Két est, négy előadás /Labirintus, MESH, Image, I hear you/

Aki követte a blogom nyári bejegyzéseit a Művészetek Völgyéről, annak nem újdonság, hogy kedvelem a táncos produkciókat is. Talán az sem lesz számukra meglepő, hogy miért mentem el megnézni még egyszer ugyanazokat a darabokat (Labirintus, I hear you), amiket Vigántpetenden már láttam. A Duda Éva Társulat a Hétfü (Hétfői Függetlenek a Kisszínházban) sorozat részeként a Labirintus mellett a MESH című előadását hozta el múlt hét elején Szegedre. Másnap az Imre Zoltán Program keretein belül további két táncelőadást tekintettem meg. Gera Anita Társulatának Image, majd a dot.Consla I hear you című darabját.

A hétfői est a Labirintussal kezdődött. Próbáltam mindent elengedve belépni a színpadi térbe teremtett néha ismerős, néha idegennek tűnő világba. Ha tartalmilag nem is nyíltak meg bennem sokkal másabb vagy mélyebb perspektívák, mint a Művészetek Völgyében, azért egészen más élményt nyújtott ez a tér, melyet nem felülről és kívülről szemléltem. Rájöttem például, hogy a Labirintus nekem olyan, mint egy elsőre kissé furcsának tűnő hasonlat egy nehezebben értelmezhető versben. Nyitottnak kell lenni, hogy kivirágozzon. Az eltáncolt sorok az olvasatomban többek között arra mutattak rá, hogy mi határozza meg kapcsolataink alakulását, mi formálja döntéseinket, érzelmi, hangulati és intellektuális állapotainkat. A szokás, a függőség, a mentális rugalmasság foka és mértéke mind jelentős tényezők. Kezdetben mi tápláljuk a függőségeinket, majd ők táplálnak minket. Vagy nem halljuk meg egymást, vagy másként értelmezzük a hallottakat. Vagy nincs belső igényünk a kapcsolatokra, vagy más igényeink vannak, mint amiben épp vagyunk. Szabadságra törekszünk, kiteljesedésre, önmegvalósításra, miközben vagy a saját magunk által épített akadályok húznak vissza bennünket, vagy a társadalmi elvárások, és az azok által keltett szorongásaink. A „botok, rudak” otthonos támaszt nyújtanak, vagy épp veszélyt jelentenek erre az otthonosságra. Ragaszkodunk hozzájuk, majd mikor már megállnánk nélkülük is a helyünket, ők ragaszkodnak hozzánk. A törzsi összetartozás rítusai egy pillanat alatt átfordulhatnak kegyetlen vadászattá, és könnyen a körön kívül találhatjuk magunkat. Versengünk, együttműködünk egy meghatározott cél elérésének érdekében, vagy nem tudunk megfogalmazni sem célokat. Ha a labirintusnak nincs kijárata, a megnyugtató hír talán lehetne számunkra az, hogy valahol volt egy bejárata, amin még kijuthatnánk akár egyenes tartással is.

A MESH a spanyol Maria Campos, és a libanoni Guy Nader koreográfiája. A darabot korábban a Régi Zsinagógában már láttam. A szünetben még azon morfondíroztam, hogy vajon miért nem emlékszem a zenéjére. A válasz, mint kiderült, egyszerű. Csak az idő kongott benne, és hinták nyikorogtak folytonos ismétlődésben, egymásba alakulásban. A tér- és időzavar a valóságommá vált. Állandóan kapcsolódtam, érintkeztem, elszakadtam. Átadtam egy ütemet, egy ritmust, majd egy új értelmezésben, váratlanul, mégis fegyelmezett rendben vissza is kaptam. A térben kezdetben egy test bolyongott, ringott, lendült a kar után. A tér mozgott, vagy a test a térben? A tér, vagy ez a test lendítette-e ki a többi testet? A tér kapcsolódott, a testek a térben, vagy a tér és az idő? A test ideje, vagy a térkapcsolatok elképesztő precizitása az időben? Egy rossz mozdulat, egy apró figyelmetlenség, és megbomlott volna a rend. A biztonság rendje. Vajon honnan eredt az a bizalom, amivel ezek a testek kapcsolatokat létesítettek egymással? Szerettem volna én is beleugrani ebbe a térbe. Kíváncsi lettem volna, hogy eme rögtönzésemben engem is elkapott volna-e valaki. Azaz lett volna-e ott egy másik test a tér és az idő egy megfelelő pontján? A végén a test újra egyedül állt a térben. A kiindulási helyzet azonban, ahogy a test maga is, alapvetően megváltozott. Megtapasztalva a biztonságot és a bizalmat, már csak a térben lehetett egyedül, az időben azonban nem.

Bevallom őszintén, hogy Gera Anita darabjából csak Herczku Ágnes énekesnő neve volt ismerős. A tartalmi ismertetőt átfutva azonban szinte azonnal bizalmat szavaztam a produkciónak. Ez az előadás nem szorul olyan utólagos magyarázatokra, mint a hétfőiek. Valószínűleg nem is célja túlmutatni önmagán. 6 nő lépett színpadra, 3 énekesnő és 3 táncosnő, néhol a divatvilág kifutóit imitáló stílusban. Ezek a nők sokféle képet mutattak magukról, egyszersmind tükröt tartva elénk, és a társadalom elé, amelynek részesei vagyunk. Kérdéseket vetettek fel, amikre részben megpróbáltak válaszokat is adni. Kit rejtünk a mozdulataink, ruháink, arckifejezéseink, sminkünk mögött? Nőként milyen életstratégiáink vannak? Mennyire gondolkodunk sztereotípiákban? A felvetett témákat, szerepeket humorral közelítették meg, amit kifejezetten értékeltem. Az egyes táncos betétek azonban nekem néha túl hosszúra nyúltak, olykor-olykor bizony unatkoztam. Hol a nők viselték a tűsarkú cipőket, hol a cipők viselték a nőket. A látottak, hallottak nem bontották ki a kérdésfeltevésekben rejlő tartalmi gazdagságot. Összességében mégis jól szórakoztam, s néha megelégszem ennyivel.

       Rövid szünet után következett az I hear you című darab, Ujszászi Dorottya koreográfiája. Az, hogy a dot.Consla előadása élő zenei kíséret mellett lesz látható, számomra csak akkor derült ki, amikor az Anna-kútnál - a zebra közepén - szembetalálkoztam Gyémánt Bálinttal. Ez a színházi este az internet világában gyakorlatilag láthatatlan maradt. Sem a színház, sem a társulat, de még Harcsa Veronika vagy Gyémánt Bálint facebook oldalán sem volt nyoma az eseménynek. Ha nem lett volna a Duda Éva Társulatnak hétfőn ez a két előadása, én sem vettem volna észre. Mindezek következtében meglehetősen hézagos volt a nézőtér, és még finoman fogalmaztam. Feszengtem a létszám miatt, és csak abban tudtam reménykedni, hogy legalább jó közönség leszünk. Voltak, akik már szünetben feladták, de bizony voltak, akik az előadás közben csapták fel székeiket, és indultak meg a kijárat felé. Kár érte. S azért is kár, mert úgy tűnik, hiába adtam egy második esélyt a táncnak a Művészetek Völgye után, ismét csak a zene kötötte le végig a figyelmemet. A tánc, ami ötvözte a kontakt, kortárs és a latin ritmusú páros táncok mozgásanyagát, mint látvány, bennem nem mozgatott meg túl sok mindent. Csak a kontakt táncos elemek lágy érintései hívtak elő belőlem jó érzéseket, még az egykori Palya-udvarban eltöltött reggeli táncos időkből. Talán ezt kedveltem a darabban. Ahogy ezek a táncosok a színpadon egymáshoz viszonyultak. Ahogy egymásra néztek, ahogy megérintették egymást. Hogy Veronikát és Bálintot szeretem, az már tényleg senkinek nem lehet újdonság. Ez azonban most nem egy koncert volt, és nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy szerves egységként kellene tudnom nézni ezt a produkciót. Nekem azonban aznap este valahogy semmi nem állt össze, sajnos még azt is megéreztem mennyire kényelmetlenek a Kisszínház székei.

28. Művészetek Völgye - Péntek (2018.07.27.)

Thea Soti és Jonas Engel, Duda Éva Társulat, Harcsa Veronika Quartet, dot. Consla

Legjobban talán ezt a napot vártam, de még a fesztivál kezdő napján sem voltam bizonyos benne, hogy ott tudok maradni. Nem volt szállásom. Azt tervezgettem, hogy átvirrasztok egy éjszakát az első hajnali veszprémi járatig a kapolcsi fedett buszmegállóban. Nagyon elszánt voltam. Végül mégiscsak jól jöttek össze a dolgok számomra, így délelőtt átköltöztem Monostorapátiból Dörögdre. Elköszöntem vendégszerető házigazdáimtól, akik elláttak még az útra almával és mákos-cukkinis süteménnyel. Tudom ez sokatoknak furcsa párosításnak tűnhet, de próbáljátok ki, nagyon finom!

Ezúttal is az interaktív énekes workshopot választottam a nap kezdő programjaként. Mire a Harcsa Veronika Udvarba értem teljesen kikészültem a melegtől, így csak messziről követtem az eseményeket, a fák alatt üldögélve. Tetszett, amit láttam és hallottam, ezért maradtam a workshop vendégeinek koncertjén, amire közelebb is húzódtam. Jó döntés volt. Thea Soti és Jonas Engel a fesztivál egyik legjobb meglepetés élményét nyújtotta. Nem ismertem őket Kapolcs előtt, pedig üde színfoltot képviselnek a zenei palettán. A koncert közepén sötét fellegek kezdtek gyülekezni, még az ég is megdörrent néhányszor, végül azonban nem esett.

Thea Soti és Jonas Engel

Mivel hosszú napnak néztem elébe visszabuszoztam Dörögdre, hogy ezen déli program után felfrissítsem magam. Pihenni az izgalomtól nem tudtam, az esti programok lázban tartottak, ezért hamarosan elindultam vissza Kapolcsra. Mivel a Csigabusz meg sem állt annyi ember utazott rajta, így felszálltam az első volán járatra. Az út 250 forintomba került. Úgy gondoltam megnézem a HelloWood faépítményeit, de csak mentem-mentem és nem értem oda. Végül egy kietlen kukoricásnál döntöttem úgy, hogy nem kísértem a sorsot, és inkább visszafordultam Vigántpetend felé. Amúgy is a Cirque du Tókertbe indultam, a Duda Éva Társulat Labirintus című darabjára. Duda Éva munkásságát nagyon szeretem az Inverz és a Bolyongó óta, de sajnos az utóbbi időben nem jutottam el a társulat előadásaira. A Labirintus előtt még megtekinthettem a kertben egy humoros akrobatikus előadást. Az artista/zsonglőr mutatványok lenyűgöztek, a zenei aláfestés is kitűnő volt. Hullahopkarikák, kések, buzogányok röpködtek, nagyon látványos volt a produkció.

A kukoricás

Firebirds

Aztán fellebbent a cirkuszi sátor függönye, és megilletődve beléptem a sejtelmes fénybe. Kunert Péter zenéje a Labirintusban is szépen kísérte a táncosokat, adott még egy extra érzékelést a látottakhoz, így lett egészen komplex az élmény. Nem adtam ezúttal magamnak támpontokat a darabhoz, azaz nem olvastam utána mit kellene bele látnom. Hagytam hadd jöjjenek azok az érzések, mindenféle értelmezés nélkül. Ha meg kellene fogalmaznom így utólag, hogy számomra miről volt szó, akkor leginkább arról kezdenék írni, hogy mennyire a környezetünkre hagyatkozunk saját magunk megítélésében. Hogy mennyire függünk a visszajelzésektől, miközben talán nincs is olyan közösség, aminek értékítéletére reálisan támaszkodhatnánk. Mindenki megmondja nekünk milyenek vagyunk, vagy milyennek kellene lennünk, miközben szép lassan elfeledjük igazi valónkat. A koreográfia és a színpadi elemek egészen mások voltak, mint amit én látni szoktam. A botok/rudak nemcsak egy ősi rítusra emlékeztettek, hanem arra is, hogy ugyanannyira képesek távolságot tartani, mint leküzdeni ezt a távolságot.

Harcsa Veronika, Szirtes Edina Mókus, Ávéd János

         A Labirintus után visszabuszoztam Kapolcsra. A régi felállású Harcsa Veronika Quartet koncertjét tekintettem meg. A műsor vendégei ezúttal Ávéd János és Szirtes Edina Mókus voltak. Engem már Babits Mihály Nyár című versével levettek a lábamról, de a Kapolcs 2018 kompozíció és a feldolgozott Come together csak tovább mélyítették ámulatomat. Imádtam ott lenni és a részévé válni ennek a kivételes felállásnak. A nagyszerű énekesek, kiváló zenészek, és a lelkes, befogadó közönség olyan atmoszférát teremtett, amiről nehezen tudtam csak lecsatlakozni. Dúdolgatva hagytam ott a ráadás számot, mert nem szerettem volna kihagyni a dot. Consla fellépését sem Vigántpetenden. Szerencsémre épp jött egy Csigabusz, így elértem a kezdést. A műsor érdekessége számomra, hogy a zenei aláfestést Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint adta. Ők is siettek a Quartet után, hogy időben átérjenek. Nekik annyi volt a könnyebbség, hogy ők autóval mentek. Nagyon jó volt a Tell her című albumuk dalait új értelmezésben, táncszínházi keretek között hallani. Mivel nekem már ezeknek a daloknak volt egy érzelmi előéletük, eleinte rá akartam erőszakolni korábbi érzéseimet a látottakra. Akkor kezdtem el igazán, szerves egységként élvezni az előadást, amikor ezt sikerült elengednem. A gubanc ugyan a színpadon körtánccá szelídült, bennem azért maradt jó pár kérdés. Éjfél után már nem tudtam elkülöníteni magamban az egyes események lenyomatát, így „rohantam haza pihenni”.