10. Észt hét I. /2017. március 14 - 26. Grand Café, Szeged/

Ritkán akad lehetőség kortárs észt filmeket látni magyar mozikban, ráadásul ingyen. Tavaly fedeztem fel magamnak az észt hetet, akkor sikerült megnéznem egy olyan filmet, aminek a hangulata a mai napig kísért. Idén már vártam a rendezvény sorozatot, ami három városban került megrendezésre, Budapesten, Debrecenben és Szegeden. A filmek mellett nálunk egy irodalmi és zenés est is bekerült a programba, de Budapesten például gasztronómiai meglepetésekben is részesülhettek a rendezvényre látogatók. Sajnos nem tudtam az összes szegedi eseményen részt venni, de így is sok élménnyel gazdagodtam.

Válogatás Ülo Pikkov filmjeiből (Üres tér, Tik-tak, Zebra, The End, A test emlékezete, Dialogos, Az élet íze, A majom éve, Bermuda)

Ülo Pikkov az észt animáció királya, filmjei állandó vendégei a világ rangos animációs fesztiváljainak. Sokoldalú művészként rendez, oktat és ír, egy animáció elméleti könyv szerzője. Szeretem az animációs filmeket, és sokra értékelem a munkát, amivel megszületnek, de ezúttal nem tudtam mire vállalkoztam. Nem elemezném most ki az összes levetített rövidfilmet, amelyből három teljes hosszában megtekinthető az interneten is. Közülük a fekete humorral megáldott, abszurd történetek néhány másodperc után telítettek, őszintén alig vártam, hogy végük legyen. Nekem a művészi vonal jött be, mint a Zebra (2015), de a barátnőm majdnem elaludt rajta. A Zebra közvetlenül filmre rajzolt animáció. Nekem egyedül a címadó állat nem hiányzott az egészből, mert az addigi absztrakt képek általa túl direkt irányba mentek el. Gátat szabtak a szabad asszociációimnak. Abban azonban mindketten egyet értettünk, hogy A test emlékezete (2011) rendkívül nyomasztó volta ellenére kiemelkedő alkotás. A film a szibériai deportálások áldozatainak állít emléket. Összességében nem volt könnyed szórakozás ez az este, de a hangulatok széles spektrumát lefedte.

Pólusok

Polaarpoiss, 2016, észt játékfilm, 97’
Rendező: Anu Aun / Forgatókönyvíró: Anu Aun / Gyártó: Luxfilm

Anu Aun neve a Műszakváltás című rövidfilm kapcsán lehet sokaknak ismerős. A Pólusok az első egész estés játékfilmje, s azt kell, hogy mondjam, elég jól sikerült. Feszes tempó, kidolgozott karakterek, súlyos tartalom. Azonnal ható, sokáig maradó érzelmek, s képek. Hazudnék, ha azt írnám, hogy nekem elég egy Hasselblad kamera, és egy sötétkamra látványa ahhoz, hogy pozitívan álljak egy filmhez. Azonban tény, hogy a fotográfia sokat segített abban, hogy közelebb engedjem a történéseket magamhoz. Ráadásul akadt ott sok olyan fénykép is, ami nekem kimondottan tetszett. A lufikra aggadott kiállítás egy romos épületben pedig átértelmezte egy kicsit számomra az általában merev kiállítási rendszerekről alkotott elképzeléseimet.

            Matthias a Berlini Művészeti Egyetemre készül, fotográfus szeretne lenni. Hannával egy villamoson találkozik, a lány különcsége, szépsége és extravaganciája azonnal megfogja őt. Hanna színésznő szeretne lenni, de bipoláris depressziós, ami azt jelenti, hogy hangulata szélsőségesen ingadozik két állapot között. A betegség két határoló pontja a mánia és a depresszió. Mániásan a világ a lábai előtt hever, akadályok nem léteznek, sokszor szociális normák sem. A fizikai és szellemi szabadság és szabadosság sokak számára lehet vonzó kívülről, amire érdemes rácsatlakozni. Ez az állapot azonban törékeny. Hanna hamar kimerül, és a másik oldalon találja magát, amikor nincs energiája semmihez, mindent borúsan lát, önmagát értéktelennek, az életet pedig eldobandónak tartja. Bezárkózik, érzelmileg és gondolatilag beszűkül.

            Hanna és Matthias kapcsolata követi a lány hangulati váltásait. Egy bulis este azonban mindent megváltoztat, a közöttük levő bizalom álma egy csapásra szertefoszlik. A lány máshol próbál meg vigaszra lelni, büntet, saját magát éppúgy, mint Matthiast. A fiú az ő olvasatában elárulta őt, amire persze nem mentség, ahogy tovább sodródik az eseményekkel.

Matthiast végül a rendőrök viszik el a buliból. Ahhoz, hogy ne csapják ki a suliból, és valóra tudja váltani fotográfusi ambícióit, ellopja, és magára ölti a lány betegségét. Gyógykezelésre utalják egy zárt intézetbe. Az intézetben áldatlan állapotok uralkodnak. Szeretném elhinni, hogy amit megtapasztalok a vásznon, az csak egy film, és nem egy általános valóság. Mocsok, erőszak, és gyógyszerek.

A filmet nem mesélem tovább. Inkább elidőznék még azokon a kérdéseken, amik foglalkoztatnak vele kapcsolatban. Létezhet-e egy ilyen történetben feloldozás? Vagy boldog befejezés? Hogyan hihetünk a gyógyszeres kezelések létjogosultságában? Minden esetben a gyógyszer-e a leghatékonyabb megoldás? Mennyiben lehet önként vállalni egy pszichiátriai betegséget, és kijátszani ezzel egy rendszert? Mennyi esélye van egy pszichiátriai betegségben szenvedő embernek egy teljes életre? S valóban nagyobb szabadsággal él-e egy bipoláris depressziós, aki az érzelmeknek sokkal szélesebb skáláját tapasztalhatja meg, mint egy olyan ember, akinek ezt soha nem kell átélnie?

Egy biztos, kár lett volna ezt a filmet kihagyni. Intelligens megközelítés, aktuális társadalmi kérdésfelvetések jellemzik az egyén szintjén. Két fiatal szemén keresztül látjuk a világot, de az egész sokkal több, mint egy egyszerű fejlődés- vagy felnövekvés történet.

Zavarba ejtő napok

Päevad, mis ajasid segadusse, 2016, észt játékfilm, 105'

rendező: Triin Ruumet / Forgatókönyvíró: Triin Ruumet és Grete Varta / Gyártó: Kinosaurus Film

Triin Ruumet a Zavarba ejtő napokkal elsőfilmes rendezőként elnyerte a zsűri különdíját Karlovy Varyban, hazájában pedig a legjobb észt filmnek választották. Sajnos az én tetszésemet nem nyerte el, rettenetesen unatkoztam rajta. Az eleje jól indult, hangulatteremtő művészi hatású képsorokkal, de nagyjából ennyi volt, ami lekötötte belőle a figyelmemet. Ráadásul ezen képsorok egy része később is visszatért, számomra teljesen indokolatlanul. Az egész film teljesítményét hullámzónak ítéltem. A történet a 90-es évek második felében játszódik Észtországban, vidéken, ahol virágzik az illegális fakitermelés, és jövőkép nélküli, önmagukkal mit kezdeni nem tudó fiatalok tengődnek. A főszereplő Allar is csak céltalanul sodródik a lassan csordogáló eseményekkel. Nagyjából ennyi, habár a fiatal rendező érdemeit, a pontos korrajzát egy személyes történeten keresztül bemutatva nem vitatom. Viszont egy percig sem estem zavarba, még akkor sem, amikor belecsöppentem egy kutya születésnapi partijába.

Az észt irodalmi és zenés estről a következő bejegyzésemben olvashattok majd.

Bin-Jip

Bin-Jip koncert /2017.03.31., Budapest, A38 hajó/

           Lassan el sem fogjátok hinni nekem, hogy ismerek művészeket Harcsa Veronikán és Gyémánt Bálinton túl is. Ezt a koncertet azonban nem hagyhattam ki, hiszem ebben a felállásban utoljára lépett fel így együtt a Bin-Jip (Harcsa Veronika-ének, Gyémánt Bálint-gitár, Andrew J-zenei producer). Andrew J viszi tovább a zenekart, Veronika és Bálint kilépése után. Egyelőre annyit lehet tudni, hogy Kaltenecker Zsolt mellett Lantos Zoltán hegedűművész is tagja lesz az új formációnak. Andrew J már zenélt vele együtt a Harcsa Veronika udvarban, Kapolcson, a Művészetek Völgye ideje alatt. Az akkor egy izgalmas produkció volt, szóval kíváncsian várom, mivel fognak majd előrukkolni az ősz folyamán.

           A Bin-Jip (jelentése: üres házak) eddig számtalan koncert mellett két albummal (Enter, Heavy), és egy koncert kiadvánnyal örvendeztette meg rajongóit. A mostani teltházas koncert az A38 hajón méltón zárt le egy 7 éves időszakot. Nemcsak a hangzás, hanem a profi vizuális hatások is sokszor ámulatba ejtettek. Akit érdekel, az találhat fotókat róla a hajó galériájában.

            A koncert kapcsán volt időm egy kicsit csavarogni Budapesten. Amíg készülnek a 10. Észt hétről a bejegyezéseim, addig megosztok veletek egy általam készített képeslapot a fővárosról.

Rolling, set

Harcsa Veronika - Gyémánt Bálint klipforgatás a budapesti Brody Studiosban /2017.02.26./

Nemrégiben azt álmodtam, hogy meghívtak egy stúdió felvételre, amit intő jelnek vettem, hogy részt vegyek egy forgatáson. A facebookon hirdették meg az eseményt, az első 50 jelentkezőt várták rá. Már több mint 2 órája volt kint a felhívás, amikor észrevettem. Először meg sem akartam próbálni, esélytelennek véltem a helyzetem. Végül egy kis rábeszélés után elküldtem a jelentkezésem, és egy óra múlva jött is a levél, hogy várnak szeretettel. Ekkor kezdtem csak el igazán izgulni.

            Soha nem égetett ugyanis belülről a vágy, hogy szerepeljek. Ugyanakkor nagyszerű dolognak tartottam, hogy részese lehetek egy ilyen jellegű alkotó folyamatnak. Az élet a kamera másik oldaláról vonzott mindig is, így kíváncsi voltam, hogy állom meg a helyem most, ha nem én rendezem a képi világot, hanem engem rendeznek el benne. Persze az is lehet, hogy egy másodpercre sem fogok feltűnni majd a klipben, de különösképpen ez sem zavarna. S annak ellenére, hogy hosszú és fáradtságos volt a nap, úgy érzem, megérte minden perce. Még a sok várakozás is, mert akkor lehetett egy kicsit pihenni.

A felvételre Budapesten, a Nyugati pályaudvartól 12 percnyi sétára került sor, a helyszín a Brody Studios volt. A klip szempontjából ez a ház belső fedett, és mérsékelten meleg udvarát, valamint lépcsőházát jelentette. Elsőként érkeztem a közönség soraiból. Végül nekem úgy tűnt nem is voltunk ötvenen, de nem számoltam meg. A korosztály heterogén volt, a nemek aránya nagyjából kiegyenlített. Lelkesek voltunk, kíváncsiak, fegyelmezettek, és ami talán a legfontosabb egy forgatáson, végtelenül türelmesek. Eleinte nem volt meghatározva milyen ruhába kell mennünk, de egy nappal a felvétel előtt levélben kérték, hogy fekete, fehér, szürke tónus, és lazán elegáns stílus legyen a meghatározó. Ezt a kérést egészen alternatívan, de teljesítettük.

            Három számot vettünk fel egész délután, kettőt a Tell Her album dalai közül, a harmadik egy Beatles feldolgozás volt. A forgatás kettőtől körülbelül nyolc óráig tartott, így még elértem az utolsó vonatot Szeged felé. Fél hét körül még aggódtam, mert külön kérésük volt, hogy mindenki maradjon a felvétel végéig. Eredetileg hét óra tájékán fejeztük volna be, de egy órát csúsztunk, ami még éppen belefért.

Soha nem gondoltam bele igazán, hogyan történhet technikai szempontból egy ilyen klipforgatás. Nem tudtam, hogy először a hangot veszik fel, utána meg a felvétel többi része már playbackre megy. A közeli, szűkebb plánok, és a nagyobb totálok egyaránt. Meg kell, hogy mondjam nem volt könnyű dolgunk, a Give time szerintem kimondottan nem egy álló koncertes történet, a Here I am már kicsit kívülről nézve is mozgalmasabb. Ha mi nem is nagyon táncoltunk, a kamerák igen. Volt néhány kamera rögzített pozícióban, és néhánnyal folyamatosan mozogtak körülöttünk. Egy szabály volt csak, nem szabadott direkt a kamerába nézni. Ezt könnyűnek tűnhet betartani, de egyáltalán nem volt az. Amúgy nem videó kamerákkal, hanem videók felvételére is képes digitális fényképezőgépekkel forgatták le az anyagokat. Minden felvétel kezdetekor Veronika felmutatta a sorszámot, majd tapsolt egyet. Ez a „manuális eszköz” igencsak megkönnyíti több kamerás felvételeknél az utómunkát. Ha jól láttam volt az objektívek között nagy fényerejű fix 35, 50 és 85 mm-es fókusztávolságú, valamint használtak néhány zoom nagy látószögű és tele objektívet is. Párat én is elfogadtam volna közülük. Ahogy figyeltem a legtöbb bosszúságot a fehéregyensúly okozta. A stáb amúgy teljesen profi volt, mindenki tudta a dolgát, s a sok kamera ellenére csak néhányszor voltak egymás útjában.

            A leghosszabb várakozás a helyszín átépítésekor adódott, másfél óránk volt üresen. Az egyedül érkezett rutinos versenyzők közül voltak, akik könyvet olvastak, de a legtöbben a telefonjuk bűvöletében léteztek. Én energiatakarékos üzemmódban nézelődtem. Frissítőként uborkát és répát kínáltak, a répa jobban fogyott. A növényi díszletet az udvaron szinte azonnal lebontották. Nagyra értékeltem a gesztust, hogy minden női résztvevő kapott belőle a rendezőtől egy szál szegfűt. Nekem rózsaszín jutott, még most is szép, három nappal a forgatás után.

            A forgatás alatt érdekes módon már nem izgultam annyira, mint a felvétel előtti napon, amikor még nem tudtam mi vár rám. Sőt kimondottan nyugodt voltam magamhoz képest. Mondjuk az első két szám felvétele alatt, majdnem én voltam a leghátsó ember a közönségből, de valakinek ott is állnia kellett.

Nagyon örülök, hogy némi hezitálás után, de végül éltem ezzel a lehetőséggel, és kipróbáltam magam egy számomra teljesen idegen környezetben. Most már nincs más dolog, mint kivárni a végeredményt. 

Hírös: klubkoncert az Agórában

Harcsa Veronika - Gyémánt Bálint: Tell her /lemezbemutató koncert, Kecskemét, 2017.02.04./

Mielőtt rátérnék a koncertre, szentelnék még két bekezdést Kecskemétre. Nem találtam számomra ideális kávézó helyet a belvárosban, végül a Malom Centerbe tértem be. Az útikönyvemben egy érdekes információra bukkantam a kereskedelmi és szórakoztató központról, mégpedig arra, hogy a helyén működött 1833-1868 között az első kecskeméti játékszín, ahol Petőfi Sándor, és Jókai Mór is megfordult. Itt adták elő első ízben a Bánk bánt Kecskeméten 1847-ben.

A kávé után tovább sétáltam, és a Szentháromság-szobrot, valamint a Katona József Színházat érintve a Magyar Fotográfiai Múzeum elé jutottam. Sajnos leltározás, és gyűjteményrendezési munkák miatt épp zárva volt. Fotográfusként szeretnék majd egyszer mindenképpen visszatérni a múzeumba. Az épületet 1890-ben táncteremnek építették, később megvásárolta az ortodox hitközség, és átalakította zsinagógává. Az 1990-es évek elejétől működik múzeumként, miután teljesen újjáépítették. Gyűjteményük több mint egymillió fényképet tartalmaz a magyar és az egyetemes fotóművészetből, André Kertésztől Moholy-Nagy Lászlón át Robert Mapplethorpe-ig. A fényképeken kívül eredeti negatívokat, fotográfiai eszközöket, nyomtatványokat, hang- és videó anyagokat is gyűjtenek. 

Harcsa Veronika - Gyémánt Bálint duó koncertje este 8 órakor kezdődött a Hírös Agóra előcsarnokában. A pénztár 7 órakor nyitott, és mivel a helyfoglalás érkezési sorrendben történt én oda is mentem a nyitási időre. Nem én érkeztem elsőként, de nagyon jó helyet sikerült találom. Vittem magammal a Malom Centerben frissen beszerzett februári Filmvilág magazint, de a gyertyafényben hamar letettem az olvasásról. Figyeltem az embereket. Sokan kiöltözve érkeztek és pezsgőt, koktélokat vásároltak. Nagy volt a nyüzsgés, s annak ellenére, hogy az interneten kevesen jelentkeztek az eseményre, az amúgy elég nagy előcsarnok hamar megtelt. A koncert időben elkezdődött, és nagyjából az első két szám után teljesen át is tudtam adni magam a zenének. A duó szegedi koncertje kapcsán már sok mindenről írtam az előadókkal, és a Tell her albummal kapcsolatban. Biztos sokatokban felmerül most a kérdés, hogy miért is utaztam el mégis Kecskemétre. Többek között azért, mert nincs két egyforma koncert. Nemcsak a művészek részéről formálódik mindig egy kicsit másképp a zenei anyag, hanem a helyszín, valamint a közönség is mindig visszahat rá. A gyertyafény már eleve megadott egy visszafogott, elmélyülésre, elcsendesülésre alkalmas alaphangulatot. Egy olyan állapotot, amikor az ember másfél óra erejéig együtt lélegezhet a zenével, kizárva minden mást addig az életéből. 

A szünet sem törte meg a varázst, de ami utána következett az minden elképzelésemet felülmúlta. Kiderült ugyanis, hogy a közönség soraiban elrejtőzött egy leánykórus is, ami Veronikának rögtön alkalmat adott arra, hogy a Give time című dalt velük együtt énekelje el. Amikor megszólalt a kórus elámultam, mert nagyon tisztán, szépen énekeltek. Sőt annyira szépen, hogy arra gondoltam a koncert végén, hogy az Aurin Leánykar engem elrontott. Úgy éreztem ugyanis, hogy ettől az estétől kezdve már csak kórus kísérettel fogom tudni elképzelni ezt a dalt. Nekem a kórus maga is egy hatalmas meglepetés volt, mert bizony semmit sem vettem észre a koncert előtt a készülődésükből. Csak annyit gondoltam az egészről, hogy jött a lemezbemutatóra egy leány osztály, egy zeneszerető osztályfőnökkel. Egyet nem értettem csupán, hogy miért ültek le annyira szétszóródva. Hát azért, mert szólamok szerint helyezkedtek el. 

Itt ejtenék is néhány szót az Aurin Leánykarról. Az internet alapján 1998-ban alakult a Kodály Iskola Miraculum Gyermekkórusának 15 év feletti lányaiból. A kórus alapítója és vezetője Durányik László. Fennállásuk alatt számos koncertet adtak Európa szerte, és több rangos nemzetközi kórusversenyen is első díjban részesültek. Az énekkar repertoárjában a reneszánsz zenétől a XX. századi kórusművekig sok minden szerepel.

A fantasztikus koncertet dedikálás követte, hosszabb sor állt, mint Szegeden. Én is beálltam, hogy személyesen is tudjak beszélni Veronikával és Bálinttal néhány mondatot. Az este azonban még mindig nem ért véget, ugyanis a dedikálást moderált beszélgetés váltotta fel. Aztán egyszer csak jött a következő csoda. A leánykar még ott maradt tagjai felálltak, kimentek, és körbeállták Veronikát és Bálintot. Merthogy eredetileg egy meglepetés dallal készülhettek elsősorban a művészeknek, de mi is, akik végig ott maradtunk, ezáltal egy lenyűgöző ajándékban részesülhettünk. Legalább annyi boldogsággal és örömmel töltött el engem is a fellépésük, mint Veronikát és Bálintot. Nemcsak a dal (Give me little water Sylvie) volt nagyszerű az előadásukban, hanem az is, hogy láthattam a meglepetés erejét, és az elragadtatást az arcokon. Igazi adomány volt ez a sorstól, ezt nem lehetne ugyanilyen hatásfokkal megismételni. Ritka és kivételes este volt.

Összességében nagyon jó döntés volt részemről ez a kecskeméti kirándulás, sok új és a kórus által felejthetetlen élménnyel is gazdagodtam. A koncert óta pedig szinte csak kórusműveket hallgatok.

Cifra palota, zöld az ablaka… /2017.02.04./

Utolsó pillanatban döntöttem el, hogy a Harcsa Veronika - Gyémánt Bálint duó Tell her lemezbemutató turnéja kapcsán ellátogatok Kecskemétre. A lehető legjobb elhatározásom volt ez a szombati nap eltöltésére, hisz a röpke fél napos kirándulás nagy meglepetéseket tartogatott számomra. Túl sok időm a felkészülésre nem jutott, így végül - ebben a digitális korban - egy sebtében kikölcsönzött útikönyvvel és egy várostérképpel indultam útnak. Még soha nem jártam Kecskeméten, a vasútállomást leszámítva.

Az állomásról egyenesen a Hírös Agóra felé vettem az irányt, hogy utána nézzek az esti koncert helyszínének. Útközben a látnivalókról a könyv segítségével próbáltam meg tájékozódni, azonban már a Katona József Múzeum és a múzeum előtti szoborpark leírásánál telítődtem lexikális információkkal. Onnantól kezdve hagytam, hogy a város maga hasson rám, és később olvastam részletekben utána a nevezetességeknek. Amúgy a park az olvadék hóban ácsorgó göcsörtös fáival, a pocsolyákból kinövő padokkal, és szobrokkal meglehetősen furcsa hangulatot árasztott, ami sokáig elkísért.

A parkból a Nagykőrösi utcán keresztül jutottam el a városközpontba. Az út pár percet vett csak igénybe, kényelmes, szemlélődős tempóban. A Szabadság téren rögtön két impozáns épületbe botlottam: az egykori zsinagógába, és vele átellenben a Cifrapalotába. A romantikus stílusban épült perzsakupolás zsinagógába sajnos nem tudtam betérni, de a Márkus Géza tervezte Cifrapalotába később visszamentem.

A Cifrapalota eredetileg bérháznak és kereskedelmi kaszinónak épült 1902-ben. Nevét külsődleges túldíszítettségére utalva a város lakói adták. A szecessziós stílusban épült palota majolika (színes festéssel ékesített kerámia) díszítése változatos formában jelenik meg az ablakkeretektől a tetőig. A hullámvonalas ablakok eredeti zöld színe felújításkor került elő a fehér festékréteg alól. Az épület belső terei kevésbé díszítettek, a legszebb a két szintet átfogó, ellipszis alaprajzú, dongaboltozatos Pávás-terem, a kereskedelmi kaszinó egykori díszterme. A terem díszítettségében ötvözi az art nouveau kedvelt motívumait a magyar népművészet elemeivel. A névadó pávák mesés festett gipszstukkók, de szép a két Tiffany-üveg berakású csillár is. Megemlíteném még a palota két lépcsőházát is, melyekből a szélesebbet mázas kerámialapok, kovácsoltvas korlát és stukkódíszítések övezik. A palota 1983 óta szolgál múzeumként, ott jártamkor a földszinten időleges kiállításként a 25 éves szegedi SZÖG-ART egyesület tárlatát tekinthettem meg. Külön örömömre szolgáltak Kass Jánosnak, Bartók Béla A kékszakállú herceg vára c. művéhez készült illusztrációi, plakátjai. Az első emelet állandó kiállítása, a Nagyurak és Vezérek - Híres avar leletek a Kiskunságból címet viselő nagyon tetszett. A szórványos lelet együttes sokfélesége, gazdagsága és a kiállítás lenyűgöző összeállítása hosszú ideig lekötött. A Műhely Művészeti Egyesület időszakos Téli tárlatából pedig talán a kortárs képzőművészeti anyag komplexitása volt az, ami a leginkább megfogott. A második emelet állandó képzőművészeti kiállítása válogatás a Kecskeméti Művésztelep, valamint a 20. század első felének magyar festészetéből. Többek között Mednyánszky László, Tóth Menyhért, Nagy István és Farkas István alkotásai láthatóak itt, de találtam csemegeként Berény Róbertet is. Az egész múzeumot körülbelül egy-másfél óra alatt jártam be, s nem találkoztam abban az intervallumban más látogatókkal.

Az Agóra földszintjén is kiállításba botlottam, még tartott ugyanis Kunhegyesi Ferenc festőművész, Ghandival teázni című tárlata. Elég éles volt a kontraszt a Cifrapalota sokszor sötét tónusú anyaga, és Kunhegyesi Ferenc élénk, színes, álomszerű alkotásai között. Kunhegyesi Ferenc táncos karrierje befejezése után fordult a képzőművészetek irányába. Mestereinek az autodidakta festő Balázs János mellett, Péli Tamást, és a Kossuth-díjas Szentandrássy Istvánt tartja. Munkásságára hatással voltak többek között Diego Rivera és Paul Gauguin, valamint az avantgardok is. Én is felfedeztem képei hangulatában számos nagy elődöt (Marc Chagall, Amadeo Modigliani, Gustav Klimt, Aba-Novák Vilmos), mégis nagyon egyedinek és egységesnek tartottam az Agórában kiállított műveit. Az egyik kedvencem az Átsuhanó című alkotása volt, ami több oldalról közelíti meg véges időnket a végtelen Univerzumban. 

A koncertről majd a következő bejegyzésemben olvashattok. 

Szász Attila, Köbli Norbert: Félvilág /DVD, gyűjtői kiadás, 2016/

Tudom, kicsit eltűntem. Készülnek a bejegyzések, csak némileg lassabb ütemben, mint eddig. Filmről még nem írtam, de ez úgy érzem kötelező darab. Valamiért mindig lemaradtam, akár a moziban adták, akár a tévében, pedig a plakátja és az előzetese alapján elég korán eldöntöttem, hogy ezt a filmet nekem mindenképpen látnom kell. Nagy örömömre szolgált, mikor megtudtam, hogy tavaly november végén kiadták dvd-n. Nem sokat hezitáltam azon, hogy megvegyem-e.

A film egy megtörtént eseményre épül, de merőben elszakad attól, hogy pusztán egy valós történés átültetése legyen a mozgókép világába. Mágnás Elza, a kurtizán, élete és halála már több, mint 100 éve foglalkoztatja az embereket. 1914 januárjában, egy fonott utazókosárban találtak rá holtestére kocsisok a Duna partján. Kóbori Rózsi, Elza egykori házvezetőnője, és annak szeretője Nick Gusztáv követték el a gyilkosságot. A film Mágnás Elza (Kovács Patrícia) utolsó 4 napját követi végig, s ott kezdődik, ahol számára a történet már rég véget ért, azaz az utazókosárral. A drámai kezdet, vagyis a vég, nem szolgál sok meglepetéssel, hisz Mágnás Elza halálának történetét majdnem mindenki ismeri, mégis erős hangulatteremtő hatása van. Imádtam a kezdő képsorokat, a kosár csobbanását majd sodródását a Dunában, azon a ködös reggelen. Még akkor is, ha a kosár valójában, a forgatás során, egy medencébe csobbant bele és nem a Dunába... S köd is csak digitálisan keletkezett... Én elhittem mindent nekik onnantól kezdve.

A központi kérdés a Mágnás Elza ügyben már messze nem az, mint egykoron volt, azaz, hogy ki a gyilkos. A film arra próbál választ találni, hogy hogyan válik valaki gyilkossá napok leforgása alatt. Megmondom őszintén, hogy olyan zseniálisan van felépítve a film, hogy annak ellenére, hogy ismertem a gyilkos kilétét, nem nyugodtam meg addig, amíg nem láttam meg az arcát. Merthogy gyakorlatilag másnak is lett volna indítéka bőven. Max Schmidtnek (Kulka János) vagy akár Szebeni Katónak (Döbrösi Laura) is, és egy filmben bármi előfordulhat. Max Schmidt korának egyik legnagyobb bútorgyárosa volt, lakást bérelt Elzának Budán, ellátta ruhákkal és ékszerekkel, valamint tanítatta is. Kató alakja azonban kitalált, ő tehát fiktív, de teljes értékű szereplője a történetnek. Sőt, ha egy filmnek az a főhőse, aki a legtöbbet tanulhat az események tükrében, akkor ő a főhős. Bennem Kató elsőre csak a film végére érkezett meg, akkor kezdett igazán érdekelni a személyisége, a motivációja és a választásai. Másodszori nekifutásra azonban már sikerült a helyére tennem a karakterét. Nélküle nem rajzolódott volna ki ilyen pontosan az a bonyolult kapcsolatrendszer, ami a film szereplőit jellemzi. Sok olyan párbeszéd vagy inkább monológ találja meg, ami árnyalja Kóbori Rózsi (Gryllus Dorka) és Mágnás Elza érzelmi drámáját, belső konfliktusait. Azon túl, hogy Kató szerintem a filmbe helyezett néző szerepét is betölti, fontos önismereti utat is bejár. Mikor megérkezik Elzáékhoz cselédnek, még naiv és tapasztalatlan. Aztán számos oldalról kísértések érik, ő valahogy mégis megőrzi belső tartását, s döntéseivel nem megy a személyiségével szembe. Magáévá teszi az önérzet és a méltóság „parancsát”. Döbrösi Laurát a sorozat rajongók a Társas Játékból, az Aranyéletből, és az Egynyári kalandból ismerhetik. Az extrákban elárulja, hogy az évek múlásával kipróbálná magát Elza és Rózsi szerepében is.

            Rózsi a filmben felteszi egész életét Elzára, benne él, vagy általa, ezért érzelmileg nagyon kiszolgáltatott. Annak ellenére, hogy rendkívül keménynek mutatja magát, belül forrong. Szinte szerelemmel kötődik Elzához, vagy ahhoz az élethez, amit ő képvisel. Vágyik az életére, de kezdetben még nem a halála által. Szeretet és irigység uralja a lelkét, majd megjelenik benne Kató képében a féltékenység is. Meg a félelem, hogy mindent elveszíthet. Ráadásul szembe kell néznie saját félvilági múltjával, és ehhez a hitétől várja a segítséget, majd későbbi tettéért pedig a feloldozást. Nap, mint nap szembesülni kell azzal, hogy neki nem sikerült az, ami Elzának. Kettőjük kapcsolata végig vékony jégen táncol, ráadásul olyan szenvedélyesen, hogy nem csoda, hogy végül beszakadnak.

Mert mi is az Elzaság titka? Hiszen olyan korban vagyunk, ahol a férfiak zöme szeretőt tart, miközben feleségeik erkölcse megkérdőjelezhetetlen. Elza élete vonzó és taszító egyszerre. Pénzes férfiak tartották el, amíg Max Schmidt elé nem sodorta az élet, akinek majdnem a végzete lett. Kettőjük viszonya is viharos, testi függőségük kikezdhetetlen. Elzának azonban úgy tűnik semmi nem elég, de hogy mikor épp ki uralkodik kin, az percről percre változik. Az emberi játszmák széles köre tárul fel előttünk. Az önérzet és méltóság „parancsába” itt már erőteljesen beleszól a pénz kérdése is. A pénz azonban nem minden, mert hiába a sok drága holmi, ha például a kapcsolatot nem lehet nyilvánosan felvállalni. Egy olyan nőnek, mint Elza ez a lakás így maga a börtön. Nem csoda hát, ha a maga eszközeivel megpróbál belőle kiszabadulni. Ráadásul egy olyan nőnek, akinek a teste a temploma, még nehezebb szembenéznie az öregedéssel. Drámai, amikor rádöbben, hogy a teste cserbenhagyta, s hogy már hiába él benne Jeanne d’Arc, az orléans-i szűz képe. S elképesztő a párhuzam, amire asszociálunk a végén, hogy Rózsi járja Jeanne d’Arc útját.

Az extrákból kiderül, hogy a filmet 19 nap alatt forgatták. Minden egyes részletét pontosan megtervezték a korhűség és a hitelesség jegyében. Ami érdekes még benne az a zene, ami viszont meglehetősen modern, klasszikus elemekkel vegyítve. Legalább olyan jól működik együtt a történettel, mint a kamera plánok. Mivel a film zömében a mély érzelmekre helyezi a hangsúlyt, a közeli felvételek dominálnak, amiket nagyon szerettem. Az arcok, a nézések maximálisan közvetítették azt az üzenetet, hogy mennyire kiszolgáltatottak tudunk lenni. S a film elmeséli, hogy ezt mennyire különböző módon tudjuk megélni, és milyen módszereink vannak a túlélésre. S miről mesél még ezen felül? Az érzelmek sokszínűségéről, főleg a szerelem és a szeretet formai sokféleségéről.

(A bejegyzéshez mellékelt kép csak illusztráció.)

David Benioff: Tolvajok tele

David Benioff: Tolvajok tele /regény, Fumax Kiadó, 2014/

Tudom maximum csak ellenpontként illik a karácsonyhoz háborúról szóló regényekről írnom, de minden talán Eszterrel kezdődött és azzal, hogy a név kötelez. Per Petterson Átkozom az idő folyamát című könyve, amiért eredetileg mentem volna, a P68 alatt található a könyvtárban, Katya Petrovszkaja talán Esztere pedig csak egy számmal mellette. Mit tehettem volna, kikölcsönöztem. Szerettem volna gondolat ébresztőnek önmagában egy teljes bejegyzést szánni a talán Eszterre, de volt benne egy mondat, egyetlen egy, amit nem tudok még megbocsátani neki. Egészen addig a mondatig kedveltem, sőt még azon is elgondolkodtam olvasás közben, hogy épp ideje lenne nekem is kutatnom egy kicsit a felmenőim után.  Kedvet kaptam felállítani a családfám és megkeresni honnan erednek a gyökereim, s méltó díszekként felaggatni rájuk a megtalált családtagok történeteit, már amennyire vissza lehetne menni ehhez az időben. A könyv lendületet adott és ezen kívül még sok személyes történetet is, a legtöbbnek a háború vetett végett. Talán Esztert, a dédanyát is agyonlőtték. A kijevi származású Katya Petrovszkaja első könyve őszinte és olvasmányos, csak ajánlani tudom azoknak, akik érdeklődnek a családi történetek, és a múlt századi történelmi események, valamint az összefüggések iránt. Az irodalmi teljesítményét kissé egyenlőtlennek éreztem, de volt benne sok kreatív rész, nem szokványos gondolat is. Egyszer talán félre tudom tenni a sértődöttségemet vele kapcsolatban.

Több könyvet hoztam ki aznap a könyvtárból, a Tolvajok telére a könyv írója irányította rá a figyelmem. David Benioff (született David Friedman) neve sok sorozat rajongónak ismerős lehet, ő ugyanis az alkotója, a producere és a forgatókönyv írója az HBO 2011-ben indult népszerű tévésorozatának a Trónok harcának. Benioff érdekes embernek tűnik, az internet szerint dolgozott többek között kidobó emberként, angoltanárként, és rádiós DJ-ként is. Első regényéből (The 25th Hour) film is készült Spike Lee rendezésében Az utolsó éjjel címmel 2002-ben, a főszerepet Edward Norton játszotta. A Tolvajok tele a második regénye, Gy. Horváth László fordítása. A regény köszönetnyilvánítása alapján megtudhatjuk, hogy megírásának mikéntjében két másik könyvnek is nagy szerepe volt, az egyik Harrison Salisbury The 900 days, a másik Curzio Malaparte Kaputt című regénye. Mindkettő Leningrád ostromáról szól, de két teljesen más nézőpontból mutatva be azt. Kicsit utána olvastam ennek a történelmi eseménynek az interneten, ahány oldal, annyi különböző számadat… A német hadsereg 1941. szeptember 8-án zárta körül az akkor 2.5-3 millió lakosú várost, melynek lakói közel 900 napon keresztül állták a blokádot és az ostromot. Az éhhalálra ítélt emberek a legváltozatosabb módon próbáltak túlélni, a Tolvajok tele két főhőse is találkozott kannibálokkal. A hivatalos szovjet propaganda szerint a 900 nap alatt körülbelül 600 000 ember vesztette életét, de a valóság ezt a számot jóval fölülmúlhatja. A szovjetek végül „diadalmaskodtak”, visszaszorították a német haderőt, Leningrád felszabadult az ostrom alól. 

Ebbe a történelmi háttérbe ágyazott tehát David Benioff regénye. Ekkor találkozik egymással két fiatalember, egy börtöncellába kerülve, a fosztogató Lev és a dezertőr Kolja. Valószínűleg soha nem találkoztak volna, ha nincs ez a háború. Kivégzés helyett kapnak egy furcsa életben maradási lehetőséget, egy ajánlatot. Ha szereznek egy tucat tojást, egy nagy hatalmú ezredes lányának lakodalmi tortájához, akkor megmenekültek. A feladat lehetetlennek tűnik az ostrom és blokád alatt álló városban, ahol az emberek éheznek, de hőseink belevágnak. Szörnyű eseményekbe sodródnak bele a háború folyamán, úton-útfélen a halállal találják szemközt magukat, de nem adják fel. Hogy sikerül-e nekik végül a küldetésük, arról nem ejtek szót. Nekem összességében tetszett ez a regény, nagyon bele tudtam élni magam Lev és Kolja helyzetébe, még akkor is, amikor gyakran épp nem néztem volna oda. Volt benne humor és önirónia, a történet feszült volt, izgalmas, olykor váratlan fordulatokkal. Egyszerre volt borzalmas, elviselhetetlen, szórakoztató és lebilincselő. A végét én jobban nyitva hagytam volna, szerettem volna, ha a fantáziámra bízza az író a befejezést, de ő másként gondolta. Nem vagyok ilyen jellegű könyvekhez szokva, de igyekszem majd válogatni a „könnyedebb” irodalom, könnyedebb témájú regényei közül is. Ajánljatok nekem olvasni valót! Most Marion Chesney könyveire vadászok, de úgy látszik mások is nagyon kedvelik. A Tolvajok telét elsősorban azok vegyék kézbe, akik nem rettennek vissza a háborús történetektől.

Borítóillusztráció: Shout.