„Az emberi életet végig táncolni kötéltánc” – beszélgetés Péterfy Borival

Ismét egy álmom vált valóra, amikor Péterfy Bori színésznő, énekesnő, dalszövegíró elvállalta a felkérésemre ezt az interjút. A hazai könnyűzenei és színházi élet egyik meghatározó alakja, nagyjából a kétezres évek elejétől követem nagy érdeklődéssel a pályafutását. Bár rettenetesen izgultam az interjú kapcsán, végül természetességével és közvetlenségével sikerült feloldania a gátlásaimat. Egy szegedi Péterfy Bori & Love Band koncert előtt beszélgettünk álmokról, megérzésekről, hazugságokról valamint testet, lelket próbáló és formáló szerepekről is.

Egy olasz származású író, asztrológus, Lisa Morpurgo Dordoni, készített rólad egy személyre szabott asztrológiai elemzést mikor megszülettél. Azt tudjuk, hogy a „jóslatnak” az a része beteljesült, ami a zenei és a színházi pályádra vonatkozott. Viszont az elemzés azt is tartalmazta, hogy kevés érzéked lesz a világi élethez, kevés türelmed lesz a kényszerekhez és a kötelező tennivalókhoz. Ez igaz?

Valahol igaz, de egyszerűen muszáj – főleg gyerekkel – az embernek felnőnie ehhez a feladathoz, hogy valahogy összeszedetten éljen, és ezek a dolgok is gördülékenyen menjenek körülötte. Amíg rákényszerül, mondjuk Magyarországon, ma egy művész, addig például olyan dolgokhoz kell érteni, és foglalkozni, amik borzasztó megterhelők. Nekem valóban nincs business érzékem, meg egyszerűen nem is tudom a szakmámat, meg a művészetet üzletként nézni, de a mai világnak ez is egy elvárása, gyakorlatilag egy termék vagy, amit el kell adni. Én már ide sorolom a folyamatos jelenlétet a social médiában, és azt a görcsöt is, hogy most már nehezen engedi meg magának ma Magyarországon – mert ugye nálunk nincsenek elkényeztetve a művészek semmilyen szempontból, se anyagilag, se elismertségben – az ember azt, hogy picit hátra dőljön, vagy pihenjen, mert rögtön azt érzed, hogy kimaradsz, nem lesz munka. Nem mer az ember nemet mondani. Sok olyan kényszer van, amivel komolyan küzdök én is. Nem bírom, hogyha káosz van körülöttem, ezért igyekszem mindent ügyesen megcsinálni, de néha megbolondulok, mikor ügyeket kell intézni, hivatalos ügyeket, persze.

2022-ben jelent meg életrajzi köteted, a Borikönyv, melynek szerzője Tóth Júlia Éva volt. A könyvben olvasható, hogy számodra a „jeleknek súlya van” (Borikönyv, 258. oldal). Bízol-e a jelekben? Mennyire hallgatsz a megérzéseidre? Hiszel-e az álmoknak?

Abszolút! Mind a hármat nagyon figyelem, szeretem, komolyan veszem, és beépítem az életembe. Egyrészt azt gondolom, hogy ha ezeket nem figyeled, kihagyod, elsiklasz fölöttük, vagy bagatellizálod, azzal egyszerűen egysíkúvá teszed magad körül a világot. Akkor is, hogyha nem alkotó, művész ember vagy. Az élet százszor izgalmasabb, hogyha megéled ezeket a dolgokat, még akkor is, hogyha nem hiszel semmiben. Nem hiszem azt, hogy egy mélységesen ateista, egzisztencialista gondolkozású ember is ne érezne néha elképesztő déjà vu-t, például ne érezné azt, hogy ez hihetetlen, hogy most gondoltam rád és most hívtál fel. Közben meg olyan jeleket kapunk és olyan találkozások vannak az életben, és hát az álmok! Fura is lenne, ha az ember nem gondolkozna el az álmain. Hiszen azok meg mi vagyunk, és az életünk felét, vagy nagy részét végül is aktív, vagy nem aktív módon, de mégis álomban töltjük. Ez ugyanolyan fontos része kéne legyen az életünknek, mint a valóság. Ha olyan szerencsések vagyunk, hogy emlékezünk az álmainkra, akkor azért azokon gondolkozzunk is el.

Korábban, a Péterfy Bori & Love Band zenekar Vámpír című videóklipjének forgatása közben, ahol megsérültél, jött a közmondással ellentétes felismerésed, hogy a ruha teszi az embert. Mi történt ott valójában?

Ezt viccesen mondtam, mert erre a szituációra nagyon igaz volt, de egy kicsit tényleg ilyen. Mivel olyan helyen is volt az éjszakai ügyelet a szemészeten, a 8. kerület bugyraiban – kilőttem a forgatáson a szemem egy pezsgős dugóval –, én meg egy elsírt sminkben voltam, meg kábé félmeztelenül, zakóban és cicanaciban. Éjjel így rontottunk be oda, és akkor csakugyan az volt az első, teljesen érezhető megnyilvánulása az embereknek, a dolgozóknak, hogy most valakik összevertek a sarkon egy szegény ott dolgozó nőt, és aztán valóban nem voltak velem kedvesek. Ezért mondtam ezt, igen, hogy a ruha teszi az embert. Ha nem abban a ruhában megyek be, akkor lehet, hogy nem ilyenek. S persze rögtön ahogy megtudták, hogy forgatás volt, meg, hogy színész vagyok, meg énekes, már jó ellátásban részesültem.

 

Tasnádi István Mikor hazudtam? című darabjában egy politikust alakítasz, aki komoly karrier előtt áll, amennyiben le tudja küzdeni a gátlásait azzal kapcsolatban, hogy nem tud hazudni. Miért lenne fontos az, hogy tudjunk hazudni?

Egyáltalán nem erről szól ez a darab, nem fontos, hogy tudjunk hazudni egyébként. Nagyon rossz, amikor az ember olyan élethelyzetbe kényszerül, hogy rájöjjön arra, hogy ő igazából milyen jól tud hazudni. Meg hát mondják, hogy van a kegyes hazugság. Vannak az életnek olyan területei, ahol egyszerűen előfordul, de talán ezeknél az a jobb, ha olyan helyzetbe kerülünk, hogy nem mondhatjuk el az igazságot, és ezért valamit mondanunk kell helyette. Talán ez egy árnyalata annak, hogy nem az igazat mondjuk. A hazugság, amit már így nevezünk, hogy hazugság – én voltam olyan helyzetben, hogy sokat hazudtak nekem – az nagyon rossz. Főleg amikor az ember rájön utólag, még akkor is, ha megérti, hogy mit akart a másik megúszni. Sajnos a hazugság az életünk része, van, aki az egész életét hazugságban éli le. Rengeteg hazugságot tudunk meg, hogyha elkezdünk csak így a családunkban kutakodni, egészen megdöbbentő dolgokra derül sokszor fény. Valószínű, hogy egyszerűen az emberi életet végig táncolni kötéltánc. Vagy, ahogy ebben a darabban mondom „csak rajtunk múlik az, hogy elfogadjuk-e a valóságnak azt a verzióját, amelyik elviselhetőbbé teszi az életünket”. Sokan azért választják a hazugságot, mert az egy elfogadhatóbb életet eredményez. Vagy nem néznek szembe valamivel, vagy eltitkolják a másik elől, vagy önmaguk elől, vagy az egész világ elől. Aztán még sok ilyen élethelyzet van, most hirtelen az jutott az eszembe, hogy nálunk a homoszexualitás még mindig durva ellenérzéseket vált ki az átlagemberekből, meg ez fölülről irányítva is van, és hogy hány fiatal él hazugságban – én is tudom, mert nekem sok meleg fiatal jár a koncertjeimre, sokak szerint egy melegikon vagyok –, mert nem meri elmondani a családjának például. Sokszor van olyan, hogy valaki rákényszerül a hazugságra, csak nem az ő hibája, hogy hazudnia kell, hanem a többiek élnek végül is egy hazug, álszent életet, amivel rákényszerítenek valakit, egy ártatlan fiatalt, hogy ő is elkezdjen egy hazug, álszent életnek megfelelni. Ez elég sokrétű dolog.

 

„Krízishelyzetben fantasztikus ajándék az élettől, ha az ember művész” (Borikönyv, 239. oldal). Mit értesz ez alatt?

Azt, hogy olyan értelemben nem maradsz egyedül a problémáiddal, hogy egyből ne tudnád feldolgozni őket valamilyen szinten. Ez persze súlyosabb esetekben nem elég, akkor kell segítség, meg pszichológus, meg barátok. Jó érzés az, hogy akár az én esetemben mondjuk egy dalszövegnek, vagy egy szerep eljátszásának van egy egészen más minőségi ugrása. Vagy vegyük a koncertezést, ahol a zene energiájával, szinte az ember gyógyító, mert ki tudja magából énekelni, ordítani a dolgokat. Sokkal szerencsésebb, minthogyha a könnyeidet elsminkelve be kellene ülnöd egy irodába, és úgy kellene tenned, mintha semmi bajod nem lenne. Régen volt is az a közhely, hogy nagy költő csak az lehet, aki szenved, ez természetesen nincs így, viszont az igaz, hogy a szenvedés jót tud tenni a kreativitásnak. Ez tény, de nem amiatt, hogy anélkül ne lehetne alkotni. Hatalmas dolog, mikor egy nem alkotó ember a szenvedést meg a traumákat, amiket úgysem tud senki elkerülni, úgy tudja magán átvinni, és úgy jön ki belőlük, hogy erősebb, több, jobb lesz, mint előttük. Szerintem ugyanezt el lehet a művészekre is mondani, hogy esetleg jobbat, mélyebbet, igazibbat alkotnak egy krízis hatására.

A Covid alatt készült el a Tíz kicsi díva, Karafiáth Orsolya A Maffia-Klub című regényének átirata, ami webepizódok formájában került közzétételre a YouTube-on. Honnan jött az ötlet, és milyen volt a közös munka Orsival?

Orsit régóta ismerem, és szeretem, nagyon jó barátom. Akkor tényleg ez ment, és pont, amivel kezdtük is a beszélgetést, hogy nem engeded meg magadnak, hogy leállj, de így ez a kényszerszünet egyébként sok szempontból jól jött. Krízis is volt, amit jól lehetett használni, meg rengeteg hazugság is övezte. Akkor sokan készítettek ilyen felolvasásokat, és nekem is mondták, hogy de miért nem csinálok. Gondolkoztam, hogy elkezdek itt majd esténként valamit, de akkor inkább már a gyerekemmel foglalkozom, aztán addig gondolkoztam, míg eszembe jutott, hogy valami speciálisabbat kellene, és milyen érdekes lenne ennek a regénynek a felolvasását nem szerepekben, de mégis parókákkal, tehát látványban is egy picit színháziasabbá tenni. Valahogy így jött az ötlet. Van benne kilenc-tíz karakter, izgalmas, jó szövegekkel. Jól esett, hogy hetente-kéthetente egyszer találkoztunk és megcsináltunk egy részt. Mindenkinek volt elfoglaltsága, készültünk rá, jó volt együtt egy kicsit kiszakadni a magányból. Vagy hát nem volt senki magányos, mármint mi nem voltunk azok szerencsére, mert mindenki a családjával volt, de akkor is azért jól esett valami mással is foglalkozni.

 

A krízishelyzetnél maradva szerinted még mindig sokan megbélyegzik azokat, akik pszichoterápiára járnak?

Szerintem most már nem, sőt már az egész kezd a ló túloldalára átesni, mindenki terapeuta, az is, akinek nincs ilyen végzettsége. A coach is terapeuta, tehát már nem kell hozzá az a komoly végzettség, ami miatt szokták mindig mondani, hogy miért ilyen drága. Azért drága, mert iszonyatos mennyiséget tanult az, aki elvégezte úgy, olyan szinten a pszichológiát, vagy a pszichiátriai tudományokat, hogy ezt a szakmát gyakorolhatja már. Ehhez képest egy coach képzés, azért tudjuk, hogy sokkal kevesebb, és mégis néha kétszer annyit elkérnek. Már annyira divatos lett terápiára járni, hogy amikor egészen fiatalokkal beszélgetek, már 16 évesektől is hallom, hogy igen, már két éve járok terápiára. Úgy érzem, hogy egy kamasznak is ez már alapkövetelmény. Meg kéne nézni azok életét, akiknek negatív a véleményük, hogy ők mennyire élnek egy fejlődő, önreflektált, folyamatosan egyre pozitív irányba változó emberként. Mert, ha így élnek maguktól, akkor le a kalappal, de akkor meg miért nem pszichológusok?

A Terápia című televíziós sorozat második évadában egy ügyvédnőt, Orsolyát alakítottad. Mentek-e utána hozzád emberek, és beszéltek-e neked arról, hogy milyen hozadéka volt az életükben a sorozatnak, vagy akár magának a karakternek?

Nagyon sok ilyen eset volt. A legemblematikusabb ebből az, amikor a fodrásznál ült mellettem egy, már a kilencedik hónapban levő terhes, helyes nő. Zavartan pislogott át rám, a másik székből, aztán egyszer csak azt mondta, hogy miattad van ez, és mutatja a babát. Merthogy pont mikor teherbe esett, akkor nézte végig a sorozatot és végül nem vetette el a babát, ennek a karakternek a hatására. Orsolya esetében is erős karakterfejlődést látunk, ez a lényege ennek a sorozatnak, amit hál’istennek a mai napig sokan néznek, még most is fent van az HBO-n.

 

Hadd tegyek fel egy kérdést, ami a Péterfy Bori & Love Band zenekar egyik dalszövegéből való. „Ki fogja a kezedet, ha félsz?”

Ha szerencsés vagyok, akkor valaki. Ha nem, akkor én magamnak, vagy fogom a gyerekemét, meg a kutya mancsát, azt sokszor szoktam, összebújunk, alszunk. Sajnos nem vagyunk erre így befizetve, hogy valaki mindig legyen mellettünk. Anyukámmal nagyon szoros viszonyban voltam, de ő már jó pár évvel ezelőtt meghalt. Nyilván ott van a testvérem, a barátaim, a barátnőim, sok emberhez tudok fordulni, de azért ténylegesen mindig az a vége, és visszatérve a pszichológusokra ők is mindig azt mondják, hogy alapvetően egyedül vagyunk, ezzel szembe kell nézni. Sajnos magadnak kell fognod a kezedet, és hogyha már nem félsz, akkor lehet, hogy lesz más is, aki fogja. Ezt kell valahogy nagy nehezen elfogadni.

Mit jelentenek számodra az alábbi mondatok, amik Vlagyimir Szorokin A jég című könyvében olvashatóak? „Mert nem olyanok vagyunk, mint a többiek. Mi nemcsak a szánkkal tudunk beszélni, hanem a szívünkkel is.” (201. oldal). „Beszélj a szíveddel, a szíveddel beszélj, a szíveddel!” (16. oldal)

Nekem nagyon beégett ez a szerep. Eleve Szorokinnak nagyon-nagyon szeretem a műveit, és ez az egyik legerősebb könyve, a Jég-trilógia, aminek mi az első részéből csináltunk egy színpadi verziót, még Mundruczó Kornéllal, aki azóta már világsztár. Most már Hollywoodban rendez, meg Apple TV sorozatot készít, meg Oscar közeli filmeket, ő már a helyén van, már nem kell itt vergődnie. Nekem több szempontból is erős emlék ez a szerep. Egy olyan jellemfejlődést kellett eljátszanom – három karakter van benne, akiknek megszólaltatják a szívét egy furcsa szektának a tagjai – ami embert próbáló volt fizikailag is, meg lelkileg is. Egyáltalán a közelébe kerülni annak, hogy milyen lehet az, amikor egy olyan iszonyatos hatás ér téged, amitől egy ekkorát változol, hogy egyszer csak teljesen másképp, tisztán a szereteten keresztül látod a világot, de most próbálok nem negédesen beszélni erről, mert egyáltalán nem az a mű, nagyon összetett. Már maga a szekta is egy megkérdőjelezhető társaság. Szorokin volt itt egy régi könyvének, A négyek szívének az új kiadása kapcsán (2022-ben a PesText világirodalmi fesztiválon – a szerk.), amit korábban nem szeretett, mert túl erőszakos, és olyan érdekes volt, ismerve őt személyesen is, mert azt mondta, most már nem ezt gondolja. Tehát, hogy a történelem mindent felülír. Szorokin látszólag erőszakos, durva könyveket ír, de pont az a lényegük, hogy az jön le belőlük, hogy miért van az emberben ez a brutális gyilkos vágy folyamatosan. A jég is megrázó, egy utópia arról, hogy elvileg vannak emberek, akik felébrednek, és megszólal a szívük. Hátha vannak. Azért sok ilyen pillanatot megélünk szerintem mi is az életben, csak aztán mindig visszaesünk. 

Elvárások szorításában – Interjú Dr. Almási Kittivel

Dr. Almási Kitti (fotó: Nánási Pál)

Dr. Almási Kitti klinikai szakpszichológus előadásaival, könyveivel és youtube csatornájának vlog videóival néhány hónapja kezdtem el intenzívebben ismerkedni. Úgy éreztem közvetlenségükkel személyesen megszólítanak, emberi történeteik pedig mélyen hatnak rám. Felkértem egy interjúra, s kaptam is tőle néhány percet a szegedi előadása előtt. Nagyon izgultam, hogy fogok-e tudni élni ezzel a lehetőséggel. A beszélgetés számomra végül hatalmas élmény volt, elsősorban amiatt a koncentrált figyelem miatt, amelyben részesültem. Erről is tudnék egy teljes bejegyzést írni, de az nem a nyelvi kifejező eszközökről szólna. S ha már nyelv, alig tudtam kimondani a szakpszichológus szót rögtön az első kérdésemben…

Hogyan lesz egy klinikumban dolgozó szakpszichológusból termeket megtöltő népszerű előadó?

Tulajdonképpen az előadásokat, vagy azoknak a hangulatát mindig szerettem. S nyilván kiskoromban nem pszichológiai előadásokat tartottam, hanem amiben tudtam felléptem, tehát azért én mindig ilyen kis szereplős voltam. Hegedültem, táncoltam, balettoztam, éppen ami. Amikor a Ph.D.-t végeztem akkor hozzászoktam ahhoz, hogy nagyon sok előadást tartsak. Később egy véletlen folytán sokszor rádióban, tévében nyilatkoztam, és így jöttek aztán az előadások. Ezek valójában színesítik azt a palettát, ahol az ember azt éli meg, hogy hogyan adjon valakinek. Ugye természetes, hogy egy magánrendelésen egy-egy embernek, vagy egy-egy párnak lehet adni, de nekem mindig is nagyon vonzó volt az a műfaj, ahol egy időben sok embernek lehet adni. Igaz, hogy alapszinten, de legalább az ismeretterjesztés szintjén.

Ma esti előadásának a címe Elvárások szorításában. Melyek azok az elvárások, amik a leginkább szorongatnak bennünket?

Én abból indultam ki, hogy úton-útfélen a legapróbb dolgokban is van egy ilyen elvárás. Már abban is, hogyan nézzen ki az ember, hogy hogyan válaszoljon, hogy hogyan mosolyogjon, hogy hogyan egyen. Egészen a hétköznapi szintű elvárásokról és megfelelésekről szeretnék beszélni, és aztán az olyan nagyobb volumenű dolgokról is, mint akár egy gyerekvállalás. Mikor történjen, történjen-e. Hogy milyen hivatást válasszon magának egy gyerek. Hogy hogyan viselkedjen a társadalomban egy nő, és egy férfi, s hogy milyen szerepeink vannak ilyen értelemben. Az anyaságról is ebben a tekintetben. Tehát tulajdonképpen a tényleg pici hétköznapi dolgoktól szeretnék eljutni az egészen nagy társadalmi szerepvállalásokig. Hogy mi mindenre hat ki az, hogy egy elvárás szorít minket, és aztán hogy az annak való megfelelésben sokszor elveszítjük magunkat.

Mennyire függnek össze a külső elvárások azzal a képpel, amit magunkról mutatunk?

A kettő szerintem összefügg, merthogy nyilván egy ilyen felgyorsult világban kevésbé a mélység a lényeg, tehát nem az egyén a fontos, hanem nagyon sokszor csak a produktum, vagy a látszat. Ebben az értelemben sokszor alkalmazkodunk azzal, hogy tényleg nem magunkat mutatjuk meg, hanem azokat az elvárt válaszokat adjuk, amik miatt a legnagyobb eséllyel egy pozitív visszacsatolásra számíthatunk.

Több népszerű könyvnek is szerzője és társszerzője. Melyik a kedvenc saját könyve? S mit ajánlana más szerzőktől?

A sajátok közül is van kedvenc, a Bátran élni, ez szólt a leginkább a szívemből. Ebben volt a legtöbb saját élmény, ezt kevésbé fejből, mint inkább szívből írtam. A többit is nagyon szeretem, de a többit inkább az ihlette, hogy mivel találkozom a rendelőben. Egyébként rengeteg könyvet szeretek, én Ancsel Évát szeretem, tehát mondjuk tőle a Százkilencvennégy bekezdés az emberről az egyik alapművem volt régen.

Egy kis asszociációs játékra invitálnám. Mondok néhány szót, könyv, illetve film címet. Mi jut először az eszébe róluk?

Fehér (Krzysztof Kieslowski)	Szürke
Csokoládé (Joanne Harris)	Keserű
Ismeretlen barátom (Sławomir Mrożek)	Idegen
Prozac-ország (Elizabeth Wurtzel)	Pszichiáter
A nevetés és felejtés könyve (Milan Kundera)	Mosoly
Utas és holdvilág (Szerb Antal)	Holdfény
Lopott szépség (Bernardo Bertolucci)	Ártatlanság
A boldogság ára (Lee Daniels)	Drága
A kis herceg (Antoine de Saint-Exupéry)	Bölcsesség
Micimackó (A. A. Milne)	Édes

Milyen új kihívásokat tartogat még számára ez az év?

Most szeretnénk az Elvárások szorításából egy könyvet összerakni, merthogy ez mindig ilyen, hogy egy előadás szintjén összeszedi az ember a gondolatait, vagy jó pár történetet, de azért ebben jóval több van. Rengeteg olyan terület van, amiről nem lehet egyszerűen beszélni 90 percen belül. Aztán van egy saját külön tervem, ami különböző emberi történetekről, novellákról szólna. Ezt már nagyon régen dédelgetem, de majd meglátjuk, hogy mikor tudom elkezdeni - hogy idén-e vagy jövőre - ez egy picit távolabbi terv.

„Ahhoz, hogy az ember kockázatot merjen vállalni, meg kell tanulnia hinnie magában” - Interjú Harcsa Veronikával és Gyémánt Bálinttal

Harcsa Veronikával és Gyémánt Bálinttal a szegedi koncertjük előtt ültem le beszélgetni az Ifjúsági Házban. Többek között zeneválasztásról, irodalomról, utazásról és megérkezésről, kockázatvállalásról, valamint új felállású kvartettjük jövő év elején megjelenő Shapeshifter című albuma kapcsán az alakváltásról beszélgettünk.

Mit gondoltok, mi alapján választunk magunknak zenét?

HV: Ízlés, hangulat és érzelmi állapot alapján, személyiségünk alapján.

GYB: Szerintem a legtöbb ember, nem sokat gondolkozik azon, hogy milyen zenét hallgasson, hanem olyan muzsika felé fordul, ami az életében a leginkább evidens. Az olyan emberek, akik nem fektetnek abba különösebb energiát az életükben, hogy megkeressék azt a zenei formát, ami őket a leginkább izgatja, azok sokszor egy szimpatikus rádióállomás, vagy esetleg baráti kör alapján döntenek. Például amikor kamasz voltam, akkor nagyon is azokat a zenéket hallgattam, amiket a legjobb barátaim.

HV: Igen, ez rám is nagyban hatott.

GYB: Ilyen szempontból fontos a szerencse, hogy megfelelő barátokat találjon az ember. Aztán később minél érettebb valaki, annál inkább utána megy annak, hogy mit szeretne hallgatni, vagy, hogy milyen lehetőségei vannak.

Szerintetek lehet-e/van-e a zenének az irodalomhoz hasonló valóságteremtő hatása?

HV: Olyan esetekben, hogy ha a dalszöveg is segédkezik ebben, vagy hogyha komplexebb formáról van szó, mondjuk operáról, de egyébként máshogy működik a kettő. Sokkal kevesebb a direkt információ és a direkt közlés a zenében, vagy a dalirodalomban, mint az irodalomban, mint egy könyvben, de ez nem azt jeleni, hogy kevesebb dolog történik a befogadóban, csak többet bízunk rá a befogadó képzeletére.

Mennyiben lehet a zene „híd”?

GYB: Szerintem a zene pont azért csodálatos, mert hidak – a te példáddal élve – keletkezhetnek általa. Még ha nem is célzottan azzal a szándékkal készül is egy zene, hogy feltétlenül összekössön embereket, végül mégis ezt teszi. Mindig nagy örömmel látom azt, hogy például a koncertjeinken korosztálytól függetlenül jönnek oda emberek, akik azon túl, hogy tetszik nekik, tényleg azt mondják el, hogy valami nagyon-nagyon komoly érzelmet váltott ki belőlük a zene, és ez teljesen független attól, hogy valaki hány éves, vagy, hogy milyen közegből származik, hogy van-e zenei előképzettsége. Szerintem ez csodás dolog. Ez ennek a szakmának az egyik legfőbb ajándéka számomra, hogy nem is gondolnám, hogy ennyi embert megérinthet a művészetünk.

Ha tehetnétek hová építenétek még „hidakat”?

HV: Szeretnék egy London-Budapest hidat, aminek elindulok az elején, és mondjuk 3 perc múlva megérkezem a másik végére. Azt nagyon várom már, hogy a teleportálást mikor találják ki (nevet).

Sokat utaztok a fellépéseitek során. Mit jelent számotokra úton lenni, és megérkezni valahová?

HV: Hát úton lenni az élet, megérkezni a halál (nevet).

GYB: Akkor én egy kicsit materialisztikusabban közelítem meg a kérdést, úton lenni nagyon sok fáradtság már szerintem. Nyilván imádunk koncertezni járni, de már nagyon sok időt töltöttünk el az életünkből utazással, úgyhogy ez a része talán már nem akkora élvezet. Most már inkább próbálom okosan eltölteni ezt az időt, megpróbálok pihenni, hogy minél inkább fókuszálni tudjak a koncerten, úgyhogy ez sokat változott az elmúlt években, legalábbis bennem. Megérkezni mindig szuper, az mindig csodás.

HV: Lovasi András nyilatkozta azt valahol egyszer, hogy ő úgy tekint a bevételeire, hogy a fizetség, amit kap a fellépéseiért, azt valójában az egész hercehurcáért kapja. Tehát azért, hogy oda kell menni, hogy be kell ülni a turnébuszba, be kell pakolni, ki kell pakolni, hangbeállást kell csinálni, haza kell vezetni utána éjszaka stb. Ő azonban zenélni, úgy érzi, hogy ingyen zenél, és ezzel valahogy mi is így vagyunk. Maga a zenélés, maga a koncertnek a percei akkora élményt tudnak jelenteni nekünk, hogy azt bármikor nagyon szívesen adjuk. A fizetséget, azt inkább azért kérjük, mert az ember valóban megunja a fizikai úton levést, vagy hát elfárad benne. Ez egy erőfeszítés, amit az ember azért vállal, hogy a jóleső megérkezést, vagyis a koncertnek a jó perceit megkaphassa.

Sokat beszélünk a jazz kapcsán az improvizációról. Mennyire tudjátok hasznosítani az életben is a színpadi improvizációs készségeiteket?

HV: Én szoktam erre gondolni, hogy tanít a színpad, az improvizáció mellett még a spontaneitást és a bátorságot emelném ki. A zenében meg tudjuk élni azt, hogy a kockázatvállalás lehet jó dolog. Egy-egy szólóban megtapasztaljuk, hogy bátran lehet, sőt megéri kockázatot vállalni, még akkor is, hogyha rizikóval jár, és akkor is, hogyha néha el tudjuk rontani, mert csak így juthatunk új felfedezésekhez, és ami még fontosabb, csak így tud a magunk számára igazán izgalmas és játékos maradni az egész. Ha pedig a játékosság és a kísérletezés dominál, akkor szárnyal a kreativitás, és egy esetleges hibából sokkal könnyebb kijönni, mint ha stresszesen léptem volna bele. Ebben a tekintetben az életre is tanít a zenélés.

GYB: Teljesen egyetértek, illetve ahhoz, hogy az ember kockázatot merjen vállalni, ahhoz meg kell tanulnia hinnie magában. A zenélésen keresztül, nagyon sok mindent vittem át a mindennapi életembe. És igen, ahogy Veronika is mondta, talán az ember így mer spontánabb lenni, vagy több kockázatot vállalni. Nagyon érdekes, de visszafelé jött ez a kölcsönhatás.

Mit jelent számotokra otthon lenni valahol?

HV: Otthon lenni valahol a nyugalmat jelenti a számomra, azt a biztos nyugodt pontot, ahová vissza lehet térni, mondjuk egy turné után, vagy bármilyen izgalom után. Ez nekem most két helyen is van, egyrészt Londonban, másrészt meg Budapesten, mert a férjem Londonban dolgozik, és miatta vagyunk kétlakiak. Földrajzilag ez nem egy egyértelmű dolog most számomra, de otthon lenni valahol az mégiscsak azt jelenti, hogy ott lenni, ahol a férjem van, vagy olyan helyen lenni ahol a családom van, tehát ahol olyan emberek vannak, akik mellett biztonságban érzem magam.

S mit jelent otthon lenni valamiben?

HV: Otthon lenni valamiben azt jelenti – ahogy Bálint is fogalmazott – hogy hinni magamban egy adott szituációban. Mondjuk az, hogy otthon vagyok a koncertezésben, az egy olyan önbizalmat jelöl, egy tartást vagy kiállást, hogy tudom, hogy bármilyen szituációt tudnék kezelni a színpadról. Ha például elkezdenének beszélgetni az emberek, akkor is tudnánk csöndet teremteni. Vagy hogyha elmenne az áram, cserbenhagyna minket az elektronika, akkor is megoldanánk a szituációt. Tehát otthon lenni valamiben az egy olyan ismerete egy tevékenységnek, ahol az ember a váratlan helyzetekre is felkészülve érzi magát.

GYB: Egyfajta rutin.

HV: Egy jó értelemben vett rutin, igen.

Az új felállású – belga ritmusszekcióval kiegészült (Antoine Pierre - dob, Nicolas Thys - nagybőgő) – kvartettetek jövő év elején megjelenő albumának címe Shapeshifter (alakváltó). Miért pont ezt az albumcímet választottátok?

GYB: A Shapeshifter egy ember sokszínűségét mutatja meg, akár pozitív, akár negatív értelemben. Mindenkinek vannak olyan arcai, amelyek a környezete számára talán meglepőek lehetnek, számomra a Shapeshifter ennek a szimbóluma. Az angyal és az ördög szimbolikája, ahogyan valaki képes átváltozni az egyikből a másikba.

HV: Vagy egy nagyon kézzel fekvő magyarázat a címválasztásra, hogy duóból kvartetté válunk és ezzel alakot váltunk, de a lényeg, a zenénk esszenciája az ugyanaz marad.

Milyen előnyei, és milyen hátrányai lehetnek az „alakváltásnak”?

GYB: Talán számomra a legnagyobb változás zeneileg az új formáció. Például teljesen más szerepem van egy kvartett harmónia hangszereseként, mint egy duó egyetlen hangszereseként. Máshogy közelítem meg a kétfajta játékmódot, és mind a kettőben nagyon jól érzem magam. Ami negatívuma lehet az esetleg az, hogy minden sokkal bonyolultabb. Összeorganizálni egy koncertet, vagy minden technikai feltételt megteremteni sok esetben a mi energiáinkra is szükség van, és ez bizony nem könnyű, viszont én azt gondolom, hogy minden fáradtságot megér. Nagyon-nagy lendületet ad szerintem a kettőnk játékának az, hogy van a kvartett oldal, egy új megközelítés, egy új, ha úgy mondjuk alakváltás. Számomra az a legszebb az egészben hogy az alakváltás, a duónkat is teljesen más dimenzióba emeli, és hogy bár már elég régóta játszunk így együtt, és elég sok koncert van már mögöttünk, minden egyes koncertet ugyanannyira várom, és számomra mindegyik ugyanannyira izgalmas.

HV: Én elég rutinos alakváltónak érzem magam a zenében, talán még egy kicsit extrémebben is, mint a Bálint, hiszen rengeteg műfajban kipróbáltam már magam, és látom a hátrányait is ennek. A saját nézőpontomból akár a klasszikus zenei, akár a szabad zenei, avantgárd kirándulásaim, mindig gazdagítóan hatottak rám, tehát én mindig azt éreztem, hogy ezáltal gazdagszom élményekben, emberként és zenészként egyaránt, ami akár a duóra is hatással lehet, vagy lehetett. A hátrányát én abban látom, hogy a közönséget, a partnert a zenészségben, ezzel kihívás elé állítom, vagyis felteszem nekik a kérdést, és megadom nekik a lehetőséget, hogy ők is jöjjenek velem alakot váltani, és jazz közönségből váltsanak klasszikus, vagy kísérleti, vagy avantgárd közönséggé. Ez van, akinek megy, van, aki meg erre egyáltalán nem nyitott, és inkább azt szeretné továbbra is hallani, ami miatt engem megkedvelt. Ez alkotóként egy kockázat, az ember az alakváltással mindig veszít hallgatóságot, viszont lehet, hogy akik meg vele tudnak váltani, azokkal csak megerősödik a kapcsolódás. Illetve persze minden alakváltás hozhat új közönséget is. Tehát ilyen szempontból van kockázata, és ezt lehet negatívumnak is tartani, de szerintem ez alkati kérdés. Az előadó érzi belülről, hogy ő szeretne egy úton kitartóan haladni, vagy pedig több útba is betekintene.

Mik a terveitek a jövőre nézve? Hol láthatják/hallhatják a kvartettet legközelebb az érdeklődők?

HV: December 8-án Budapesten, az A38 hajón, utána pedig német és belga turnéállomások lesznek tavasszal. Magyarországon júniusban lesz egy nagyobb lemezbemutató turnénk, elég sok helyre ellátogatunk, és Szegedre is jövünk.

A tai-chi, és az önismeret

„A tai-chi egy módszer ahhoz, hogy megismerjük önmagunkat mélyebben.”

Nagyjából két hónappal ezelőtt kezdtem el járni egy kezdő tai-chi csoport edzéseire. A tai-chi kapcsán a legtöbbünknek lassú, meditatív jellegű mozgást végző emberek jutnak először eszünkbe, akik úgy tűnnek teljes harmóniában élnek önmagukkal és a világmindenséggel. Az alábbi interjúban Mészáros Milán tai-chi tanítót kérdezem a tai-chi rejtelmeiről.

Kezdjük a legelején. Honnan ered a tai-chi, és mit jelent maga a kifejezés?

Valójában a tai-chi egy gyökérből származik. Egy ősi mozgásforma, amely Kínában jelent meg először, és rendszerbe mintegy 700 évvel ezelőtt foglalta egy taoista szerzetes, Zhang Sanfeng. A tai-chi két karakterből áll. A tai-t úgy lehet lefordítani, hogy grandiózus, nagy, végső. A chi jelentése pedig végtelen, valami olyasmi, ami túl van a végleteken.

Milyen irányzatai vannak a tai-chi-nak?

Az 1800-as évek közepére tehető nagyjából az, amikor a legjelentősebb tai-chi mesterek elhatározták, hogy rendszerbe szedik a tai-chi-t. Róluk lettek elnevezve a stílusirányzatok, így a Yang, a Chen, a Wu, és a Sun. A tai-chi irányzatai olyanok, mint a poharak, a tai-chi pedig, mint a legédesebb forrásvíz, amelyet beleöntesz. Ihatod a legédesebb forrásvizet a legcsúnyább pohárból, az lehet, hogy neked sokkal többet fog adni, mint rossz vizet inni egy nagyon-nagyon szép pohárból. A tai-chi irányzatok csak formák, amiket a tai-chi tölt meg tartalommal, a tai-chi pedig nem irányzatokhoz kötött.

Te hol, és mikor találkoztál először a tai-chi-val?

1986-ban vettem meg a Délkelet-ázsiai harci művészetek című Ujvári Miklós által írt könyvet. Akkor még magam sem tudtam, hogy kapcsolatban lesz a tai-chi-val, mely a végső állomás lesz, ahol kikötök. Először, amikor már elkezdtem a tai-chi-t gyakorolni, ha jól emlékszem 1993-ban volt. Mosonmagyaróváron tartottak egy nemzetközi tai-chi szemináriumot, ahol megismertem azokat a mestereket, akik itt Európában oktattak. Később amikor Patrick Kelly már itt volt Európában, és elkezdett tanítani, akkor sok tanító felhagyva a korábbi iskolákkal Patricknél kezdett el tanulni. Így kerültem én is hozzá, és így lettem a tanítványa. Azóta a tai-chi az életem.

Tai-chi edzés. Fotó: Bús Barbara

Mit jelent a számodra a tai-chi?

Hogy számomra mit jelent ez is kérdés lehet, de inkább az a kérdés, hogy mi a tai-chi, és most nem olyan értelemben, hogy mit jelentenek a karakterek, vagy mikor alapították. A tai-chi egy csónak, ami elvisz valahová, egy nagyon-nagyon biztos csónak, amivel nem süllyedsz el, és a viharban is a vízen maradsz. Nem maga a tai-chi a fő cél, ő egy eszköz, egy módszer ahhoz, hogy megismerjük önmagunkat mélyebben. A tai-chi ugyanúgy, mint bármi más szellemi irányzat az önmegismerésre irányul. Itt a szellemi önismeretek nem ugyanazt jelentik, mint amire az emberek általában gondolnak. Nem a felületes ismeretekről van szó, hanem mélyebb önmegismerésről, ami túlmutat a testen. A születéssel minden, ami a testhez kötődik végül a halállal el is pusztul, beleértve a személyes energiamezőt, és mindent, ami a testhez kötődik, de van olyan részünk, ami nem a születéssel keletkezik, és nem is pusztul el a halállal, és ezt is meg tudjuk ismerni.

Mit értesz, illetve mit ért a tai-chi önmagunk mélyebb megismerésén?

A tai-chi testileg. érzelmileg és szellemileg fejleszti a gyakorlót. Először a mélyebb testi tudatosságra és érzésekre, később a mélyebb érzelmi felismerésekre koncentrál. Ha a mélyebb testi, és mélyebb érzelmi megismerés fejlődik bennünk, később ez kapcsolódik a szellemi megismeréshez. Ami talán a legfontosabb, hogy az emberek, ahogy ismerik önmagukat, azonosítják azzal, amit látnak, hallanak, éreznek, gondolnak, tudnak. Próbálnak a külvilági dolgokban elmélyülni és a külvilágban, vagy a külvilághoz hasonló dolgokban keresik azt, amiről úgy érzik, hogy mélyebb. Valójában az igazi út az éppen az ellenkező irányba vezet. Minden szellemi irányzatban a helyes út befelé vezet. Különböző módszerek vannak, de egy valódi út. A tévelygések gyakoriak, és ezek a tévutak nem visznek sehová. A boldogság kék madara valójában belül van, és befelé kell menni ahhoz, hogy egy mélyebb rétegbe elérjünk, és ezek a mélyebb rétegek állnak kapcsolatban azzal, amik valójában vagyunk. Ez a valódi önismeret más, mint az általánosan gondolt önismeret, ami természetesen nem haszontalan, de nem is azonos a kettő.

Hogyan juthatunk el önmagunk mélyebb megismeréséhez?

Kis lépésekkel kell kezdeni, mert a túl nagy lépések megrémítik az embereket. Két fajta fő „tragédia” van velünk, emberekkel kapcsolatban, ha szabad így fogalmazni. Az egyik az, ha teljesen tudatlanok maradunk a szellemi dolgok iránt. A másik, ha nem tudunk elszakadni az akadályoktól, nem tudjuk leküzdeni azokat, és nem tudunk változtatni. Igazából mi nem csak ez a test vagyunk, aminek hisszük magunkat, de erre sokszor csak a halálunk pillanatában jövünk rá, és akkor már késő.

Tai-chi edzés. Fotó: Bús Barbara

Mi jelenti számodra a legnagyobb kihívást a tai-chi oktatásában?

Nekem olyan, minthogyha a családomhoz mennék le az edzőterembe. A kihívás talán az, hogy nekem magamnak is minél jobban fejlődnöm, és változnom kell, különben a tanítványokat nem tudom húzni egyre feljebb úgy, hogy ők is fejlődjenek, változzanak. Az igazi kihívás az önmagammal szemben van, és nem a tanítványokkal szemben, mert hogyha én fejlődök, akkor a tanítványok is fejlődnek, ha jól oktatom őket. Kihívás számomra, hogy az embereket úgy kell szeretni, ahogy az adott pillanatban vannak, és sok-sok pillanat van, és pillanatról pillanatra kell szeretni. Akkor is, amikor a legrosszabb pillanat van, akkor is amikor a legjobb, és ezen pillanatok között is.

Hogy látod, egy kezdő számára mi jelentheti a legnagyobb nehézséget a tai-chi elemeinek elsajátítása kapcsán?

Hát viccesen mindig azt szoktam mondani, hogy az a legnehezebb része amíg átlépi az edzőterem küszöbét, de onnantól kezdve működni szokott a dolog. Az, hogy igazából általában egy kezdő számára mi jelenti a legnagyobb nehézséget, szerintem egyéni. Különböző célokkal és elvárásokkal jönnek oda az emberek, és nagyon egyéni az, hogy mit kapnak vissza, hogy mit sikerül ebből tanulniuk. Ami nehéz lehet még talán a kezdőknek, hogy elfogadják teljes mértékben a tanításokat. Az a jellemző, de ez nem csak a kezdőkre, hanem általában véve a tanulókra igaz, hogy megpróbálnak valami saját dolgot kitalálni ahelyett, hogy a tanítást próbálnák elsajátítani. Van egy ellenállás a tanításokkal kapcsolatban, ha ez feloldódik, és bizalommal, elszántsággal követik a tanításokat és a tanítót, akkor a fejlődés az szinte bizonyos.

Hogyan zajlik egy tai-chi foglalkozás?

Bemelegítéssel kezdünk, vannak rávezető gyakorlatok, amiket úgy hívunk, hogy az öt lazító gyakorlat. Az előkészítő gyakorlatokban az alapokat próbáljuk elsajátítani, és aztán a formában már dinamikusan gyakoroljuk ezeket. A páros gyakorlatokban ugyanezt a mozgáshullámot gyakoroljuk, de most már kapcsolatban egy partnerrel. Végül meditációs gyakorlatok vannak, amik ugyanúgy segítik a tanulást, mert a meditációban nagyon hasonlóan dolgozunk a tudattal, a testtel, ahogy azt tesszük az előzetes feladatok során. Ami nagyon fontos, hogy kezdettől fogva meg kell próbálni a külső érzékeléseket elengedni, az öt külső érzékelést inaktívvá tenni, és aktivizálni a belső érzékeléseket. Hogyha valaki kíváncsi rá, hogy mik ezek, akkor jöjjön el tai-chizni közénk.

Kinek ajánlanád a tai-chi-t?

Bárkinek ajánlanám. Aki lejön tai-chizni, az nem véletlenül van ott.

Aki szeretne hozzátok csatlakozni, hol talál meg benneteket?

Szegeden vannak az órák, kedden és pénteken délután a Bamboo Beauty Szépség és Egészségházban (www.bambooszeged.hu/). Ez a Maros utca, Háló utca sarkán van, kulturált, jó atmoszférájú edzőteremmel.

A képeket az első edzésen Bús Barbara készítette.