Cserépfalutól Lillafüredig

Lillafüreden jártunk. Mezőkövesd irányában hagytuk el az M3-as autópályát, hogy minél több élményben lehessen részünk.

Cserépfalu

Cserépfalu Egertől 22 km távolságban, a Hór-patak völgyében található. A faluból szűk (és nem egyirányú) utakon keresztül lehet eljutni autóval egy jól járható, közepesen meredek ösvényig, ami a „Kisamerika” barlanglakásokhoz és a felette elhelyezkedő Millenniumi Kilátóhoz vezet.

„Kisamerika” barlanglakások

"Kisamerika" barlanglakások (Cserépfalu)

Cserépfalu népi építészetének egyik jellegzetessége a barlanglakások voltak. A Berezd hegy könnyen faragható riolittufából épül fel, amely alkalmas volt a házak kialakítására. A település legszegényebb lakóinak a Berezdalja elhagyatott kőbányáinak meredek falai lehetőséget biztosítottak a barlanglakások kiépítésére. A kivájt köveket eladták. A „Kisamerika” elnevezést valószínűleg a reformátusoktól kapták, és arra utalhat, hogy míg a világválság idején a tehetősebb lakosok Amerikába vándoroltak, a szegények maradtak ezekben a barlanglakásokban.

Senki sem tudja pontosan, hogy kik voltak a barlanglakások első lakói, de feljegyzések szerint az utolsó lakó 1969-ben költözött ki. Azóta pusztulásra vannak ítélve, ott jártunkkor is elhanyagolt környezet fogadott bennünket.

Millenniumi Kilátó

Millenniumi Kilátó (Cserépfalu)

A Millenniumi Kilátót a Kossuth-díjas építész Csete György tervezte, kisebb nyílásai, állítólag a Göncölszekér csillagképét formázzák, ami nekem nem tűnt fel. A kaptárkövekre emlékeztető kilátó dácittufa tömbökből épült, amibe régi, faragott köveket illesztettek, ezzel állítva emléket az egykori cserépi kőfaragóknak. Fentről szép kilátás nyílik a falura és a környező dombokra, hegyekre.

Millenniumi Kilátó (Cserépfalu)

Suba-lyuk Múzeum és Látogatóközpont

A hór-völgyi látogatóközpont, a Suba-lyuk Múzeum hétfőnként zárva van, így nem tudtuk megtekinteni a bükkaljai kőkultúra geológiai értékeit, valamint a kultúrtörténeti vonatkozásokat bemutató tárlatokat.

Noszvaj

Egertől 10 km-re található, a Bükki Nemzeti Park déli határán, a 667 m magas Várhegy lábánál, a Kánya-patak völgyében.

Barlanglakások

Gyalogos bejárata a falu központjából megközelíthető, a Honvéd utca végében van. Mi az autót a temetőnél hagytuk, onnan pár perces sétával jutottunk el a barlanglakások felső bejáratáig. A felnőtt belépőjegy 800, a gyermek (6-18 év) 500 forint, csak készpénzes fizetés lehetséges. A festői szépségű épület együttes jelenleg elsősorban szobrászati és természetművészeti alkotótelepként működik és szerzői jog által védett műalkotás. Ezáltal a helyről készült fotók csak privát célokra használhatóak, nyilvánosságra hozataluk tilos. Ezt az információt csak a honlapjukon tüntették fel, nekünk senki sem beszélt erről a helyszínen. Az első barlanglakások lyukszerű bemélyedések voltak a földben, innen kapta a terület a Pocem (pod zemou szlovákul föld alatti terület) elnevezést. A későbbi barlanglakások már az utca szintjében készültek el, és általában szoba-konyha beosztásúak voltak. Gyakran faragtak gádoros tornácot a házak elé, vagy előtetőt készítettek hozzájuk. Pince nem tartozott minden barlanglakáshoz. Az utolsó lakói 1999-ben költöztek ki.

Galassy-kripta

A tufába vájt, mostanra vadregényes Galassy-kripta a Noszvajt és Szomolyát összekötő út szélén található, egy hotellel szemben. Nincs kitáblázva, vagy jelölve a helyszínen, de kis keresgélés után rátaláltunk. A Galassy család számára épült valamikor az 1900-as években késő eklektikus stílusban.

Galassy-kripta (Noszvaj)

Szomolya

Szomolya Noszvajtól 6 km távolságban helyezkedik el.

Kaptárkövek Tanösvény

Kaptárkövek Tanösvény (Szomolya)

A Szomolyai Kaptárkövek Tanösvényt Szomolya központjából egy murvás földúton lehet autóval megközelíteni. A tanösvény az 1960-ban védetté nyilvánított Szomolyai Kaptárkövek Természetvédelmi Terület természeti és kultúrtörténeti értékeit mutatja be. A kaptárkövek olyan sziklavonulatok, amelybe egykoron fülkéket faragtak. A fülkék rendeltetéséről, koráról, készítőinek kilétéről számos legenda, feltételezés született. A tanösvény a Vén-hegy nyugati lejtőjén, a Kaptár-völgyben helyezkedik el és nyolc nagyobb, riolittufa vonulatot mutat be, mely Magyarország legtöbb fülkével (117 db) rendelkező kaptárkő-csoportja. A tanösvény kiépített, azonban fém lépcsőivel, szédítő lejtőivel nem a legkönnyebben járható terep. A bejáratánál figyelmeztető tábla van elhelyezve darázs veszély miatt. Ajánlott túra öltözetben menni.

Lillafüred

A lillafüredi vízesés

Utunk végcélja, Lillafüred, a Bükk keleti szélén, Miskolctól 15 km-re, a Garadna és a Szinva völgyének találkozásánál fekszik, a Hámori-tó partján. Késő délután érkeztünk a szállásunkra, de még maradt erőnk tenni egy sétát a környéken. A Palotaszálló neoreneszánsz stílusban épült, Lux Kálmán tervei alapján. A szálloda építésekor terelték el a Szinva-patakot, így hozták létra Magyarország legmagasabb (20 m) vízesését. Most sok víz zúdult, nagy robajjal alá, nagyon hangulatos volt. A Palotaszálló függőkertjében megálltunk még József Attila egész alakos szobránál, Lillafüreden írta 1933-ban Óda c. versét. A szobor József Attila születésének 100. évfordulójára készült, avatására 2005. április 10-én került sor. A költő mellett az Ódának a töredezett sorai olvashatóak. Herman Ottó természettudós szobra is a függőkertben található. Mindkét szobor Varga Éva Munkácsy-díjas szobrászművész alkotása.

Palotaszálló (Lillafüred)

József Attila szobor (Lillafüred)

Herman Ottó szobor (Lillafüred)

Bányászati emlékek nyomában

Az ünnepeket Dorogon töltöttem. Egyik nap kezembe vettem Gink Károly fotóművész Dorog című 1981-ben megjelent képeskönyvét, amiben egy érdekes fotóra bukkantam. A téli fényképen egy hóval borított temető részlet látható, a kép előterében két félmeztelen férfialak magasodik a sírok fölé. A kép címéből kiderült, hogy a fotó a csolnoki temetőben készült, a szoborról pedig némi kutatás után az, hogy nemcsak az 1944-es csolnoki bányaszerencsétlenségben elhunyt bányászoknak állít emléket, hanem a szénmedencében bányabalesetben elhunyt minden csolnoki bányásznak. A szobrot felkerestük a két ünnep között, és mivel nagyon megfogott költőiségével, ezért további információkat próbáltam keresni róla, és alkotóiról. Azt találtam, hogy az emlékmű elkészítésére azután került sor, hogy megtalálták az 1944-es tragédia áldozatait, a bánya egy régebbi részének újranyitása során. A szerencsétlenség a IX-es aknán történt, ahol vízbetörés következtében nyolc bányász veszítette el az életét.

A szobor alkotói Kepenyes Pál és Marinkay István László voltak, akik politikai foglyokként akkor épp a csolnoki munkatáborban raboskodtak. A kondorosi születésű Kossuth-díjas ötvös- és szobrászművészt, Kepenyes Pált, 1950-ben tartóztatták le, szabadulása után Párizsban tanult, majd feleségével Mexikóban telepedett le, Acapulcoban, ahol a művészeti élet meghatározó alakjává vált. Magyarországra első alkalommal 1992-ben tért vissza. Főként szobrokat és ékszereket készített, többek között bronzzal, rézzel, vassal, arannyal és ezüsttel dolgozott. Filmekhez is készített ékszereket, például a Conan, a barbár című filmhez. Szobrai zömében expresszionisták és szürreálisak, számos közülük kinetikus, azaz térben kihajtható. Alkotásai köz- és magánygyűjteményekben találhatóak meg. Mexikóban a legismertebb szobra 15 méter magas, A nap népe címet viseli. Magyarországon a csolnoki mellett a szarvasi temetőben is áll egy nevéhez köthető szobor, ez utóbbi a Don-kanyar áldozatainak állít emlékét.

A két ünnep között a Dunához is lementünk, hogy megnézzük a dunai szénrakodótornyot, illetve kötélpálya állomást, ami egy a folyómederben álló ipari műemlék, Esztergom közelében. Egy kátyús földúton közelítettük meg, közvetlenül a kamionos teherkomp átkelő mellett, ahol szerencsére akkor épp szünetelt az átkelés. A beton alapokon nyugvó szerkezet, ami ma már szinte csak egy fémváz és némi omladozó falburkolat, 1970 óta üresen áll, állapota fokozatosan romlik. Építésének körülményeit rejtély övezi, a létesítmény 1927-ben kezdett el működni, a Dorogi Szénbányák üzemegységének részeként. A szénrakodó a dorogi szénbányák által kitermelt szénport és szenet továbbította folyami uszályokra egy bunkeres surrantón (csúszdán) keresztül. A megrakodott csillék a bánya osztályozó egységétől 5,7 kilométeres kötélpályán át érkeztek az épülethez. A szénrakodó munkások a tornyot csónakkal közelítették meg. A kikötés után előbb egy betonlépcsőn, majd egy vaslétrán keresztül jutottak el a 15-20 méter magasságban lévő teremhez. A munkások feladata volt a csillék leforgatása a kötélpályáról. A szén szállítását 1963-ban állították le, ezt követően a kötélpályát és az építmény berendezéseit elbontották, még a padlógerendákat is elvitték. A szénrakodó 1994-ben alapítványi tulajdonba került, képzőművészek egy művésztelepet álmodtak az épületbe. Sajnos ez az álom nem vált valóra, de a torony azóta is megihleti a művészeket, és az alapítvány számos művészeti akciót hajtott végre, rendezett kiállításokat a rakodó kapcsán. Legutóbb pedig tavaly decemberben nyílt egy színes tárlat a Dorogi Galériában, Felhajtóerő a szénrakodóért címmel, ahol a dorogi Szénrakodó-művésztelep őszi táborának változatos technikával (fotó, kollázs, tűzzománc, dombormű, installáció, grafika) készült alkotásait lehetett megtekinteni.

Akit mélyebben érdekelnek a dorogi kistérség szénbányászatához kapcsolódó tárgyi és természeti értékek, emlékek, annak mindenképpen javaslom, hogy ismerje meg a Bányászkörös túraútvonalakat is (https://banyaszkor.hu/).

31. Művészetek Völgye - Kedd (július 26.)

Szeles, de nagyon kellemes, hűvös időre ébredtünk. Délelőtt sétáltunk egyet a hangulatos Malom-tó partján, mely a Tapolca-patak duzzasztásával jött létre. Az egykori malom - stílusjegyei alapján - a 13-14. században épülhetett. A tóparti házak telkei régen leértek egészen a vízpartig, de mára egy szépen kiépített parkrendszernek adták át a helyüket. A tó közelében található Templom-domb tovább bővelkedik látnivalókban. A török időkben megsérült plébániatemplomot az 1700-as évek közepén építették át barokk stílusban. A római kori alapfalon áll Marton László szobrászművész alkotása, Múltunk címmel. Szintén Marton László munkásságához fűződik a bronzból készült Négy évszak szoborcsoport, ami a tó Fő tér felőli bejáratánál található. Érdemes még tudni Tapolcáról, hogy a város alatt húzódik az ország 4. legnagyobb barlangrendszere. A méltán híres Tapolcai-Tavasbarlang Látogatóközpontba idő hiányában most nem tértünk be, de korábban én már csónakáztam ott.

 

Malom-tó, Tapolca

Marton László: Négy évszak

A délutánt Kapolcson kezdtük. Megnéztük az előző évekhez képest sokkal szerényebb kirakodóvásárt, majd Csigabuszra szálltunk Taliándörögd irányába. A sofőrök idén is kitettek magukért, állítom, hogy fogadást kötöttek, ki teszi meg leggyorsabban a Kapolcs-Taliándörögd távot. Taliándörögdön a Világzenei Udvarban Tárkány-Kovács Bálint 2008-ban alapult zenekarának, a Tárkány Műveknek a koncertjébe csöppentünk bele. A tradicionális népzenei alapokra épülő gazdag és eredeti hangzásvilág hamar kiszakított bennünket a hétköznapokból. Utánuk egy 2018-ban alakult eredetileg öttagú női a cappella együttes lépett fel, a Napfonat. Műsorukban saját szövegeik mellett versfeldolgozások is elhangzottak, valamint magyar és más nemzetek népdalai. Ugyan a Mint a zápor c. daluk, amit egy televíziós műsorban ismertem meg, nem képezte most előadásuk részét, nem szenvedtem hiányt élményileg. Már ennyivel is meg lettem volna elégedve, de még csak ezután jött a nap számomra legjobban várt eseménye: a kapolcsi Panoráma Színpadon a Parno Graszt zenekar koncertje. A roma népzenei együttest 1987-ben alapították. A Parno Graszt fehér lovat jelent. A fehér a tisztaság jelképe, a ló pedig a szabadságé. Magyarul és romani nyelven is énekelnek, ezen az estén pedig ismert vendégelőadókkal álltak színpadra. Bevetettük magunkat a forgatagba, ahol fiatalok és kevésbé fiatalok is együtt lélegeztek, mozogtak az egy percig sem lassuló ritmusra. Szenvedélyes koncert volt, szerintem mindenki beleadott a mulatásba mindent. Felemelő volt egy közös hangként a levegőbe ordítani, hogy „Már nem szédülök a fényben/A poharam félig tele van/Nem a szesztől leszek részeg/Annyi legyen, amennyi most van.” Végül úgy felkavartuk a port, mintha füst szállt volna a fejünk felett, és másnap porszívóval varázsoltuk elő a színeket a cipőinkből.

 

Manó Udvar, Kapolcs

Tárkány Művek

A Parno Graszt koncert után belestünk a Folk Udvarba, a Vujicsics együttes délszáv népzenei koncertjébe. Szerencsére találtunk egy padot, ahol megpihenhettünk. Mikor leültünk akkor éreztük meg igazán, hogy kitomboltuk magunkat a Panoráma Színpadnál. A Vujicsics együttes a koncert mellé zenei ismeretterjesztést is nyújtott, beszéltek a hangszereikről és a dalok háttértörténeteiről is, ami nekem nagyon szimpatikus volt. A táncházat már nem vártuk meg a Folk Udvarban, a Pest-Buda Udvarban ugyanis kezdődött a Barabás Lőrinc Quartet koncertje. Nagyon jó volt a Salföldi Dalföldön a Barabás Lőrinc live act évekkel ezelőtt, így kicsit csalódott voltam, hogy most nem tudtam érdemben kapcsolódni ahhoz a zeneiséghez, amit ez a quartet felállás hozott.

Vujicsics együttes

Élménydús napot mondhattunk magunkénak, kellemesen elfáradva utaztunk vissza Tapolcára. Szerda délelőtt még el tudtunk látogatni a Balatonhoz, de a délutáni programok javáról már le kellett mondanom.

A balatonedericsi strand

31. Művészetek Völgye – Hétfő (július 25.)

Mindig megfogadom, hogy jövőre már nem megyek a Művészetek Völgyébe, aztán a sok szép emlék, a kis települések varázsa, és a változatos művészeti programkavalkád következtében valahogy mindig visszahúz a szívem a fesztiválra. Idén sem volt ez másként, egy kolléganőmmel indultunk útnak. Sajnos betegség miatt rövidebbre sikerült a nyaralás, mint gondoltuk, de két felejthetetlen napot tudhattunk magunkénak.

 

Művészetek Völgye

Kora hajnalban szálltunk fel Szegeden a buszra, és egy átszállással értük el dél környékén szálláshelyünket Tapolcán. Folyamatosan figyelemmel kísértük az időjárást, s mivel másnapra már esőt jósoltak, változtattunk eredeti elképzelésünkön, és pihenés, városnézés helyett már ezen a napon átcsigabuszoztunk Vigántpetendre. A Csigabusz idén nem csak a fesztiválnak helyszínéül szolgáló három települést kötötte össze, hanem Tapolcára is betért. Sőt, Veszprém irányából is biztosítottak a szervezők most új közlekedési lehetőségeket, valamint extra utazási kedvezményeket, amiket mi igénybe is vettünk.

 

A vigántpetendi templom és temetőkert

Vigántpetenden a templomba igyekeztünk egy komolyzenei koncertre. A tikkasztó hőség elől a templom hűs menedéket nyújtott az elkövetkező bő egy órára. A két fellépő Seleljo Erzsébet (szaxofon) és Szatzker Zsanett (harmonika) otthonosan mozgott a barokk átiratok, és a kortárs zenei művek világában egyaránt. Satie és Piazzolla mellett külön örömömre szolgált, hogy elhangzott az egyik kedvenc filmemből egy dal is. Egy Dino Saluzzi darab, Pedro Almadóvar Mindent anyámról című filmjéből. Úgy éreztem, már ezért az egy koncertért is megérte elutazni ilyen messzire. Ha már ekkor véget ért volna számomra a fesztivál, sem éreztem volna magam csalódottnak.

 

Vigántpetend határában

Ha már Vigántpetenden jártunk megnéztük a fotókiállítást a buszmegállóban, majd betértünk A Poket zsebkönyvek udvarába, ahol éppen a Platon Karataev adott akusztikus koncertet duó felállásban. Sajnos elég későn érkeztünk, így a koncert már javában zajlott, és maximum egy zsebkendőnyi területre lehetett volna leülni a porba. Így az udvaron kívül ácsorogtunk egy darabig, de az utca széléről nem lehetett belátni a színpadot. Ilyen körülmények között csak néhány számot hallgattunk végig, majd a Tókert felé vettük az irányt. Megnéztük ott is a kiállításokat, meg turkáltunk a ruhák között, hátha akad valami, amire le lehet ülni a későbbiekben. Aznap este ezen a helyszínen a Recirquel társulat My land című darabját lehetett volna megnézni, de másfél órával az előadás kezdete előtt már megkezdték a sorbaállást a sorszámokért. Mi végül úgy döntöttünk, hogy inkább átcsigabuszozunk Kapolcsra, aminek csak egy végtelen sodródás lett az eredménye. Hömpölyögtünk a tömeggel, mentünk színpadtól színpadig, de végül sehol nem találtuk a helyünket. Még a legtovább talán a Panoráma Színpadnál időztünk, adtunk egy esélyt az Anna and the Barbies zenekarnak, de nem ragadott minket magával a koncert hangulata. Hosszú és intenzív volt a nap, eleve fáradtak voltunk az utazástól, így hamarosan elindultunk vissza a szálláshelyre.

Drimba Cristina, Ohnody, Saya Noé, Дeva koncert (2022.04.01)

Nagyon régen jártam utoljára koncerten, de négy fiatal és rendkívül tehetséges énekesnőnek, akik ráadásul maguk szerzik a zenéiket, nem tudtam ellenállni. Hármukra az utóbbi hónapokban sok figyelmet fordítottam, hallgattam őket különböző zenei platformokon, olvastam interjúkat velük kapcsolatban, valamint megnéztem pár beszélgetős műsort is, amiben szerepeltek. Ennek tükrében mikor megláttam az eseményt, hogy egyszerre láthatom őket egy estén, egy színpadon a szegedi Ifjúsági Házban, nem haboztam, rögtön meg is vettem a koncertre a jegyet.

Az estet Drimba Cristina fellépése nyitotta meg. A még csak 16 éves nagyváradi lány egy szál akusztikus gitárral lépett fel. Az első néhány akkord után elérte, hogy a teremben mindenki figyelme rá irányuljon. Egészen elképesztő élmény volt a háttér beszélgetések által keltett duruzsolásból belezuhanni az általa kínált zeneiségbe. Engem mindig is lenyűgöztek azok az énekes dalszerzők, akiknek ilyen kisugárzásuk van. Ahogy hallgattam és csodálkoztam 16 évének érettségében, valamiért a Cat Power jutott eszembe, talán mert az ő zenéjük ért el korábban nálam valami hasonló hatást. A koncert rövidnek hatott, szívesen maradtam volna még Drimba Cristina világában, de tartottuk a programot, és rövid átállás után azonnal következett is Ohnody.

Ohnody Hegyi Dóri zenei szólóprojektje. Az első találkozásom vele a 2019-es Fishing on Orfű teljes koncertfelvétele volt, amire csak úgy kíváncsiságból kattintottam rá, majd végül egymás után többször is meghallgattam. Azonnal megfogott a projekt különleges, egyedi hangzása. Utána kerestem rá konkrétan az előadóra, és a szóló produkció mellett számos kollaborációban is rábukkantam (mïus, Belau). A mïus Dilusional című száma az egyik kedvencem a kollaborációs munkák közül. Az est folyamán Ohnody zömmel a most megjelent második nagylemezének (Sietünk meghalni) dalait adta elő, így a Hideg két verzióban is elhangzott. A koncert első felében igen szürreális élményben is részem lehetett, ugyanis mintegy varázsütésre kivettek pár széket előlem, aminek az lett a következménye, hogy az üres tánctér kellős közepén találtam magam, egyedül. Mivel a helyemet nem adtam fel, olyan érzésem volt, mintha a koncert kitüntetetten csak nekem szólt volna, így igen intenzív figyelemmel tudtam a fellépők felé fordulni. Persze az egész tapasztalás nem tartott túl sokáig, mert 1-2 szám múlva a tánctér megtelt az addig oldalt és hátul álldogáló emberekkel, és végül egy nagyon jó energiákkal működő közös tér jött létre. Még hallgattam volna tovább is, de az idő lejárt, és jött a következő fellépő Saya Noé.

Saya Noé koncertjét vártam talán a legjobban az este folyamán. A Saya malájul azt jelenti, hogy „én vagyok”, a Noé pedig az énekesnő keresztnevének rövidítése. Ha jól emlékszem 2017-ben született meg ez a művésznév, akkor kezdett el Kőrös Mimi igazán komolyan foglalkozni a zenével. Idén pedig már a Museum of Sins című albumát az év hazai modern pop-rock albuma kategóriában Fonogram-díjra jelölték. Én csak nemrég fedeztem fel Saya Noé számait a magam számára, de annál intenzívebben foglalkoztatnak. Sőt januárban vele együtt készültem fel a filozófia vizsgámra, állandóan egy akusztikus koncertfelvételét hallgattam, segített az elmélyülésben. Szerencsére volt lehetőségem ezt a koncert végén elmondani az énekesnőnek. Nagyon nyitott volt, és érdeklődő, számos kérdést feltett nekem a filozófia kurzussal és a vizsgával kapcsolatban. A koncert végig jó hangulatban telt, ekkor már a fix ülőhelyemet is feladtam, hogy együtt tudjak lebegni ezzel a hangulattal. Annyira jól éreztem magam, hogy még táncoltam is. Sajnos az idő gyorsan eltelt ebben a flow állapotban, maradtam volna tovább is benne, de volt még egy fellépője az estnek Takács Dorina, azaz Дeva.

Дevaval nagyjából Saya Noéval egyidőben ismerkedtem meg. Szintén egy koncertfelvételére kattintottam rá az interneten. A felvétel 2020-ban készült az A38 Hajón, s azonnal megéreztem a produkció különlegességét. Volt egy olyan érzésem az első meghallgatás után, hogy ő a magyar Aurora (Aksnes), annyira tiszták, kreatívok, játékosak, különcök, egyediek mind a ketten. Дeva zenejét talán úgy tudnám legjobban jellemezni, mint egy népzenei elemekkel operáló modern elektronikus pop fúziót. Az imPro Podcast vele készült adása betekintést enged az alkotói munkafolyamataiba. Bár nem értek a zeneszerkesztő programokhoz, mégis nagy érdeklődéssel néztem végig korábban ezt az adást. Koncert közben eszembe is jutottak a hangsávok, ahogy egy-egy nem szokványos ütem felhangzott. Ez a koncert is nagyon jó hangulatú volt, úgy vettem észre, hogy a közönség a négy fellépő közül talán őt ismerte a legjobban. Én csak becsuktam a szemem, és együtt utaztam az egyszerre ismerős és ismeretlen dallamokkal. Élveztem a jelenlétet, és a kellemes hangzást. Meg is vettem Дeva első  albumát (CD) - amely a Csillag címet viseli és januárban jelent meg - hogy itthon is vissza tudjak kapcsolódni később ehhez a zenei élményhez.

Összességében nagyon intenzív volt az este. Ismét megállapítottam, hogy az élő zene pótolhatatlan, nem helyettesíthető a passzív online zenei térrel. Ráadásul szimpátiámat ezen fiatal, feltörekvő énekes, dalszerzőkkel szemben csak tovább növelte, hogy személyesen is láthattam milyen természetesek és önazonosak.

Úton - Kirándulás Óföldeákra

             Csongrád-Csanád megye bővelkedik természeti és építészeti értékekben. A szép, koranyári időt kihasználva, egy barátnőmmel autós kirándulásra indultunk Óföldeákra. Még sosem jártam ezen a településen.

Óföldeák Szegedtől 45 kilométerre, Makó és Hódmezővásárhely között helyezkedik el. Körtúrának terveztük, így Maroslele irányából mentünk, és Makó felé folytattuk utunkat. Eredetileg még a Száraz-ér partján elterülő Kornél-ligetet is fel szerettük volna fedezni Földeák közelében, de annyi látnivaló akadt Óföldeákig, hogy már nem jutott rá időnk.

Szegedről Hódmezővásárhely felé indultunk el. Az algyői hidat elhagyva Nagyfa irányába kanyarodtunk, ahol a kétsávos út egy darabon a magas töltés tetején halad. Jobbra az ártéri erdő, balra pedig a nagy pusztaság határolja. Rajtunk kívül senki sem járt a napnak ezen szakaszában arrafelé, csak a buszmegállók jelezték az emberi jelenlét nyomait. A töltésről letérve pár méter után megváltoztak az útviszonyok. A kátyús úttesten lehetetlen volt gyorsan menni, a fácánok és a macskák pedig rácsodálkoztak az utazókra. Helyenként megálltunk ellenőrizni a helyzetünket, mert nem voltunk biztosak abban, hogy tartjuk a megfelelő irányt. Végül Maroslelének csak a szélén autóztunk át, majd a település határában álltunk meg először fényképezni.

Maroslele és Óföldeák között

Magányos pipacs Maroslele határában

        A következő állomás a magántulajdonban levő gencsháti Návay-kastély és kúria volt. Egy tehenészet, és a hozzá tartozó legelő között lehet lehajtani a már részben felújított épület együtteshez. Buszmegálló is van ott. A kerítésen kívülről készítettünk néhány felvételt, majd próbáltuk beazonosítani merre lehet a családi kripta, de végül nem vetettük bele magunkat a „gencsháti rengetegbe”.

A gencsháti Návay-kastély

A kastélytól Óföldeák már nem volt messze. Mivel rosszul emlékeztem arra, melyik településen van egy szép temetőkápolna, ezért megálltunk az óföldeáki temetőnél is. Ha szép kápolnát nem is találtunk, de mesés rálátásunk nyílt onnan a településre. Az Óföldeák tábla előtt pedig egy pipacsos, szarkalábas mező késztetett minket újbóli megállásra.

Óföldeák

Szarkalábas pipacsmező

Óföldeáknak elég hányattatott sorsa volt a történelem folyamán. Az egykori falu a török hadjárat következtében elpusztult, 1845-ben pedig a nagy tiszai árvíz sodorta el a települést. A föld a királyi kamarától valamikor az 1700-as években került a Návay család tulajdonába, általuk valósult meg a gazdaság és a közélet fellendülése.

Római katolikus erődtemplom, Óföldeák

Mikor terveztük a kirándulást, elsősorban a templom miatt esett Óföldeákra a választásunk. A kunhalomra épült Római katolikus erődtemplom sorsa hűen tükrözi a település eseményeit. Hol lerombolták, hol újjáépítették. Még magraktárként is működött 1870-es években. Sajnos belülről nem tudtuk megtekinteni (gótikus szárnyasoltára van), de sétáltunk egyet a mellette levő park területén, ami az egykori Návay László kúriát rejtette. A parkban találtunk egy mohos malomkövet is.

Templomtorony, Óföldeák

Návay László kúria, Óföldeák

            A kúria melletti focipályán a kapu a pusztába kiáltott.

A pusztába kiáltó kapu, Óföldeák

            Óföldeákról Makóra már elsőrangú út vezetett. Hazafelé megálltunk Kiszomboron is. A Rónay-kripta, és a temetőkápolna felújítása még tart, de azért sikerült készítenem egy fotót. Utunk végén néztük még kicsit a naplementét a Vályogos-tó partjáról.

 

Temetőkápolna, Kiszombor

Vályogos-tó, Kiszombor

Szabadjáték – II. Képzőművészeti Nemzeti Szalon

A járványügyi helyzetre tekintettel sorra nyitják ki virtuális kapuikat a legkülönbözőbb kiállítóterek. Így adódott, hogy délutáni programként egy gombnyomással felutaztam Budapestre, és megtekintettem a Műcsarnokban a II. Képzőművészeti Nemzeti Szalon Szabadjáték című kiállítását, ahol közel 200 alkotó mutatja be munkáit.

A kiállítás címének, és a virtuális jelenlétnek megfelelve játékos hangulatban indultam el felfedezni az alkotásokat. Egyrészt, mert nem igazán jártam még virtuálisan kiállításon, másrészt, mert a termekben a kiállító művészek nevének, munkáik címének, és technikáik tekintetében nem találtam támpontokat az internetes felületen. Ebből adódóan elsősorban a két dimenziós vizuális tapasztalásom által keltett impressziókra kellett hagyatkoznom a virtuális barangolás egészének megítélésében. Sajnos csak néhány alkotót ismertem fel ennek során, akiknek jellegzetes stílusjegyeket viselő műveit már láttam más tárlatokon. Hogy most vakon tapogatództam a kortárs képzőművészetnek ebben a sokszínű merítésében, bizonyos mértékű szabadságot, és valamilyen szintű felszabadultság érzést tudott nyújtani. Hagytam, hogy az alkotások a maguk virtuális erejével hassanak rám, s figyeltem, milyen érzéseket, gondolatokat, emlékeket hívnak elő belőlem. A sétám során - bár nagyon jól érzetem magam - azt a következtetést vontam le, hogy a monitor nem helyettesítheti a valódi múzeumi befogadói jelenlétet, ahol a valós méretek, a térbeli viszonyok, a színek, a formák, az anyagok, a hangok, és a szagok sokat tesznek hozzá az élményhez. Hálás vagyok azonban, hogy egyáltalán volt lehetőségem megnézni ezt a kiállítást. Az interaktív kezelőfelület egyszerű használata, és a viszonylag jó minőségű panoráma funkció nagyban hozzájárult a képernyőn keresztül közvetített értékek méltatásához. Kedvet kaptam más internetes tárlatok, akár katalógusok megtekintéséhez, amíg nem lesz alkalmam újra a valóságban is múzeumi látogatásokat tenni.

Képernyőkép a kiállítótérről (forrás: www.mucsarnok.hu)

Egyedül lenni egy múzeumban szürreális élmény. Legalább annyira, mint kijárási korlátozás esetén tenni egy sétát a városban. Korábban a Nemzeti Galéria kortárs részlegén nézelődtem teljesen egyedül, a nagy érdeklődésre szert tevő Frida Kahlo tárlat megtekintése után. Akkor úgy éreztem, hogy kiszakadtam a valóságból, ami a szabadabb asszociációk által mélyebb megértést tett lehetővé. Egy virtuális kiállításon azonban még teremőrök sincsenek jelen, ezáltal fantáziám háborítatlanul szárnyalhatott. Ennek köszönhetően a biztonsági kamerákra, és a tűzoltó készülékekre is valamennyire úgy tekintettem, mint a kiállítás szerves részeire. Ezzel nem a kiállító művészek alkotásait szeretném lekicsinyelni, hanem az egész internetes jelenlét ambivalens voltára irányítanám a figyelmet. Ezek a használati eszközök a székből nézve számomra egy leáldozóban levő tárgyi kultúra utolsó reprezentatív elemei közé tartoztak egy virtuálisan kibontakozó új világ peremén. Ha úgy vesszük most a kihalt városi terek is múzeumok, ahol valós jelenlét miatt még akár borsos áru belépőt is kell fizetni.

A virtuális világban a három dimenziós alkotások két dimenzióra redukálása bizarr képzettársításokat tesz lehetővé. Csak a múzeumi megvilágítás hiteti el, hogy a szobroknak van térbeli létjogosultságuk. A szobrok kapcsán eszembe jutott egy parázs művészetelméleti vita, amin volt szerencsém részt venni. Néhányan kísérletet tettek a művészet definiálására, és számomra váratlanul arra a közös megállapodásra jutottak, hogy művészet az, amit a múzeumok reprezentálnak. Miért ne lehetne egy lerágott almacsutkát formáló szobor művészeti alkotás attól függetlenül, hogy épp hol látható? Ábrázol, és kifejez. Úgy mutat túl önmagán, hogy közben nem akar más lenni, mint ami. Hasonlóképpen éreztem a csipkebugyikból álló összeállítás esetében is. Nem a tárgyra helyezi a hangsúlyt, hanem a kontextusra. Egy-két alkotásnál az esztétika, és a funkcionalitás szerves egységét is felfedezni véltem, velük együtt a humor is képviselte magát a Műcsarnok tereiben. A tégla robot-humanoidnál pedig hosszan elidőztem gondolatban, ugyanis a napokban sokszor meghallgattam a Next. Ape A Robot Must című számát. Mi teszi az embert emberré? A téglák, amikből általában házakat épít, vagy a tűz, amiből téglákat éget?

Képernyőkép a kiállítótérről (forrás: www.mucsarnok.hu)

A festmények között akadtak figuratív, és nonfiguratív alkotások egyaránt. Társadalmi reflexiók, portrék, fotorealisztikus, és absztrakt képek. Érdekes módon technikai, és témabeli változatosságuk ellenére figyelmem a szobrok jobban lekötötték. Talán ez azért volt így, mert nem lehetett elég közel menni a képekhez, nem élesedtek ki a képernyőn. Nemrég jártam olyan művészeti témájú dinamikus weboldalakon, ahol egy-egy festményt a legapróbb ecsetvonásokig láthatóvá tettek. A virtuális nagyításokat rövid leírások kísérték. Természetesen ezek az oldalak inkább ismeretterjesztő célzatúak, míg ez a mostani virtuális betekintés főként valósra ösztökél. Kedvenc képeim közé egy szaggatott vászon kompozíció, egy-két portré, és egy halott madár tartoztak. Ez utóbbiról valamiért Donna Tartt Az aranypinty c. regénye jutott eszembe. Volt olyan festmény, aminek hangulata pedig látatlanban is Enyedi Ildikó filmjét, a Testről és lélekrőlt idézte meg bennem. Ezek az utalások követik azokat a tartalmakat, amik az utóbbi időben intenzíven hatottak rám. Hildegard apátnő fejszobrát is megtalálni véltem az alkotások között. Most olvasom ugyanis Anne Lise Marstrand-Jørgensen Hildegard című regényének második kötetét.

Akárhányszor mennék vissza a tárlatra virtuálisan, mindannyiszor irányulna más művekre mélyrehatóbban a figyelmem. Azonban akármennyire is egyedi így a befogadás, a művészet mégiscsak közösségi ügy, amihez érdemes kimozdulni a négy fal közül.

http://mucsarnok.hu/panoramafoto/nsz2020/

5. Salföldi Dalföld (2019. július 6.)

Tóth Viktor - Gyárfás István duó, Indigó, Barabás Lőrinc

            A művészeti fesztivál második napjának első hivatalos programján csak gondolatban vettem részt. Bár csupán az ábrahámhegyi strandig kellett volna elvonszolnom magam, hogy láthassam a Magyarhang zenekar csobbanását a Balatonban, mégis úgy döntöttem, tartalékolom az erőmet a későbbi koncertekre. Felvetődhet bennetek a kérdés, hogy minek járok egyáltalán nyári fesztiválokra, ha ennyire nem bírom a hőséget. Leginkább azért, mert a fizikai megpróbáltatásaim dacára sem tudok ellenállni a minőségi időtöltésnek. Igazából a „nagyobb” rendezvények köre számomra erőteljesen leszűkült részvételi szándék szempontjából. Ennek számtalan oka van, ezek felsorolásától most eltekintenék. A Salföldi Dalföldön idén megtaláltam azt, amit általában a hasonló jellegű fesztiválokon keresni, és rendszerint hiányolni szoktam. Az ízlésemnek megfelelő élő zenéken túl a családias hangulatot, a barátságos légkört, és nem utolsósorban a nyugodt, fenséges környezetet.

            Tóth Viktor nyitott jazz órája előtt - enni- és innivaló után kutatva - lakótársaimmal a Salföld Majorban kötöttünk ki. Nem tudtunk ellenállni a zsíros kenyér hívogató illatának. Ráadásul a Major bolthelységében nagy meglepetésemre képeslapokat is árultak. Mivel imádom őket, rögtön vettem hármat a kínálatukból. A málnaszörpömet szürcsölgetve előbb a távoli lovakat bámultam, aztán a közelünkben elnyúlt cicákat. Bevallom őszintén, elég nehezen keltem fel onnan.

Salföld Major

            A jazz óra Tőke Gyula pajtájában került megrendezésre. A másfél órás zenei ismeretterjesztő előadáson olyan fél óra után kezdtem el érezni azt, hogy leginkább a túlélésre koncentrálok. A ritmus még megvolt, talán az AABA zenei forma is, de aztán sajnos sokszor vesztettem el a tartalmi gondolatmenet fonalát. A meleg mellett nemcsak a millió apró légy bosszantott, hanem az olykor-olykor arra vetődő ló- és kecskedarazsak is. Így a pajta falain kiállított Csóka László festményeken sem túl gyakran tudott nyugodtan megpihenni a tekintetem.

Nyitott jazz óra Tóth Viktorral

            Tóth Viktor (alt szaxofon) és Gyárfás István (gitár) duó koncertjéig lakótársaimmal a pajta udvarában beszélgettünk, a kerti fűszernövények illatában. Méhes Csaba pantomimszínházi előadására ez idő alatt a pajta zsúfolásig megtelt. El sem tudtuk képzelni honnan került elő az a sok kisgyermekes ember. Mire Tóth Viktorék koncertje elkezdődött a szomszédos iskolaudvarban, szerencsére a hőség valamelyest enyhült. Kezdtem magamhoz térni. A zene kellemesen ballagott el a naplementével. Azt ugyan nem teljesen értettem, hogy egy jazz duó miért nem tudja/akarja felvenni a templomharang zúgásának ritmusát, ha már egyszer az is csatlakozott néhány perc erejéig a formációhoz. Eszembe jutott a néhány évvel ezelőtti salföldi Harcsa Veronika – Gyémánt Bálint koncert, s a dal, ami szinte tökéletesen illeszkedett ebbe a harangjátékba. Az emlékeimbe merülve inkább azt hallgattam, ameddig a harang szólt.

Tóth Viktor és Gyárfás István

            A Hungarian Folkembassy és Bognár Szilvia előadása alatt visszasétáltunk a pajtához enni, mert az iskolaudvarban már nem volt szabad asztal. A zenét ott is tudtuk élvezni, de a szúnyogok túlságosan hamar megtaláltak bennünket. Menekülőre kellett fognunk, azonban mindenhol hatalmas felhőkben zümmögtek körülöttünk. Még a pulóverem sem nyújtott túl sok védelmet ellenük. A magunkra fújt szúnyogriasztótól is csak a testünk ragadt. Csíptek bennünket, ahol értek.

            Még elkaptuk a sok nézőt vonzó népzenei koncert utolsó két számát. Mint a hiénák úgy várakoztunk a felszabaduló székekre, hogy az Indigó zenekar koncertjére jó helyet szerezhessünk magunknak. A földön már nem szívesen üldögéltünk volna. Nem volt ugyan olyan hideg, mint a fesztivál előző estéjén, de azért ismét elgondolkoztam azon, hogy felvegyem-e a piros esőkabátom.

Palágyi Ildikó projektjét (Palágyi Ildikó - ének, Gyémánt Bálint - gitár, Bartók Vince - basszus, Szabó Dániel Ferenc - dob) a szegedi Jazz-kocsmában hallottam először. A Northern Song című számukba, amihez Ászity Boglárka azóta készített egy fantasztikus animációs videót is, már akkor beleszeretettem. Ez a dal ugyan most nem hangzott el, de bemutatásra került egy friss szerzemény, amiből részemről egy újabb szerelem lett. A dalból egy részletet láthattok is a bejegyzés végén felrakott videómban.

Indigó

A zenekarnak nem volt egyszerű dolga. A színpadot a fények miatt szó szerint elözönlötték a rovarok. Már a látványtól is rosszul voltam. Ezért minden tisztelem őket illeti, hogy ilyen derekasan helyt tudtak állni. Nekem ez annyira nem sikerült videózás közben. Néha bizony csapkodtam a kezemre szállt szúnyogokat, ami meg is látszik a felvételeken.

Az Indigó után Barabás Lőrinc Algorhythm című albumának bemutató koncertje következett. Mivel nagyon szeretem a kísérleti elektronikus produkciókat, egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy végül ez a koncert lett a fesztiválon a kedvencem. Úgy éreztem, hogy ez az előadás méltón koronázta meg az 5. Salföldi Dalföldön eltöltött két mesés, élmény dús napomat.

Barabás Lőrinc

A fesztivál záró napjára már nem tudtam ott maradni. A buszos utam hazafelé pedig felért egy kisebb katasztrófával. Nem fejezhetem azonban be ezt a bejegyzést ilyen negatívan, ezért hajnali vendégünket még mindenképpen megemlíteném, aki szállásunk udvarán bukkant fel 4 óra körül. Egyik lakótársam épp kiment egy kicsit levegőzni a faházunk elé, amikor megjelent előtte egy gyönyörű róka, szájában valami nagy, hófehér zsákmánnyal. Szólt nekem, ha már úgyis fent voltam, hogy nézzem meg én is. A róka egy ideig ott álldogált velünk szemben, aztán amilyen hangtalanul érkezett, olyan gyorsan el is tűnt a szemünk elől. Talán csak álom volt az egész.

Ábrahámhegyi kalandok az 5. Salföldi Dalföld második napjának délelőttjén (2019. július 6.)

            Kora hajnalban a szállásunk ablakain beömlő napfény, és a koncertet adó madarak ébresztettek. Már-már visszaaludtam volna, amikor a faháztól alig 100 méterre beindult a vonatforgalom. Pihentem azért még egy darabig, próbáltam kitalálni, hogy mivel töltsem az 5. Salföldi Dalföld művészeti fesztivál második napja által kínált délutáni programokig az időt. A Balaton partjára mindenképpen szerettem volna lemenni, csak nem a fizetős strand területén.

Ábrahámhegyi szállásunk

            Miután összeszedtem magam, átvágtam a szállástól egy csapáson keresztül a part irányába. Szabályos közlekedéssel, sétálhattam volna egy kilométert is a zebráig. Elérve a műutat megálltam, és tanakodni kezdtem, hogy jobbra, vagy balra induljak-e. Épp akkor kerekezett arra egy helyi lakos, s látva bizonytalanságom, megkérdezte segíthet-e valamiben. Felvázoltam neki a problémámat a strand nélküli partszakaszról. Az idős úr egy ideig gondolkodott. Előbb azt mondta nemigen van errefelé ilyen, aztán felcsillanó szemmel két lehetőség is az eszébe jutott. A gond ott kezdődött, hogy a kerékpárútról az első, horgászok által használt lejáratot csak az veheti észre, aki tudja hol van. A „csónakkikötőt” sem olyan egyszerű megközelíteni, viszont a bácsi szerint természetfotósként azt a helyet feltétlenül meg kellene néznem. Mikor a távolságokról kérdeztem, a férfi úgy döntött, ha nem veszem tolakodásnak, inkább elkísér, úgysincs más dolga. A bácsika rendkívül tájékozott volt, egy tartalmas élettel a háta mögött. Mindenhez hozzá tudott szólni, és mindenhez volt egy saját története. Hallgatva őt úgy véltem addig jó, míg olyan életet él az ember, amiről ilyen gazdagsággal lehet mesélni, már ha van kinek. Végül a körülbelül másfél kilométeres utat majdnem egy óra alatt tettük meg. A horgászlejáratot, ami valóban szinte láthatatlan volt a kerékpárútról, magas nádas övezte. Nem volt túl bizalomgerjesztő, így tovább bandukoltunk a következő kanyarig, amit persze újabbak követtek. A közös sétánk Balatonrendesen ért véget. Bementem jobbra, amerre a férfi mutatta, és néhány méter megtétele után rögtön a természetben találtam magam. Az általam partnak gondolt partig legfeljebb gumicsizmában lehetett volna ott eljutni, vagy csónakkal. A balatoni kilátással így ugyan nem voltam megelégedve, de néhány csalódott másodperc után már megilletődve álltam ott, mert a hely bizonyos szempontból tényleg varázslatos volt.

            Miután kigyönyörködtem magam, nagyjából negyed óra alatt visszaértem Ábrahámhegyre. A Bökk-hegyi kilátó felé indultam, de akkor már nagyon szenvedtem a hőségtől. Az út ezáltal rendkívül meredeknek, és hosszúnak tűnt. Ráadásul a kilátóba végül nem is tudtam felmenni. Tériszonyom következtében csak az első szintig jutottam, onnan nem sok mindent lehet látni. A nyitott csigalépcső, és a vékony, viszonylag alacsony, enyhén kifelé döntött rácsos korlát kifogott rajtam.

A Bökk-hegyi kilátó, és a látvány az első szintjéről

Szoktam mondogatni magamnak, ha fényképezőgép van a kezemben, hogy nézzek olykor-olykor hátrafelé is, mert úgy másként láthatok meg dolgokat. Ennek köszönhetően a meredek utca egyik pontjáról csodálatos rálátásom nyílt 30x zoom mellett a Balatonra, ami kicsit kárpótolt a kilátó miatt. S épp akkor úszott át a színen méltóságteljesen néhány vitorlás hajó.

A meredek utca tetejéről felfedezett vitorlások

A vizem a kilátónál elfogyott. Elmentem az „áruházba”, de egy palack ásványvizet sem tudtam venni. Kólából és társaiból azonban volt bőven, s mivel a csapvizet előző nap már ihatatlannak minősítettem, kénytelen voltam ezekkel az üdítőkkel beérni. 3 liter itallal a hónom alatt, és hátamon a mázsás, alapvetően túlélő felszerelést tartalmazó hátizsákkal, még várt rám egy tikkasztó séta a tűző napon.

Alig vánszorogtam vissza a kinti viszonyokhoz képest meglepően hűvös faházunkba. Azonnal a zuhany alá álltam, majd befeküdtem a kereszthuzatba. Maradt még egy kis időm pihenni a délutáni programok előtt.