„Ahhoz, hogy az ember kockázatot merjen vállalni, meg kell tanulnia hinnie magában” - Interjú Harcsa Veronikával és Gyémánt Bálinttal

Harcsa Veronikával és Gyémánt Bálinttal a szegedi koncertjük előtt ültem le beszélgetni az Ifjúsági Házban. Többek között zeneválasztásról, irodalomról, utazásról és megérkezésről, kockázatvállalásról, valamint új felállású kvartettjük jövő év elején megjelenő Shapeshifter című albuma kapcsán az alakváltásról beszélgettünk.

Mit gondoltok, mi alapján választunk magunknak zenét?

HV: Ízlés, hangulat és érzelmi állapot alapján, személyiségünk alapján.

GYB: Szerintem a legtöbb ember, nem sokat gondolkozik azon, hogy milyen zenét hallgasson, hanem olyan muzsika felé fordul, ami az életében a leginkább evidens. Az olyan emberek, akik nem fektetnek abba különösebb energiát az életükben, hogy megkeressék azt a zenei formát, ami őket a leginkább izgatja, azok sokszor egy szimpatikus rádióállomás, vagy esetleg baráti kör alapján döntenek. Például amikor kamasz voltam, akkor nagyon is azokat a zenéket hallgattam, amiket a legjobb barátaim.

HV: Igen, ez rám is nagyban hatott.

GYB: Ilyen szempontból fontos a szerencse, hogy megfelelő barátokat találjon az ember. Aztán később minél érettebb valaki, annál inkább utána megy annak, hogy mit szeretne hallgatni, vagy, hogy milyen lehetőségei vannak.

Szerintetek lehet-e/van-e a zenének az irodalomhoz hasonló valóságteremtő hatása?

HV: Olyan esetekben, hogy ha a dalszöveg is segédkezik ebben, vagy hogyha komplexebb formáról van szó, mondjuk operáról, de egyébként máshogy működik a kettő. Sokkal kevesebb a direkt információ és a direkt közlés a zenében, vagy a dalirodalomban, mint az irodalomban, mint egy könyvben, de ez nem azt jeleni, hogy kevesebb dolog történik a befogadóban, csak többet bízunk rá a befogadó képzeletére.

Mennyiben lehet a zene „híd”?

GYB: Szerintem a zene pont azért csodálatos, mert hidak – a te példáddal élve – keletkezhetnek általa. Még ha nem is célzottan azzal a szándékkal készül is egy zene, hogy feltétlenül összekössön embereket, végül mégis ezt teszi. Mindig nagy örömmel látom azt, hogy például a koncertjeinken korosztálytól függetlenül jönnek oda emberek, akik azon túl, hogy tetszik nekik, tényleg azt mondják el, hogy valami nagyon-nagyon komoly érzelmet váltott ki belőlük a zene, és ez teljesen független attól, hogy valaki hány éves, vagy, hogy milyen közegből származik, hogy van-e zenei előképzettsége. Szerintem ez csodás dolog. Ez ennek a szakmának az egyik legfőbb ajándéka számomra, hogy nem is gondolnám, hogy ennyi embert megérinthet a művészetünk.

Ha tehetnétek hová építenétek még „hidakat”?

HV: Szeretnék egy London-Budapest hidat, aminek elindulok az elején, és mondjuk 3 perc múlva megérkezem a másik végére. Azt nagyon várom már, hogy a teleportálást mikor találják ki (nevet).

Sokat utaztok a fellépéseitek során. Mit jelent számotokra úton lenni, és megérkezni valahová?

HV: Hát úton lenni az élet, megérkezni a halál (nevet).

GYB: Akkor én egy kicsit materialisztikusabban közelítem meg a kérdést, úton lenni nagyon sok fáradtság már szerintem. Nyilván imádunk koncertezni járni, de már nagyon sok időt töltöttünk el az életünkből utazással, úgyhogy ez a része talán már nem akkora élvezet. Most már inkább próbálom okosan eltölteni ezt az időt, megpróbálok pihenni, hogy minél inkább fókuszálni tudjak a koncerten, úgyhogy ez sokat változott az elmúlt években, legalábbis bennem. Megérkezni mindig szuper, az mindig csodás.

HV: Lovasi András nyilatkozta azt valahol egyszer, hogy ő úgy tekint a bevételeire, hogy a fizetség, amit kap a fellépéseiért, azt valójában az egész hercehurcáért kapja. Tehát azért, hogy oda kell menni, hogy be kell ülni a turnébuszba, be kell pakolni, ki kell pakolni, hangbeállást kell csinálni, haza kell vezetni utána éjszaka stb. Ő azonban zenélni, úgy érzi, hogy ingyen zenél, és ezzel valahogy mi is így vagyunk. Maga a zenélés, maga a koncertnek a percei akkora élményt tudnak jelenteni nekünk, hogy azt bármikor nagyon szívesen adjuk. A fizetséget, azt inkább azért kérjük, mert az ember valóban megunja a fizikai úton levést, vagy hát elfárad benne. Ez egy erőfeszítés, amit az ember azért vállal, hogy a jóleső megérkezést, vagyis a koncertnek a jó perceit megkaphassa.

Sokat beszélünk a jazz kapcsán az improvizációról. Mennyire tudjátok hasznosítani az életben is a színpadi improvizációs készségeiteket?

HV: Én szoktam erre gondolni, hogy tanít a színpad, az improvizáció mellett még a spontaneitást és a bátorságot emelném ki. A zenében meg tudjuk élni azt, hogy a kockázatvállalás lehet jó dolog. Egy-egy szólóban megtapasztaljuk, hogy bátran lehet, sőt megéri kockázatot vállalni, még akkor is, hogyha rizikóval jár, és akkor is, hogyha néha el tudjuk rontani, mert csak így juthatunk új felfedezésekhez, és ami még fontosabb, csak így tud a magunk számára igazán izgalmas és játékos maradni az egész. Ha pedig a játékosság és a kísérletezés dominál, akkor szárnyal a kreativitás, és egy esetleges hibából sokkal könnyebb kijönni, mint ha stresszesen léptem volna bele. Ebben a tekintetben az életre is tanít a zenélés.

GYB: Teljesen egyetértek, illetve ahhoz, hogy az ember kockázatot merjen vállalni, ahhoz meg kell tanulnia hinnie magában. A zenélésen keresztül, nagyon sok mindent vittem át a mindennapi életembe. És igen, ahogy Veronika is mondta, talán az ember így mer spontánabb lenni, vagy több kockázatot vállalni. Nagyon érdekes, de visszafelé jött ez a kölcsönhatás.

Mit jelent számotokra otthon lenni valahol?

HV: Otthon lenni valahol a nyugalmat jelenti a számomra, azt a biztos nyugodt pontot, ahová vissza lehet térni, mondjuk egy turné után, vagy bármilyen izgalom után. Ez nekem most két helyen is van, egyrészt Londonban, másrészt meg Budapesten, mert a férjem Londonban dolgozik, és miatta vagyunk kétlakiak. Földrajzilag ez nem egy egyértelmű dolog most számomra, de otthon lenni valahol az mégiscsak azt jelenti, hogy ott lenni, ahol a férjem van, vagy olyan helyen lenni ahol a családom van, tehát ahol olyan emberek vannak, akik mellett biztonságban érzem magam.

S mit jelent otthon lenni valamiben?

HV: Otthon lenni valamiben azt jelenti – ahogy Bálint is fogalmazott – hogy hinni magamban egy adott szituációban. Mondjuk az, hogy otthon vagyok a koncertezésben, az egy olyan önbizalmat jelöl, egy tartást vagy kiállást, hogy tudom, hogy bármilyen szituációt tudnék kezelni a színpadról. Ha például elkezdenének beszélgetni az emberek, akkor is tudnánk csöndet teremteni. Vagy hogyha elmenne az áram, cserbenhagyna minket az elektronika, akkor is megoldanánk a szituációt. Tehát otthon lenni valamiben az egy olyan ismerete egy tevékenységnek, ahol az ember a váratlan helyzetekre is felkészülve érzi magát.

GYB: Egyfajta rutin.

HV: Egy jó értelemben vett rutin, igen.

Az új felállású – belga ritmusszekcióval kiegészült (Antoine Pierre - dob, Nicolas Thys - nagybőgő) – kvartettetek jövő év elején megjelenő albumának címe Shapeshifter (alakváltó). Miért pont ezt az albumcímet választottátok?

GYB: A Shapeshifter egy ember sokszínűségét mutatja meg, akár pozitív, akár negatív értelemben. Mindenkinek vannak olyan arcai, amelyek a környezete számára talán meglepőek lehetnek, számomra a Shapeshifter ennek a szimbóluma. Az angyal és az ördög szimbolikája, ahogyan valaki képes átváltozni az egyikből a másikba.

HV: Vagy egy nagyon kézzel fekvő magyarázat a címválasztásra, hogy duóból kvartetté válunk és ezzel alakot váltunk, de a lényeg, a zenénk esszenciája az ugyanaz marad.

Milyen előnyei, és milyen hátrányai lehetnek az „alakváltásnak”?

GYB: Talán számomra a legnagyobb változás zeneileg az új formáció. Például teljesen más szerepem van egy kvartett harmónia hangszereseként, mint egy duó egyetlen hangszereseként. Máshogy közelítem meg a kétfajta játékmódot, és mind a kettőben nagyon jól érzem magam. Ami negatívuma lehet az esetleg az, hogy minden sokkal bonyolultabb. Összeorganizálni egy koncertet, vagy minden technikai feltételt megteremteni sok esetben a mi energiáinkra is szükség van, és ez bizony nem könnyű, viszont én azt gondolom, hogy minden fáradtságot megér. Nagyon-nagy lendületet ad szerintem a kettőnk játékának az, hogy van a kvartett oldal, egy új megközelítés, egy új, ha úgy mondjuk alakváltás. Számomra az a legszebb az egészben hogy az alakváltás, a duónkat is teljesen más dimenzióba emeli, és hogy bár már elég régóta játszunk így együtt, és elég sok koncert van már mögöttünk, minden egyes koncertet ugyanannyira várom, és számomra mindegyik ugyanannyira izgalmas.

HV: Én elég rutinos alakváltónak érzem magam a zenében, talán még egy kicsit extrémebben is, mint a Bálint, hiszen rengeteg műfajban kipróbáltam már magam, és látom a hátrányait is ennek. A saját nézőpontomból akár a klasszikus zenei, akár a szabad zenei, avantgárd kirándulásaim, mindig gazdagítóan hatottak rám, tehát én mindig azt éreztem, hogy ezáltal gazdagszom élményekben, emberként és zenészként egyaránt, ami akár a duóra is hatással lehet, vagy lehetett. A hátrányát én abban látom, hogy a közönséget, a partnert a zenészségben, ezzel kihívás elé állítom, vagyis felteszem nekik a kérdést, és megadom nekik a lehetőséget, hogy ők is jöjjenek velem alakot váltani, és jazz közönségből váltsanak klasszikus, vagy kísérleti, vagy avantgárd közönséggé. Ez van, akinek megy, van, aki meg erre egyáltalán nem nyitott, és inkább azt szeretné továbbra is hallani, ami miatt engem megkedvelt. Ez alkotóként egy kockázat, az ember az alakváltással mindig veszít hallgatóságot, viszont lehet, hogy akik meg vele tudnak váltani, azokkal csak megerősödik a kapcsolódás. Illetve persze minden alakváltás hozhat új közönséget is. Tehát ilyen szempontból van kockázata, és ezt lehet negatívumnak is tartani, de szerintem ez alkati kérdés. Az előadó érzi belülről, hogy ő szeretne egy úton kitartóan haladni, vagy pedig több útba is betekintene.

Mik a terveitek a jövőre nézve? Hol láthatják/hallhatják a kvartettet legközelebb az érdeklődők?

HV: December 8-án Budapesten, az A38 hajón, utána pedig német és belga turnéállomások lesznek tavasszal. Magyarországon júniusban lesz egy nagyobb lemezbemutató turnénk, elég sok helyre ellátogatunk, és Szegedre is jövünk.

Két est, négy előadás /Labirintus, MESH, Image, I hear you/

Aki követte a blogom nyári bejegyzéseit a Művészetek Völgyéről, annak nem újdonság, hogy kedvelem a táncos produkciókat is. Talán az sem lesz számukra meglepő, hogy miért mentem el megnézni még egyszer ugyanazokat a darabokat (Labirintus, I hear you), amiket Vigántpetenden már láttam. A Duda Éva Társulat a Hétfü (Hétfői Függetlenek a Kisszínházban) sorozat részeként a Labirintus mellett a MESH című előadását hozta el múlt hét elején Szegedre. Másnap az Imre Zoltán Program keretein belül további két táncelőadást tekintettem meg. Gera Anita Társulatának Image, majd a dot.Consla I hear you című darabját.

A hétfői est a Labirintussal kezdődött. Próbáltam mindent elengedve belépni a színpadi térbe teremtett néha ismerős, néha idegennek tűnő világba. Ha tartalmilag nem is nyíltak meg bennem sokkal másabb vagy mélyebb perspektívák, mint a Művészetek Völgyében, azért egészen más élményt nyújtott ez a tér, melyet nem felülről és kívülről szemléltem. Rájöttem például, hogy a Labirintus nekem olyan, mint egy elsőre kissé furcsának tűnő hasonlat egy nehezebben értelmezhető versben. Nyitottnak kell lenni, hogy kivirágozzon. Az eltáncolt sorok az olvasatomban többek között arra mutattak rá, hogy mi határozza meg kapcsolataink alakulását, mi formálja döntéseinket, érzelmi, hangulati és intellektuális állapotainkat. A szokás, a függőség, a mentális rugalmasság foka és mértéke mind jelentős tényezők. Kezdetben mi tápláljuk a függőségeinket, majd ők táplálnak minket. Vagy nem halljuk meg egymást, vagy másként értelmezzük a hallottakat. Vagy nincs belső igényünk a kapcsolatokra, vagy más igényeink vannak, mint amiben épp vagyunk. Szabadságra törekszünk, kiteljesedésre, önmegvalósításra, miközben vagy a saját magunk által épített akadályok húznak vissza bennünket, vagy a társadalmi elvárások, és az azok által keltett szorongásaink. A „botok, rudak” otthonos támaszt nyújtanak, vagy épp veszélyt jelentenek erre az otthonosságra. Ragaszkodunk hozzájuk, majd mikor már megállnánk nélkülük is a helyünket, ők ragaszkodnak hozzánk. A törzsi összetartozás rítusai egy pillanat alatt átfordulhatnak kegyetlen vadászattá, és könnyen a körön kívül találhatjuk magunkat. Versengünk, együttműködünk egy meghatározott cél elérésének érdekében, vagy nem tudunk megfogalmazni sem célokat. Ha a labirintusnak nincs kijárata, a megnyugtató hír talán lehetne számunkra az, hogy valahol volt egy bejárata, amin még kijuthatnánk akár egyenes tartással is.

A MESH a spanyol Maria Campos, és a libanoni Guy Nader koreográfiája. A darabot korábban a Régi Zsinagógában már láttam. A szünetben még azon morfondíroztam, hogy vajon miért nem emlékszem a zenéjére. A válasz, mint kiderült, egyszerű. Csak az idő kongott benne, és hinták nyikorogtak folytonos ismétlődésben, egymásba alakulásban. A tér- és időzavar a valóságommá vált. Állandóan kapcsolódtam, érintkeztem, elszakadtam. Átadtam egy ütemet, egy ritmust, majd egy új értelmezésben, váratlanul, mégis fegyelmezett rendben vissza is kaptam. A térben kezdetben egy test bolyongott, ringott, lendült a kar után. A tér mozgott, vagy a test a térben? A tér, vagy ez a test lendítette-e ki a többi testet? A tér kapcsolódott, a testek a térben, vagy a tér és az idő? A test ideje, vagy a térkapcsolatok elképesztő precizitása az időben? Egy rossz mozdulat, egy apró figyelmetlenség, és megbomlott volna a rend. A biztonság rendje. Vajon honnan eredt az a bizalom, amivel ezek a testek kapcsolatokat létesítettek egymással? Szerettem volna én is beleugrani ebbe a térbe. Kíváncsi lettem volna, hogy eme rögtönzésemben engem is elkapott volna-e valaki. Azaz lett volna-e ott egy másik test a tér és az idő egy megfelelő pontján? A végén a test újra egyedül állt a térben. A kiindulási helyzet azonban, ahogy a test maga is, alapvetően megváltozott. Megtapasztalva a biztonságot és a bizalmat, már csak a térben lehetett egyedül, az időben azonban nem.

Bevallom őszintén, hogy Gera Anita darabjából csak Herczku Ágnes énekesnő neve volt ismerős. A tartalmi ismertetőt átfutva azonban szinte azonnal bizalmat szavaztam a produkciónak. Ez az előadás nem szorul olyan utólagos magyarázatokra, mint a hétfőiek. Valószínűleg nem is célja túlmutatni önmagán. 6 nő lépett színpadra, 3 énekesnő és 3 táncosnő, néhol a divatvilág kifutóit imitáló stílusban. Ezek a nők sokféle képet mutattak magukról, egyszersmind tükröt tartva elénk, és a társadalom elé, amelynek részesei vagyunk. Kérdéseket vetettek fel, amikre részben megpróbáltak válaszokat is adni. Kit rejtünk a mozdulataink, ruháink, arckifejezéseink, sminkünk mögött? Nőként milyen életstratégiáink vannak? Mennyire gondolkodunk sztereotípiákban? A felvetett témákat, szerepeket humorral közelítették meg, amit kifejezetten értékeltem. Az egyes táncos betétek azonban nekem néha túl hosszúra nyúltak, olykor-olykor bizony unatkoztam. Hol a nők viselték a tűsarkú cipőket, hol a cipők viselték a nőket. A látottak, hallottak nem bontották ki a kérdésfeltevésekben rejlő tartalmi gazdagságot. Összességében mégis jól szórakoztam, s néha megelégszem ennyivel.

       Rövid szünet után következett az I hear you című darab, Ujszászi Dorottya koreográfiája. Az, hogy a dot.Consla előadása élő zenei kíséret mellett lesz látható, számomra csak akkor derült ki, amikor az Anna-kútnál - a zebra közepén - szembetalálkoztam Gyémánt Bálinttal. Ez a színházi este az internet világában gyakorlatilag láthatatlan maradt. Sem a színház, sem a társulat, de még Harcsa Veronika vagy Gyémánt Bálint facebook oldalán sem volt nyoma az eseménynek. Ha nem lett volna a Duda Éva Társulatnak hétfőn ez a két előadása, én sem vettem volna észre. Mindezek következtében meglehetősen hézagos volt a nézőtér, és még finoman fogalmaztam. Feszengtem a létszám miatt, és csak abban tudtam reménykedni, hogy legalább jó közönség leszünk. Voltak, akik már szünetben feladták, de bizony voltak, akik az előadás közben csapták fel székeiket, és indultak meg a kijárat felé. Kár érte. S azért is kár, mert úgy tűnik, hiába adtam egy második esélyt a táncnak a Művészetek Völgye után, ismét csak a zene kötötte le végig a figyelmemet. A tánc, ami ötvözte a kontakt, kortárs és a latin ritmusú páros táncok mozgásanyagát, mint látvány, bennem nem mozgatott meg túl sok mindent. Csak a kontakt táncos elemek lágy érintései hívtak elő belőlem jó érzéseket, még az egykori Palya-udvarban eltöltött reggeli táncos időkből. Talán ezt kedveltem a darabban. Ahogy ezek a táncosok a színpadon egymáshoz viszonyultak. Ahogy egymásra néztek, ahogy megérintették egymást. Hogy Veronikát és Bálintot szeretem, az már tényleg senkinek nem lehet újdonság. Ez azonban most nem egy koncert volt, és nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy szerves egységként kellene tudnom nézni ezt a produkciót. Nekem azonban aznap este valahogy semmi nem állt össze, sajnos még azt is megéreztem mennyire kényelmetlenek a Kisszínház székei.

28. Művészetek Völgye - Szombat (2018.07.28.)

Christine Bertocchi és Guillaume Orti, Jazzation, EtnoRom, D.U.O., Elektro Guzzi, Helen

            Nem bírtam rászánni magam a hazautazásra, így maradtam még egy napot. Csak az 5 napos rugalmas bérletem alkalmai fogytak el, de a helyszíni napijegyet sem tartottam drágának, ahhoz képest, hogy mennyi fantasztikus program közül választhattam.

            Jóval 9 óra után sikerült kimásznom az ágyból, ez volt a negatív rekord a héten, de nem siettem sehová. Felhős, kellemesen hűvös napra ébredtem, hajnalban esett az eső. Végre előkerült a hosszú nadrág is a bőröndből.

Ismét a Harcsa Veronika Udvarban indítottam a napot. Az interaktív énekes workshopot most Christine Bertocchi és Guillaume Orti vezette. Hamarosan előbújt a nap a felhők közül, így a hosszú nadrág viselete végül nagyon rossz választásnak bizonyult. Szerettem ezeket a workshopokat, mert bár voltak áthallások bennük, mindegyiknek megvolt a maga üteme, lüktetése, varázsa. A közös hangok erdeje hozzáadott minden napomhoz egy olyan esszenciát, amiből nehezebb pillanataimban építkezni tudtam. Palya Bea szavai is sokszor eszembe jutottak, mikor elbizonytalanodtam. Ő azt mondta, énekelni mindenki tud, csak ki kell nyitnunk a szánkat. Igen ám, de a hangok mozgással társítva már összetettebb agyi koordinációt igényeltek. Hiába koncentráltam, vagy énekeltem, vagy mozogtam, a kettőt együtt csak a legritkább esetben tudtam végrehajtani. Ennek ellenére jól éreztem magam, tetszett a dal is, amit tanítottak. Azt kívántam, soha ne halványuljanak bennem később ezeknek a közös énekléseknek az emlékei. Hogy a dalok, hangok kísérjenek majd el végig az utamon.

Interaktív énekes workshop Christine Bertocchival és Guillaume Ortival

A workshop után úgy döntöttem ideje megszabadulnom a hosszú nadrágtól, és a hőség elől elmenekültem a dörögdi szállásra. Csak 4 óra körül mentem vissza Kapolcsra, illetve mentem volna, ha felférek a Csigabuszra. Hosszú várakozást követően szemfülesen csatlakoztam két stoppoló lányhoz, így végül lett fuvarunk. Ugyan elég messze tett ki minket az autós, Kapolcs határában, de még így is gyorsabban beértünk, mint a következő busz, ami csak akkor jött velünk szembe, mikor már bent voltunk a faluban. Rengetegen voltak Kapolcson, az akciókamerámmal fel is vettem a hömpölygő tömeget. Majdnem háromszor annyi idő alatt értem el a Harcsa Veronika Udvarhoz, mint a fesztivál többi napjain. A Jazzation koncertjét, a fesztivál számomra hatodik napján már az esőkabátomon fekve éltem át. Eszem ágában sem volt elhagyni a helyszínt, amíg meg nem hallottam, hogy kezdődik a Muharay Udvarban az EtnoRom zenekar műsora. Pillanatok alatt olyan táncos mulatságba keveredtem, amihez belső indíttatásból muszáj volt csatlakoznom. A tánc a tűző napon azonban kevesebb, mint fél óra alatt lemerített. Hamarosan ismét a templomban találtam magam, behúzódtam hűsölni. Déli ismerőseim, Christine Bertocchi és Guillaume Orti D.U.O. nevű formációja fogadott. A műsor különlegességét az adta, hogy nem statikus volt, hanem a fellépők kihasználták a rendelkezésükre álló teret, azaz bejárták az egész templomot. A hangzást így nemcsak játékuk, hanem a tér lokális akusztikus sajátosságai is erősen befolyásolták. Néha még a hideg is kirázott, jó értelemben véve, az élménytől.

EtnoRom

A templomból vacsorázni mentem. Sokat bolyongtam, de a Szilvi kedvence (saláta, sült krumpli, grillezett csirkemell) végül kárpótolt a sok tekergésért és várakozásért. Utána a Folk Udvarban Szalóki Ági koncertjébe szerettem volna belehallgatni, de még csak beálltak mikor odaértem, ezért ismét átsétáltam Kapolcs másik végébe. Nem tudtam az Elektro Guzzival mire vállalkozok, de kellemes meglepetés ért általuk. Az éjszakában a ritmusok arra késztettek, hogy a túlélő hátizsákomtól megszabadulva beálljak a táncolók közé. Sajnáltam, amikor vége lett. Tudtam, hogy egyre közelebb kerülök fizikailag a szegedi hazaúthoz, de szerettem volna még tovább nyújtani az ottlét otthonos érzését, így az Éjféli ütemre is maradtam a Harcsa Veronika Udvarban. A Helen bizonyos szempontból éles váltás volt az Elektro Guzzihoz viszonyítva. Nem volt rossz, sőt, de táncolhatóbb produkcióra vágytam volna. Érezni akartam még tovább és tovább, hogy összefonódtam a völggyel, hogy egy szív és lélek vagyunk. Aztán már csak el szerettem volna búcsúzni, a jövőbeli viszontlátás reményében. Végül hajnali kettőkor értem vissza a szállásra.

Elektro Guzzi

Vasárnap még logikai játékokat vásároltam a hosszú buszút előtt. Volt egy árus, aki nagyon szépen kivitelezett, fából készített logikai játékokat árult. Egész héten kerülgettem, nézegettem a termékeit, végül csak rászántam magam, és közelebb mentem. Az arab tangramnak örültem a legjobban.

Összességében az idei év hat kulturálisan legtartalmasabb, legszínesebb, legértékesebb, legmeghatározóbb napját éltem át a fesztiválon. Olyan élményekkel gazdagodtam, amiket nem csak átélni öröm, hanem jó lesz visszaemlékezni rájuk. Most viszlát 28. Művészetek Völgye! Remélem jövőre is találkozunk!

28. Művészetek Völgye - Péntek (2018.07.27.)

Thea Soti és Jonas Engel, Duda Éva Társulat, Harcsa Veronika Quartet, dot. Consla

Legjobban talán ezt a napot vártam, de még a fesztivál kezdő napján sem voltam bizonyos benne, hogy ott tudok maradni. Nem volt szállásom. Azt tervezgettem, hogy átvirrasztok egy éjszakát az első hajnali veszprémi járatig a kapolcsi fedett buszmegállóban. Nagyon elszánt voltam. Végül mégiscsak jól jöttek össze a dolgok számomra, így délelőtt átköltöztem Monostorapátiból Dörögdre. Elköszöntem vendégszerető házigazdáimtól, akik elláttak még az útra almával és mákos-cukkinis süteménnyel. Tudom ez sokatoknak furcsa párosításnak tűnhet, de próbáljátok ki, nagyon finom!

Ezúttal is az interaktív énekes workshopot választottam a nap kezdő programjaként. Mire a Harcsa Veronika Udvarba értem teljesen kikészültem a melegtől, így csak messziről követtem az eseményeket, a fák alatt üldögélve. Tetszett, amit láttam és hallottam, ezért maradtam a workshop vendégeinek koncertjén, amire közelebb is húzódtam. Jó döntés volt. Thea Soti és Jonas Engel a fesztivál egyik legjobb meglepetés élményét nyújtotta. Nem ismertem őket Kapolcs előtt, pedig üde színfoltot képviselnek a zenei palettán. A koncert közepén sötét fellegek kezdtek gyülekezni, még az ég is megdörrent néhányszor, végül azonban nem esett.

Thea Soti és Jonas Engel

Mivel hosszú napnak néztem elébe visszabuszoztam Dörögdre, hogy ezen déli program után felfrissítsem magam. Pihenni az izgalomtól nem tudtam, az esti programok lázban tartottak, ezért hamarosan elindultam vissza Kapolcsra. Mivel a Csigabusz meg sem állt annyi ember utazott rajta, így felszálltam az első volán járatra. Az út 250 forintomba került. Úgy gondoltam megnézem a HelloWood faépítményeit, de csak mentem-mentem és nem értem oda. Végül egy kietlen kukoricásnál döntöttem úgy, hogy nem kísértem a sorsot, és inkább visszafordultam Vigántpetend felé. Amúgy is a Cirque du Tókertbe indultam, a Duda Éva Társulat Labirintus című darabjára. Duda Éva munkásságát nagyon szeretem az Inverz és a Bolyongó óta, de sajnos az utóbbi időben nem jutottam el a társulat előadásaira. A Labirintus előtt még megtekinthettem a kertben egy humoros akrobatikus előadást. Az artista/zsonglőr mutatványok lenyűgöztek, a zenei aláfestés is kitűnő volt. Hullahopkarikák, kések, buzogányok röpködtek, nagyon látványos volt a produkció.

A kukoricás

Firebirds

Aztán fellebbent a cirkuszi sátor függönye, és megilletődve beléptem a sejtelmes fénybe. Kunert Péter zenéje a Labirintusban is szépen kísérte a táncosokat, adott még egy extra érzékelést a látottakhoz, így lett egészen komplex az élmény. Nem adtam ezúttal magamnak támpontokat a darabhoz, azaz nem olvastam utána mit kellene bele látnom. Hagytam hadd jöjjenek azok az érzések, mindenféle értelmezés nélkül. Ha meg kellene fogalmaznom így utólag, hogy számomra miről volt szó, akkor leginkább arról kezdenék írni, hogy mennyire a környezetünkre hagyatkozunk saját magunk megítélésében. Hogy mennyire függünk a visszajelzésektől, miközben talán nincs is olyan közösség, aminek értékítéletére reálisan támaszkodhatnánk. Mindenki megmondja nekünk milyenek vagyunk, vagy milyennek kellene lennünk, miközben szép lassan elfeledjük igazi valónkat. A koreográfia és a színpadi elemek egészen mások voltak, mint amit én látni szoktam. A botok/rudak nemcsak egy ősi rítusra emlékeztettek, hanem arra is, hogy ugyanannyira képesek távolságot tartani, mint leküzdeni ezt a távolságot.

Harcsa Veronika, Szirtes Edina Mókus, Ávéd János

         A Labirintus után visszabuszoztam Kapolcsra. A régi felállású Harcsa Veronika Quartet koncertjét tekintettem meg. A műsor vendégei ezúttal Ávéd János és Szirtes Edina Mókus voltak. Engem már Babits Mihály Nyár című versével levettek a lábamról, de a Kapolcs 2018 kompozíció és a feldolgozott Come together csak tovább mélyítették ámulatomat. Imádtam ott lenni és a részévé válni ennek a kivételes felállásnak. A nagyszerű énekesek, kiváló zenészek, és a lelkes, befogadó közönség olyan atmoszférát teremtett, amiről nehezen tudtam csak lecsatlakozni. Dúdolgatva hagytam ott a ráadás számot, mert nem szerettem volna kihagyni a dot. Consla fellépését sem Vigántpetenden. Szerencsémre épp jött egy Csigabusz, így elértem a kezdést. A műsor érdekessége számomra, hogy a zenei aláfestést Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint adta. Ők is siettek a Quartet után, hogy időben átérjenek. Nekik annyi volt a könnyebbség, hogy ők autóval mentek. Nagyon jó volt a Tell her című albumuk dalait új értelmezésben, táncszínházi keretek között hallani. Mivel nekem már ezeknek a daloknak volt egy érzelmi előéletük, eleinte rá akartam erőszakolni korábbi érzéseimet a látottakra. Akkor kezdtem el igazán, szerves egységként élvezni az előadást, amikor ezt sikerült elengednem. A gubanc ugyan a színpadon körtánccá szelídült, bennem azért maradt jó pár kérdés. Éjfél után már nem tudtam elkülöníteni magamban az egyes események lenyomatát, így „rohantam haza pihenni”.

28. Művészetek Völgye - Csütörtök (2018.07.26.)

Interaktív énekes workshop Subicz Gáborral, Liszt Ferenc Kamarazenekar, Harcsa Veronika és Razvaljaeva Anasztázia, Szirtes Edina Mókus, Asian Dub Foundation, Qualitons

Reggel korán ébredtem, házigazdáim kávéval kedveskedtek. Beszélgettünk kicsit. Elmeséltem eddigi Völgy élményeimet, tapasztalataim egy részét, majd visszavonultam erőt gyűjteni, mert nem sokat aludtam az elmúlt néhány napban. 11 órakor már a Csigabuszról szemléltem a tájat. Mikor leszálltam Kapolcson, megállapítottam, hogy ma sem fogok fázni. A meleg miatt majdnem meggondoltam magam az interaktív énekes workshopot illetően, de végül mégiscsak a Harcsa Veronika Udvar felé vettem az irányt.

A workshop vendége Subicz Gábor volt. Gyorstalpaló hangtani ismeretekben részesültünk általa. Beszélt a hangközökről, a hangszínről, és a hangnemekről. Megtudtam, hogy a madarak dúrban csicseregnek, és hogy a moll hangsor a szomorúak kiváltsága. Kitartottunk hangokat, figyeltünk azok felhangjaira. Érdekes volt. Sokat tanultam ez alatt az egy óra alatt.

            Fél kettő és három óra között elvegyültem a forgatagban, sétáltam, élveztem a nyüzsgést, figyeltem az embereket. Ettem egy pálcikás jégkrémet, és ittam egy energiaitalt. Nem voltam éhes a hőségtől. Három órakor becsámborogtam mesét hallgatni a Folk Udvarba, de olyan melegem volt, hogy hamarosan beültem a templomba komolyzenét hallgatni. A Liszt Ferenc Kamarazenekar még próbált amikor odaértem, de nem unatkoztam a várakozás során, egy hölgy megismertetett a zenekar munkásságával. A koncert idejére teljesen megtelt a templom. Vivaldi, Grieg, Csajkovszkij, Bhrams darabok is elhangzottak. Az első percétől az utolsóig élveztem az előadást, ezért eldöntöttem, hogy este kimegyek Dörögdre a kamarazenekar és Szirtes Edina Mókus közös fellépésére. Többek között ezért is szeretem nagyon a Völgyet. Hogy olyan együttműködések jönnek létre, amikre máskor sem idő, sem tér nem nyílik. Tanúi lehetünk olyan produkciók születésének, és kibontakozásának, amik majd bennünk élnek tovább. Kihagyhatatlan élmények, kivételes művészi találkozások, az élet legfinomabb fűszerei.

            Volt még egy kis időm a következő komolyzenei koncertig, így a mindig jó hangulatú Muharay Udvarba látogattam, mert ez esett a legközelebb a templomhoz. Ha minden igaz, akkor kapuvári és vitnyédi táncosok hagyományőrző programjába csöppentem bele. Sok vidám ember ropta a táncot, a seprűs táncokon kimondottan jót mulattam. Látványos volt, változatos, minden tiszteletem a táncosoké, akik abban a nagy hőségben, népviseletben is jó kedéllyel táncolták végig a műsort.

Hagyományőrző táncosok

            Razvaljaeva Anasztázia hárfaművész, és Harcsa Veronika Debussy estjét nagy izgalommal vártam. Reméltem, hogy a Zeneakadémiai koncert után Kapolcson is elragadnak az érzelmek. A templom második padsorába ültem le, gondoltam bepótolom a látványt is, ami a Zeneakadémián nem adatott meg. Ezúttal a hárfától nem láttam a kivetített szöveget, de nem is nagyon hiányoltam, mert még élénken éltek bennem a búzatáblák és a bárányok. Hagytam hadd asszociáljak arra, amit az elmém elém tár. A koncert végén új dalok is elhangzottak, ott és akkor először a kapolcsi templomban. Ezek az élmények nagyjából egy hónapra is elegendőek lettek volna, de a koncert végén buszra szálltam, és megkerestem Dörögdön a Nemzeti Szín-Tért.

Razvaljaeva Anasztázia és Harcsa Veronika

            Kicsit már hűvös volt mire odaértem. Ragyogott a telihold, kivilágította a teret, és álomszerű állapotba ringatott, amiben könnyű volt Szirtes Edina Mókus és a Liszt Ferenc Kamarazenekar közös koncertjének befogadása. Elég távol álltam meg a színpadtól, hogy tudjak készíteni egy-két rövidebb felvételt, de így is úgy éreztem csak ki kéne nyújtani a karom és enyém lenne a világ. Ebben az állapotban leledztem, amikor láttam a messzeségben, hogy jön egy Csigabusz, így elindultam a megállóba. Be szerettem volna érni az Asian Dub Foundation koncertjére a Panoráma Színpadhoz. Az Anima Sound Systemmel való közös számukra, az Elég voltra, végtelenítve táncoltam vizsgaidőszakban, amikor már belefáradtam a tanulásba.

Szirtes Edina Mókus és a Liszt Ferenc Kamarazenekar

Asian Dub Foundation

            Az a Csigabusz, amit láttam, aznap nem érkezett be Dörögdre, lerobbant a falu határában. Bő fél órás várakozás után jött egy másik, ami meg annyira tele volt, hogy meg sem állt már abban a megállóban. Akik végighallgatták Mókusék koncertjét is régen odaértek mire végre jött valami, amire nagy nehézségek árán felpréseltük magunkat. Több mint egy órámba telt visszajutni Kapolcsra, persze már az ADF koncertje javában zajlott. Sokan voltak a Panoráma Színpadnál, nem is mentem be a tömegbe, kezdtem lemerülni. Lesétáltam hát a Kőbánya Udvarra, ahol a The Qualitons kezdte meg épp a fellépését. Hiába a jó zene, a fáradtságtól már nem tudtam élvezni a testemben doboló ritmust, így elhagytam a helyszínt. A végtartalékaimat mozgósítva futottam egy, a menetrendben nem szerepelő kóbor Csigabusz után. Egyedüli utasként vitt át Apátiba. A buszon zötykölődve jó érzés volt visszagondolni az átélt élményekre.

28. Művészetek Völgye - Szerda (2018.07.25.)

Interaktív énekes workshop Lackfi Jánossal és Harcsa Veronikával, Philippe de Chalendar, Borbély-Dresch Quartet, Palya Bea, Minka

            Szerda reggel összecsomagoltam, kifizettem a szállást, és átgurítottam a bőröndöm Monostorapáti egyik végéből a másikba. A főút forgalmas, járda a fél faluban nincs, árnyékot adó fák sem nagyon nőttek az út mentén. Mire megtettem a közel 10 perces távot, teljesen leizzadtam. Izgultam milyen helyre csöppenek, kik lesznek a házigazdáim, milyen lesz a szobám, lesznek-e ott még mások is. Aggodalmam ebben az esetben is teljesen alaptalannak bizonyult, kedves, vendégszerető emberek fogadtak. Háromágyas szobám elfoglalása után, elpilledve ledőltem. Olvastam Baricco Tengeróceánját, majd böngésztem tovább a műsorfüzetet.

            Dél körül ültem fel a Csigabuszra, így kényelmesen elértem az interaktív énekes workshopot a Harcsa Veronika Udvarban. A workshop vendége ezúttal Lackfi János költő volt. Elég messze ültem le a színpadtól az árnyékot nyújtó fák alá. Nagyon melegem volt. A flashmob-ot vártam, a tavalyi zümmögő kórus emléke mély érzéseket keltett életre bennem. Sokan voltak kíváncsiak erre a workshopra, talán ekkor voltak a legtöbben azon alkalmak során, melyeken én is jelen voltam. Nekem a szövegek idén sem tetszettek annyira, de ezt a közös éneklés élményéért ismét félre tudtam tenni magamban. Mint csigaház a csigát, Kapolcs visszavár - hangzott John Lennon Imagine című számának kapolcsi feldolgozása a flashmob alatt a kőhídnál. Huo-huo-huo-u.

Flashmob Harcsa Veronikával és Lackfi Jánossal

            Ideje volt ebéd után néznem. Találtam egy helyet, ahol tárkonyos sertésragu levest is árultak, citrommal. Ugyan sokat kellett várnom, de megérte, ízletes és laktató volt az étel. Utána jól esett sétára indulni, belesni az udvarokba, s megnézni a kiállításokat.

            Később behúzódtam hűsölni a templomba, ahol Philippe de Chalendar csellóművész egy Bach szvittet adott elő. A darab közben kivetített képek is segítették a mű felépítésének értelmezését. Számomra túl komoly volt Bach, mégsem vágytam máshol lenni. Lehunyt szemmel élveztem a cselló öblös hangjait.

            Aztán Dörögdnek indultam. A Csigabusz zsúfolásig megtelt. Voltak, akik egymás ölében ültek, mert másként már nem lett volna hely. A dombra alig bírt felkapaszkodni velünk a járat, aztán meglehetősen égett szag lett a belső térben. Mikor végre megérkeztünk, tapsoltunk, ahogyan a repülőgépeken szokás. A Borbély-Dresch Quartet koncertjére igyekeztem a Fonó Udvarba, ahol találkoztam egy barátnőmmel, akit már rég nem láttam. Bemutatott egy ismerősének, aki nagyon érdekes dolgokat mesélt a drámapedagógiai foglalkozásokról. Kedvet is kaptam hozzá. Jól elbeszélgettük az időt. Palya Bea koncertjének közepén indultunk tovább, ki-ki a maga útjára.

Borbély-Dresch Quartet

            Sajnos a Harcsa Veronika Udvarban, az éjféli ütemben, a Minka még 40 perccel éjfél után sem kezdődött el. A foszlányok (verssorok elektronikus köntösben), amiket a beállás során hallottam Pátkai Rozina énekesnőtől, ugyan nekem valóak voltak, de nem maradhattam tovább. A Csigabusz Apáti felé csak óránként járt.

            A nap még tartogatott egy örvendetes dolgot a számomra. Harcsa Veronika szerzett nekem egy limitált kiadású magnó kazettát, ami a Völgyhimnuszt tartalmazza. Nagyon boldog voltam, mert azóta fájt a szívem érte, amióta megláttam a kezében egy fényképen a sajtótájékoztatót követően. Ezúton is köszönöm neki még egyszer!

28. Művészetek Völgye - Kedd (2018.07.24.)

Interaktív énekes workshop Harcsa Veronikával, MAO Pocsai Krisztával, Stummer Márton és Nemes-Jeles Judit, Eastwing Group, Péterfy Bori & Love Band, Moldvai táncház

            Alig aludtam valamit az éjjel, pedig csend volt és kellemesen lehűlt a levegő. Fél 7-kor már kivetett az ágy, így gondoltam egyet, és a nagy meleg előtt sétára indultam Monostorapátiban. Mivel az első szállásom utcája a falu szélén volt, hamar egy földúton találtam magam legelők, lovak, szalmabálák és tehenek társaságában. Közel volt az erdő, de nem merészkedtem a szélénél tovább helyismeret hiányában. Készítettem néhány felvételt, majd a tó felé vettem az irányt. A derékig érő fű és a sár azonban hamar visszafordulásra késztetett. Megnéztem a templomot, bámultam a gólyákat, majd betértem a kisboltba. Vettem ásványvizet, banánt, teljes kiőrlésű kiflit, joghurtot. A fél literes ásványvíz 89 forintba került, a fesztiválon 300-500 forintért árulták. A pénztárnál találtam téli fagyit is. Kissé csalódott voltam, hogy sem az íze, sem az állaga nem közelítette meg gyermekkorom fagyijait. Ráadásul matrica sem volt benne.

Monostorapáti határában

            A déli Csigabuszig még rengeteg időm maradt, így elővettem kedvenc egyszemélyes logikai játékomat a tangramot. Nem nagyon tudtam koncentrálni az alakzatok kirakására, gondolataim már a napi programbeosztásom körül forogtak.

Tangram

            A Harcsa Veronika Udvarban az interaktív énekes workshop alatt éreztem meg először, hogy végre megérkeztem. Hogy erre vágytam és vártam azóta, hogy a tavalyi völgy véget ért. Kényeztettük kicsit a testünket, majd légző gyakorlatokat végeztünk. Brümmögésben nem sokat fejlődtem tavaly óta. Aztán ki-be sétáltunk a hangok erdejében, megérintve egymás szívét-lelkét. Volt egy olyan „feladat”, amelyben először mindenki kiadott egy számára kényelmes hangot, majd figyelve a környezetünkre közelednünk kellett egymáshoz. Az esz hangon zártunk. Úgy érzetem az a legtökéletesebb hang a világon. Onnantól azon a hangon rezegtem, a tilláromra ezért annyira már nem tudtam ráhangolódni. Ráadásul annak ritmusa is meglehetősen bonyolultnak bizonyult számomra. Dúdolgatva hagytam magam mögött az udvart és körbenéztem kicsit a vásárban.

            A Modern Art Orchestra Tribute to Ella Fitzgerald feat. Pocsai Kriszta koncertre értem vissza a Harcsa Veronika Udvarba. Elfoglaltam az árnyékban egy széket és élveztem az előadást. Gyorsan elröppent az idő, amiből néha ugyan kizökkentem, de ez egyáltalán nem zavart. Fél 5-kor visszabuszoztam a szállásra. Magamhoz vettem némi élelmet és hosszabb ruhát. Fél 7-kor már újra Kapolcson voltam, a római katolikus templomba igyekeztem.

Modern Art Orchestra és Pocsai Kriszta

            Műsorváltozás következtében a Hangaram Quartet helyett Stummer Márton gitárművész és Nemes-Jeles Judit fuvolaművész duójára érkeztem. Épp próbáltak még, ennek ellenére beülhettem a templomba. Az összefoglaló videóban a felvétel még a próbán készült, utána már a nézők miatt nem nagyon tudtam volna kamerázni. A koncert meglepetés volt a javából. Széles érzelmi skálát éltem át általa, gondolatban bejártam a fél világot.

Stummer Márton és Nemes-Jeles Judit

            A Péterfy Bori & Love Band nagyszínpados koncertje előtt még újra benéztem a Harcsa Veronika Udvarba, de őszintén bevallom nem igazán voltam lenyűgözve az Eastwing Group zenéjétől. Valahogy nem volt bennük számomra elég élet, elég tűz, játékosság és fantázia, pedig egytől-egyig kiváló zenészek és énekesek léptek a színpadra. Aztán meghallottam a dübörgést, így tudatosult bennem, hogy elkezdődött Boriék koncertje. 4-5 szám alatt értem át Kapolcs egyik végéből a másikba.

Eastwing Group

            Legutóbb Ópusztaszeren voltam Love Band koncerten, de ez a kapolcsi túltett azon is. Ilyen az, amikor az ember olyan közönségbe téved, ami teljesen együtt lélegzik a zenekarral. Fergeteges volt a hangulat, a tánc a lábaimban volt, nehezen szántam rá magam, hogy megálljak egy-egy néhány perces felvétel elkészítésének erejéig. Nem akartam, hogy a koncert véget érjen, teljesen elkényeztetett a zenekar. További kedvenceim sorát adták elő a Dunántúli slágertől a Fehérre festem az arcomig. Bori őrjöngött, tetszett neki is ez a kerti kapolcsi közönség, azt mondta, ennél rosszabb kedd esti koncertje soha ne legyen.

Péterfy Bori

            Még táncoltam volna, ezért a Panoráma Színpadtól visszamentem a Muharay Udvarba. A moldvai táncház már javában zajlott. Néztem a lépéseket és a mosolygós arcokat. Hangulatuk teljesen rabul ejtett. Legszívesebben eldobtam volna a nehéz hátizsákom és beálltam volna közéjük, de nem tudtam követni még fejben sem a lépéseket. Azért így is élmény volt. Fél 11 után döntöttem úgy, hogy ideje Csigabuszra szállni. Szerintem még álmomban is az esz hangot dúdoltam.