Maurice Blanchot: Aminadab /regény, Kalligram, 2013/

           Maurice Blanchot (1907-2003) nevével az egyik nagyobb internetes könyváruházban találkoztam először, amikor pár hete az akciós kiadványokat nézegettem. Nem ismertem sem az írót, sem a munkásságát, s támpontokat sem találtam, melyik könyvével lenne érdemes megkezdeni az ismerkedést. A könyvtárban is hiába olvasgattam könyvei fülszövegét, sokkal közelebb nem jutottam a döntéshez. Végül pillanatnyi hangulatomra támaszkodva az Aminadabot kölcsönöztem ki, mert mély magánhangzóival olyan jelentőségteljesnek tűnt. Valamennyire tetszett még a borítójának sejtelmessége, s az a titokzatos jelnek vélt húzóerő, hogy előttem csak egy ember kölcsönözte ki, s annak is 4 éve már.

            Van nálam egy érzelmi-gondolati határvonal, ami témától függően olyan 30 oldal körülire tehető könyvek esetében. Ha sikerül átlépnem, akkor végleg elköteleződve így vagy úgy, de el kell jussak az adott könyv végére. Az Aminadab ebből a szempontból csőbe húzott, mert már az ötvenedik oldalon túl jártam, amikor feltűnt, hogy nem egészen értem miről is van szó. Akkor azonnal félre is tettem, de valahogy nem tudtam nem gondolni rá. Másnap, amikor ismét a kezembe vettem tulajdonképpen nem tudtam hol hagytam abba, így azt sem, hogy honnan is kellene tovább folytatnom. Éreztem, hogy ha közelebb szeretnék jutni hozzá, akkor meg kell ragadjak belőle gondolatokat, amiket úgy véltem később fel lehetne fűzni térben, vagy időben, ha már nem egy klasszikus történetről van szó. Lázasan jegyzetelni kezdtem. 2 oldalnyi A4-es papírt telefirkáltam, egyenletek, számok, karikák, vonalak, szavak és mondat töredékek alkották. Ami megdöbbentett, hogy értelmezés szintjén szinte mindig ugyanarra jutottam, amikor egy-egy olyan mondatra, gondolatra találtam, ami szerintem éppen alátámasztott valamit. Mindig úgy éreztem, hogy most megvan a megoldás, csak azt nem tudtam minek is a megoldása. Ennek a kuszaságnak egy általam felvázolt folyamatábráját láthatjátok is a bejegyzésben.

            Miről is van szó? Ennek az írásnak rétegei vannak, úgy, miként a ház lakóinak is hierarchiája. Minden magától értetődik benne, hiszen minden az aminek látjuk, vagy amilyennek láttatják számunkra, miközben semmi sem bizonyos, minden kétkedésre ad okot. Nem érdekes, hogy a főszereplőt Thomasnak hívjak, s talán az sem, hogy intenek neki egy ház ablakából. Thomas belép a házba, válaszol egy látszólag idegen nő hívására, ami vagy megtörtént, vagy nem. Innentől kezdve közel 300 oldalon keresztül keres, kutat, bolyong, tévelyeg, bejár egy utat a házban. Ezen az úton találkozik a ház lakóival, bérlőkkel, alkalmazottakkal (szolgákkal), és betegekkel. Velük kapcsolatot létesít, legalábbis kommunikál, kérdéseket tesz fel, és/vagy hosszan hallgat. S hogy végül eléri-e a célját? Megtalálja-e a helyes utat hozzá? Hiábavalónak tűnő, csak homályosan definiálható fogalmak körbejárására invitálnak ezek a kérdések, amik emberemlékezet óta valamilyen formában azért foglalkoztatnak minden halandót. Ezáltal olyan ez az írás, mint egy modern, többkarú ékszertartó, csak ez utóbbi fizikai síkon is értelmezhető. Kérdésre itt most csak kérdéssel tudnék felelni, hiszen az éj leszállt.

            Úgy éreztem, hogy van számos érdekes, a szokványostól eltérő megközelítésű gondolat a regényben életről, halálról, vágyról, szeretetről, gyűlöletről, emlékezetről, vagy épp annak lehetetlenségéről, aminek közvetítéséhez akár jó közeg is lehet az irodalom. Azonban annyira nincs történet ebben a történetben, és nincsenek benne megszokott, az olvasó számára átélhető érzelmi kapcsolódási pontok, azonosulási lehetőségek, de még gondolati vezérfonalak se túl sokszor, hogy a közös utazás számomra ott elakadt, hogy nem tudtam mit is kéne pontosan keresnem. Az irodalomban nemcsak a közeg a fontos, hanem a nyelv is. Az írott szövegnek, a használt szavaknak a könyv alapján nem kellene túl nagy jelentőséget tulajdonítanunk, viszont számomra ebből a megközelítésből töredékes, mozaikos jellege van a műnek. Sokszor éreztem úgy, mintha már korábban megírt részletek lettek volna hol lazábban, hol szorosabban összefogva, összeollózva benne.

            Hosszan elidőzhetnék Maurice Blanchot műveinél. Ha filozófus lennék, vagy irodalmár, akkor biztosan szívesen írnék tanulmányokat róla. Kutakodnék utána, mert intellektuálisan kétségkívül foglalkoztat. Most csak annyi derült ki tényként számomra erről a regényéről, hogy 1942-ben jelent meg először franciául. A címre pedig az egyetlen konkrét utalás már eléggé a szöveg végén van (ebben a magyar kiadásban a 251. oldalon). A további értelmezést azonban inkább meghagyom a szakértőknek. Talán egyszer még visszatérek hozzá, de most tovább kell lépnem, várnak a mai skandináv drámák.

A Zeneakadémiától a Halászbástyáig

            Múlt év szeptemberében volt előzőleg Harcsa Veronika - Gyémánt Bálint duó koncert Szegeden az Ifjúsági házban. Akkor elhangzott egy különlegesnek ígérkező januári koncert beharangozója, ami felkeltette az érdeklődésemet. A szegedi koncert után váltottam pár szót Veronikával, kérdezte nem megyek-e el erre a budapesti koncertre, a Zeneakadémiára. Azt gondoltam kemény, hideg január várható, amikor befagynak a váltók, és nehézkes a vonatközlekedés. Ráadásul nekem csak a hétvége lett volna megfelelő. Így erősen bizonytalan voltam a választ illetően. Aztán kiderült, hogy az esemény péntek estére esik, és januárban tavasz várható. Vettem hát egy jegyet, még időben, mert a koncert előtt egy hónappal már minden jegy elkelt. Még ekkor sem láttam nagy esélyét a felutazásnak, de legalább volt egy jegyem, ami bizakodásra adhatott okot.

Szent István Bazilika

            Aztán eljött a koncert hete, de csak az utolsó pillanatban hoztam meg a végleges döntést, így múlt hét pénteken nekivágtam Budapestnek. Szürke nap volt, már ami az időjárást illeti. Elfoglaltam a szállásom, ami nem esett messze a Zeneakadémiától, és hogy elkapjam az utolsó fényeket elindultam sétálni. Liszt Ferenc tér, Andrássy út, Operaház, Deák tér, Szent István Bazilika, Akvárium, Király utca. Mire ez utóbbihoz értem a szürkeség már feketébe fordult, és elkezdett ömleni az eső. Gyorsan betértem a Király utcában a lemezkuckóba, ami szerepelt a terveim között. Kávé is szerepelt rossz idő esetére, de helyismeret nélkül inkább kihagytam ezt a programot. A lemezkuckó számomra nagy élmény volt, Szegeden ilyen jellegű üzlet nemigen van. Lemezbörzénk viszont van, ahol kincsekre lehet néha lelni a bakelitek között. A kuckóban nagy élvezettel túrtam a CD, DVD és bakelit lemezeket. Minden stílusok szerint csoportosítva, ABC sorrendbe rendezve, lapozhatóan, kézbe vehetően. Imádtam.

Mátyás-templom

            Nagyon vártam már a Zeneakadémiára is a visszatérést. Általános iskolás koromban volt bérletünk, sok kedves emlékem kötődik hozzá. Színpompás, impozáns épület, minden szeglete külön mese. A jobb oldali oldalerkély első sorába szólt a jegyem. A ferences jótékonysági est (autizmussal élőkért) első felében Harcsa Veronika, és Razvalyaeva Anastasia hárfaművész előadásában Debussy dalok hangzottak el. Az est második felében Veronika Gyémánt Bálinttal lépett fel. A saját dalok mellett feldolgozásokat is előadtak. Sajnos eltelt a koncertből egy kis idő, mire elengedtem azt a tényt, hogy látni az előadásból sokat nem fogok, első sor ide vagy oda. Aztán hátradőltem, hogy mégiscsak szerencsés vagyok, hiszen legalább ott lehetek, és élőben hallgathatom ezt a kivételes koncertet, hogy érezhetem azt a hangulatot, amit a gyerekkori emlékek, az épület, és a zene mostak össze bennem. Úgy gondoltam jó lesz nekem úgy is, ha majd utólag összerakom az átélt hangzást, és ezeket a szép érzéseket azokkal a képekkel, amik majd meg fognak jelenni a koncertről. Kicsit önáltatás volt ez a részemről, de működött. Hátradőltem, és az ajtón kívül rekedtek a problémáim. Hagytam a zenét, hogy ünnepként hasson rám. Búzatengerrel ringatóztam, bárányok között sétáltam, megidéztem magamban a saját belső képeimmel a hangokat, és a költők szavait. A hárfa, és az ének megpendítette az érzelmi húrjaimat. Felemelő élmény volt, átfogni egy órában a szédítő mélységet, és magasságot. Lélekből szólt, erre fogékony lelkeknek. Csakúgy, mint az est második fele. Hogy ez a duó mindig más, mégis mindig ugyanaz! Tiszta, őszinte, és nyílt. Játékos, és közben precizitásra törekvő. Ismeretlenül is ismerős. Ismerősnek pedig közeli jó barát. Egy továbbörökítésre méltó nagy kaland. Megőrzendő érték. Külön örömömre szolgált, hogy a koncert végén mindhárman együtt is zenéltek. Igazi kis csodavilágot varázsoltak körénk.

Kilátás a Halászbástyáról

            Szombat délelőtt aztán végre kisütött a nap is, így visszautazásom előtt még felkapaszkodtam a Halászbástyához. Eleinte leolvadt rólam a kabát. Rengeteg külföldi turista volt, szinte sorba kellett állnom ahhoz, hogy fotózni tudjam a várost. Mindenki magát fotózta a város elé. Mindig lenyűgöz a kilátás a Mátyás-templomtól. Nézelődtem, sétálgattam. Aztán feltámadt a szél, erős volt, és hideg, így jobbnak láttam elindulni a hazafelé.

Három játék, egy játékos

Három olyan egyszemélyes logikai játékot szeretnék most bemutatni nektek, amiket én nagyon szeretek. A tangramot még gyerekkoromból ismerem. Egyszer ajándékba kaptam a Garabonciás Könyvkiadó által megjelentetett Hársing Lajos könyvet (1988) benne két tangram készlettel. Aztán szerencsétlen módon az egész készletem eltűnt valamerre, s csak pár évvel ezelőtt pótoltam. Azóta sok helyre vittem már magammal a játékot, tavaly Kapolcsot is megjárta. Míg kint szakadt az eső, és elmosta a Művészetek Völgye programjainak egy részét, mi a szállásunkon tangramoztunk.

A tangram egy ősi kínai kirakójáték, amely 7 elemből áll: öt háromszögből (háromféle nagyságban), egy négyzetből, és egy paralelogrammából. Az elemek oldalai, és szögei adott méretűek egymáshoz viszonyítva. A 7 lapból két négyzet rakható ki, a négyzetnek a régi időkben bűvös jelentőséget tulajdonítottak. A 7 elem különböző anyagokból formálható, így készülhet fából, kőből, papírból, műanyagból. Napjainkban a műanyag forma a legelterjedtebb. A tangram egyszerű játék, de elemeiből rengeteg képet lehet kirakni, előre megadott formákat. A formák lehetnek mértani alakzatok, betűk, számok, de képzeletbeli alakzatok is, mint emberek, állatok, tárgyak. Az ábrák kirakásához mind a 7 lapot fel kell használni. Vannak dupla, azaz 14 lapos feladványok is. A lapoknak síkban egymás mellett kell feküdniük, nem lehet egymásra fektetni, vagy támasztani őket. A játékosok akár új alakzatokat is ki tudnak találni, és sok ábrának nemcsak egy megoldási lehetősége van. A feladatok megoldása folyamatos gondolkodást, kombinálást igényel. A tangram a 19. században terjedt el Európa szerte, és máig töretlen a népszerűsége. Érdekességképpen még megemlíteném, hogy a tangram Robert von Gulik egy bűnügyi regényében is feltűnik.

A tangram jelenleg többféle formában is kapható, amiket a képeken szemléltetek. Van utazáshoz ideális mágneses verziója, nekem az állatos van meg a sorozatból. Egyetlen hátránya, hogy csak 24 feladvány található benne. Ugyancsak kevés feladványt tartalmaz, szám szerint 54-et, a kék dobozos tangoes, de benne dupla műanyag készlet (kék, és narancssárga) rejlik. Az egész kicsi, kevés helyet foglal. Érdemes venni egy ilyen készletet, és mellé antikváriumból beszerezni a Hársing Lajos féle könyvet, amiben 110 oldalon, 775 feladvány szerepel, megoldásokkal együtt. A könyv is kicsi, és könnyű. A legtöbb antikvár példányból hiányzik maga a játék, de persze ki lehet fogni olyat is, amiben benne van. Aki nem akar a játékra külön költeni, az kemény papírból sablon alapján ki is vághatja a lapokat.

Mágneses tangram, állatok

Mágneses tangram belseje

Dobozos tangram feladványkártyákkal

Hársing Lajos: Tangram, egy 14 lapos feladvány a könyvből és megoldása

A City Skyline, csakúgy, mint a RUSHHOUR (Csúcsforgalom) születésnapi ajándék volt. A City Skyline Reiner Knizia háromdimenziós logikai játéka, amiben városrészleteket kell építeni a feladványokban megadott módokon. Összesen 56 feladványt tartalmaz a játék, 4 nehézségi szint mellett. A játékhoz 50 egymásra illeszthető műanyag épületelem (sárga), 10 park (zöld), és 1 játéktábla (szürke) tartozik. A tábla öt vízszintes, és hat függőleges oszlopra van bontva. Elsőre nehéz rájönni hogyan is kell játszani, de megéri a ráfordított időt. A füzetben azt, hogy hány darab, és milyen magas (hány épületelemből álló) felhőkarcolót kell elhelyezni, a világoskék mezőben találhatjuk meg. A szürke játéktábla néhány végén nyilak vannak. Ezek jelzik, hogy a nyíl irányából nézve hány darab felhőkarcoló látható abban az utcában. Egy háromemeletes felhőkarcoló például kitakarja, mind a két, mint az egy emeletes épületeket, tehát a nyílon ebben az esetben az egyes szám szerepelne. A feladványok egy része parkokat is tartalmaz. A parkok mezőjében található szám arra utal, hogy onnan minden irányba nézve hány felhőkarcoló látható. Egy nagyon fontos szabály, hogy egy sor, vagy egy oszlop sem tartalmazhat két egyforma magas felhőkarcolót. Minden feladványnak csupán egy megoldása van.

City Skyline doboza, zöld parkok, sárga felhőkarcolók, feladványfüzet és játéktábla

City Skyline első feladata és megoldása felülnézetben

City Skyline első feladatának megoldása, a tábla különböző irányaiból nézve

A Csúcsforgalom, aminek már telefonos/táblagépes verziója is létezik, egy autós „tologatós” játék. A játék 40 feladványt tartalmaz, 4 nehézségi szinttel. A cél kijuttatni a piros autót a kijáraton. A kijutást a játéktáblán elhelyezett többi autó akadályozza, személykocsi és/vagy kamion. Ezeket addig kell tologatni, míg a piros autó útja szabaddá nem válik. A doboz a feladványkártyákon túl tartalmaz egy szürke műanyag játékkeretet (amibe a kártyák becsúsztathatóak), 1 piros autót, 4 kamiont és 11 személyautót. Ezen felül mellékeltek hozzá egy szürke utazózsákot is, amiben az egész készlet kis helyen tárolható.

A Csúcsforgalom doboza

A Csúcsforgalom első feladványa, annak megoldása és az utazózsák

Jó szórakozást mindenkinek!

A tai-chi, és az önismeret

„A tai-chi egy módszer ahhoz, hogy megismerjük önmagunkat mélyebben.”

Nagyjából két hónappal ezelőtt kezdtem el járni egy kezdő tai-chi csoport edzéseire. A tai-chi kapcsán a legtöbbünknek lassú, meditatív jellegű mozgást végző emberek jutnak először eszünkbe, akik úgy tűnnek teljes harmóniában élnek önmagukkal és a világmindenséggel. Az alábbi interjúban Mészáros Milán tai-chi tanítót kérdezem a tai-chi rejtelmeiről.

Kezdjük a legelején. Honnan ered a tai-chi, és mit jelent maga a kifejezés?

Valójában a tai-chi egy gyökérből származik. Egy ősi mozgásforma, amely Kínában jelent meg először, és rendszerbe mintegy 700 évvel ezelőtt foglalta egy taoista szerzetes, Zhang Sanfeng. A tai-chi két karakterből áll. A tai-t úgy lehet lefordítani, hogy grandiózus, nagy, végső. A chi jelentése pedig végtelen, valami olyasmi, ami túl van a végleteken.

Milyen irányzatai vannak a tai-chi-nak?

Az 1800-as évek közepére tehető nagyjából az, amikor a legjelentősebb tai-chi mesterek elhatározták, hogy rendszerbe szedik a tai-chi-t. Róluk lettek elnevezve a stílusirányzatok, így a Yang, a Chen, a Wu, és a Sun. A tai-chi irányzatai olyanok, mint a poharak, a tai-chi pedig, mint a legédesebb forrásvíz, amelyet beleöntesz. Ihatod a legédesebb forrásvizet a legcsúnyább pohárból, az lehet, hogy neked sokkal többet fog adni, mint rossz vizet inni egy nagyon-nagyon szép pohárból. A tai-chi irányzatok csak formák, amiket a tai-chi tölt meg tartalommal, a tai-chi pedig nem irányzatokhoz kötött.

Te hol, és mikor találkoztál először a tai-chi-val?

1986-ban vettem meg a Délkelet-ázsiai harci művészetek című Ujvári Miklós által írt könyvet. Akkor még magam sem tudtam, hogy kapcsolatban lesz a tai-chi-val, mely a végső állomás lesz, ahol kikötök. Először, amikor már elkezdtem a tai-chi-t gyakorolni, ha jól emlékszem 1993-ban volt. Mosonmagyaróváron tartottak egy nemzetközi tai-chi szemináriumot, ahol megismertem azokat a mestereket, akik itt Európában oktattak. Később amikor Patrick Kelly már itt volt Európában, és elkezdett tanítani, akkor sok tanító felhagyva a korábbi iskolákkal Patricknél kezdett el tanulni. Így kerültem én is hozzá, és így lettem a tanítványa. Azóta a tai-chi az életem.

Tai-chi edzés. Fotó: Bús Barbara

Mit jelent a számodra a tai-chi?

Hogy számomra mit jelent ez is kérdés lehet, de inkább az a kérdés, hogy mi a tai-chi, és most nem olyan értelemben, hogy mit jelentenek a karakterek, vagy mikor alapították. A tai-chi egy csónak, ami elvisz valahová, egy nagyon-nagyon biztos csónak, amivel nem süllyedsz el, és a viharban is a vízen maradsz. Nem maga a tai-chi a fő cél, ő egy eszköz, egy módszer ahhoz, hogy megismerjük önmagunkat mélyebben. A tai-chi ugyanúgy, mint bármi más szellemi irányzat az önmegismerésre irányul. Itt a szellemi önismeretek nem ugyanazt jelentik, mint amire az emberek általában gondolnak. Nem a felületes ismeretekről van szó, hanem mélyebb önmegismerésről, ami túlmutat a testen. A születéssel minden, ami a testhez kötődik végül a halállal el is pusztul, beleértve a személyes energiamezőt, és mindent, ami a testhez kötődik, de van olyan részünk, ami nem a születéssel keletkezik, és nem is pusztul el a halállal, és ezt is meg tudjuk ismerni.

Mit értesz, illetve mit ért a tai-chi önmagunk mélyebb megismerésén?

A tai-chi testileg. érzelmileg és szellemileg fejleszti a gyakorlót. Először a mélyebb testi tudatosságra és érzésekre, később a mélyebb érzelmi felismerésekre koncentrál. Ha a mélyebb testi, és mélyebb érzelmi megismerés fejlődik bennünk, később ez kapcsolódik a szellemi megismeréshez. Ami talán a legfontosabb, hogy az emberek, ahogy ismerik önmagukat, azonosítják azzal, amit látnak, hallanak, éreznek, gondolnak, tudnak. Próbálnak a külvilági dolgokban elmélyülni és a külvilágban, vagy a külvilághoz hasonló dolgokban keresik azt, amiről úgy érzik, hogy mélyebb. Valójában az igazi út az éppen az ellenkező irányba vezet. Minden szellemi irányzatban a helyes út befelé vezet. Különböző módszerek vannak, de egy valódi út. A tévelygések gyakoriak, és ezek a tévutak nem visznek sehová. A boldogság kék madara valójában belül van, és befelé kell menni ahhoz, hogy egy mélyebb rétegbe elérjünk, és ezek a mélyebb rétegek állnak kapcsolatban azzal, amik valójában vagyunk. Ez a valódi önismeret más, mint az általánosan gondolt önismeret, ami természetesen nem haszontalan, de nem is azonos a kettő.

Hogyan juthatunk el önmagunk mélyebb megismeréséhez?

Kis lépésekkel kell kezdeni, mert a túl nagy lépések megrémítik az embereket. Két fajta fő „tragédia” van velünk, emberekkel kapcsolatban, ha szabad így fogalmazni. Az egyik az, ha teljesen tudatlanok maradunk a szellemi dolgok iránt. A másik, ha nem tudunk elszakadni az akadályoktól, nem tudjuk leküzdeni azokat, és nem tudunk változtatni. Igazából mi nem csak ez a test vagyunk, aminek hisszük magunkat, de erre sokszor csak a halálunk pillanatában jövünk rá, és akkor már késő.

Tai-chi edzés. Fotó: Bús Barbara

Mi jelenti számodra a legnagyobb kihívást a tai-chi oktatásában?

Nekem olyan, minthogyha a családomhoz mennék le az edzőterembe. A kihívás talán az, hogy nekem magamnak is minél jobban fejlődnöm, és változnom kell, különben a tanítványokat nem tudom húzni egyre feljebb úgy, hogy ők is fejlődjenek, változzanak. Az igazi kihívás az önmagammal szemben van, és nem a tanítványokkal szemben, mert hogyha én fejlődök, akkor a tanítványok is fejlődnek, ha jól oktatom őket. Kihívás számomra, hogy az embereket úgy kell szeretni, ahogy az adott pillanatban vannak, és sok-sok pillanat van, és pillanatról pillanatra kell szeretni. Akkor is, amikor a legrosszabb pillanat van, akkor is amikor a legjobb, és ezen pillanatok között is.

Hogy látod, egy kezdő számára mi jelentheti a legnagyobb nehézséget a tai-chi elemeinek elsajátítása kapcsán?

Hát viccesen mindig azt szoktam mondani, hogy az a legnehezebb része amíg átlépi az edzőterem küszöbét, de onnantól kezdve működni szokott a dolog. Az, hogy igazából általában egy kezdő számára mi jelenti a legnagyobb nehézséget, szerintem egyéni. Különböző célokkal és elvárásokkal jönnek oda az emberek, és nagyon egyéni az, hogy mit kapnak vissza, hogy mit sikerül ebből tanulniuk. Ami nehéz lehet még talán a kezdőknek, hogy elfogadják teljes mértékben a tanításokat. Az a jellemző, de ez nem csak a kezdőkre, hanem általában véve a tanulókra igaz, hogy megpróbálnak valami saját dolgot kitalálni ahelyett, hogy a tanítást próbálnák elsajátítani. Van egy ellenállás a tanításokkal kapcsolatban, ha ez feloldódik, és bizalommal, elszántsággal követik a tanításokat és a tanítót, akkor a fejlődés az szinte bizonyos.

Hogyan zajlik egy tai-chi foglalkozás?

Bemelegítéssel kezdünk, vannak rávezető gyakorlatok, amiket úgy hívunk, hogy az öt lazító gyakorlat. Az előkészítő gyakorlatokban az alapokat próbáljuk elsajátítani, és aztán a formában már dinamikusan gyakoroljuk ezeket. A páros gyakorlatokban ugyanezt a mozgáshullámot gyakoroljuk, de most már kapcsolatban egy partnerrel. Végül meditációs gyakorlatok vannak, amik ugyanúgy segítik a tanulást, mert a meditációban nagyon hasonlóan dolgozunk a tudattal, a testtel, ahogy azt tesszük az előzetes feladatok során. Ami nagyon fontos, hogy kezdettől fogva meg kell próbálni a külső érzékeléseket elengedni, az öt külső érzékelést inaktívvá tenni, és aktivizálni a belső érzékeléseket. Hogyha valaki kíváncsi rá, hogy mik ezek, akkor jöjjön el tai-chizni közénk.

Kinek ajánlanád a tai-chi-t?

Bárkinek ajánlanám. Aki lejön tai-chizni, az nem véletlenül van ott.

Aki szeretne hozzátok csatlakozni, hol talál meg benneteket?

Szegeden vannak az órák, kedden és pénteken délután a Bamboo Beauty Szépség és Egészségházban (www.bambooszeged.hu/). Ez a Maros utca, Háló utca sarkán van, kulturált, jó atmoszférájú edzőteremmel.

A képeket az első edzésen Bús Barbara készítette.

Jon Fosse: Trilógia /Kalligram, 2015/

           Jon Fosse a kortárs norvég irodalom egyik kiemelkedő alakja, műveit több mint negyven nyelvre fordították már le. A Kalligram Kiadó gondozásában 2015-ben megjelent Trilógia nem az első könyve, ami megfordult a kezemben. Annak idején a Melankólia (2012) című regényét kizárólag a borítója miatt vettem meg egy nagy leárazás során. Nem tudtam akkor még róla semmit, de a Melankólia, s így Jon Fosse is szerelem lett első olvasásra. Nem könnyű olvasni az írásait, nem csak a központozás hiánya miatt, hanem mert történetei fájdalmasan szépek, őszinték, kendőzetlenek, szűkszavúan is szókimondóak. Bennük foglaltatnak az emberi természetnek, és magának az életnek is olyan aspektusai, amikről általában nem szoktunk beszélni. Ezek néha maguktól értetődnek, de mégis fontos tudatosítani őket. Születés és halál, Reggel és este (2010) pólusainak ellentéte szinte értelmüket vesztik Jon Fosse műveiben. A mindenség egy időben van jelen bennük, miközben folyamatosan alakulnak a pólusok egymásba. Nincs ez másként a Trilógiában sem, melynek első része, az Álmatlanság, önálló kötetben is megjelent 2008-ban szintén a Kalligram Kiadónál. Az Álmatlanságot Olav álma, majd az Esti dal követik a Trilógiában.

            Az egész valahol ott kezdődik az Álmatlanságban, hogy Alida és Asle szállást keresnek egy norvég városban, egy hideg, őszi, esőbe forduló napon. Még nem nagykorúak, és a lány terhes. Nagyon fáradtak, és sehol sem lelnek menedékre. „Ők tudják, másoknak nem tűnhetett fel, hogy bűnben élnek…” /10.old./ A bűn előre vetíti a bűnhődést, és maga után kell hogy vonja a büntetést is. Ez az élet, s a törvény rendje. Az egész Trilógia azonban sokkal több mint egy bibliai alapmotívum kifejtése, párhuzamos állítás, vagy morális kérdésfelvetés a bűn mivoltáról. Nem csak egy történet mögé bújtatott gondolat a jóról és a rosszról.

Jon Fosse: Trilógia

            Miközben Alida és Asle útjuk során meg-megállnak, az idő is megáll. Elmereng a múlt, átdereng a jelen, és megvilágosul az a jövő, ami a következő nemzedéknek már csak újra egy emlékfolyam. Egy emlékfolyam, ami akár meg is tudja határozni őket. S valahogy ebben a megállásban minden tovább mozdul. A világegyetem rejtett, és kevésbé rejtett összefüggései járnak csak körbe és körbe. Mi is ott ülünk ezen a körhintán, Alida, Asle és mi mindnyájan. S velünk forognak mindazok, akik már elmentek, és mindazok, akik még jönni fognak, amikor mi már nem leszünk. Mindez lehetne akár közhelyes is, de az irodalom, és a nyelv (A. Dobos Éva fordítása) ad egy olyan szilárd talajt hozzá, amin ez az egész megállhat. Ismétlődő szavak, hangsúlyosak, súlytalanok és hangulat-teremtők folynak vagy szakadoznak akár a gondolkozási folyamatok, valamint az emlékezet. S mi, olvasók, akik meg tudjuk hallani ezeket a szavakat, meg tudjuk hallani benne a zenét. A hangok, hangzók keltette ritmust, és a hangok közötti szüneteket is. A Trilógiát az elejétől fogva átjárja a zene, a muzsika, s ami kihallatszik belőle, vagy ami áthallatszik rajta az a szeretet. A szimbolikus hangszert el lehet ugyan adni, de a szeretet akkor is morajlik majd tovább, akár a tenger hullámverése. Amibe bele is lehet veszni.

            Olav se álmodik látszólag nagyot. Boldognak szeretné tudni a családját, és tisztességben, becsületben szeretne élni. A szeretet, és a szükség azonban olyan tettekre vitték rá, hogy valójában már tényleg csak álmodhat az elvesztett, de még mélyen hitt és remélt földi paradicsomról. Missziója során találkozik ugyan a kísértéssel, de a gyermeki naivitása és a szeretete valahogy oltalom alá helyezik őt. Megvédeni azonban már egyik sem tudja, de nem is feladata.

            Az Esti dal már a következő nemzedék reagálása a múlt, és a jövő hívó szavára. Halottaink visszatérnek, s a múltunkkal, a korábbi nemzedékek múltjával való szembenézés átvezet minket is majd a halálba. Hiába menekülnénk a fájdalmas és talán a szép emlékek elől is, s hiába maradnánk még, amikor már el kell mennünk. A zene már hallatszik, miként a tenger hullámzása, és hisszük, hogy a szeretet majd átsegít bennünket is.

Színes

Sok minden történt az elmúlt hetekben. Annyi programon vettem részt, hogy elmaradtam az írással. Az előző bejegyzésemben megemlített 24 órás képzőművészeti maratonon több alkotást is készítettem, kettőről már láthattatok képet a blogom facebook oldalán. Aki lemaradt volna, annak az egyiket itt is hozzáférhetővé teszem. Péntek este 9 óráig festegettem, aztán egy merész ötlet következtében, aminek nem tudtam ellenállni, szombaton hajnalban folytattam. Pénteken rengetegen voltak, alig találtam szabad helyet és ecsetet, de szombaton sokáig csak ketten tartottuk a frontot. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy volt néhány résztvevő, akik akkor indultak haza, mikor mi beállítottunk hajnalban a könyvtárba. A szakmai zsűri által kiválasztott alkotásokból majd kiállítás nyílik, és várhatóan a jövő év elején jótékonysági célzattal el is árverezik őket. Kíváncsian várom mi lesz az alkotásaimnak a sorsa.

Időközben két pályázatra is adtam be munkákat, azokra is sok időt fordítottam, de megérte. A III. Székelyföldi Fotóbiennálén, ami egy rangos nemzetközi esemény, Hi Humanity c. fotómat beválasztották a legjobb 100 alkotás közé. Ez azt jelenti, hogy Sepsiszentgyörgyön e hónap második felében megtekinthető lesz egy kiállítás keretein belül, és megjelenik majd a tárlat katalógusában is, amiből fogok kapni egy tiszteletpéldányt. 17 országból, 283 alkotó, összesen 1516 pályamunkát nyújtott be.

Szabó Magda születésének 100. évfordulója kapcsán a bonyhádi Solymár Imre Városi Könyvtár országos könyvborító tervező pályázatot hirdetett. Elég szűkös volt az idő a pályázati kiírás észlelése és a benyújtási határidő között, de számtalan ötletem közül végül egyet sikerült is megvalósítanom. Az ajtó c. regényhez készült borítóm most II. díjat hozott a számomra.

Elkezdődött a 22. Őszi Kulturális Fesztivál is Szegeden. Hétfőn két fotókiállítást is megnéztem. Az egyik a SZTE JGYPK végzős fotográfus hallgatóinak munkáit mutatta be, a másik a „rejtelmes Párizsba” és a „történelmi fellegekbe” engedett betekintést. Megpróbáltam meghallani milyen történeteket mesélnek el nekem az egyes képek, de ez hol sikerült, hol nem. Vegyes érzelmeim voltak az önálló tárlatok kapcsán is, de lehet, hogy nekem túl magasak az elvárásaim.

Túl vagyunk a Kutatók Éjszakáján is. A rendezvény fő célja a tudomány népszerűsítése. A Szegedi Biológiai Központban idén is számtalan kutatócsoport tevékenységével meg lehetett ismerkedni. A programsorozatban ezúttal is mint fotográfus vettem részt, de remélem a jövőben inkább a kutatói oldalamat mutathatom majd meg az esemény kapcsán.

Megnyílt a Káosz és Rend című kiállítás a REÖK palotában. A tárlat megtekintése közben sokszor azon gondolkoztam, hogy vajon én miért nem nyújtottam be rá pályamunkát, elsősorban fotográfiát. Hazaérve utána néztem, és a válasz nagyon egyszerű volt. Azért, mert nem vagyok tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének. A mozgólépcsős fotó teljes mértékben kiverte nálam a biztosítékot. Amikor elindultam erre a tárlatra, nem néztem utána mire is megyek. A cím sokat sejtetett, de valóban igaz a mondás, hogy a kevesebb néha több. Az eredeti ipar- és képzőművészeti alkotások helyett, az azokról készült fotók lógnak a falakon, és a termek közepén felállított állványzatokról is. Ez számomra csalódás volt, de megértem, hiszen több száz festmény, grafika, litográfia, szobor nem fér el másként egy helyen. Viszont emiatt úgy éreztem, hogy pont az esszenciája veszett el az egyes alkotásoknak, ugyanis dimenzió nélkülivé váltak. A tárlat megnyitója a címéhez lett hű. Annyi ember volt, hogy valóban káosz uralkodott, szinte élvezhetetlen volt nézelődni. Mindenki szelfizgetett a saját kiállított művével, ami akkor is irdatlan ember tömeget jelent, ha csak mondjuk a kiállítók harmada volt jelen. A rendet az alkotások kiállításának módja képviselte, melyek abc sorrendben vannak elhelyezve. Volt sok kép, mint hordozó, ami tetszett, azokat megnézném eredetiben is. Sokat szemlélődni viszont nem tudtam. Egyrészt a tömeg sodort, másrészt annyira közel vannak egymáshoz a képek, hogy nem tudtam távolságot tartani, ami néha segít a befogadásban, az értelmezésben. A technikák széles palettáját meg lehetett találni a kiállításon, legalábbis a munkák leírásában, mert a nyomatok annyira nem adták vissza sem a textúrákat, sem a formákat. Sok olyan alkotás volt, ami az én ízlésvilágomhoz közel állt, és összességében meglepett a kiállított anyag sokszínűsége is. Nem volt két egyforma alkotás. A káosz és a rend, amik nem létezhetnek egymás nélkül, sok asszociációra adtak lehetőséget. Ezt inkább az ipar-, és képzőművészeti alkotásokban értem tetten. A fotók többsége nekem kissé erőltetetten kapcsolódott a témához. A fotómontázsok, vagy az egyéb fotó alapú műfajok bennem nagyobb hatást értek el, elgondolkoztattak, vagy akár meg is hökkentettek. Szívesen visszamennék még a kiállításra, elidőznék néhány alkotással önmagamban. Meglátjuk lesz-e rá időm. Elsőre az anyag teljességgel befogadhatatlan volt, főleg a megnyitó keretein belül. Szinte elmenekültem róla. Viszont magammal hoztam néhány alkotás gondolati és érzelmi lenyomatát, s ezért már megérte elmenni.

Igyekszem lépést tartani az Őszi Kulturális Fesztivál által kínált sok programmal, de tervezek újabb szubjektív könyv ismertetőket is írni. Esős napokra. Csak győzzétek kivárni.

Művészet és pszichiátria

A napokban ért véget Szegeden a Psych Art - Művészet és pszichiátria című kiállítás a Fekete házban. A tárlat pszichiátriai kezelés alatt álló személyek képzőművészeti alkotásait mutatta be. Ennek kapcsán, és ezzel összefüggésben utána olvastam néhány dolognak, amit most megosztanék veletek.

Mi az art brut?

A kifejezés, amelynek szó szerinti jelentése nyers, brutális, durva, csiszolatlan művészet, egy francia képzőművésztől Jean Dubuffet-től (1901-1985) származik. Dubuffet 1949-ben Párizsban rendezett egy kiállítást pszichiátriai betegeket alkotásaiból, és a kiállítás katalógusában jelent meg elsőként ez a kifejezés. Az alkotó pszichiátriai betegek ettől kezdve a figyelem középpontjába kerültek, és a művészetekkel foglalkozó szakemberek elkezdték vizsgálni alkotó tevékenységük helyét, valamint értékét a művészetekben. Az art brut fogalmát azóta elég széles körben értelmezik, ide sorolják a pszichiátriai betegek alkotásain túl a társadalmi peremen élők művészetét, a naivok művészetét, sőt bizonyos gyerekrajzokat is.

Jean Dubuffet (1901-1985)

Korának egyik legismertebb francia művésze. Annyiban volt „outsider”, hogy saját művészetével, és az art brut művészek támogatásával megpróbálta kitágítani a művészet fogalmát. Élete során arra az ősi kérdésre kereste a választ, hogy tulajdonképpen ki nevezhető művésznek, és mi tekinthető művészeti alkotásnak. 1945-ben barátjának írt levelében használta először az art brut kifejezést, miután több svájci elmegyógyintézetben tett látogatása során megismerkedett a betegek alkotásaival. Lenyűgözte, és inspirálta az a kifejezési mód, amit ezeknél az alkotásoknál tapasztalt. Ő maga is ilyen nyers, és brutális művészetre törekedett. Képzőművészeti alkotásaihoz gyakran használt szokatlan, de egyszerű alapanyagokat, mint például homokot, vagy fakérget. Szeretett játszani, kísérletezni, improvizálni. Dubuffet 1974-ben hozta létre alapítványát eredetileg azzal a szándékkal, hogy művei rendszerezve elérhetőek legyenek a nagyközönség számára. Dubuffet gyűjtötte a pszichiátriai beteget alkotásait is, az alapítványa ma már több ezer ilyen művet őriz.

Két ismert art brut alkotó: Adolf Wölfli, Aloise Corbaz

Adolf Wölfli (1864-1930)

A legjelentősebbnek tartott art brut művész Bernben született. 35 éves korában kezdett el spontán rajzolni, írni és komponálni a waldaui őrültekházában. Feljegyzések szerint első munkái teljesen szimmetrikus, aprólékosan kidolgozott alkotások voltak. 1904-től kezdte gyűjteni rajzait kezelőorvosa dr. Walter Morgenthaler, aki később könyvet is megjelentetett a „bolond művészről”. Wölfli életművét több ezer oldalnyi grafika, kollázs, irodalmi jellegű alkotás és partitúra képezi. Alkotásain hangjegyek, szövegrészletek és absztrakt formák keverednek.

Aloise Corbaz (1886-1964)

Egy szerelmi csalódást követően került II. Vilmos udvarába nevelőnőnek, ahol végzetesen beleszeretett a császárba. Érzelmeit nem tudta kontrollálni, szenvedélyét a fantázia világában élte ki. A háború kitörésekor tért vissza Svájcba. 1918-ban került be a laussane-i kórházba, ahol írni és rajzolni kezdett. Elsősorban a saját maga által írt szerelmes történeteket illusztrálta. Képein főként női alakok jelennek meg, jellegzetes, nagy kék szemekkel. A női alakokat gyakran kíséri egy fiatal, egyenruhás férfi.

Ezen rövid ismertető után szeretném felhívni a figyelmeteket a 24 órás képzőművészeti maratonra, ami szeptember 22-én déltől kerül megrendezésre egy szegedi, és egy budapesti helyszínen. Az ingyenes rendezvényen hivatásos, amatőr és art brut alkotók közös térben, képzőművészeti alkotások létrehozásán keresztül fogalmazhatják meg gondolataikat, érzéseiket. A rendezvény célja a pszichiátriai ellátásban részesülők ellen irányuló előítéletek csökkentése.

A képek, információk az artbrut.blog.hu oldalról származnak.