

Gyémánt Bálint Trio

Gyémánt Bálint Trio - True Listener

            A nap még egy további meglepetést tartogatott számomra. A Golan zenekar elektronikus, egyedi látványvilággal kialakított koncertje ott marasztalt még hajnalig a Harcsa Veronika Udvarban. Bevallom őket sem ismertem előzőleg, de az első néhány taktussal azonnal meggyőztek a srácok. Alapvetően szeretem az igényes, és változatos elektronikus zenét, s ebben az idősávban kimondottan jól esett már egy kicsit mozogni. Arról nem is beszélve, hogy végre találkozhattam élőben a hang drum ütőhangszerrel. A hangok, és a színpad melletti fa levelein keresztül átszűrődött fények, misztikus jelleggel ruházták fel az éjszakát. Hallgattam volna még tovább is őket. Rövidnek tűnt a koncert, mert túl jól éreztem magam. Hajnali kettő óra körül szálltam fel a zsúfolásig telt Csigabuszra. A néhány percnyi út Dörögd irányába, szinte egyetlen józanként, számomra felért egy rémálommal. Szerencsére az 5 nap alatt talán ez volt az egyedüli nagyobb kellemetlen élményem.  A sok jó programmal, érzésekkel, gondolatokkal telítve hamar elaludtam. Szombaton ismét jó napra virradtam. A koncertekről a videós összeállítást a blogom facebook oldalán (https://www.facebook.com/papirvitorlakblog/) találhatjátok.

Bin-Jip

Bin-Jip koncert /2017.03.31., Budapest, A38 hajó/

           Lassan el sem fogjátok hinni nekem, hogy ismerek művészeket Harcsa Veronikán és Gyémánt Bálinton túl is. Ezt a koncertet azonban nem hagyhattam ki, hiszem ebben a felállásban utoljára lépett fel így együtt a Bin-Jip (Harcsa Veronika-ének, Gyémánt Bálint-gitár, Andrew J-zenei producer). Andrew J viszi tovább a zenekart, Veronika és Bálint kilépése után. Egyelőre annyit lehet tudni, hogy Kaltenecker Zsolt mellett Lantos Zoltán hegedűművész is tagja lesz az új formációnak. Andrew J már zenélt vele együtt a Harcsa Veronika udvarban, Kapolcson, a Művészetek Völgye ideje alatt. Az akkor egy izgalmas produkció volt, szóval kíváncsian várom, mivel fognak majd előrukkolni az ősz folyamán.

           A Bin-Jip (jelentése: üres házak) eddig számtalan koncert mellett két albummal (Enter, Heavy), és egy koncert kiadvánnyal örvendeztette meg rajongóit. A mostani teltházas koncert az A38 hajón méltón zárt le egy 7 éves időszakot. Nemcsak a hangzás, hanem a profi vizuális hatások is sokszor ámulatba ejtettek. Akit érdekel, az találhat fotókat róla a hajó galériájában.

            A koncert kapcsán volt időm egy kicsit csavarogni Budapesten. Amíg készülnek a 10. Észt hétről a bejegyezéseim, addig megosztok veletek egy általam készített képeslapot a fővárosról.