Angyali üdvözlet /Aknay János kiállítás, Szeged, REÖK/

Úgy volt, hogy szombaton a Füvészkertbe megyek, s megnézem a tavaszra ébredt természet rügyeit, virágait. Reggelre azonban szürkébe öltözött a táj, olykor az eső is eleredt, miközben színekre, illatokra vágytam. Bogarászni kezdtem programok után a múzeumi lehetőségek között, és a REÖK-palota kínálata mellett döntöttem.

Aknay János Kossuth- és Munkácsy Mihály-díjas festőművész 70. születésnapja előtt tisztelegve, a több mint 200 műből február végén nyílt kiállítás a palota termeiben, s tereiben. Ráadásul aznap délelőtt épp ingyenes tárlatvezetés volt, így megragadtam az alkalmat, és a meghirdetett eseményre érkeztem. Végül öten voltunk, és később még körülbelül ugyanennyi emberrel találkoztam csak az épületben, amikor a tárlatvezetés után önálló felfedező útra indultam.

Nem volt sok időm előzetes tanulmányokat folytatni, s nagyjából ott abba is hagytam a kutakodást, amikor kategóriákba ütköztem. Szavakba, kifejezésekbe, mint posztgeometrikus alkotó, vagy konstruktív expresszionizmus. Messzire vezetne innen indítani egy szubjektív bejegyzést, hiszen se kritikus nem vagyok, se művészettörténész. Inkább ott folytatom, ahol abbahagytam, hiszen emlékezetem szerint láttam már néhány Aknay festményt a palotában. Geometrikus formái a lehetséges absztrakció irányába mutatnak, és első ránézésre akkor én nemcsak a szentendrei templom tornyait láttam bele az alakzatokba, de bizony a harangok zúgását is meghallottam. Megrendülve álltam a hatalmas, színes kompozíciók előtt. Még gyerekkorom rakéta mászókái is eszembe jutottak. Azok is színesek voltak, és vaslétráik egyfajta összeköttetést biztosítottak a képzelet és a valóság között.

Az Égi és földi geometria címet viselő kiállítás tulajdonképpen nem követ egyfajta időbeli linearitást, hanem teret enged a szabad asszociációs láncolatok kialakulásának. Habár a tematikusan formált termek alkotásainak születése között néhol évek is elteltek, úgy tűnik minden változásban ott lebeg valamiféle örökkévalóság lehetősége is. A látott földi világ geometriai redukciója egyáltalán nem egyenlő a leegyszerűsítéssel, sokkal inkább a sűrítés, tömörítés eszköze. A városképek montázs jellegűek, a templomtornyok, kapuk, lépcsők fraktálszerűen egészítik ki egymást. Az alakzatok néha kontúrozottak, néha az élénk színek tagolják csak részekre a tereket. A térérzékelés csalóka, hiszen nem beszélhetünk ezen formák esetében konkrét térbeli fizikai kiterjedésről, agyunk mégis hozzáad egy többlet dimenziót, legyen az hangulati, vagy érzelmi jellegű. Hamar rájövünk, hogy ismerősek ezek a városrészletek, bárhol is vannak valójában a világban. A visszatérő, ismétlődő motívumok közül a keresztény építészet tornyai azok, amik leginkább az égi szférába vezetnek át bennünket. A második emeleten már az angyalok világába léphetünk be.

Mikor a bejegyzésnek címet adtam, még nem tudtam, hogy volt a festőművésznek egy Angyali üdvözletnek elnevezett kisciklusa a 70-es években. Az angyalok később is visszatérnek, sőt bizonyos szempontból mindig jelen voltak és vannak Aknay művészetében. Ha nem is látjuk ezeket az angyalokat konkrétan az első emeleti képeken, akkor is megérezhetünk valamiféle erős tárgyon túli jelenlétet, ami kibontható a második emelet alkotásainak tükrében. Az angyalokkal azonban mindig bajban vagyok. Az égi szférában létezésüket sem cáfolni, sem bizonyítani nem tudom magamnak, s ez a bizonytalanság tiszteletteljes csendességre int. Visszafojtott lélegzettel figyeltem az angyalok születését, és alakváltozását teremről teremre. Nekem volt ezekben az angyalokban egy megfoghatatlan dualitás. Némelyik „arcán” nappalok és éjszakák váltakoztak, s egyszerre néztek rá a befogadó személyre és fordultak el szemérmesen tőlük. Egyik-másik úgy volt ábrázolva, mint aki portrét ült a festő műtermében. Azonban akadtak olyanok is, amelyek geometriai alakzatokba sűrített jellegüknél fogva félelmet keltettek bennem. Vadászrepülőkre emlékeztettek, amik lehetséges célpont után kutatva épp az alant fekvő területeket pásztázzák.

          Sok mindenről lehetne még szólni, de hagyok nektek is felfedezni valót. A kiállítás különleges élményt nyújtott. Már maga az is kuriózum, hogy ennyi Aknay János képnek adott átmenetileg otthont az épület. A képek zöme ugyanis magángyűjteményekből érkezett Szegedre. A tárlatvezető felkészült volt, de így utólag úgy gondolom először az alkotásokkal kellett volna személyes kapcsolatot kialakítanom. Színekből végül nem volt hiány, ám a tavaszi illatok még kicsit váratnak magukra.

Színes

Sok minden történt az elmúlt hetekben. Annyi programon vettem részt, hogy elmaradtam az írással. Az előző bejegyzésemben megemlített 24 órás képzőművészeti maratonon több alkotást is készítettem, kettőről már láthattatok képet a blogom facebook oldalán. Aki lemaradt volna, annak az egyiket itt is hozzáférhetővé teszem. Péntek este 9 óráig festegettem, aztán egy merész ötlet következtében, aminek nem tudtam ellenállni, szombaton hajnalban folytattam. Pénteken rengetegen voltak, alig találtam szabad helyet és ecsetet, de szombaton sokáig csak ketten tartottuk a frontot. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy volt néhány résztvevő, akik akkor indultak haza, mikor mi beállítottunk hajnalban a könyvtárba. A szakmai zsűri által kiválasztott alkotásokból majd kiállítás nyílik, és várhatóan a jövő év elején jótékonysági célzattal el is árverezik őket. Kíváncsian várom mi lesz az alkotásaimnak a sorsa.

Időközben két pályázatra is adtam be munkákat, azokra is sok időt fordítottam, de megérte. A III. Székelyföldi Fotóbiennálén, ami egy rangos nemzetközi esemény, Hi Humanity c. fotómat beválasztották a legjobb 100 alkotás közé. Ez azt jelenti, hogy Sepsiszentgyörgyön e hónap második felében megtekinthető lesz egy kiállítás keretein belül, és megjelenik majd a tárlat katalógusában is, amiből fogok kapni egy tiszteletpéldányt. 17 országból, 283 alkotó, összesen 1516 pályamunkát nyújtott be.

Szabó Magda születésének 100. évfordulója kapcsán a bonyhádi Solymár Imre Városi Könyvtár országos könyvborító tervező pályázatot hirdetett. Elég szűkös volt az idő a pályázati kiírás észlelése és a benyújtási határidő között, de számtalan ötletem közül végül egyet sikerült is megvalósítanom. Az ajtó c. regényhez készült borítóm most II. díjat hozott a számomra.

Elkezdődött a 22. Őszi Kulturális Fesztivál is Szegeden. Hétfőn két fotókiállítást is megnéztem. Az egyik a SZTE JGYPK végzős fotográfus hallgatóinak munkáit mutatta be, a másik a „rejtelmes Párizsba” és a „történelmi fellegekbe” engedett betekintést. Megpróbáltam meghallani milyen történeteket mesélnek el nekem az egyes képek, de ez hol sikerült, hol nem. Vegyes érzelmeim voltak az önálló tárlatok kapcsán is, de lehet, hogy nekem túl magasak az elvárásaim.

Túl vagyunk a Kutatók Éjszakáján is. A rendezvény fő célja a tudomány népszerűsítése. A Szegedi Biológiai Központban idén is számtalan kutatócsoport tevékenységével meg lehetett ismerkedni. A programsorozatban ezúttal is mint fotográfus vettem részt, de remélem a jövőben inkább a kutatói oldalamat mutathatom majd meg az esemény kapcsán.

Megnyílt a Káosz és Rend című kiállítás a REÖK palotában. A tárlat megtekintése közben sokszor azon gondolkoztam, hogy vajon én miért nem nyújtottam be rá pályamunkát, elsősorban fotográfiát. Hazaérve utána néztem, és a válasz nagyon egyszerű volt. Azért, mert nem vagyok tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének. A mozgólépcsős fotó teljes mértékben kiverte nálam a biztosítékot. Amikor elindultam erre a tárlatra, nem néztem utána mire is megyek. A cím sokat sejtetett, de valóban igaz a mondás, hogy a kevesebb néha több. Az eredeti ipar- és képzőművészeti alkotások helyett, az azokról készült fotók lógnak a falakon, és a termek közepén felállított állványzatokról is. Ez számomra csalódás volt, de megértem, hiszen több száz festmény, grafika, litográfia, szobor nem fér el másként egy helyen. Viszont emiatt úgy éreztem, hogy pont az esszenciája veszett el az egyes alkotásoknak, ugyanis dimenzió nélkülivé váltak. A tárlat megnyitója a címéhez lett hű. Annyi ember volt, hogy valóban káosz uralkodott, szinte élvezhetetlen volt nézelődni. Mindenki szelfizgetett a saját kiállított művével, ami akkor is irdatlan ember tömeget jelent, ha csak mondjuk a kiállítók harmada volt jelen. A rendet az alkotások kiállításának módja képviselte, melyek abc sorrendben vannak elhelyezve. Volt sok kép, mint hordozó, ami tetszett, azokat megnézném eredetiben is. Sokat szemlélődni viszont nem tudtam. Egyrészt a tömeg sodort, másrészt annyira közel vannak egymáshoz a képek, hogy nem tudtam távolságot tartani, ami néha segít a befogadásban, az értelmezésben. A technikák széles palettáját meg lehetett találni a kiállításon, legalábbis a munkák leírásában, mert a nyomatok annyira nem adták vissza sem a textúrákat, sem a formákat. Sok olyan alkotás volt, ami az én ízlésvilágomhoz közel állt, és összességében meglepett a kiállított anyag sokszínűsége is. Nem volt két egyforma alkotás. A káosz és a rend, amik nem létezhetnek egymás nélkül, sok asszociációra adtak lehetőséget. Ezt inkább az ipar-, és képzőművészeti alkotásokban értem tetten. A fotók többsége nekem kissé erőltetetten kapcsolódott a témához. A fotómontázsok, vagy az egyéb fotó alapú műfajok bennem nagyobb hatást értek el, elgondolkoztattak, vagy akár meg is hökkentettek. Szívesen visszamennék még a kiállításra, elidőznék néhány alkotással önmagamban. Meglátjuk lesz-e rá időm. Elsőre az anyag teljességgel befogadhatatlan volt, főleg a megnyitó keretein belül. Szinte elmenekültem róla. Viszont magammal hoztam néhány alkotás gondolati és érzelmi lenyomatát, s ezért már megérte elmenni.

Igyekszem lépést tartani az Őszi Kulturális Fesztivál által kínált sok programmal, de tervezek újabb szubjektív könyv ismertetőket is írni. Esős napokra. Csak győzzétek kivárni.