Finálé Fesztivál II.

A Bunkerrajzoló nem hozta meg a kedvem a másnapi színházi előadáshoz, de úgy voltam vele, hogy megpróbáltam a sértettségem félretenni magamban. Az Acélmagnóliákról nem sokat tudtam, de nem is néztem nagyon a darab után. Gondoltam, legyen inkább meglepetés. A kecskeméti színház előadása során a Cseke Péter által rendezett drámát Prekop Gabriella fordításában játszották.

Acélmagnóliák

Robert Harling amerikai író, producer, rendező. Az Acélmagnóliákat húga halála után írta meg 1985-ben. A drámából készült film forgatókönyvét is ő jegyzi. Az 1989-es Golden Globe- és BAFTA-díjas film főszerepét Sally Field és Julia Roberts alakítja. Sajnos Robert Harlingnak magyar nyelven nem jelentek eddig még meg írásai. Ahogy nagy bánatomra Sarah Kane írónak sem, de ez már egy másik történet.

Az Acélmagnóliákban, melynek történései három évet ívelnek át, hat nő élete és mindent túlélő barátsága tárul fel előttünk egy fodrászszalonban. Ők Shelby (Dodó Enikő), és az édesanyja Emily (Csapó Virág), a fodrászszalon tulajdonosa Truvy (Märcz Fruzsina), a gazdag özvegyasszony Clairee (Danyi Judit), és a szarkasztikus humorú szomszéd, Valery (Sára Bernadette). Hozzájuk csatlakozik újonnan fodrász segédként Annelle (Hajdú Melinda).

A díszlet olyan, hogy az embernek első látásra kedve támad beülni a fodrászszalonba. Én ritkán járok fodrászhoz, és nem is szeretek. Feszélyez, hogy úgy érzem beszélgetnem vagy épp hallgatnom „kell”. Ennek ellenére a 16. sorban végig úgy éreztem magam, mintha az én új frizurám készülne, mintha velem törődnének, mintha az én lelkem is kitárulkozna. Mintha megérkeztem volna valahová, ahol már ismertek és vártak. Mintha engem nevettetnének meg, mintha én búcsúznék, mintha én gyászolnék, és én folytatnám tovább egy olyan tragédia után, mely mellett az élet elsőre folytathatatlannak tűnik. Megszólított a darab, végig jelen voltam benne, azonosulni tudtam az ott megjelenített érzésekkel. A felépítése magában hordozta a dráma sajátosságait, érzelmileg egy szédítő ívet írt le, amellyel együtt utaztunk. Hol teljes szívünkből nevettünk, hol elcsendesedtünk. Aztán olyan csend telepedett a nézőtérre (de lehet, hogy csak rám), amihez foghatót már régen nem tapasztaltam színházban. Az elsuttogott szavak is tisztán érthetővé váltak számomra. Annyira éreztem a fájdalmat, s még ebben a fájdalomban is a szépséget, hogy azt hittem nem bírom elviselni. Az egész darab felülemelkedik egy betegségen, majd a halálon, és leteszi a névjegyét az élet mellett. Ami minden viszontagsága ellenére is szép és megélésre méltó.

Nemcsak az életről, de a barátságról, az elfogadásról, a hitről, a szeretetről, a tiszteletről és a megértésről is meséltek ezek a nők. Akik látszólag finomak és törékenyek, mint a magnóliák, mégis olyan erősek, mint az acél.

            A színészi alakítást is csak dicsérni tudom. Nagyon természetesen játszottak a színésznők (talán kicsit Annelle volt „túljátszva”), az egész nagyon jelenvalónak, valóságosnak tűnt.

Mezítláb a parkban

Neil Simon Mezítláb a parkban című darabját, amit a békéscsabai Jókai Színház vitt színpadra Tege Antal rendezésében, eredetileg nem terveztük, hogy megnézzük. Azonban egy véletlen eset kapcsán szombat este is a színházban kötöttünk ki. A kicsinek ugyan nem mondható, de a funkcióját teljes körűen betöltő ismertető füzetnek nagyon megörültem. Nemcsak azért, mert ameddig Nórira vártam volt mivel elütnöm az időmet, hanem mert valóban tartalmazott hasznos információkat, és hangulatteremtő képeket a darabról. Egy rövid leírást szereposztással a másik két darab is megérdemelt volna. Ezen az estén nagyjából azt kaptam, amire számítottam. Egy laza, könnyed hangvételű, nem túl komplikált vígjátékot, amivel bár szívesen töltöttem el az időt, sok nyomot mégsem hagyott bennem.

            Neil Simon amerikai dráma- és forgatókönyvíróról elég sok mindent meg lehet találni az interneten. Már első darabjával a Come Blow Your Horn cíművel nagy sikereket ért el, ami a Broadway-en 678 előadást élt meg. A drámaírók Pulitzer-díját 1991-ben nyerte el a Yonkersi árvákért. A Mezítláb a parkban 1963-ban született. 1967-ben Robert Redford és Jane Fonda főszereplésével film is készült belőle, aminek forgatókönyvvét maga Neil Simon írta meg. Magyarul egyetlen vígjátékát lehet olvasni A Napsugár fiúkat, ami a Scolar Kiadó gondozásában jelent meg 2012-ben. Ebből is készült film, 1975-ben Walter Mattheu és George Burns főszereplésével, Herbert Ross rendezésében.

            Azért altattalak el benneteket ezzel a sok lexikális információval, mert magáról a darabról nem sok mindent tudok írni. Egy kis lakásban zajlott a történet, amelyben egy fiatal házaspár Corie (Gubik Petra) és Paul (Czitor Attila) kezdték meg közös életüket. A lakásból idővel otthont teremtettek, de mire a pár élvezni tudta volna ezt, már össze is vesztek. Kortalan élethelyzet jelenik meg benne, ma is aktuális problémák, sok humorba ágyazva. Számomra a leírásokban, az utólagos magyarázatokban azonban sajnos több van, mint magában a darabban. Mondjuk ez egy ilyen műfaj, és én eleve nem vagyok ennek a rajongója. Néha azonban valóban jó lenne egyet mezítláb sétálni a parkban.

Finálé Fesztivál I.

A Finálé Fesztivál újra becsalogatott a színházba, ami nagy szó, mert az utóbbi időben a sok csalódás következtében inkább csak alternatív darabokra ültem be Szegeden. Május utolsó hetében a színházi évad zárásaként, változatos műfajú vendég előadásokba nyerhettünk betekintést.

A Bunkerrajzoló

            Vándorfi László által rendezett, s a veszprémi Pannon Várszínház által előadott A Bunkerrajzoló című darabot nagyon vártam. Az előadás napján olvastam egy interjút róla az interneten, és a helyi lap is beszámolt az eseményről. Ezek az írások csak tovább fokozták a kíváncsiságomat. Megdöbbenésemre azonban valahol ott kell, hogy kezdjem a történetet, hogy létezik egy hazai zenekar, amit Vad Fruttiknak hívnak. Nagyon elcsodálkoztam ezen, hiszen évek óta állandó résztvevője a nagyobb hazai fesztiváloknak, és egy-két számukat a rádió is rendszeresen játssza. Bevallom én hangulatfüggően szoktam hallgatni őket. Számomra a zenéjük ugyan olykor fülbemászó és jól él együtt a dalszövegekkel, de a szövegek mégis jobban foglalkoztatnak. Talán ezért is örülök, hogy tavaly megjelent az Athenaenum Kiadónál Likó Marcell Énekelt és el nem énekelt dalok című kötete. Likó Marcell a Vad Fruttik énekese, frontembere. S hogy kötődik mindez A Bunkerrajzolóhoz? A Bunkerrajzoló színdarab Likó Marcell zenés élettörténet rekonstrukciója, alapja az azonos című könyv, ami Géczi János József Attila-díjas író munkája. A könyvet még olvasom, de a színdarabnak így sem ugrottam neki vakon. Interjúkból valamennyire ismertem már Marcellt és történetét.

            Sajnos a darab nem ért fel az elvárásaimhoz. Eddig csak pozitív kritikákat olvastam róla színházban jártas emberek tollából, és a nézők közül is volt, aki élete legjobb megnézett darabjának titulálta. Nálam egy valamit ért el, felbosszantott, hiszen gyakorlatilag nem kaptam semmit az értetlenkedésen túl azért, hogy becsülettel végigültem. Nóri még másnap is próbált csitítani az Acélmagnóliák előtt, hogy azért nem volt ez annyira rossz. Az alapötlet, hogy Marcell több életidejű alakja egyszerre van jelen a színpadon engem nagyon izgatott. Az eleje, ahogy egymásba alakultak, ahogy egymásba ágyazódtak, rétegződtek ígéretesnek indult. Aztán ez az ígéret nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet, nem adott egy árnyaltabb jelentést hozzá a tartalomhoz.

A történet ott kezdődött, ahol végződött, a meglehetősen sablonosan bemutatott pszichiátrián. Nem éreztem hitelesnek a bemutatott kórházi környezetet, lehet erre a darab amúgy sem törekedett. Jobban örültem volna, ha az egész érzelmileg jobban Marcellre (vagy a Marcellekre, minden Marcellre) lett volna kihegyezve, de egyedül a dalokon keresztül éreztem ebből meg valamit. A kapcsolatok igencsak elnagyoltan jelentek meg a színpadon, ahogy az érzelmi viszonyulások is. A karakterek kidolgozatlanságáról ne is beszéljünk. Jó, mondjuk több mint 30 évet kellett átfogni egy ember életéből (amit még egy mikrokörnyezeti háttérbe is bele kellett helyezni), csak a hangsúlyok valahogy eltolódtak. Az iparvárosi lakótelep ugyan a darabban is magán viselte a kor hozadékát, de a könyvben az egész sokkal érzékletesebb. Így utólag sem igazán értem, hogy miért azok a mondatok lettek kiragadva belőle, amik. Számomra is rendkívül fontos a humor és az önirónia, ami megjelenik ugyan a darabban, de nem úgy, mint egy fűszer, amivel könnyebbé és elviselhetőbbé lehet varázsolni az életet. Sekély és kiszámítható, mintha nem merne többet vállalni magából. Mintha nem bízna a közönségben, hogy vele tudna tartani. Mintha az egész darab félne attól, hogy az az élet, ami akkor ott másoknak természetes volt, nem lesz befogadható, feldolgozható. Pedig sokan tudjuk milyen.

A zenekarról, magáról a zenéről is „csak” annyiban volt szó, hogy jó néhány elhangzott a Vad Fruttik dalai közül. Némely az arcunkba üvöltve. Ez hatásos elem volt, a szövegek brutálisan kifejezőek, segítették a tartalmat kontextusba helyezni. Viszont semmiféle üvöltés sem tudta átnyomni magát azon, hogy az egész mégis hamiskásnak csengett. S nem csak azért, mert az ének nagyon sokszor valóban hamis volt. Engem még az sem vígasztalt ebben az ügyben, hogy sokszor látványos akrobatikus elemek mellett kellett a színészeknek énekelniük. Vagy, hogy amikor sokan voltak a színpadon esetleg nem hallhatták egymást.

Nóri szerint a színdarab nem volt jól felépítve, a kiragadott jelenetek mögül nemcsak a tartalom hiányzott, hanem a karakterek is. Szerinte karikatúraszerűen sablonosak voltak ezek az alakok az alkoholista apától a főhősig. S annak ellenére, hogy fontos eleme lett volna a darabnak a humor, épp a kiszámíthatósága következtében nem tudta ezt rendesen reprezentálni. Nórinak főleg a mászókás díszlet tetszett, és a helyenként valóban kifejező akrobatikus elemek a koreográfiában.

Az egész színdarab darabos volt, nehézkes, döcögős. Mintha nem tudta volna, hogy pontosan mit is akar mondani, közvetíteni, átadni. Nem találtam kapcsolódási pontokat vele sem érzelmileg, sem gondolatilag, amik pedig a könyv vagy a dalok, dalszövegek esetében erőteljesen jelen vannak. Nekem az kevés, hogy hasonló mászókákon nevelkedtem. Mert ez csak a színpadkép, a felszín. 

10. Észt hét II. /2017. március 14 - 26. Grand Café, Szeged/

Végre akadt egy nyugodt hétvégém, így folytatni tudtam korábbi bejegyzésem. Annak ellenére, hogy az észt irodalmi és zenést est már régen elmúlt, Mari Saat, Kristiina Ehin, és Silver Sepp alakja továbbra is intenzíven foglalkoztat. Silver Sepp zenéjét gyakran hallgatom azóta is. Mari Saat két magyarul megjelent önálló kötete közül a Katasztrófa címűnek olvasását pedig a napokban fejeztem be. Kristiina Ehin költőnő verseit is viszonylag sokszor forgatom kezemben, néhány közülük hangulatával erőteljesen hat rám.

Mari Saat

            Az est Mari Saat írónővel történő beszélgetéssel kezdődött, melynek alapját a Magyar Naplónál Jávorszky Béla fordításában 2016-ban megjelent, A lasnamäe-i megváltó című prózája szolgáltatta. Kicsit tartottam tőle, hogy nem ismervén ezt a művet, nem fogom tudni felvenni a beszélgetés fonalát, de szerencsére nem így történt. Mari Saat a kortárs észt irodalom egyik kiemelkedő, és meghatározó alakja. 1947-ben született Tallinnban. Közgazdaságtant tanult, sokáig az Észt Tudományos Akadémia Gazdasági Intézetében kutatott. Az írás mindig is foglalkoztatta, 1983-tól szabadúszó. Főleg kisprózában (novella, kisregény) jeleskedik, A lasnamäe-i megváltó hazájában az év legjobb prózai alkotásának bizonyult. Az író két nő, egy anya és lánya viszontagságain keresztül mutatja be rendkívül érzékletesen az észtországi oroszok helyzetét. A történet azonban sokkal több, mint egy sorsokon keresztül felfűzött, árnyalt társadalmi helyzetkép. Natalja Filippovna és Sofia jellemrajza, a szereplők viszonyrendszere csak tovább mélyíti az amúgy igencsak borús tartalmat. Az írás tömörsége ellenére is nagyon kifejező, és szemléletes. Látásmódja, helyzetértékelése utat nyitott számomra a többi írása felé. Mielőtt azonban rátérnék az Európa Könyvkiadónál 1986-ban megjelent Katasztrófa című könyvére, ki kell emelnem még a beszélgetésből egy fontos momentumot. Ugyanis a kérdező fél mindenképpen rá akarta húzni A lasnamäe-i megváltóra a feminista jelleget. Mari Saat azonban kizárta ennek lehetőségét is azzal, hogy szerinte az emberi lélek nemtelen. Szereplőinek sorsában nem az a döntő, hogy férfi vagy nő az illető, hanem hogy milyen a lelki kiállásuk.

            A Katasztrófa öt prózai művet tartalmaz: Katasztrófa, Ködhegy királya, A pudli titka, Az iskola, Rózsafarügyek. Talán az a közös bennük, hogy szereplőik – legyen akár szó emberekről, vagy állatokról – elvágyódnak adott élethelyzetükből, mindig máshol, másban vagy mással keresnék a boldogságot. Teszik ezt annak ellenére, hogy önmagában nem ítélik meg, nem élik meg annyira elkeserítőnek világukat. Ha lenne is lehetőségük arra, hogy elkerüljék az eseményeket, valahogy mégis belesodródnak. Hangulatuk szorongóvá tett. A Katasztrófa olvasásakor még valamennyire bizakodtam, de mire A pudli titkának végére értem már éreztem, hogy szemernyi reményem sem maradt. Szinte borzongtam, hogy egy-egy fordulatnak mi lesz a következménye. A Rózsafarügyeket elhagyva, az olvasást befejezve, sem éreztem azt, hogy felszabadultam volna.

Kristiina Ehin és Silver Sepp

           

            Kettőjük alakja szétválaszthatatlan, férjről és feleségről lévén szó. Az est közben nekem néha az volt az érzésem, mintha ők egy másik bolygóról érkeztek volna hozzánk, hogy elhozzák számunkra, és megosszák velünk a költészet, a szavak, a zene valamint a hangok erejét. Bevallom arra is gondoltam, ha a tündérek emberi alakot vennének fel, akkor olyanok lennének, mint ők. Azok az energiák amikkel érkeztek, és amikkel jelen voltak, engem teljesen elvarázsoltak.

Az est második felében felváltva hangoztak el versek és dalok. Kristiina Ehin előbb angol nyelven felkonferálta verseit, majd észtül felolvasta őket. Észt nyelven hihetetlenül éltek a szavak, a ritmusok. A magyar fordításaikat - ami szintén Jávorszky Béla munkája - is csak dicsérni tudom, de még mindig hallom az észt nyelv ősi lüktetését.

Kristiina Ehin 1977-ben született Raplában, szülei mindketten költők. Érdekességképpen megemlíteném, hogy ők fordították észtre Nagy László költeményeit. Kristiina Ehinnek eddig tíz könyve jelent meg, verseskötetek és prózai írások. Alkotásai rendkívül népszerűek Észtországban és más országokban is. Hazánkban, Szívemben a dalok, akár a kövek című válogatás kötete tavaly jelent meg a Magyar Napló kiadásában. Verseinek témái főleg a természet, a szerelem, az anyaság, és a hűség köré csoportosulnak. Költészete érzékeny, légies, verseiben ősi erő lakozik. Nagyon kíváncsi vagyok további alkotásaira, így szeretném magyar kiadásban is látni, és olvasni önéletrajzi jegyzeteit, vallomásait, melynek címe Paleontoloogi päevaraamat (Egy paleontológus naplója).

Silver Sepp titokzatos figura, legalábbis ami az internetet illeti. Észtül lehet róla találni információkat, angolul csak elszórtan. Viszont nagyon sok zenei anyaga van fent, és végeredményben ezek a fontosak. Ismertetőjele, hogy szinte mindenben megtalálja a hangokat, a hangszert. Szegedre is elhozta az összeszögelt fadarabját, és a bicikli kerekét, s mire felocsúdtunk volna már azt vettük észre, hogy belőlünk is kihúzta a hangokat. Nem gondoltam volna mikor elindultam otthonról, hogy aznap még énekelni is fogok. Engem nemcsak a zenéje szórakoztatott a szó legnemesebb értelmében, hanem vagánysága, lazasága és történetei is. Mert ha az ember utazik és él megtelik történetekkel, amik kellő szavakba öntve egy másik ember utazásához is társul szegődhetnek. Velem így történt ezen az esten, azóta is élénkek ezek az élmények.

Összességében egy magas irodalmi, zenei, és emberi színvonalat képviselő eseményen vehettem részt, csak azt sajnálom, hogy méltatlanul kevesen voltunk. 

10. Észt hét I. /2017. március 14 - 26. Grand Café, Szeged/

Ritkán akad lehetőség kortárs észt filmeket látni magyar mozikban, ráadásul ingyen. Tavaly fedeztem fel magamnak az észt hetet, akkor sikerült megnéznem egy olyan filmet, aminek a hangulata a mai napig kísért. Idén már vártam a rendezvény sorozatot, ami három városban került megrendezésre, Budapesten, Debrecenben és Szegeden. A filmek mellett nálunk egy irodalmi és zenés est is bekerült a programba, de Budapesten például gasztronómiai meglepetésekben is részesülhettek a rendezvényre látogatók. Sajnos nem tudtam az összes szegedi eseményen részt venni, de így is sok élménnyel gazdagodtam.

Válogatás Ülo Pikkov filmjeiből (Üres tér, Tik-tak, Zebra, The End, A test emlékezete, Dialogos, Az élet íze, A majom éve, Bermuda)

Ülo Pikkov az észt animáció királya, filmjei állandó vendégei a világ rangos animációs fesztiváljainak. Sokoldalú művészként rendez, oktat és ír, egy animáció elméleti könyv szerzője. Szeretem az animációs filmeket, és sokra értékelem a munkát, amivel megszületnek, de ezúttal nem tudtam mire vállalkoztam. Nem elemezném most ki az összes levetített rövidfilmet, amelyből három teljes hosszában megtekinthető az interneten is. Közülük a fekete humorral megáldott, abszurd történetek néhány másodperc után telítettek, őszintén alig vártam, hogy végük legyen. Nekem a művészi vonal jött be, mint a Zebra (2015), de a barátnőm majdnem elaludt rajta. A Zebra közvetlenül filmre rajzolt animáció. Nekem egyedül a címadó állat nem hiányzott az egészből, mert az addigi absztrakt képek általa túl direkt irányba mentek el. Gátat szabtak a szabad asszociációimnak. Abban azonban mindketten egyet értettünk, hogy A test emlékezete (2011) rendkívül nyomasztó volta ellenére kiemelkedő alkotás. A film a szibériai deportálások áldozatainak állít emléket. Összességében nem volt könnyed szórakozás ez az este, de a hangulatok széles spektrumát lefedte.

Pólusok

Polaarpoiss, 2016, észt játékfilm, 97’
Rendező: Anu Aun / Forgatókönyvíró: Anu Aun / Gyártó: Luxfilm

Anu Aun neve a Műszakváltás című rövidfilm kapcsán lehet sokaknak ismerős. A Pólusok az első egész estés játékfilmje, s azt kell, hogy mondjam, elég jól sikerült. Feszes tempó, kidolgozott karakterek, súlyos tartalom. Azonnal ható, sokáig maradó érzelmek, s képek. Hazudnék, ha azt írnám, hogy nekem elég egy Hasselblad kamera, és egy sötétkamra látványa ahhoz, hogy pozitívan álljak egy filmhez. Azonban tény, hogy a fotográfia sokat segített abban, hogy közelebb engedjem a történéseket magamhoz. Ráadásul akadt ott sok olyan fénykép is, ami nekem kimondottan tetszett. A lufikra aggadott kiállítás egy romos épületben pedig átértelmezte egy kicsit számomra az általában merev kiállítási rendszerekről alkotott elképzeléseimet.

            Matthias a Berlini Művészeti Egyetemre készül, fotográfus szeretne lenni. Hannával egy villamoson találkozik, a lány különcsége, szépsége és extravaganciája azonnal megfogja őt. Hanna színésznő szeretne lenni, de bipoláris depressziós, ami azt jelenti, hogy hangulata szélsőségesen ingadozik két állapot között. A betegség két határoló pontja a mánia és a depresszió. Mániásan a világ a lábai előtt hever, akadályok nem léteznek, sokszor szociális normák sem. A fizikai és szellemi szabadság és szabadosság sokak számára lehet vonzó kívülről, amire érdemes rácsatlakozni. Ez az állapot azonban törékeny. Hanna hamar kimerül, és a másik oldalon találja magát, amikor nincs energiája semmihez, mindent borúsan lát, önmagát értéktelennek, az életet pedig eldobandónak tartja. Bezárkózik, érzelmileg és gondolatilag beszűkül.

            Hanna és Matthias kapcsolata követi a lány hangulati váltásait. Egy bulis este azonban mindent megváltoztat, a közöttük levő bizalom álma egy csapásra szertefoszlik. A lány máshol próbál meg vigaszra lelni, büntet, saját magát éppúgy, mint Matthiast. A fiú az ő olvasatában elárulta őt, amire persze nem mentség, ahogy tovább sodródik az eseményekkel.

Matthiast végül a rendőrök viszik el a buliból. Ahhoz, hogy ne csapják ki a suliból, és valóra tudja váltani fotográfusi ambícióit, ellopja, és magára ölti a lány betegségét. Gyógykezelésre utalják egy zárt intézetbe. Az intézetben áldatlan állapotok uralkodnak. Szeretném elhinni, hogy amit megtapasztalok a vásznon, az csak egy film, és nem egy általános valóság. Mocsok, erőszak, és gyógyszerek.

A filmet nem mesélem tovább. Inkább elidőznék még azokon a kérdéseken, amik foglalkoztatnak vele kapcsolatban. Létezhet-e egy ilyen történetben feloldozás? Vagy boldog befejezés? Hogyan hihetünk a gyógyszeres kezelések létjogosultságában? Minden esetben a gyógyszer-e a leghatékonyabb megoldás? Mennyiben lehet önként vállalni egy pszichiátriai betegséget, és kijátszani ezzel egy rendszert? Mennyi esélye van egy pszichiátriai betegségben szenvedő embernek egy teljes életre? S valóban nagyobb szabadsággal él-e egy bipoláris depressziós, aki az érzelmeknek sokkal szélesebb skáláját tapasztalhatja meg, mint egy olyan ember, akinek ezt soha nem kell átélnie?

Egy biztos, kár lett volna ezt a filmet kihagyni. Intelligens megközelítés, aktuális társadalmi kérdésfelvetések jellemzik az egyén szintjén. Két fiatal szemén keresztül látjuk a világot, de az egész sokkal több, mint egy egyszerű fejlődés- vagy felnövekvés történet.

Zavarba ejtő napok

Päevad, mis ajasid segadusse, 2016, észt játékfilm, 105'

rendező: Triin Ruumet / Forgatókönyvíró: Triin Ruumet és Grete Varta / Gyártó: Kinosaurus Film

Triin Ruumet a Zavarba ejtő napokkal elsőfilmes rendezőként elnyerte a zsűri különdíját Karlovy Varyban, hazájában pedig a legjobb észt filmnek választották. Sajnos az én tetszésemet nem nyerte el, rettenetesen unatkoztam rajta. Az eleje jól indult, hangulatteremtő művészi hatású képsorokkal, de nagyjából ennyi volt, ami lekötötte belőle a figyelmemet. Ráadásul ezen képsorok egy része később is visszatért, számomra teljesen indokolatlanul. Az egész film teljesítményét hullámzónak ítéltem. A történet a 90-es évek második felében játszódik Észtországban, vidéken, ahol virágzik az illegális fakitermelés, és jövőkép nélküli, önmagukkal mit kezdeni nem tudó fiatalok tengődnek. A főszereplő Allar is csak céltalanul sodródik a lassan csordogáló eseményekkel. Nagyjából ennyi, habár a fiatal rendező érdemeit, a pontos korrajzát egy személyes történeten keresztül bemutatva nem vitatom. Viszont egy percig sem estem zavarba, még akkor sem, amikor belecsöppentem egy kutya születésnapi partijába.

Az észt irodalmi és zenés estről a következő bejegyzésemben olvashattok majd.

Bin-Jip

Bin-Jip koncert /2017.03.31., Budapest, A38 hajó/

           Lassan el sem fogjátok hinni nekem, hogy ismerek művészeket Harcsa Veronikán és Gyémánt Bálinton túl is. Ezt a koncertet azonban nem hagyhattam ki, hiszem ebben a felállásban utoljára lépett fel így együtt a Bin-Jip (Harcsa Veronika-ének, Gyémánt Bálint-gitár, Andrew J-zenei producer). Andrew J viszi tovább a zenekart, Veronika és Bálint kilépése után. Egyelőre annyit lehet tudni, hogy Kaltenecker Zsolt mellett Lantos Zoltán hegedűművész is tagja lesz az új formációnak. Andrew J már zenélt vele együtt a Harcsa Veronika udvarban, Kapolcson, a Művészetek Völgye ideje alatt. Az akkor egy izgalmas produkció volt, szóval kíváncsian várom, mivel fognak majd előrukkolni az ősz folyamán.

           A Bin-Jip (jelentése: üres házak) eddig számtalan koncert mellett két albummal (Enter, Heavy), és egy koncert kiadvánnyal örvendeztette meg rajongóit. A mostani teltházas koncert az A38 hajón méltón zárt le egy 7 éves időszakot. Nemcsak a hangzás, hanem a profi vizuális hatások is sokszor ámulatba ejtettek. Akit érdekel, az találhat fotókat róla a hajó galériájában.

            A koncert kapcsán volt időm egy kicsit csavarogni Budapesten. Amíg készülnek a 10. Észt hétről a bejegyezéseim, addig megosztok veletek egy általam készített képeslapot a fővárosról.

Rolling, set

Harcsa Veronika - Gyémánt Bálint klipforgatás a budapesti Brody Studiosban /2017.02.26./

Nemrégiben azt álmodtam, hogy meghívtak egy stúdió felvételre, amit intő jelnek vettem, hogy részt vegyek egy forgatáson. A facebookon hirdették meg az eseményt, az első 50 jelentkezőt várták rá. Már több mint 2 órája volt kint a felhívás, amikor észrevettem. Először meg sem akartam próbálni, esélytelennek véltem a helyzetem. Végül egy kis rábeszélés után elküldtem a jelentkezésem, és egy óra múlva jött is a levél, hogy várnak szeretettel. Ekkor kezdtem csak el igazán izgulni.

            Soha nem égetett ugyanis belülről a vágy, hogy szerepeljek. Ugyanakkor nagyszerű dolognak tartottam, hogy részese lehetek egy ilyen jellegű alkotó folyamatnak. Az élet a kamera másik oldaláról vonzott mindig is, így kíváncsi voltam, hogy állom meg a helyem most, ha nem én rendezem a képi világot, hanem engem rendeznek el benne. Persze az is lehet, hogy egy másodpercre sem fogok feltűnni majd a klipben, de különösképpen ez sem zavarna. S annak ellenére, hogy hosszú és fáradtságos volt a nap, úgy érzem, megérte minden perce. Még a sok várakozás is, mert akkor lehetett egy kicsit pihenni.

A felvételre Budapesten, a Nyugati pályaudvartól 12 percnyi sétára került sor, a helyszín a Brody Studios volt. A klip szempontjából ez a ház belső fedett, és mérsékelten meleg udvarát, valamint lépcsőházát jelentette. Elsőként érkeztem a közönség soraiból. Végül nekem úgy tűnt nem is voltunk ötvenen, de nem számoltam meg. A korosztály heterogén volt, a nemek aránya nagyjából kiegyenlített. Lelkesek voltunk, kíváncsiak, fegyelmezettek, és ami talán a legfontosabb egy forgatáson, végtelenül türelmesek. Eleinte nem volt meghatározva milyen ruhába kell mennünk, de egy nappal a felvétel előtt levélben kérték, hogy fekete, fehér, szürke tónus, és lazán elegáns stílus legyen a meghatározó. Ezt a kérést egészen alternatívan, de teljesítettük.

            Három számot vettünk fel egész délután, kettőt a Tell Her album dalai közül, a harmadik egy Beatles feldolgozás volt. A forgatás kettőtől körülbelül nyolc óráig tartott, így még elértem az utolsó vonatot Szeged felé. Fél hét körül még aggódtam, mert külön kérésük volt, hogy mindenki maradjon a felvétel végéig. Eredetileg hét óra tájékán fejeztük volna be, de egy órát csúsztunk, ami még éppen belefért.

Soha nem gondoltam bele igazán, hogyan történhet technikai szempontból egy ilyen klipforgatás. Nem tudtam, hogy először a hangot veszik fel, utána meg a felvétel többi része már playbackre megy. A közeli, szűkebb plánok, és a nagyobb totálok egyaránt. Meg kell, hogy mondjam nem volt könnyű dolgunk, a Give time szerintem kimondottan nem egy álló koncertes történet, a Here I am már kicsit kívülről nézve is mozgalmasabb. Ha mi nem is nagyon táncoltunk, a kamerák igen. Volt néhány kamera rögzített pozícióban, és néhánnyal folyamatosan mozogtak körülöttünk. Egy szabály volt csak, nem szabadott direkt a kamerába nézni. Ezt könnyűnek tűnhet betartani, de egyáltalán nem volt az. Amúgy nem videó kamerákkal, hanem videók felvételére is képes digitális fényképezőgépekkel forgatták le az anyagokat. Minden felvétel kezdetekor Veronika felmutatta a sorszámot, majd tapsolt egyet. Ez a „manuális eszköz” igencsak megkönnyíti több kamerás felvételeknél az utómunkát. Ha jól láttam volt az objektívek között nagy fényerejű fix 35, 50 és 85 mm-es fókusztávolságú, valamint használtak néhány zoom nagy látószögű és tele objektívet is. Párat én is elfogadtam volna közülük. Ahogy figyeltem a legtöbb bosszúságot a fehéregyensúly okozta. A stáb amúgy teljesen profi volt, mindenki tudta a dolgát, s a sok kamera ellenére csak néhányszor voltak egymás útjában.

            A leghosszabb várakozás a helyszín átépítésekor adódott, másfél óránk volt üresen. Az egyedül érkezett rutinos versenyzők közül voltak, akik könyvet olvastak, de a legtöbben a telefonjuk bűvöletében léteztek. Én energiatakarékos üzemmódban nézelődtem. Frissítőként uborkát és répát kínáltak, a répa jobban fogyott. A növényi díszletet az udvaron szinte azonnal lebontották. Nagyra értékeltem a gesztust, hogy minden női résztvevő kapott belőle a rendezőtől egy szál szegfűt. Nekem rózsaszín jutott, még most is szép, három nappal a forgatás után.

            A forgatás alatt érdekes módon már nem izgultam annyira, mint a felvétel előtti napon, amikor még nem tudtam mi vár rám. Sőt kimondottan nyugodt voltam magamhoz képest. Mondjuk az első két szám felvétele alatt, majdnem én voltam a leghátsó ember a közönségből, de valakinek ott is állnia kellett.

Nagyon örülök, hogy némi hezitálás után, de végül éltem ezzel a lehetőséggel, és kipróbáltam magam egy számomra teljesen idegen környezetben. Most már nincs más dolog, mint kivárni a végeredményt. 

Hírös: klubkoncert az Agórában

Harcsa Veronika - Gyémánt Bálint: Tell her /lemezbemutató koncert, Kecskemét, 2017.02.04./

Mielőtt rátérnék a koncertre, szentelnék még két bekezdést Kecskemétre. Nem találtam számomra ideális kávézó helyet a belvárosban, végül a Malom Centerbe tértem be. Az útikönyvemben egy érdekes információra bukkantam a kereskedelmi és szórakoztató központról, mégpedig arra, hogy a helyén működött 1833-1868 között az első kecskeméti játékszín, ahol Petőfi Sándor, és Jókai Mór is megfordult. Itt adták elő első ízben a Bánk bánt Kecskeméten 1847-ben.

A kávé után tovább sétáltam, és a Szentháromság-szobrot, valamint a Katona József Színházat érintve a Magyar Fotográfiai Múzeum elé jutottam. Sajnos leltározás, és gyűjteményrendezési munkák miatt épp zárva volt. Fotográfusként szeretnék majd egyszer mindenképpen visszatérni a múzeumba. Az épületet 1890-ben táncteremnek építették, később megvásárolta az ortodox hitközség, és átalakította zsinagógává. Az 1990-es évek elejétől működik múzeumként, miután teljesen újjáépítették. Gyűjteményük több mint egymillió fényképet tartalmaz a magyar és az egyetemes fotóművészetből, André Kertésztől Moholy-Nagy Lászlón át Robert Mapplethorpe-ig. A fényképeken kívül eredeti negatívokat, fotográfiai eszközöket, nyomtatványokat, hang- és videó anyagokat is gyűjtenek. 

Harcsa Veronika - Gyémánt Bálint duó koncertje este 8 órakor kezdődött a Hírös Agóra előcsarnokában. A pénztár 7 órakor nyitott, és mivel a helyfoglalás érkezési sorrendben történt én oda is mentem a nyitási időre. Nem én érkeztem elsőként, de nagyon jó helyet sikerült találom. Vittem magammal a Malom Centerben frissen beszerzett februári Filmvilág magazint, de a gyertyafényben hamar letettem az olvasásról. Figyeltem az embereket. Sokan kiöltözve érkeztek és pezsgőt, koktélokat vásároltak. Nagy volt a nyüzsgés, s annak ellenére, hogy az interneten kevesen jelentkeztek az eseményre, az amúgy elég nagy előcsarnok hamar megtelt. A koncert időben elkezdődött, és nagyjából az első két szám után teljesen át is tudtam adni magam a zenének. A duó szegedi koncertje kapcsán már sok mindenről írtam az előadókkal, és a Tell her albummal kapcsolatban. Biztos sokatokban felmerül most a kérdés, hogy miért is utaztam el mégis Kecskemétre. Többek között azért, mert nincs két egyforma koncert. Nemcsak a művészek részéről formálódik mindig egy kicsit másképp a zenei anyag, hanem a helyszín, valamint a közönség is mindig visszahat rá. A gyertyafény már eleve megadott egy visszafogott, elmélyülésre, elcsendesülésre alkalmas alaphangulatot. Egy olyan állapotot, amikor az ember másfél óra erejéig együtt lélegezhet a zenével, kizárva minden mást addig az életéből. 

A szünet sem törte meg a varázst, de ami utána következett az minden elképzelésemet felülmúlta. Kiderült ugyanis, hogy a közönség soraiban elrejtőzött egy leánykórus is, ami Veronikának rögtön alkalmat adott arra, hogy a Give time című dalt velük együtt énekelje el. Amikor megszólalt a kórus elámultam, mert nagyon tisztán, szépen énekeltek. Sőt annyira szépen, hogy arra gondoltam a koncert végén, hogy az Aurin Leánykar engem elrontott. Úgy éreztem ugyanis, hogy ettől az estétől kezdve már csak kórus kísérettel fogom tudni elképzelni ezt a dalt. Nekem a kórus maga is egy hatalmas meglepetés volt, mert bizony semmit sem vettem észre a koncert előtt a készülődésükből. Csak annyit gondoltam az egészről, hogy jött a lemezbemutatóra egy leány osztály, egy zeneszerető osztályfőnökkel. Egyet nem értettem csupán, hogy miért ültek le annyira szétszóródva. Hát azért, mert szólamok szerint helyezkedtek el. 

Itt ejtenék is néhány szót az Aurin Leánykarról. Az internet alapján 1998-ban alakult a Kodály Iskola Miraculum Gyermekkórusának 15 év feletti lányaiból. A kórus alapítója és vezetője Durányik László. Fennállásuk alatt számos koncertet adtak Európa szerte, és több rangos nemzetközi kórusversenyen is első díjban részesültek. Az énekkar repertoárjában a reneszánsz zenétől a XX. századi kórusművekig sok minden szerepel.

A fantasztikus koncertet dedikálás követte, hosszabb sor állt, mint Szegeden. Én is beálltam, hogy személyesen is tudjak beszélni Veronikával és Bálinttal néhány mondatot. Az este azonban még mindig nem ért véget, ugyanis a dedikálást moderált beszélgetés váltotta fel. Aztán egyszer csak jött a következő csoda. A leánykar még ott maradt tagjai felálltak, kimentek, és körbeállták Veronikát és Bálintot. Merthogy eredetileg egy meglepetés dallal készülhettek elsősorban a művészeknek, de mi is, akik végig ott maradtunk, ezáltal egy lenyűgöző ajándékban részesülhettünk. Legalább annyi boldogsággal és örömmel töltött el engem is a fellépésük, mint Veronikát és Bálintot. Nemcsak a dal (Give me little water Sylvie) volt nagyszerű az előadásukban, hanem az is, hogy láthattam a meglepetés erejét, és az elragadtatást az arcokon. Igazi adomány volt ez a sorstól, ezt nem lehetne ugyanilyen hatásfokkal megismételni. Ritka és kivételes este volt.

Összességében nagyon jó döntés volt részemről ez a kecskeméti kirándulás, sok új és a kórus által felejthetetlen élménnyel is gazdagodtam. A koncert óta pedig szinte csak kórusműveket hallgatok.