Valóság vagy képzelet?

Csányi Vilmos: A bábosok

(Kalligram, Első kiadás, 2009)

Csányi Vilmos biológus fő kutatási területe az állati és az emberi viselkedés, valamint a biológiai és kulturális evolúció kérdései. Számos ismeretterjesztő és szépirodalmi könyv szerzője. Eredetileg a legújabb könyvét szerettem volna kihozni a könyvtárból, mely a kreativitás, a teremtő képzelet evolúcióját vizsgálja különböző aspektusokból. A könyvet már bevezették a központi katalógusba, de még nem volt belőle kölcsönözhető példány, így A bábosokra esett a választásom. Korábban Bukfenc és Jeromos című könyvét olvastam. A bábosok irodalmi igénnyel megírt mű, mely egy elképzelt, a világtól elzárt archaikus falu, a saját Tanításaikat követő Kövek Közössége és a Város életének szembeállításával keresi a választ kulturális, gazdasági, politikai és etikai kérdésekre. A közösség fennmaradásának napjai meg vannak számlálva, a Város szemet vetett az életterükre. A Város előbb bírót, tanítót és papot küld a faluba, majd megérkeznek a bábosok és velük egy kulturális antropológus is. Nem szükségszerű, de ezzel az események láncolata már elindul egy olyan irányba, ami a zárt közösség felbomlásához vezetett volna, de a végén a könyvnek mesébe illő befejezése lett. Ahol Sámánok élnek, ott bármi előfordulhat. Összességében nekem az elmélkedések és a hiedelmekről, a kultúrákról, a zárt és a nyitott közösségekről, az életről és a halálról szóló kérdésfeltevések tetszettek a regényben. Ezekről bővebben is olvastam volna, de az már a tudományos ismeretterjesztés műfajába tartozna, ami ennek az írásnak nem volt a célja. A regény nyelvezete egyszerű és sallangmentes, a történetmesélés pedig szinte lineáris. Már elszoktam az ilyen jellegű írásoktól, annyi más típusú kortárs szépirodalmat olvastam az elmúlt időszakban. Ha már regények, hozzám inkább azok állnak közelebb.

Eva Maliti Fraňová: Arianna könyve

(Kalligram, 2022)

A szlovák írónőnek magyar fordításban ezelőtt a regény előtt csak egy színdarabja (A látnok) jelent meg. A regényt az egyik nagy online könyváruház kínálatában láttam meg, s mivel bent volt a könyvtárban, ezért úgy gondoltam megpróbálkozom vele. Elvégre az még nem feltétlenül jelent valamit, hogy előttem csak ketten kölcsönözték ki a könyvet, de amikor már az interneten sem találtam túl sok mindent róla elbizonytalanodtam. Az első, realista fejezet (A téli átkelés – A mama) kifejezetten tetszett, meg is nyugodtam, hogy nem lesz ez rossz, de aztán a történet elrugaszkodott a valóságtól, s onnantól elvesztettem az érdeklődésem iránta. Az Arianna és A múzeum című fejezetekben nagyjából napi 10-20 oldalanként mentem előre, és alig vártam, hogy végük legyen. A nyelvezete tetszett, meg az események láncolata is változatos volt, de nekem a túl groteszk tartalom, és a különlegesnek ígérkező helyszínek, vagy épp felbukkanó alakok sem tették annyira izgalmassá a regényt, mint amilyen lehetett volna. Az utalások és a szimbólumok sem mozgattak meg különösképpen. Értettem az elképzelést, hogy a gyász mindent meg tud változtatni, hogy közben összemosódnak a határok a múlt és a jelen, valamint a valóság és a képzelet között, de én jelen esetben a fantázia világán kívül megrekedtem. Ez nem a könyv hibája, vagy az enyém, egyszerűen nem szeretem a sokszor groteszk, elképzelt világokat, nem tudom bennünk elhelyezni magam. Aztán az utolsó két fejezethez (Egy elveszett napló, Egy varázslatos délután) megint jobban tudtam kapcsolódni, s valamennyire a vége is tetszett. Összességében mégis ajánlanám ezt a könyvet, elsősorban azoknak, akik szeretik a groteszk, szimbólumban gazdag fantáziavilágot.

Macskák és keringők

    Próbálom elterelni a figyelmem a kialakult nemzetközi helyzetről, és nemrég akadt a kezembe ez a két könyv, gondoltam írok róluk egy-egy rövid ismertetőt. Genki Kawamura Ha a macskák eltűnnének a világból című könyvét egy ismerősöm ajánlotta, és elolvasva a hátulján levő bemutató sorokat, úgy éreztem azok valamennyire megszólítanak. A Valeyri keringőre, Guðmundur Andri Thorsson regényére, pedig egy katalógust böngészve találtam rá, s mivel már tudjátok, hogy szeretem az északi szerzők alkotásait, nem sokat hezitáltam rajta, hogy kiolvassam-e.

Genki Kawamura: Ha a macskák eltűnnének a világból (21. Század Kiadó, 2019)

    A könyvben nagyot csalódtam, de talán nem az írás a rossz, hanem én keresek teljesen más élményeket olvasás közben. Nyitottan álltam hozzá, de kétszer kezdtem neki, ami velem ritkán szokott előfordulni. Az elejét ugyanis élvezhetetlennek éltem meg, csak másodjára sikerült átküzdenem magam az üres, szinte helykitöltő, néhol emiatt valósággal idegesítően hosszú részeken, amik főleg a párbeszédekben nyilvánultak meg. Ezek nem vitték semerre a történetet, és érzelmi töltetet sem adtak hozzá. A kíváncsi természetem hajtott tovább ezeken az oldalakon, úgy véltem nem lehet véletlen a díjeső, a sikerlistás helyezések, és a töretlen népszerűség.

    Tartalmilag az ötlet nem annyira újszerű, de kidolgozásában akár lehetett volna az is. A regényben a haldokló főszereplő ajánlatot kap az ördögtől, hogy néhány dolog világból való eltüntetése árán egy-egy nappal tovább élhet. Neki kell döntenie, mik azok a dolgok, amik megérik ezt az árat. Sajnos nem tudtam mélyen kapcsolódni a történethez, ami elsősorban a felszínesen megrajzolt karaktereknek volt köszönhető, másodsorban pedig az eszköztelen nyelvezetnek. A 80. oldal környékén éreztem némi reményt arra, hogy onnantól kezdve hangnemben váltás következik, és megjelennek azok az eszközök az írásban, amik hatni kezdenek az érzelmeimre.

    A könyv nyelvileg egyszerű, könnyen érthető, csak sok a közhely, és a sekélyesség ezekben a mondatokban. A közepe és a második fele némi új színezetre tesz szert, de valahogy az egész mű irodalmi teljesítménye számomra végig nagyon ingadozott. Nem hiszem, hogy a fordításon múlt.

    S hogy kiderül-e, hogy milyen lenne a világ, ha eltűnnének belőle a macskák? Szimbolikus értelemben talán igen. S hogy végül mit találtam mégis jónak a könyvben? Azt, hogy kérdéseket tudtam megfogalmazni utána a saját életemre vonatkozóan.

Guðmundur Andri Thorsson: Valeyri keringő (Polár Kiadó, 2021)

    Ez a könyv viszont kimondottan jó példa arra, hogy mit és miért szeretek olvasni. Szerettem, mert mindent elmondott, ami az életben fontos lehet, és mindezt olyan magas nyelvi szinten, hogy szinte minden egyes mondata mélyen megérintett. Fordítója, Veress Kata, nagyszerű munkát végzett. Nem könnyű olvasmány, hiszen egy a szerző által is történetfüzérnek nevezett írásról van szó, ahol szavak, hangok, érzelmek, gondolatok, történések kötik össze, és tartják egyben az egyes részeket.

    A szerző A. A. Milne Micimackójának izlandi fordítója. A publicisztikákon kívül regényeket ír, ez a könyv a hatodik prózai műve. Szívesen megismerkednék a többi alkotásával is.

    Valeyri a lehetőségek világa. Egy képzeletbeli halászfalu, ami éli a maga sajátságos életét, míg Karnagy Kata egy piros biciklin, a kék pöttyös fehér ruhájában elteker a művelődési ház felé, ahol este a valeyri kórus ad koncertet. Egy írás arról, ami mindeközben zajlik a párhuzamos térben és időben, és minden másról, ami történhetett volna, de valahogy mégis másként alakult. Ez a könyv az örömmel megélt pillanatok kegyelméről, sorsfordító döntésekről, titkokról, vágyakról, múltbeli árnyakról, veszteségekről, hiányról és magányról mesél. Mindent elmond az életről két percben. Mindent, ami megélhető benne, és azt is, ami csak lehetőség marad az egyes emberek életében. A falu lakói néhány szóban, vagy hangulatfestő leírásban, hasonlatban is pontosan kidolgozottak, végig fenntartották a figyelmemet, érdeklődésemet.

    Kiemelném a költői nyelvezetet, az ismétlődő nyelvi és tartalmi motívumokat, amik érzelmi és gondolati ritmust kínálnak egy keringő ütemeire, ahol a tengerparti képek, s velük együtt a valós vagy vélt életek, néhol csak a szavak laza láncolatára vannak felfűzve.

    A könyvben sok utalás van, így aki egy még mélyebb megértés, megélés szintjére is szeretne eljutni, az ezeknek is utána tud nézni. Számomra enélkül is életre szóló élményt nyújtott.

Regényes kalandok

Az utóbbi időben kevés online eseményen vettem részt, a szabadidőmet inkább olvasásra fordítottam. Ebben a bejegyzésben két könyvet szeretnék nektek röviden bemutatni. Azzal kezdem, amelyik kevésbé tetszett.

Kanehara Hitomi: Önregény (Magvető, 2010)

A könyvet ajándékba kaptam, és nagyon kíváncsi voltam milyen lehet ez a provokatívnak kikiáltott, senkiével össze nem téveszthető hangú regény. Sajnos csalódnom kellett. Ritkán akad kezembe olyan könyv, ami már az első néhány oldal elolvasása után elveszít. Akár abba is hagyhattam volna azonnal az olvasást, de adtam egy esélyt az 1983-ban született, Tokióban élő, többszörös díjnyertes írónőnek.

Tartalmi szempontból önkínzás volt a regény 237 oldala, de szerkezeti vonatkozásban kifejezetten érdekelt, hogyan áll össze az időben visszafelé haladó történet. 22 éves korában ismerjük meg Rint, a főszereplőt, amikor sikeres íróként felkérik az Önregény megírására, és 15 éves, amikor búcsút veszünk tőle. Ha nem azonos a regény írójának személyisége Rin személyiségével, akkor azt kell mondanom ez egy kiváló írás. A pszichés zavarok, a paranoid gondolatok, a kontrollálhatatlan érzelmek, hisztérikus magatartásformák érzékletes arzenálja vonul fel a fiatal nő minden egyes megnyilvánulásában. Esendőségével akár meg is kegyelmezhettem volna neki rögtön a legelején, de manipulatív és szélsőséges viselkedése helyenként mélységesen felháborított. Tulajdonképpen nem is értettem, hogy 22 éves koráig hogyan maradhatott egyáltalán életben.

A regény nem kímél. Utolsó bekezdésével hozzáláncolja az időt a történet legelejéhez, amitől az egész egy örökké ismétlődő ciklussá válik. Hiába az eltelt évek, a személyiség torzított tükrében csak illúzió marad még a pillanatnyi boldogság megélésének reménye is.

 Margaret Atwood: Macskaszem (Jelenkor, 2020)

Az irodalmi szempontból rendkívül sokoldalú kanadai írónő neve, a Szolgálólány meséje kapcsán lehet mindenkinek ismerős. Bár azt nem olvastam, ezt a regényét már hónapokkal a megjelenése előtt kinéztem magamnak. Mostanában a nagyobb könyves webáruházak előszeretettel ajánlják így az újdonságaikat, ezért mielőtt kérném a könyv beszerzését, most már a megjelenés idejét is ellenőrzöm.

A 663 oldalas regényt csak tartani volt nehéz, mert mindvégig lekötötte a figyelmemet. A cselekmény alapját egy retrospektív kiállítás szolgáltatja, melynek apropóján a középkorú Elaine Risley festőnő visszatér fiatalkorának helyszínére. Az utazásnak nemcsak tere van, időben is visszatekintünk, felelevenednek Elaine múltjának meghatározó alakjai és emlékezetes pillanatai. A regényben az idő egyfajta új dimenzió, melyben mindenki folyamatosan változik, és ezek a változások az életben kölcsönhatnak egymással. Ennek következményeként mindenkiből több alak élhet bennünk egyszerre, s csak pillanatnyi állapotunkon múlik, melyikkel milyen viszonyt ápolunk. A könyv fontos üzenete, hogy az idő megéléséhez, és ezáltal a történések megítéléséhez fontos megtalálni a megfelelő távolságot. Ha túl közelről szemlélődünk, akkor homályosan láthatjuk csak a dolgokat, ha túl messziről, akkor már nem tudjuk kivenni az apró részleteket. Az időn, és a kapcsolatokon túl, a regény szövetét végig finoman behálózza valamiféle hiányérzet. Nem aziránt érzünk betölthetetlen űrt, amit a múltban nem éltünk meg, és amin már amúgy sem lehetne változtatni, hanem aziránt aminek valamilyen okból kifolyólag nincsen jövője. S hogy vajon feltűnik-e a kiállításon Elaine gyerekkori barátnője Cordelia? S hogy megszelídíthetőek-e múltunk árnyai? Ezekre és még sok minden másra is fény derül, ha elolvassátok ezt a nagyszerű olvasmányt.

Dalok északról /Morten A. Strøksnes: tengerkönyv, Jón Kalman Stefánsson: A halaknak nincs lábuk/

          Ritkán esik meg velem olyan, hogy párhuzamosan egyszerre két regényt olvassak, de a közelgő könyvtári kölcsönzési határidő lejárta most erre sarkallt. Még karácsony előtt történt, hogy az Indigó, azaz Palágyi Ildikó zenekarának új animációs klipje (Northern song) vágyakat ébresztett bennem „a messzi észak” iránt. Először elhessegettem ezeket a vágyakat, de aztán besétáltam egy könyvesboltba, ahol két északi szerző műve is szembe nézett velem a polcokról. Ki is vettem mindkettőt azonnal a könyvtárból.

Morten A. Strøksnes tengerkönyv (Sós történet barátságról, kalandról, és a felszín alatt nyüzsgő életről) és Jón Kalman Stefánsson A halaknak nincs lábuk című regényét nem volt túl jó ötlet összemosni magamban. Azonban a tengerkönyv tényfeltáró, ismeretterjesztő jellegével mindenképpen segített befogadni, és érzelmileg megragadni a másik könyvből áradó szépség melankóliáját. Talán az éghajlat teszi, a földrajz, vagy maga a történelem, hogy ezek az „északiak” olyan fájdalmasan szépen tudnak vallani életről, halálról, szerelemről, elmúlásról, amit utána más regényekben hiába is keresek. Jon Fosse óta nem olvastam ilyen költői nyelvezetű szépirodalmi regényt, mint A halaknak nincs lábuk (Patat Bence nagyszerű fordítása). A tengerkönyvre mindig azelőtt váltottam át, hogy a melankólia óriáshulláma átcsapott volna a fejem fölött. Lehet, hogy csak menekültem a grönlandi cápavadászathoz, mint Ari az emlékei elől. Az emlékek elől, amik nem feltétlenül azonosak a múlttal, de tulajdonképpen meghatározzák kik is vagyunk valójában.

A halaknak nincs lábuk (Typotex, 2018) c. regényben, minden a halállal kezdődik, és a szavak hiábavalóságával a halállal szemben. A szavak mégis fontosak, hiszen velük tudjuk kifejezni magunkat, segítségükkel el tudjuk mondani történeteinket, amennyiben vannak, és ha van, aki meg is hallgassa őket. Halálunk után személyes töredék történeteink egy ideig még jelen vannak mások emlékezetében, aztán már ilyen formában sem létezhetünk tovább. Amíg a halállal dacolunk, elmegy mellettünk az élet. A halaknak nincs lábuk sötét hangulatingadozásai ellenére szenvedélyes kiállás, kiáltás az élet mellett. Olyan bátor állásfoglalás, amilyenre szinte csak a költészet eszközeivel lehet a nyelv képes.

Ha Izlandot nézem a regény szemén keresztül, kívülálló vagyok. Nem vesz körbe fizikailag tenger, szél és az örökkévalóság ígérete sem. Mégis az első mondatok óta oda vágyok. Úgy érzem, ott megtalálhatnék valamit, amit elvesztettem, és ami talán soha nem is volt az enyém. Ez ennek a kötetnek az illúziója, és egyben ajándéka is számomra. Nem egy mostanában divatos gyorsrecept könyv, amolyan tíz tanács az élethez, de tudom, hogy néha elég a vágy is ahhoz, hogy eljussunk valahová. Valami mélyebb megértés felé.

Nagyon érdekes a regény nem lineáris narrációja. Az elbeszélő, aki maga is szereplő a történetben, a regény szeme. Rajta keresztül jut el a többi szereplő élete hozzánk hol cseppenként, hol hatalmas hullámok formájában. Mindegy, hogy ők a jelen, a közelmúlt vagy a régmúlt esetenként ködbe vesző, tengerbe fúló alakjai, szeme élesen lát mindent, szíve pedig mindenre nyitott. Érzékenységével képes belevackolódni másokba, és senkit nem ítél meg. Ami történt megtörtént, és aminek jönnie kell az is meg fog történni. Csak néha vannak dolgok, amik eltűnnek útközben a szemünk elől, mintha soha nem is léteztek volna. Vagy legalábbis szeretnénk ezt hinni. „Az igazság azonban nem mindig olyan szép, mint a történeteink, néha hiányzik belőle az elegancia.” /236.old/

A tengerkönyv (jelenkor, 2018) két barát története, akik hagyományos eszközökkel ki szeretnének fogni egy grönlandi cápát a tengerből Norvégia partjainál. Ebből a szempontból ez a könyv is valamilyen szinten a vágyakról szól, de sokkal nagyobb hangsúlyt fektet az ismeretterjesztésre, mint a költészetre. Sok érdekes információ van benne olvasmányosan tálalva a tenger élővilágáról, mitológiai alakokról, felfedezésekről, halászatról, környezetvédelemről, csak nekem hiányoznak belőle a képek. A legnagyobb meglepetést talán az okozta, hogy Jon Fosse Melankóliájából megismert festő, Lars Hertevig is felbukkan a sorok között. Van a tengerkönyvnek egy fél mondata arról, hogy a tengernek nincs emlékezete. Ha ez így van, akkor inkább a költészetet választom.

Paul Auster: 4 3 2 1 /regény, Európa Könyvkiadó, 2018/

            Sokat elmond a könyvről, hogy ez az első regény, ami miatt 15 forintos késedelmi díjat fizettem a könyvtárban. Megcsúsztam az utolsó 60-70 oldal elolvasásával, de a mentségemre hozom fel, hogy közel 800 oldalas.

            Paul Austertől korábban a Holdpalotát és a Timbuktut olvastam. Új könyvére egy internetes hirdetés hívta fel a figyelmemet, miután számos könyvesbolt kortárs szépirodalmi regényeinek kínálatát átnéztem. 4 héttel ezelőtt nem tudtam eldönteni milyen olvasmányt válasszak, ezért úgy gondoltam rábízom magam erre az ajánlatra. Nem az első 800 oldalas regény, amit idén kiolvastam, így a terjedelme nem tudott elijeszteni. Ráadásul utána néztem, és olvasói általában elismerően nyilatkoztak róla. Szerencsésnek érzem magam, hogy a könyvtári példány első olvasója lehettem, nem kellett beállnom az előjegyzők sorába. Kereskedelmi forgalomban az ára 5000 forint körül mozog. Az elvárásaimat ugyan magasan meghaladta, mégis úgy érzem, egyelőre nem fog felkerülni a könyvespolcomra a kedvenceim közé. Kicsit ugyanis megsértődtem rá a vége miatt.

            A szerző nagy játékos, és mesteri elbeszélő. Rég nem olvastam már olyan könyvet, aminek szerethető főszereplője érzelmileg így megragadott volna. Ráadásul nem egy, hanem egyszerre négy lehetséges életet is kaptam hozzá. A főszereplő (Archie Ferguson) ugyanis a 7 főfejezet 4 alfejeztében 4 életutat jár be szinte egy térben (Amerika, Franciaország) és egy időben (1947-). Amikor próbáltam ennek finomságát másoknak elmagyarázni, erről egyből a pillangóhatás jutott mindegyiküknek az eszébe. Van benne valami az egyén viszonylatában, de talán mégsem pontosan erről van szó.

 

Pillangóhatás

A regény sokkal inkább arról mesél, hogy az élet csak a lehetséges életek töredéke, s ebben rejlik a lét igazi tragédiája. Egy egyén egy adott pillanatában csak egy helyen lehet jelen a világban, ezáltal az egyén világa, környezete is csak része az egész világnak. Az egyén céljai, motivációi (jövő) és tapasztalatai, emlékei (múlt) határozzák meg azt az utat, amit végül a világban bejár. Ez a képlet persze erősen leegyszerűsített, hiszen az egyén útja során találkozik más egyénekkel, akik szintén formálják valamilyen szempontból őt és a világot. A mindenségben zajló, és nem elhanyagolható véletlenszerű folyamatok pozitív és negatív visszacsatolásai csak tovább bonyolítják a helyzetet. Ráadásul nem szabad megfeledkezni az önreflexióról, a kulturális és a történelmi emlékezetről sem. A regény azonban nem a sokszor nehezen befogadható filozófia útját választja ennek elmondására. A filozófia magán az alapötleten, és a szerkesztési módon alapszik. A 4 azonos főszereplő 4 különböző életútját az elbeszélési technika teszi igazán különlegessé. Az egyes fejezetek, a szereplők, és a kapcsolatrendszereik a 4 életút ellenére folyamatosan hömpölyögnek át egymásba. Miközben észrevettem tévedésem, hogy egy olyan lineáris regényt olvasok, ami egyáltalán nem lineáris, addigra már teljesen elvarázsolt. Az első 600 oldalt alig bírtam letenni, de a végén aránytalanul hosszúnak éreztem a politikai részeket, és a hozzájuk szorosan kapcsolódó eseményeket. Ha ezzel az volt az író célja, hogy átérezzem, hogyan szorul háttérbe az egyén a politikai mozgalmak, és csatározások függvényében, akkor jól sikerült. Nem ez képezte azonban a sértettségem okát, hanem az, hogy a negyedik Ferguson, aki végül a 4 3 2 1 szerzője lesz, mindenről lerántja a leplet. Még azt is elmagyarázza, ami amúgy szerintem olvasás közben teljesen evidenssé válik, hogy miért 4 3 2 1 a regény címe. Számomra az utolsó 60-70 oldalon a korábban teljesen folyamatos elbeszélés is darabosabbá, döcögősebbé, töredékesebbé válik. Mintha már nem lenne mit mondania a szerzőnek az irodalomról, zenéről, filmekről, sportról, szerelemről, intimitásról, nemiségről, vágyról, emberi kapcsolatokról, Istenről, politikáról és a halálról. Amerikáról, és New York-ról. Mintha már mindent elmondott volna mindezekről a Fergusonok életével az első 700 oldalon, miközben ír néhány olyan összegző és némi előremutató gondolatot is, amivel mégis egyben tartja a regényt.

 

4 3 2 1 

A végét zárójelbe téve magamban, azt tudom csak írni, hogy ez a párhuzamokban bővelkedő regény különleges élményt nyújtott. Nagyon megkedveltem a főszereplő fiatalembert, akinek egy személyben megadatott, hogy egy időben négy különböző életutat járjon be. Természetesen szólnom kell még egy kicsit a történelmi háttérről is, hiszen fontos események zajlottak akkor Amerikában, amikről a regény sokszor egészen aprólékosan beszámol. Ezek a teljesség igénye nélkül a vietnámi háború, a polgárjogi mozgalmak, bizonyos közszereplők meggyilkolása, a faji konfliktusok, az új baloldal felemelkedés és bukása, valamint a jobbos radikalizmus.

            Egy idézettel zárnám. A regény remek fordítása Pék Zoltán munkája. „Az idő két irányba halad, mert minden egyes jövő felé tett lépés a múlt emlékét hordozza, és noha Ferguson még nem töltötte be a tizenötöt, elég emléke összegyűlt, hogy tudja, a körülette lévő világot folyamatosan alakítja az őbenne lévő világ, ahogy mindenki más világáról alkotott tapasztalatát is a saját emlékei formálják, és noha minden embert összeköt a tér, amin közösen osztoznak, az időben mindnyájan más utat tesznek meg, vagyis minden ember kicsit más világban él.” /316. old/

Puskás Dániel: A vakok zsoltára /verseskötet, FISZ, 2017/

            Puskás Dániel kötetének bemutatójára egy órával korábban érkeztem a Jazz Kocsmába. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam az előző napi felkészületlenségem okán, ezért mielőtt elindultam, rákerestem a vakok oltárára az interneten. Csodálkoztam, hogy nem találtam semmit ilyen címmel a világhálón, de nem volt időm korrigálni a tévedésemet.

            A csodálkozásból későbbre is jutott bőséggel az este folyamán. Hiába vártunk a kezdéssel az érdeklődőkre, rajtam kívül nem jött senki. Egyre nagyobb kortyokban fogyott a szamóca szörp előttem. Forgattam zavaromban a Két akaratot, vissza-visszatérve olyan sorokhoz, amikbe ebben a szituációban bele tudtam kapaszkodni. Már az is megfordult a fejemben, hogy akkor most mindenki valamiféle hiányérzettel elindul hazafelé, amikor a költő, a moderátor, és a még 3-4 jelenlevő ember leültek az asztalomhoz. Bemutatkoztak, és mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, felolvasással egybekötve megismertettek a verseskötettel, valamint a díjjal (Makói Medáliák), amit a költő épp aznap vett át érte. Eleinte feszengtem, de az oldott hangulat rám is jótékony hatással volt. Kíváncsi voltam a kötetre, ők pedig kíváncsiak voltak rám, mint egy olyan emberre, aki még pénzt is „áldoz” a kortárs irodalomra.

            A vakok zsoltára nem adta meg magát nekem könnyen. A Miért nem láttam, hogy 1917-18 című vers már a kocsmai felolvasás közben elvetette bennem a hangulatot, amivel később a versekhez viszonyultam. A kötet 6 ciklusból áll, a ciklusok különböző hosszúságúak. A kötetet a Jób zsoltárai című vers vezeti fel, a szereplíra további verseinek értelmezéséhez a Bibliát hívtam segítségül. Hogy miért nyúl egy fiatal költő a napjaink költészetében annyira nem divatos ősforráshoz, arra nem kaptam választ. Viszont, hogy miért éppen Jób zsoltáraival nyit a kötet, arra Jób története és Jób könyvének két sora (Jób könyve, 10) megadta számomra a magyarázatot. „Szabadjára engedem panaszomat. Hadd beszéljek keserű lélekkel!” Egy fiatalember szavait hallottam át rajtuk, aki szerelmi csalódások, szakítások után a kötet verseiben őszintén vall felejtésről, hiányról, fájdalomról, szorongásról és hiú reményről.

            A vakságnak számtalan formája van. A szinonima szótár szerint vak az, aki nem lát. Aki világtalan. Aki nem tudja a következményeket felmérni. Aki fényét vesztett. A Biblia Máté evangéliumában így fogalmaz: „A test lámpása a szem. Ezért ha a szemed tiszta, az egész tested világos lesz. Ha pedig a szemed gonosz, az egész tested sötét lesz. Ha tehát a benned lévő világosság sötétség, milyen nagy akkor a sötétség.” A vakok legendáriumában bibliai történetek elevenednek meg, ahol a költő mindig valaki másnak a szerepében éli meg a vakság különböző formáit. A damaszkuszi út című versével már lefekteti a kötet alapját. Itt az ideje a szembenézésnek, a vallomástételnek, és az újrakezdésnek. A szerepek felől nézve a költőnek lehetősége nyílik arra, hogy a fizikai vakságához, belső meglátások, bizonyosságok társuljanak. Ezek azonban cseppet sem kellemesek. Úgy tűnik mintha a valódi látás, a megismerés, a tudás, a felismerés csak kevesek kiváltsága lenne. Mintha ez a látás napjainkban is ugyanolyan későn érkezne meg, egy ütemmel lemaradva a valódi élethelyzettől, mint bármikor máskor a történelem folyamán. Boldogságra csak annak van reménye, aki hisz, de nem hall, és nem lát. Mi mégis inkább látni szeretnénk.

            A Ros hosana ciklus költői képeit számomra Chagall élete és munkássága köti össze. Teszi ezt annak ellenére, hogy Chagall művészetének egyik fő alappillére pont az emlékezet. Chagall élénk színeivel, mesebeli falvaival és alakjaival szemben, ezek a felejtés és a hiábavalóság költői képei. A Csak néhány darab hiányzott ciklus versei olyanok, mint elindulni valahová, de soha nem érkezni meg igazán. Megjelenik bennük a félelem, hogy az órával együtt az idő is megáll, és rögzül az a pillanat benne, ami korábban a szorongást szülte. Az élet történései összekeverednek, mint egy kirakós darabjai. Mikor már majdnem megvilágosodnak bizonyos összefüggések, kiderül, hogy az egésznek nincs semmi értelme. Csakúgy, mint az egyes daraboknak önmagukban. A tévedések pedig megkerülhetetlenek, mint a csapdák. A félreértések meg csak távolságokat teremtenek az emberek közé. Az elfojtásoktól már csak altatókkal alszunk, miközben felejtenénk, hogy múljon el a veszteség fájdalma, amit egy szakítás mart belénk. A Megfogni egy kutyát ciklusban megérezhetjük, hogy a felejtésért magas árat fizetünk. Nemcsak üresek leszünk tőle, hanem mindig érezni fogunk egyfajta hiányt is. Az Admétoszban a költő a görög mitológia segítségével mereng el többek között azon, hogy van-e a mai világban létjogosultsága a halálból visszatérő örök szerelemnek. A ciklusból nekem finom iróniájával a Pügmalión a kedvencem. A bennünk élő kép soha nem lehet azonos egy másik emberrel. Succubus, a démon, aki ráül éjszaka a mellkasunkra, nem hagy kétséget afelől, hogy hiába menekülünk a szembenézés elől.

A szerelem is vak, tartja a mondás. A kötet elég pesszimistán azzal zárul, hogy szeretni felesleges, ha végül néhány sornál több úgysem marad ebből a szeretetből. Remélem az élet később erre rá fog cáfolni, és olvashatunk még szerelmes verseket is majd a költőtől.

A borítót Kopasz Tamás Zuhanás No. 4. című festmény alapján Remsey Dávid tervezte.

Áfra János: Két akarat /verseskötet, Kalligram, 2015/

           Áfra János költő, és Lázár Domokos énekes, dalszerző, gitáros estjére viszonylag későn érkeztem a Jazz Kocsmába, de még sikerült ülőhelyet találnom. A költő Rítus című új kötetének bemutatója kapcsán léptek együtt színpadra.

            Áfra Jánost korábban nem ismertem. Első két verseskötete a Glaukóma és a Két akarat címet viseli. A Glaukóma 2012-ben jelent meg, s számos rangos díjat hozott a költő számára. Lázár Domokosról viszont tudtam, hogy neve a Pegazusok Nem Léteznek, és az Esti Kornél zenekarokhoz is köthető. A Pegazusok Nem Léteznek zenekarra a Társasjáték című számuk miatt figyeltem fel. Ráadásul néhány évvel ezelőtt Kapolcson, Palya Bea egykori udvarában, részt is vettem egy koncertjükön.

            Az estet a kocsmában egy rövid felvezetés után máris a felolvasás követte. A versek közötti teret zene töltötte meg, személyes hangulatuk, reflexióik hol szorosan, hol lazábban illeszkedtek egymásba. A zene terén a saját dalok mellett néhány feldolgozás (Kispál és a borz, Trabant, Pink Floyd) is elhangzott. A felolvasott versekben pedig a rítus fogalma sokféle megközelítésben jelent meg. Hozzám a személyesebb hangvételű költészet azonban jóval közelebb áll, ezért az est végén úgy döntöttem, hogy a szerző Két akarat című kötetét viszem haza magammal. Jól választottam. A Két akarat első olvasásra elnyerte tetszésem. A Jazz Kocsmában olvastam ki másnap, még Puskás Dániel kötetének bemutatójára várva.

            A következő néhány bekezdés puszta értelmezés, és nem biztos, hogy megközelíti a valóságot. Ez inkább az én valóságom, és nem a költeményeké. Ráadásul felmerül bennem mindig a kétely „verselemzés” során, mely abból adódik, hogy nem feltétlenül azonos a szerző a versek alanyával. Most azonban az történt, hogy mindent elhittem a verseknek. Talán mert a felolvasó est után olyan képet kaptam róluk és a költőről, hogy el is akartam hinni. A képzőművészeti alkotások által ihletett versek is kellő mértékben kapcsolódnak a kötet tematikájához. A Két akarat hat ciklusból áll, egyfajta időbeli, gondolati rendszerre fűzve. A Gyermek és póráz egyszerre távolságtartó visszanézés, és egyben bizonyos mértékben visszatérés is a gyermekkorba. Ahol a felnőttek korlátozó akaratával szemben próbál a gyermeki vágy utat törni magának. Ahol a család megfelelés, és az ártatlanság csak addig létezik, amíg nem nevezzük nevén. Ahol az élet mellett már erőteljesen jelen van a halál, és sajnos nem csak gondolati szinten. Jelen van a pólusok körforgása is, amiben eljuthatunk a saját születésünktől egy új élet megszületéséig. A szokatlan ritmusok és sortörések többféle értelmezési lehetőséget is nyújtanak az egyes versekhez. Általában nem szeretem a szabad versformát, ami számomra inkább tört próza. A tömörített képek ellenére sem nyújt ez a szabadság akkora élvezetet nekem olvasás közben, mint a ritmusokba kötött versek esetén. Ebben a kötetben a versek azonban lüktettek, így elmélyedtem bennük, s együtt lélegeztem a képekkel.

            A keresés ritmusában a családot elhagyó gyermekből hazatérő felnőtt válik. Megjelennek benne az első szerelmek, és az első szakítások, csalódások. Itt a szerelmesek eltérő akaratai feszülnek egymásnak, elgondolkoztatva a megismerés határain. Továbbra is jelen van benne az élet és halál véglegességén túl a folyamatos egymásba alakulás. Láthatjuk az erdőt az élet, és mint „kőerdő” a halál szimbólumaként. A Kétfajta szeretet főleg a szerelem lehetetlenségét ragadja meg. Itt már egy a döntéseiért, választásaiért, kapcsolataiért felelősséget vállaló férfi bizonyosságai és egyben bizonytalanságai jelennek meg. Az üresség ígérete a múltbeli akaratok jelenben való megjelenésének, esetleg jövőbe való kivetüléseinek idézetei. Témaválasztásában olykor előremutat az Aki végez versei felé. A társ szükségként, kényszerként, de megváltóként is felfedezhető benne.

            A Ha most kezdenénk ciklus falakat állít a szerelmesek közé. A szerelem is, mint bérgyilkos ront benne ránk, s rá kell ébrednünk, hogy a szeretetet mindenki másként éli és adja át. Az Aki végez egyfajta összegzés gyanánt a gyerekkori egység megélésétől átvezet az egykori én alakjaink önmagunkban való megtalálásának lehetetlenségéig. Csak a hiány marad bennünk utánuk. Ez is egyfajta halál, miközben az én mindig csak egy múlt és jövő közé szorult pillanat. Egy olyan pillanat, ami ennek ellenére mindig jön valahonnan és törekszik valami felé.

Az est után, a magyar költészet napja alkalmából én is elhelyeztem két rövid verset, és egy versrészletet a munkahelyemen. Áfra János sorait választottam hozzá a Két akaratból. Számomra ez fontos küldetés volt. Becsempésztem a kortárs költészetet a természettudományok házába. Remélem sikerült felkeltenem iránta az érdeklődést.

Maurice Blanchot: Aminadab /regény, Kalligram, 2013/

           Maurice Blanchot (1907-2003) nevével az egyik nagyobb internetes könyváruházban találkoztam először, amikor pár hete az akciós kiadványokat nézegettem. Nem ismertem sem az írót, sem a munkásságát, s támpontokat sem találtam, melyik könyvével lenne érdemes megkezdeni az ismerkedést. A könyvtárban is hiába olvasgattam könyvei fülszövegét, sokkal közelebb nem jutottam a döntéshez. Végül pillanatnyi hangulatomra támaszkodva az Aminadabot kölcsönöztem ki, mert mély magánhangzóival olyan jelentőségteljesnek tűnt. Valamennyire tetszett még a borítójának sejtelmessége, s az a titokzatos jelnek vélt húzóerő, hogy előttem csak egy ember kölcsönözte ki, s annak is 4 éve már.

            Van nálam egy érzelmi-gondolati határvonal, ami témától függően olyan 30 oldal körülire tehető könyvek esetében. Ha sikerül átlépnem, akkor végleg elköteleződve így vagy úgy, de el kell jussak az adott könyv végére. Az Aminadab ebből a szempontból csőbe húzott, mert már az ötvenedik oldalon túl jártam, amikor feltűnt, hogy nem egészen értem miről is van szó. Akkor azonnal félre is tettem, de valahogy nem tudtam nem gondolni rá. Másnap, amikor ismét a kezembe vettem tulajdonképpen nem tudtam hol hagytam abba, így azt sem, hogy honnan is kellene tovább folytatnom. Éreztem, hogy ha közelebb szeretnék jutni hozzá, akkor meg kell ragadjak belőle gondolatokat, amiket úgy véltem később fel lehetne fűzni térben, vagy időben, ha már nem egy klasszikus történetről van szó. Lázasan jegyzetelni kezdtem. 2 oldalnyi A4-es papírt telefirkáltam, egyenletek, számok, karikák, vonalak, szavak és mondat töredékek alkották. Ami megdöbbentett, hogy értelmezés szintjén szinte mindig ugyanarra jutottam, amikor egy-egy olyan mondatra, gondolatra találtam, ami szerintem éppen alátámasztott valamit. Mindig úgy éreztem, hogy most megvan a megoldás, csak azt nem tudtam minek is a megoldása. Ennek a kuszaságnak egy általam felvázolt folyamatábráját láthatjátok is a bejegyzésben.

            Miről is van szó? Ennek az írásnak rétegei vannak, úgy, miként a ház lakóinak is hierarchiája. Minden magától értetődik benne, hiszen minden az aminek látjuk, vagy amilyennek láttatják számunkra, miközben semmi sem bizonyos, minden kétkedésre ad okot. Nem érdekes, hogy a főszereplőt Thomasnak hívjak, s talán az sem, hogy intenek neki egy ház ablakából. Thomas belép a házba, válaszol egy látszólag idegen nő hívására, ami vagy megtörtént, vagy nem. Innentől kezdve közel 300 oldalon keresztül keres, kutat, bolyong, tévelyeg, bejár egy utat a házban. Ezen az úton találkozik a ház lakóival, bérlőkkel, alkalmazottakkal (szolgákkal), és betegekkel. Velük kapcsolatot létesít, legalábbis kommunikál, kérdéseket tesz fel, és/vagy hosszan hallgat. S hogy végül eléri-e a célját? Megtalálja-e a helyes utat hozzá? Hiábavalónak tűnő, csak homályosan definiálható fogalmak körbejárására invitálnak ezek a kérdések, amik emberemlékezet óta valamilyen formában azért foglalkoztatnak minden halandót. Ezáltal olyan ez az írás, mint egy modern, többkarú ékszertartó, csak ez utóbbi fizikai síkon is értelmezhető. Kérdésre itt most csak kérdéssel tudnék felelni, hiszen az éj leszállt.

            Úgy éreztem, hogy van számos érdekes, a szokványostól eltérő megközelítésű gondolat a regényben életről, halálról, vágyról, szeretetről, gyűlöletről, emlékezetről, vagy épp annak lehetetlenségéről, aminek közvetítéséhez akár jó közeg is lehet az irodalom. Azonban annyira nincs történet ebben a történetben, és nincsenek benne megszokott, az olvasó számára átélhető érzelmi kapcsolódási pontok, azonosulási lehetőségek, de még gondolati vezérfonalak se túl sokszor, hogy a közös utazás számomra ott elakadt, hogy nem tudtam mit is kéne pontosan keresnem. Az irodalomban nemcsak a közeg a fontos, hanem a nyelv is. Az írott szövegnek, a használt szavaknak a könyv alapján nem kellene túl nagy jelentőséget tulajdonítanunk, viszont számomra ebből a megközelítésből töredékes, mozaikos jellege van a műnek. Sokszor éreztem úgy, mintha már korábban megírt részletek lettek volna hol lazábban, hol szorosabban összefogva, összeollózva benne.

            Hosszan elidőzhetnék Maurice Blanchot műveinél. Ha filozófus lennék, vagy irodalmár, akkor biztosan szívesen írnék tanulmányokat róla. Kutakodnék utána, mert intellektuálisan kétségkívül foglalkoztat. Most csak annyi derült ki tényként számomra erről a regényéről, hogy 1942-ben jelent meg először franciául. A címre pedig az egyetlen konkrét utalás már eléggé a szöveg végén van (ebben a magyar kiadásban a 251. oldalon). A további értelmezést azonban inkább meghagyom a szakértőknek. Talán egyszer még visszatérek hozzá, de most tovább kell lépnem, várnak a mai skandináv drámák.

Jon Fosse: Trilógia /Kalligram, 2015/

           Jon Fosse a kortárs norvég irodalom egyik kiemelkedő alakja, műveit több mint negyven nyelvre fordították már le. A Kalligram Kiadó gondozásában 2015-ben megjelent Trilógia nem az első könyve, ami megfordult a kezemben. Annak idején a Melankólia (2012) című regényét kizárólag a borítója miatt vettem meg egy nagy leárazás során. Nem tudtam akkor még róla semmit, de a Melankólia, s így Jon Fosse is szerelem lett első olvasásra. Nem könnyű olvasni az írásait, nem csak a központozás hiánya miatt, hanem mert történetei fájdalmasan szépek, őszinték, kendőzetlenek, szűkszavúan is szókimondóak. Bennük foglaltatnak az emberi természetnek, és magának az életnek is olyan aspektusai, amikről általában nem szoktunk beszélni. Ezek néha maguktól értetődnek, de mégis fontos tudatosítani őket. Születés és halál, Reggel és este (2010) pólusainak ellentéte szinte értelmüket vesztik Jon Fosse műveiben. A mindenség egy időben van jelen bennük, miközben folyamatosan alakulnak a pólusok egymásba. Nincs ez másként a Trilógiában sem, melynek első része, az Álmatlanság, önálló kötetben is megjelent 2008-ban szintén a Kalligram Kiadónál. Az Álmatlanságot Olav álma, majd az Esti dal követik a Trilógiában.

            Az egész valahol ott kezdődik az Álmatlanságban, hogy Alida és Asle szállást keresnek egy norvég városban, egy hideg, őszi, esőbe forduló napon. Még nem nagykorúak, és a lány terhes. Nagyon fáradtak, és sehol sem lelnek menedékre. „Ők tudják, másoknak nem tűnhetett fel, hogy bűnben élnek…” /10.old./ A bűn előre vetíti a bűnhődést, és maga után kell hogy vonja a büntetést is. Ez az élet, s a törvény rendje. Az egész Trilógia azonban sokkal több mint egy bibliai alapmotívum kifejtése, párhuzamos állítás, vagy morális kérdésfelvetés a bűn mivoltáról. Nem csak egy történet mögé bújtatott gondolat a jóról és a rosszról.

Jon Fosse: Trilógia

            Miközben Alida és Asle útjuk során meg-megállnak, az idő is megáll. Elmereng a múlt, átdereng a jelen, és megvilágosul az a jövő, ami a következő nemzedéknek már csak újra egy emlékfolyam. Egy emlékfolyam, ami akár meg is tudja határozni őket. S valahogy ebben a megállásban minden tovább mozdul. A világegyetem rejtett, és kevésbé rejtett összefüggései járnak csak körbe és körbe. Mi is ott ülünk ezen a körhintán, Alida, Asle és mi mindnyájan. S velünk forognak mindazok, akik már elmentek, és mindazok, akik még jönni fognak, amikor mi már nem leszünk. Mindez lehetne akár közhelyes is, de az irodalom, és a nyelv (A. Dobos Éva fordítása) ad egy olyan szilárd talajt hozzá, amin ez az egész megállhat. Ismétlődő szavak, hangsúlyosak, súlytalanok és hangulat-teremtők folynak vagy szakadoznak akár a gondolkozási folyamatok, valamint az emlékezet. S mi, olvasók, akik meg tudjuk hallani ezeket a szavakat, meg tudjuk hallani benne a zenét. A hangok, hangzók keltette ritmust, és a hangok közötti szüneteket is. A Trilógiát az elejétől fogva átjárja a zene, a muzsika, s ami kihallatszik belőle, vagy ami áthallatszik rajta az a szeretet. A szimbolikus hangszert el lehet ugyan adni, de a szeretet akkor is morajlik majd tovább, akár a tenger hullámverése. Amibe bele is lehet veszni.

            Olav se álmodik látszólag nagyot. Boldognak szeretné tudni a családját, és tisztességben, becsületben szeretne élni. A szeretet, és a szükség azonban olyan tettekre vitték rá, hogy valójában már tényleg csak álmodhat az elvesztett, de még mélyen hitt és remélt földi paradicsomról. Missziója során találkozik ugyan a kísértéssel, de a gyermeki naivitása és a szeretete valahogy oltalom alá helyezik őt. Megvédeni azonban már egyik sem tudja, de nem is feladata.

            Az Esti dal már a következő nemzedék reagálása a múlt, és a jövő hívó szavára. Halottaink visszatérnek, s a múltunkkal, a korábbi nemzedékek múltjával való szembenézés átvezet minket is majd a halálba. Hiába menekülnénk a fájdalmas és talán a szép emlékek elől is, s hiába maradnánk még, amikor már el kell mennünk. A zene már hallatszik, miként a tenger hullámzása, és hisszük, hogy a szeretet majd átsegít bennünket is.

Michael Cunningham: Az órák

Michael Cunningham: Az órák /regény, Ulpius-ház Könykiadó, 2002/

Annyira vágytam már egy új Cunningham regény olvasására, hogy nagyjából egy évvel ezelőtt megvettem angolul a Mire leszáll az éjt (By Nightfall). A magyar fordításról már kezdtem lemondani, s épp A hókirálynő angol beszerzésén gondolkodtam, amikor megláttam a Mire leszáll az éjt egy kirakat közepén.

Michael Cunningham korábbi regényei, így Az órák is, az Ulpius-ház Könyvkiadó gondozásában jelentek meg. A Mire leszáll az éjt már a Jaffa Kiadó jegyzi, de nem szaladok még előre.  Ez az új fordítás meghozta a kedvem, hogy újra elővegyem Az órákat, ami az 1999-es év Pulitzer- és Faulkner-díjas regénye. Magyar nyelvű kiadása 2002-ben történt, a lírai fordítás Tótisz András munkája. Sokan az ugyanebben az évben azonos címmel megjelent film nyomán ismerkedtek meg a könyvvel. A filmet Stephen Daldry rendezte, a főszerepeket Nicole Kidman (Virginia Woolf), Julianna Moore (Laura Brown) és Meryl Streep (Clarissa Vaughan/Mrs. Dalloway) alakította. A filmet is láttam, de a könyv volt igazán szerelem első olvasásra.  Húszas éveim elején jártam akkor, gurítottam le magamban a könyveket, szomjaztam az irodalomra. Az ilyen könyvek „rontották” el az ízlésemet, s ez a depresszív hajlam mára mit sem változott. Mint ahogyan a könyv értéke sem halványult el bennem az évek folyamán. Philip Glass zeneszerzővel is Az órák kapcsán ismerkedtem meg. Szinte látom magam előtt a film jeleneteit, ahogy most hallgatom ezt az utaztató, érzékeny zenét.

Úgy emlékszem Virginia Woolf (1882-1941) vezetett el Az órákhoz, akinek az írásait akkoriban szintén sokat forgattam.  Halálával kezdődik a könyv előszava. Virginia Woolf mentális betegséggel küzdött, s öngyilkossággal menekült el az őrület kínjai elől. Kövekkel a zsebében belesétált egy folyóba.

Virginia Woolf a könyv további fejezeteinek sodrában épp a Mrs. Dalloway című regényét írja (1923) London egyik külvárosában. Egy másik szálra fűzve a XX. század végén, New York Cityben, egy Mrs. Dalloway becenévre hallgató nő partit készül adni. A becenevet nemcsak azért kapta, mert keresztneve azonos Virginia Woolf regényének alakjával, hanem mert költő/író barátja szerint sorsukban is megtalálható a párhuzam. Mrs. Dalloway Virginia Woolf regényében is partit rendez. A harmadik szálon 1949-ben Laura Brown Los Angelesben a Mrs. Dalloway-t olvassa. Aztán az idő folyamata mindent és mindenkit összemos. Bár az élet áramlata erős, mégis van, akit nem sodor el magával. Sokaknak egy élet helyett csak órák adatottak, míg mások a halálra vágyva is újra és újra átlépnek a következő órába.

Laura életének nyugvópontja, a szabadság érzésének megízlelése számára annak a lehetőségnek a felismerése, hogy bármikor dönthet a halál mellett. A halálvágy megérinti, szinte gyermeki boldogságba ringatja. Úgy érezheti ezáltal, hogy ha szeretné, megteremthetné a halált. Az egyetlen biztos dolgot az életben. Laura szállodája jelkép. A sehol sem létezés jelképe. Személytelen, szinte steril közeg, ahol úgy tűnhet, a halálban valóban nincs semmi különleges. Laura tragédiája abban rejlik, hogy végül ő az, akit minden halálvágya ellenére az élet győz le.

Ezeknek a nőknek az élete a maguk korában szinte irigylésre méltónak tűnik. Virginia zseniális író, Clarissa nyíltan felvállalhatja homoszexuális kapcsolatát, Laura pedig második gyermekével várandós. Ők azonban - talán, mint kicsit mindannyian - úgy hiszik, hogy más adatott meg a számukra. Mindig máshol, s másban találnák meg önmagukat. Az idő folyamatában minden csak egy lehetőség, amiben vannak fontos, és meghatározó szakaszok, amiket nevezhetnénk akár döntő pillanatoknak is. Vajon hány ilyen pillanat lehet egy ember életében, amiben teljes valónkban, mindenféle álarc és szerep nélkül jelen tudunk lenni? Az itt és mostban. Mire leütök egy betűt, a mondat és a gondolat is múlttá válik. A betűben még benne van a jövő minden aspektusa, de egy megformált szó már mindent megváltoztat.

Az órákban keressük, kergetjük önmagunkat. Mindenki az szeretne lenni, akivel valójában azonosul, szerepekben, vagy anélkül. Engem arra tanított ez a regény már sok-sok évvel ezelőtt is, hogy megélni, megragadni és főleg szeretni egy pillanatot csak úgy érdemes, ha közben önmagunk tudunk lenni. Talán ez másként nem is lehetséges, mert jön a kudarc, a szégyenérzet és a lelkiismeret furdalás. S marad a felejtés. Amíg azonban él bennünk a vágy egy másik világ, egy másik jövő, az elveszett jövő iránt, addig idegen marad számunkra a pillanat. Mégis néha ez az, amire igazán vágyunk, egy másik világra, mert ilyen az ember. Laura szállodája, Clarissa szerelme Richard iránt, és Virginia Londona, az a másik élet, amit párhuzamosan élnek.

Az órákban sok olyan gondolat megtalálható már, amit Cunningham kibont a Mire leszáll az éjben. A művészet és a műalkotások emberi léptékben betöltött helye, szerepe, már Az órákban is foglalkoztatja a szerzőt. Csakúgy, mint a tehetség értéke és megítélése. Az út a középszerűségből, a hétköznapiból valami nemesebb felé, aminek másik végpontja a halhatatlanság irányába mutat. Megjelenik benne az elmúlt ifjúság iránti nosztalgikus vágy is, amikor még úgy érezzük (hiszünk benne), hogy van választási lehetőségünk, számtalan a jövő által felkínált eshetőség közül.

Virginia Woolf végül a halált választotta, így megőrizte a szellemiségét. Fontosnak tartom kiemelni, hogy halálvágyának minősége betegségéből kifolyóan egyáltalán nem azonos Lauráéval. Az órák méltó tisztelgés az élete és a munkássága fölött.

David Benioff: Tolvajok tele

David Benioff: Tolvajok tele /regény, Fumax Kiadó, 2014/

Tudom maximum csak ellenpontként illik a karácsonyhoz háborúról szóló regényekről írnom, de minden talán Eszterrel kezdődött és azzal, hogy a név kötelez. Per Petterson Átkozom az idő folyamát című könyve, amiért eredetileg mentem volna, a P68 alatt található a könyvtárban, Katya Petrovszkaja talán Esztere pedig csak egy számmal mellette. Mit tehettem volna, kikölcsönöztem. Szerettem volna gondolat ébresztőnek önmagában egy teljes bejegyzést szánni a talán Eszterre, de volt benne egy mondat, egyetlen egy, amit nem tudok még megbocsátani neki. Egészen addig a mondatig kedveltem, sőt még azon is elgondolkodtam olvasás közben, hogy épp ideje lenne nekem is kutatnom egy kicsit a felmenőim után.  Kedvet kaptam felállítani a családfám és megkeresni honnan erednek a gyökereim, s méltó díszekként felaggatni rájuk a megtalált családtagok történeteit, már amennyire vissza lehetne menni ehhez az időben. A könyv lendületet adott és ezen kívül még sok személyes történetet is, a legtöbbnek a háború vetett végett. Talán Esztert, a dédanyát is agyonlőtték. A kijevi származású Katya Petrovszkaja első könyve őszinte és olvasmányos, csak ajánlani tudom azoknak, akik érdeklődnek a családi történetek, és a múlt századi történelmi események, valamint az összefüggések iránt. Az irodalmi teljesítményét kissé egyenlőtlennek éreztem, de volt benne sok kreatív rész, nem szokványos gondolat is. Egyszer talán félre tudom tenni a sértődöttségemet vele kapcsolatban.

Több könyvet hoztam ki aznap a könyvtárból, a Tolvajok telére a könyv írója irányította rá a figyelmem. David Benioff (született David Friedman) neve sok sorozat rajongónak ismerős lehet, ő ugyanis az alkotója, a producere és a forgatókönyv írója az HBO 2011-ben indult népszerű tévésorozatának a Trónok harcának. Benioff érdekes embernek tűnik, az internet szerint dolgozott többek között kidobó emberként, angoltanárként, és rádiós DJ-ként is. Első regényéből (The 25th Hour) film is készült Spike Lee rendezésében Az utolsó éjjel címmel 2002-ben, a főszerepet Edward Norton játszotta. A Tolvajok tele a második regénye, Gy. Horváth László fordítása. A regény köszönetnyilvánítása alapján megtudhatjuk, hogy megírásának mikéntjében két másik könyvnek is nagy szerepe volt, az egyik Harrison Salisbury The 900 days, a másik Curzio Malaparte Kaputt című regénye. Mindkettő Leningrád ostromáról szól, de két teljesen más nézőpontból mutatva be azt. Kicsit utána olvastam ennek a történelmi eseménynek az interneten, ahány oldal, annyi különböző számadat… A német hadsereg 1941. szeptember 8-án zárta körül az akkor 2.5-3 millió lakosú várost, melynek lakói közel 900 napon keresztül állták a blokádot és az ostromot. Az éhhalálra ítélt emberek a legváltozatosabb módon próbáltak túlélni, a Tolvajok tele két főhőse is találkozott kannibálokkal. A hivatalos szovjet propaganda szerint a 900 nap alatt körülbelül 600 000 ember vesztette életét, de a valóság ezt a számot jóval fölülmúlhatja. A szovjetek végül „diadalmaskodtak”, visszaszorították a német haderőt, Leningrád felszabadult az ostrom alól. 

Ebbe a történelmi háttérbe ágyazott tehát David Benioff regénye. Ekkor találkozik egymással két fiatalember, egy börtöncellába kerülve, a fosztogató Lev és a dezertőr Kolja. Valószínűleg soha nem találkoztak volna, ha nincs ez a háború. Kivégzés helyett kapnak egy furcsa életben maradási lehetőséget, egy ajánlatot. Ha szereznek egy tucat tojást, egy nagy hatalmú ezredes lányának lakodalmi tortájához, akkor megmenekültek. A feladat lehetetlennek tűnik az ostrom és blokád alatt álló városban, ahol az emberek éheznek, de hőseink belevágnak. Szörnyű eseményekbe sodródnak bele a háború folyamán, úton-útfélen a halállal találják szemközt magukat, de nem adják fel. Hogy sikerül-e nekik végül a küldetésük, arról nem ejtek szót. Nekem összességében tetszett ez a regény, nagyon bele tudtam élni magam Lev és Kolja helyzetébe, még akkor is, amikor gyakran épp nem néztem volna oda. Volt benne humor és önirónia, a történet feszült volt, izgalmas, olykor váratlan fordulatokkal. Egyszerre volt borzalmas, elviselhetetlen, szórakoztató és lebilincselő. A végét én jobban nyitva hagytam volna, szerettem volna, ha a fantáziámra bízza az író a befejezést, de ő másként gondolta. Nem vagyok ilyen jellegű könyvekhez szokva, de igyekszem majd válogatni a „könnyedebb” irodalom, könnyedebb témájú regényei közül is. Ajánljatok nekem olvasni valót! Most Marion Chesney könyveire vadászok, de úgy látszik mások is nagyon kedvelik. A Tolvajok telét elsősorban azok vegyék kézbe, akik nem rettennek vissza a háborús történetektől.

Borítóillusztráció: Shout.

Patrick Modiano: Éjfű

Patrick Modiano: Éjfű /regény, Tarandus Kiadó, 2014/

            Patrick Modiano, akinek első regénye 1968-ban jelent meg, számos rangos irodalmi díj tulajdonosa, 2014-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat is. A kíváncsiság vezérelte választásomat, utólag már kicsit bánom, hogy nem néztem utána melyik regényével lett volna érdemes elsőként megismerkedni. Ha most kezdenék neki, akkor talán nem Jean ezen történetét vettem volna le a könyvtárban a polcról, hanem ifjúsági regényét a Catherine Certitude-t. Habár ez a regénye is erőteljesen megosztotta az olvasókat.

            Az Éjfűnek elsőre érdekesebbnek tartottam a címét, mint mondjuk A Kis Bizsuét, most azonban bajban vagyok vele, hogy tulajdonképpen mivel magyarázzam. Számomra ugyanis kicsit külön életet él a regénytől. Az éjre még van bőven ötletem, a fűre azonban már nem sok, s hiába hagyom, hogy a szókapcsolatra jöjjenek elő belőlem a könyvtől független szabad asszociációk, még hangulatában sem sikerül velük a könyvet utolérnem. Mert milyen is a regény hangulata? Kétségtelen, hogy atmoszférateremtő: melankolikus, mégsem túl drámai, inkább borús és titokzatos, mint az éjszaka, aminek sötétje sok mindent megenged és sok mindent el is takar. Bevackolódik az emberbe, ha hagyja. Számomra ez az élmény azonban elég későn érkezett meg, már jócskán túl voltam a regény felén, aztán ismét eltávolodtunk egymástól. Valahogy nem éreztem benne azt a sajátos, egyedi hangot, melyet oly sokan emlegetnek az íróval kapcsolatban. Volt időm olvasás közben eltűnődni teljesen más dolgokon, mégsem érzem úgy, hogy lemaradtam volna a lényegről. Bűnügyi regény, szerelmi történet, lélektani regény? Tulajdonképpen mindegyik és egyik sem. 

Aki szereti és ismeri Párizst, annak ez a könyv viszont igazi csemege lehet, kezdetben még én is úgy gondoltam, hogy milyen izgalmas lesz majd nyomon követni térképen az eseményeket, de aztán ez részemről érdektelenségbe fulladt, sőt így kicsit megterhelőnek is éreztem a sok francia utcanevet, amiket bevallom később már át is ugrottam. Most biztos felvetődik bennetek a kérdés, hogy akkor miért nem hagytam abba az olvasását. Nem, nem azért mert túlságosan érdekelt, hogy hogyan fog befejeződni a történet, hanem mert tetszett hogyan viszonyul az író az időhöz és tetszett annak a gondolata is, hogy tulajdonképpen néha mennyire nem vagyunk tisztában azzal, hogy milyen emberekkel vagyunk körülvéve. Tetszett annak elképzelése, hogy olykor fontosabb két ember kapcsolatában hogyan viszonyulnak egymáshoz, mint az, hogy kik is ők valójában. Végül tetszett az egyszerű, tömör, sallangmentes nyelvezete. S hogy kiderül-e ki volt Dannie? S hogy az emlékek megfeleltethetőek-e a már elmúlt valósággal? S hogy ez valóban annyira fontos-e nekünk, hogy egy életen át elkísérjen bennünket? Nehéz kérdések, de a válaszokat részben megtalálhatjátok rá a regényben, Jean életén keresztül. Ha van kedvetek, sétáljatok vele egyet Párizs múltjában és jelenében!

„…az élet legbensőségesebb pillanatait az ember nem jegyzi le, fél, ha papírra veti, elveszíti őket.” (31.old)

Brian Doyle: Ne hagyd el a hajót!

Brian Doyle: Ne hagyd el a hajót! /tengeri kalandregény, Tarandus Kiadó, 2015/

Kezdjük a tényekkel, a new york-i születésű Brian Doyle jelenleg az oregoni Portlandben él családjával. A helyi egyetem lapjának szerkesztője, számos esszégyűjtemény, novella, verseskötet és regény szerzője, s egy sereg irodalmi díj birtokosa, amiknek felsorolásától most eltekintenék. S hogy akadt épp az ő könyve a kezembe? Igazán tudatos, megfontolt választás eredményeképpen, azaz megtetszett a könyv borítója. Az már tényleg csak a véletlen műve, hogy a címe rímel egy az előző olvasmányomban, Az ifjú Arában feltett kérdésre. S hogy mi a valódi válasz erre a kérdésre? Az, hogy soha ne adjátok fel!

Ha azt írtam Az ifjú Aráról, hogy a legigazabb képtelen történet, amit valaha is olvastam, akkor Brian Doyle regénye időben második lett ebben a sorban. Kicsit nehezen indultam neki, mert még a Baricco könyv költői nyelvezetét kerestem benne, de hamar ráébredtem, hogy Declan O Donnell nem úgy költő, mint aki verseket ír, hanem ő magát az életet szedi rímekbe és gazdagon él közben a költői eszközökkel. Zene ez a legjavából, olyan sors-szimfónia, amihez ha kellőképpen nyitottan állunk hozzá egy kicsit talán másként fogjuk látni általa a világot. Valahogy úgy kezdődik a történet, hogy Declan hajóra száll a Lile legénység nélküli kapitányaként a Csendes-óceánon, nem először, de a hangulatában előfordulhat mégis, hogy utoljára. Úti célja ismeretlen, az út maga sem vezet amúgy sem sehova, valójában azonban ez így nem egészen pontos meghatározás. Útja egyszeri kaland lenne csupán, vagy netán egy kíváncsi expedíció? Menekülés vagy hazatérés? Ki tudja? Ed Burke? Vagy a tat szintje felett 3 méterre lebegő sirály? „…élet és halál sehol nem áll meghittebb, nyersebb, pőrébb viszonyban egymással, mint itt...mert azért kelünk útra az óceánon és az óceánban, mert történetekre éhezünk, ez a mi legnagyobb éhségünk és legnagyobb félelmünk is…” (25.old)

 Declan azonban szándékai ellenére nem marad egyedül. Legénysége előbb két fővel bővül Pikóval és lányával, Pipával, majd sorban érkeznek a többiek is: az albatroszok népéből származó Taromauri, Danilo Valamivić, egy különleges nemzetet megálmodó miniszter, végül a Tanyec kapitánya Enrique. Mindegyikük magával hozza és berakja a közösbe a saját életét, álmait, vágyait, ki-ki a saját lehetőségeihez mérten. Nagy lelkek egytől-egyig, történeteikbe sokáig belekapaszkodhatunk. Megtanulhatjuk tőlük, hogyan kell igazán meghallgatni egy másik embert és hogy türelemmel, kellő tisztelettel, alázattal és odafigyeléssel, sokkal könnyebben alakíthatjuk az életünket, mint nyers erővel. Megtanulhatjuk tőlük azt is, hogy másként is lehet boldog életet élni. Pipa például egy baleset következtében sokáig nem találta a szavakat, de számomra úgy tűnt mégis övé a legteljesebb életélmény. Ha már zenei hasonlattal éltem, akkor bőven volt mindebben improvizáció. Meg kell még említenem, hogy az óceánról és élővilágáról alkotott elképzelésim is új és eredeti gondolatokkal bővültek a regény által. Ráadásul a buszon ma együtt utaztam egy „kismadárral”, s úgy éreztem, életemben először sikerült meghallanom a lelkét. Hosszú történet, majd ha találkozunk, egyszer talán elmesélem.

A borítót Papp Norbert tervezte.