Ismét egy álmom vált valóra, amikor Péterfy Bori színésznő, énekesnő, dalszövegíró elvállalta a felkérésemre ezt az interjút. A hazai könnyűzenei és színházi élet egyik meghatározó alakja, nagyjából a kétezres évek elejétől követem nagy érdeklődéssel a pályafutását. Bár rettenetesen izgultam az interjú kapcsán, végül természetességével és közvetlenségével sikerült feloldania a gátlásaimat. Egy szegedi Péterfy Bori & Love Band koncert előtt beszélgettünk álmokról, megérzésekről, hazugságokról valamint testet, lelket próbáló és formáló szerepekről is.
Egy
olasz származású író, asztrológus, Lisa Morpurgo Dordoni, készített rólad egy
személyre szabott asztrológiai elemzést mikor megszülettél. Azt tudjuk, hogy a
„jóslatnak” az a része beteljesült, ami a zenei és a színházi pályádra
vonatkozott. Viszont az elemzés azt is tartalmazta, hogy kevés érzéked lesz a
világi élethez, kevés türelmed lesz a kényszerekhez és a kötelező tennivalókhoz.
Ez igaz?
Valahol igaz, de egyszerűen muszáj – főleg gyerekkel – az embernek felnőnie ehhez a feladathoz, hogy valahogy összeszedetten éljen, és ezek a dolgok is gördülékenyen menjenek körülötte. Amíg rákényszerül, mondjuk Magyarországon, ma egy művész, addig például olyan dolgokhoz kell érteni, és foglalkozni, amik borzasztó megterhelők. Nekem valóban nincs business érzékem, meg egyszerűen nem is tudom a szakmámat, meg a művészetet üzletként nézni, de a mai világnak ez is egy elvárása, gyakorlatilag egy termék vagy, amit el kell adni. Én már ide sorolom a folyamatos jelenlétet a social médiában, és azt a görcsöt is, hogy most már nehezen engedi meg magának ma Magyarországon – mert ugye nálunk nincsenek elkényeztetve a művészek semmilyen szempontból, se anyagilag, se elismertségben – az ember azt, hogy picit hátra dőljön, vagy pihenjen, mert rögtön azt érzed, hogy kimaradsz, nem lesz munka. Nem mer az ember nemet mondani. Sok olyan kényszer van, amivel komolyan küzdök én is. Nem bírom, hogyha káosz van körülöttem, ezért igyekszem mindent ügyesen megcsinálni, de néha megbolondulok, mikor ügyeket kell intézni, hivatalos ügyeket, persze.
2022-ben
jelent meg életrajzi köteted, a Borikönyv, melynek szerzője Tóth Júlia Éva
volt. A könyvben olvasható, hogy számodra a „jeleknek súlya van” (Borikönyv,
258. oldal). Bízol-e a jelekben? Mennyire hallgatsz a megérzéseidre? Hiszel-e
az álmoknak?
Abszolút! Mind a hármat nagyon figyelem, szeretem, komolyan veszem, és beépítem az életembe. Egyrészt azt gondolom, hogy ha ezeket nem figyeled, kihagyod, elsiklasz fölöttük, vagy bagatellizálod, azzal egyszerűen egysíkúvá teszed magad körül a világot. Akkor is, hogyha nem alkotó, művész ember vagy. Az élet százszor izgalmasabb, hogyha megéled ezeket a dolgokat, még akkor is, hogyha nem hiszel semmiben. Nem hiszem azt, hogy egy mélységesen ateista, egzisztencialista gondolkozású ember is ne érezne néha elképesztő déjà vu-t, például ne érezné azt, hogy ez hihetetlen, hogy most gondoltam rád és most hívtál fel. Közben meg olyan jeleket kapunk és olyan találkozások vannak az életben, és hát az álmok! Fura is lenne, ha az ember nem gondolkozna el az álmain. Hiszen azok meg mi vagyunk, és az életünk felét, vagy nagy részét végül is aktív, vagy nem aktív módon, de mégis álomban töltjük. Ez ugyanolyan fontos része kéne legyen az életünknek, mint a valóság. Ha olyan szerencsések vagyunk, hogy emlékezünk az álmainkra, akkor azért azokon gondolkozzunk is el.
Korábban,
a Péterfy Bori & Love Band zenekar Vámpír című videóklipjének forgatása
közben, ahol megsérültél, jött a közmondással ellentétes felismerésed, hogy a
ruha teszi az embert. Mi történt ott valójában?
Ezt viccesen mondtam, mert erre a
szituációra nagyon igaz volt, de egy kicsit tényleg ilyen. Mivel olyan helyen
is volt az éjszakai ügyelet a szemészeten, a 8. kerület bugyraiban – kilőttem a
forgatáson a szemem egy pezsgős dugóval –, én meg egy elsírt sminkben voltam, meg
kábé félmeztelenül, zakóban és cicanaciban. Éjjel így rontottunk be oda, és akkor
csakugyan az volt az első, teljesen érezhető megnyilvánulása az embereknek, a
dolgozóknak, hogy most valakik összevertek a sarkon egy szegény ott dolgozó
nőt, és aztán valóban nem voltak velem kedvesek. Ezért mondtam ezt, igen, hogy
a ruha teszi az embert. Ha nem abban a ruhában megyek be, akkor lehet, hogy nem
ilyenek. S persze rögtön ahogy megtudták, hogy forgatás volt, meg, hogy színész
vagyok, meg énekes, már jó ellátásban részesültem.
Tasnádi
István Mikor hazudtam? című darabjában egy politikust alakítasz, aki komoly
karrier előtt áll, amennyiben le tudja küzdeni a gátlásait azzal kapcsolatban,
hogy nem tud hazudni. Miért lenne fontos az, hogy tudjunk hazudni?
Egyáltalán nem erről szól ez a darab, nem fontos, hogy tudjunk hazudni egyébként. Nagyon rossz, amikor az ember olyan élethelyzetbe kényszerül, hogy rájöjjön arra, hogy ő igazából milyen jól tud hazudni. Meg hát mondják, hogy van a kegyes hazugság. Vannak az életnek olyan területei, ahol egyszerűen előfordul, de talán ezeknél az a jobb, ha olyan helyzetbe kerülünk, hogy nem mondhatjuk el az igazságot, és ezért valamit mondanunk kell helyette. Talán ez egy árnyalata annak, hogy nem az igazat mondjuk. A hazugság, amit már így nevezünk, hogy hazugság – én voltam olyan helyzetben, hogy sokat hazudtak nekem – az nagyon rossz. Főleg amikor az ember rájön utólag, még akkor is, ha megérti, hogy mit akart a másik megúszni. Sajnos a hazugság az életünk része, van, aki az egész életét hazugságban éli le. Rengeteg hazugságot tudunk meg, hogyha elkezdünk csak így a családunkban kutakodni, egészen megdöbbentő dolgokra derül sokszor fény. Valószínű, hogy egyszerűen az emberi életet végig táncolni kötéltánc. Vagy, ahogy ebben a darabban mondom „csak rajtunk múlik az, hogy elfogadjuk-e a valóságnak azt a verzióját, amelyik elviselhetőbbé teszi az életünket”. Sokan azért választják a hazugságot, mert az egy elfogadhatóbb életet eredményez. Vagy nem néznek szembe valamivel, vagy eltitkolják a másik elől, vagy önmaguk elől, vagy az egész világ elől. Aztán még sok ilyen élethelyzet van, most hirtelen az jutott az eszembe, hogy nálunk a homoszexualitás még mindig durva ellenérzéseket vált ki az átlagemberekből, meg ez fölülről irányítva is van, és hogy hány fiatal él hazugságban – én is tudom, mert nekem sok meleg fiatal jár a koncertjeimre, sokak szerint egy melegikon vagyok –, mert nem meri elmondani a családjának például. Sokszor van olyan, hogy valaki rákényszerül a hazugságra, csak nem az ő hibája, hogy hazudnia kell, hanem a többiek élnek végül is egy hazug, álszent életet, amivel rákényszerítenek valakit, egy ártatlan fiatalt, hogy ő is elkezdjen egy hazug, álszent életnek megfelelni. Ez elég sokrétű dolog.
„Krízishelyzetben
fantasztikus ajándék az élettől, ha az ember művész” (Borikönyv, 239. oldal).
Mit értesz ez alatt?
Azt, hogy olyan értelemben nem maradsz egyedül a problémáiddal, hogy egyből ne tudnád feldolgozni őket valamilyen szinten. Ez persze súlyosabb esetekben nem elég, akkor kell segítség, meg pszichológus, meg barátok. Jó érzés az, hogy akár az én esetemben mondjuk egy dalszövegnek, vagy egy szerep eljátszásának van egy egészen más minőségi ugrása. Vagy vegyük a koncertezést, ahol a zene energiájával, szinte az ember gyógyító, mert ki tudja magából énekelni, ordítani a dolgokat. Sokkal szerencsésebb, minthogyha a könnyeidet elsminkelve be kellene ülnöd egy irodába, és úgy kellene tenned, mintha semmi bajod nem lenne. Régen volt is az a közhely, hogy nagy költő csak az lehet, aki szenved, ez természetesen nincs így, viszont az igaz, hogy a szenvedés jót tud tenni a kreativitásnak. Ez tény, de nem amiatt, hogy anélkül ne lehetne alkotni. Hatalmas dolog, mikor egy nem alkotó ember a szenvedést meg a traumákat, amiket úgysem tud senki elkerülni, úgy tudja magán átvinni, és úgy jön ki belőlük, hogy erősebb, több, jobb lesz, mint előttük. Szerintem ugyanezt el lehet a művészekre is mondani, hogy esetleg jobbat, mélyebbet, igazibbat alkotnak egy krízis hatására.
A
Covid alatt készült el a Tíz kicsi díva, Karafiáth Orsolya A Maffia-Klub című
regényének átirata, ami webepizódok formájában került közzétételre a YouTube-on.
Honnan jött az ötlet, és milyen volt a közös munka Orsival?
Orsit régóta ismerem, és szeretem,
nagyon jó barátom. Akkor tényleg ez ment, és pont, amivel kezdtük is a
beszélgetést, hogy nem engeded meg magadnak, hogy leállj, de így ez a kényszerszünet
egyébként sok szempontból jól jött. Krízis is volt, amit jól lehetett
használni, meg rengeteg hazugság is övezte. Akkor sokan készítettek ilyen
felolvasásokat, és nekem is mondták, hogy de miért nem csinálok. Gondolkoztam,
hogy elkezdek itt majd esténként valamit, de akkor inkább már a gyerekemmel
foglalkozom, aztán addig gondolkoztam, míg eszembe jutott, hogy valami
speciálisabbat kellene, és milyen érdekes lenne ennek a regénynek a
felolvasását nem szerepekben, de mégis parókákkal, tehát látványban is egy
picit színháziasabbá tenni. Valahogy így jött az ötlet. Van benne kilenc-tíz
karakter, izgalmas, jó szövegekkel. Jól esett, hogy hetente-kéthetente egyszer találkoztunk
és megcsináltunk egy részt. Mindenkinek volt elfoglaltsága, készültünk rá, jó
volt együtt egy kicsit kiszakadni a magányból. Vagy hát nem volt senki
magányos, mármint mi nem voltunk azok szerencsére, mert mindenki a családjával
volt, de akkor is azért jól esett valami mással is foglalkozni.
A
krízishelyzetnél maradva szerinted még mindig sokan megbélyegzik azokat, akik pszichoterápiára
járnak?
Szerintem most már nem, sőt már az egész kezd a ló túloldalára átesni, mindenki terapeuta, az is, akinek nincs ilyen végzettsége. A coach is terapeuta, tehát már nem kell hozzá az a komoly végzettség, ami miatt szokták mindig mondani, hogy miért ilyen drága. Azért drága, mert iszonyatos mennyiséget tanult az, aki elvégezte úgy, olyan szinten a pszichológiát, vagy a pszichiátriai tudományokat, hogy ezt a szakmát gyakorolhatja már. Ehhez képest egy coach képzés, azért tudjuk, hogy sokkal kevesebb, és mégis néha kétszer annyit elkérnek. Már annyira divatos lett terápiára járni, hogy amikor egészen fiatalokkal beszélgetek, már 16 évesektől is hallom, hogy igen, már két éve járok terápiára. Úgy érzem, hogy egy kamasznak is ez már alapkövetelmény. Meg kéne nézni azok életét, akiknek negatív a véleményük, hogy ők mennyire élnek egy fejlődő, önreflektált, folyamatosan egyre pozitív irányba változó emberként. Mert, ha így élnek maguktól, akkor le a kalappal, de akkor meg miért nem pszichológusok?
A
Terápia című televíziós sorozat második évadában egy ügyvédnőt, Orsolyát
alakítottad. Mentek-e utána hozzád emberek, és beszéltek-e neked arról, hogy
milyen hozadéka volt az életükben a sorozatnak, vagy akár magának a karakternek?
Nagyon sok ilyen eset volt. A legemblematikusabb
ebből az, amikor a fodrásznál ült mellettem egy, már a kilencedik hónapban levő
terhes, helyes nő. Zavartan pislogott át rám, a másik székből, aztán egyszer
csak azt mondta, hogy miattad van ez, és mutatja a babát. Merthogy pont mikor
teherbe esett, akkor nézte végig a sorozatot és végül nem vetette el a babát,
ennek a karakternek a hatására. Orsolya esetében is erős karakterfejlődést
látunk, ez a lényege ennek a sorozatnak, amit hál’istennek a mai napig sokan
néznek, még most is fent van az HBO-n.
Hadd
tegyek fel egy kérdést, ami a Péterfy Bori & Love Band zenekar egyik
dalszövegéből való. „Ki fogja a kezedet, ha félsz?”
Ha szerencsés vagyok, akkor valaki. Ha nem, akkor én magamnak, vagy fogom a gyerekemét, meg a kutya mancsát, azt sokszor szoktam, összebújunk, alszunk. Sajnos nem vagyunk erre így befizetve, hogy valaki mindig legyen mellettünk. Anyukámmal nagyon szoros viszonyban voltam, de ő már jó pár évvel ezelőtt meghalt. Nyilván ott van a testvérem, a barátaim, a barátnőim, sok emberhez tudok fordulni, de azért ténylegesen mindig az a vége, és visszatérve a pszichológusokra ők is mindig azt mondják, hogy alapvetően egyedül vagyunk, ezzel szembe kell nézni. Sajnos magadnak kell fognod a kezedet, és hogyha már nem félsz, akkor lehet, hogy lesz más is, aki fogja. Ezt kell valahogy nagy nehezen elfogadni.
Mit
jelentenek számodra az alábbi mondatok, amik Vlagyimir Szorokin A jég című
könyvében olvashatóak? „Mert nem olyanok vagyunk, mint a többiek. Mi nemcsak a
szánkkal tudunk beszélni, hanem a szívünkkel is.” (201. oldal). „Beszélj a
szíveddel, a szíveddel beszélj, a szíveddel!” (16. oldal)
Nekem nagyon beégett ez a szerep. Eleve Szorokinnak nagyon-nagyon szeretem a műveit, és ez az egyik legerősebb könyve, a Jég-trilógia, aminek mi az első részéből csináltunk egy színpadi verziót, még Mundruczó Kornéllal, aki azóta már világsztár. Most már Hollywoodban rendez, meg Apple TV sorozatot készít, meg Oscar közeli filmeket, ő már a helyén van, már nem kell itt vergődnie. Nekem több szempontból is erős emlék ez a szerep. Egy olyan jellemfejlődést kellett eljátszanom – három karakter van benne, akiknek megszólaltatják a szívét egy furcsa szektának a tagjai – ami embert próbáló volt fizikailag is, meg lelkileg is. Egyáltalán a közelébe kerülni annak, hogy milyen lehet az, amikor egy olyan iszonyatos hatás ér téged, amitől egy ekkorát változol, hogy egyszer csak teljesen másképp, tisztán a szereteten keresztül látod a világot, de most próbálok nem negédesen beszélni erről, mert egyáltalán nem az a mű, nagyon összetett. Már maga a szekta is egy megkérdőjelezhető társaság. Szorokin volt itt egy régi könyvének, A négyek szívének az új kiadása kapcsán (2022-ben a PesText világirodalmi fesztiválon – a szerk.), amit korábban nem szeretett, mert túl erőszakos, és olyan érdekes volt, ismerve őt személyesen is, mert azt mondta, most már nem ezt gondolja. Tehát, hogy a történelem mindent felülír. Szorokin látszólag erőszakos, durva könyveket ír, de pont az a lényegük, hogy az jön le belőlük, hogy miért van az emberben ez a brutális gyilkos vágy folyamatosan. A jég is megrázó, egy utópia arról, hogy elvileg vannak emberek, akik felébrednek, és megszólal a szívük. Hátha vannak. Azért sok ilyen pillanatot megélünk szerintem mi is az életben, csak aztán mindig visszaesünk.
