27. Művészetek Völgye – Csütörtök (2017.07.27.)

Taliándörögd, Kapolcs, Harcsa Veronika Quartet, Vad Fruttik

           A csütörtöki nap délelőttjét a taliándörögdi helyszínekkel való ismerkedéssel töltöttük. Mivel Taliándörögdön csak délben kezdtek el jegyeket árusítani (dél után 10 perccel még nem voltak kint ezen a napon az árusok), és a programok már tíz óra körül elkezdődtek, az udvarok jóindulatára támaszkodtunk, hogy mindenhol körülnézhessünk. Szerencsére mindenki tisztában volt ezzel a problémával, és kedvesen fogadtak bennünket. Mivel a fesztivál napi ritmusához képest viszonylag korán indultunk felfedező útra, a Református Udvart és a Tarisznya Evangélikus Udvart leszámítva, nem sok aktivitást tapasztaltunk. Kívánságomra kimentünk a község határában található Szent András templom romjához, amelynek festői szépsége és energiája lenyűgözött. Korábban, a fesztivál ideje alatt, itt is tartottak koncerteket, de én még soha nem jártam a romnál. A szentély és a sekrestye magasba vesző falmaradványai, a végtelenség illúzióját keltik. Még ma is láthatóak ép ívbordák a romban. Az ablakokon áttekintve eggyé válhatunk a természettel. Ez a hely a béke, és a nyugalom egy megmaradt apró szigete. Sokáig elidéztünk ebben a harmóniában.

Taliándörögd, Szent András templom rom

Taliándörögd, Szent András templom rom

            Délelőtt még forró teával kínáltak bennünket a Tarisznya Evangélikus Udvarban. Aztán egyik pillanatról a másikra kisütött a nap, és fülledt meleg lett. Kicsit belenéztünk a Művelődési ház előtt felállított Színész automata működésébe, de engem kifejezetten bosszantott a produkció, így úgy véltem ideje felpattanni a Csigabuszra Kapolcs irányába.

            Kapolcson nagyon gyorsan telt az idő. Mire megnéztünk minden kis zegzugban fellelhető szebbnél-szebb kézműves portékát, útközben be-belesve az udvarokban zajló programokba, ránk is esteledett.

            Kivételesen még időben érkeztünk a Harcsa Veronika Udvarba. Sikerült jó ülőhelyet találnunk magunknak, csak egy kicsit már megint kezdtünk fázni. Bea vett egy párnát, én az esőkabátomra helyezkedtem el. A Harcsa Veronika Quartet koncertjére jöttünk, ahol meglepetés vendégek is felléptek. Ávéd János (szaxofon) és Matthew Mitchell (gitár, ének). A koncertbe bele tudtok hallgatni a blog facebook oldalára (https://www.facebook.com/papirvitorlakblog/) feltett videón keresztül.

Harcsa Veronika Quartet (+Matthew Mitchell, Ávéd János)

            A megzenésített versek, lágy jazz ritmusok után, kicsit meredek volt a választásunk a következő programot tekintve. A Panoráma Színpad felé tartva néhány percre betekintettünk az útba ejtett udvarok programjaiba is, aztán a Vad Fruttik koncertjén találtuk magunkat. Fergeteges buliba csöppentünk, ahogy azt a videóban is láthatjátok. Igaz Likó Marcell jobban ugrált, mint a közönsége, de mindenki énekelte teli tüdőből vele együtt az ismert slágereket. Mit tehettünk volna, helyenként mi is beszálltunk a kórusba. Kiemelném még, hogy a dalok pergő ritmusához kifejezetten illett a látványvilág.

Vad Fruttik

            Éjfél után értünk vissza a szállásunkra, ahol még felidéztük az addig történteket, átnézve a képeket, és a videókat. Péntekre kirándulást is terveztünk. A következő bejegyzésben megtudhatjátok merre jártunk.

27. Művészetek Völgye - Szerda (2017.07.26.)

W.H. - Shakespeare's Sonnets & Songs (Sena, Németh Juci, Harcsa Veronika), Volkova Sisters

      Vasárnap késő este érkeztem vissza a Művészetek Völgyéből. Öt csodálatos, és felejthetetlen napot töltöttem el Kapolcson, Taliándörögdön és Vigántpetenden. Rengeteg élménnyel gazdagodtam, mind a programok, mind az ezeken résztvevő emberek által. Arra gondoltam, hogy most hosszabb-rövidebb videó összeállításokkal, és néhány képpel készítek Nektek beszámolókat. 

      A szerdai nap fele utazással telt, a másik fele meg várakozással és vágyakozással, hogy elálljon végre az eső. Az egyik általam legjobban várt koncertet (W.H. - Shakespeare’s Sonnets & Songs) féltettem, melyben néhány szám erejéig együtt lépett színpadra Sena, Németh Juci és Harcsa Veronika. Szerencsére az idő végül jobbra fordult, a koncertet megtartották a Harcsa Veronika Udvarban, melynek idén is a Kata Borház adott otthont Kapolcson. Különleges koncert volt, hallgassatok Ti is bele. Shakespeare után éles zenei váltást tett az udvar, még a szonetteket dúdolgattam, amikor a Volkova Sisters elkezdte a koncertjét. A nyitó számot leszámítva (World without delight) kemény zene, amint láthatjátok szinte sötétben. Nem vártuk meg a koncert végét, mert hiába ittuk a meleg teákat, rettenetesen fáztunk. Kapolcs főutcáját éjfél körül, a fesztivál ideje alatt, én még ilyen kihaltnak nem is láttam. A videó végén még egy régi Bonanza idézet is elhangzik. Kövessetek a blog facebook oldalán is!

https://www.facebook.com/papirvitorlakblog/

Michael Cunningham: Az órák

Michael Cunningham: Az órák /regény, Ulpius-ház Könykiadó, 2002/

Annyira vágytam már egy új Cunningham regény olvasására, hogy nagyjából egy évvel ezelőtt megvettem angolul a Mire leszáll az éjt (By Nightfall). A magyar fordításról már kezdtem lemondani, s épp A hókirálynő angol beszerzésén gondolkodtam, amikor megláttam a Mire leszáll az éjt egy kirakat közepén.

Michael Cunningham korábbi regényei, így Az órák is, az Ulpius-ház Könyvkiadó gondozásában jelentek meg. A Mire leszáll az éjt már a Jaffa Kiadó jegyzi, de nem szaladok még előre.  Ez az új fordítás meghozta a kedvem, hogy újra elővegyem Az órákat, ami az 1999-es év Pulitzer- és Faulkner-díjas regénye. Magyar nyelvű kiadása 2002-ben történt, a lírai fordítás Tótisz András munkája. Sokan az ugyanebben az évben azonos címmel megjelent film nyomán ismerkedtek meg a könyvvel. A filmet Stephen Daldry rendezte, a főszerepeket Nicole Kidman (Virginia Woolf), Julianna Moore (Laura Brown) és Meryl Streep (Clarissa Vaughan/Mrs. Dalloway) alakította. A filmet is láttam, de a könyv volt igazán szerelem első olvasásra.  Húszas éveim elején jártam akkor, gurítottam le magamban a könyveket, szomjaztam az irodalomra. Az ilyen könyvek „rontották” el az ízlésemet, s ez a depresszív hajlam mára mit sem változott. Mint ahogyan a könyv értéke sem halványult el bennem az évek folyamán. Philip Glass zeneszerzővel is Az órák kapcsán ismerkedtem meg. Szinte látom magam előtt a film jeleneteit, ahogy most hallgatom ezt az utaztató, érzékeny zenét.

Úgy emlékszem Virginia Woolf (1882-1941) vezetett el Az órákhoz, akinek az írásait akkoriban szintén sokat forgattam.  Halálával kezdődik a könyv előszava. Virginia Woolf mentális betegséggel küzdött, s öngyilkossággal menekült el az őrület kínjai elől. Kövekkel a zsebében belesétált egy folyóba.

Virginia Woolf a könyv további fejezeteinek sodrában épp a Mrs. Dalloway című regényét írja (1923) London egyik külvárosában. Egy másik szálra fűzve a XX. század végén, New York Cityben, egy Mrs. Dalloway becenévre hallgató nő partit készül adni. A becenevet nemcsak azért kapta, mert keresztneve azonos Virginia Woolf regényének alakjával, hanem mert költő/író barátja szerint sorsukban is megtalálható a párhuzam. Mrs. Dalloway Virginia Woolf regényében is partit rendez. A harmadik szálon 1949-ben Laura Brown Los Angelesben a Mrs. Dalloway-t olvassa. Aztán az idő folyamata mindent és mindenkit összemos. Bár az élet áramlata erős, mégis van, akit nem sodor el magával. Sokaknak egy élet helyett csak órák adatottak, míg mások a halálra vágyva is újra és újra átlépnek a következő órába.

Laura életének nyugvópontja, a szabadság érzésének megízlelése számára annak a lehetőségnek a felismerése, hogy bármikor dönthet a halál mellett. A halálvágy megérinti, szinte gyermeki boldogságba ringatja. Úgy érezheti ezáltal, hogy ha szeretné, megteremthetné a halált. Az egyetlen biztos dolgot az életben. Laura szállodája jelkép. A sehol sem létezés jelképe. Személytelen, szinte steril közeg, ahol úgy tűnhet, a halálban valóban nincs semmi különleges. Laura tragédiája abban rejlik, hogy végül ő az, akit minden halálvágya ellenére az élet győz le.

Ezeknek a nőknek az élete a maguk korában szinte irigylésre méltónak tűnik. Virginia zseniális író, Clarissa nyíltan felvállalhatja homoszexuális kapcsolatát, Laura pedig második gyermekével várandós. Ők azonban - talán, mint kicsit mindannyian - úgy hiszik, hogy más adatott meg a számukra. Mindig máshol, s másban találnák meg önmagukat. Az idő folyamatában minden csak egy lehetőség, amiben vannak fontos, és meghatározó szakaszok, amiket nevezhetnénk akár döntő pillanatoknak is. Vajon hány ilyen pillanat lehet egy ember életében, amiben teljes valónkban, mindenféle álarc és szerep nélkül jelen tudunk lenni? Az itt és mostban. Mire leütök egy betűt, a mondat és a gondolat is múlttá válik. A betűben még benne van a jövő minden aspektusa, de egy megformált szó már mindent megváltoztat.

Az órákban keressük, kergetjük önmagunkat. Mindenki az szeretne lenni, akivel valójában azonosul, szerepekben, vagy anélkül. Engem arra tanított ez a regény már sok-sok évvel ezelőtt is, hogy megélni, megragadni és főleg szeretni egy pillanatot csak úgy érdemes, ha közben önmagunk tudunk lenni. Talán ez másként nem is lehetséges, mert jön a kudarc, a szégyenérzet és a lelkiismeret furdalás. S marad a felejtés. Amíg azonban él bennünk a vágy egy másik világ, egy másik jövő, az elveszett jövő iránt, addig idegen marad számunkra a pillanat. Mégis néha ez az, amire igazán vágyunk, egy másik világra, mert ilyen az ember. Laura szállodája, Clarissa szerelme Richard iránt, és Virginia Londona, az a másik élet, amit párhuzamosan élnek.

Az órákban sok olyan gondolat megtalálható már, amit Cunningham kibont a Mire leszáll az éjben. A művészet és a műalkotások emberi léptékben betöltött helye, szerepe, már Az órákban is foglalkoztatja a szerzőt. Csakúgy, mint a tehetség értéke és megítélése. Az út a középszerűségből, a hétköznapiból valami nemesebb felé, aminek másik végpontja a halhatatlanság irányába mutat. Megjelenik benne az elmúlt ifjúság iránti nosztalgikus vágy is, amikor még úgy érezzük (hiszünk benne), hogy van választási lehetőségünk, számtalan a jövő által felkínált eshetőség közül.

Virginia Woolf végül a halált választotta, így megőrizte a szellemiségét. Fontosnak tartom kiemelni, hogy halálvágyának minősége betegségéből kifolyóan egyáltalán nem azonos Lauráéval. Az órák méltó tisztelgés az élete és a munkássága fölött.

Finálé Fesztivál II.

A Bunkerrajzoló nem hozta meg a kedvem a másnapi színházi előadáshoz, de úgy voltam vele, hogy megpróbáltam a sértettségem félretenni magamban. Az Acélmagnóliákról nem sokat tudtam, de nem is néztem nagyon a darab után. Gondoltam, legyen inkább meglepetés. A kecskeméti színház előadása során a Cseke Péter által rendezett drámát Prekop Gabriella fordításában játszották.

Acélmagnóliák

Robert Harling amerikai író, producer, rendező. Az Acélmagnóliákat húga halála után írta meg 1985-ben. A drámából készült film forgatókönyvét is ő jegyzi. Az 1989-es Golden Globe- és BAFTA-díjas film főszerepét Sally Field és Julia Roberts alakítja. Sajnos Robert Harlingnak magyar nyelven nem jelentek eddig még meg írásai. Ahogy nagy bánatomra Sarah Kane írónak sem, de ez már egy másik történet.

Az Acélmagnóliákban, melynek történései három évet ívelnek át, hat nő élete és mindent túlélő barátsága tárul fel előttünk egy fodrászszalonban. Ők Shelby (Dodó Enikő), és az édesanyja Emily (Csapó Virág), a fodrászszalon tulajdonosa Truvy (Märcz Fruzsina), a gazdag özvegyasszony Clairee (Danyi Judit), és a szarkasztikus humorú szomszéd, Valery (Sára Bernadette). Hozzájuk csatlakozik újonnan fodrász segédként Annelle (Hajdú Melinda).

A díszlet olyan, hogy az embernek első látásra kedve támad beülni a fodrászszalonba. Én ritkán járok fodrászhoz, és nem is szeretek. Feszélyez, hogy úgy érzem beszélgetnem vagy épp hallgatnom „kell”. Ennek ellenére a 16. sorban végig úgy éreztem magam, mintha az én új frizurám készülne, mintha velem törődnének, mintha az én lelkem is kitárulkozna. Mintha megérkeztem volna valahová, ahol már ismertek és vártak. Mintha engem nevettetnének meg, mintha én búcsúznék, mintha én gyászolnék, és én folytatnám tovább egy olyan tragédia után, mely mellett az élet elsőre folytathatatlannak tűnik. Megszólított a darab, végig jelen voltam benne, azonosulni tudtam az ott megjelenített érzésekkel. A felépítése magában hordozta a dráma sajátosságait, érzelmileg egy szédítő ívet írt le, amellyel együtt utaztunk. Hol teljes szívünkből nevettünk, hol elcsendesedtünk. Aztán olyan csend telepedett a nézőtérre (de lehet, hogy csak rám), amihez foghatót már régen nem tapasztaltam színházban. Az elsuttogott szavak is tisztán érthetővé váltak számomra. Annyira éreztem a fájdalmat, s még ebben a fájdalomban is a szépséget, hogy azt hittem nem bírom elviselni. Az egész darab felülemelkedik egy betegségen, majd a halálon, és leteszi a névjegyét az élet mellett. Ami minden viszontagsága ellenére is szép és megélésre méltó.

Nemcsak az életről, de a barátságról, az elfogadásról, a hitről, a szeretetről, a tiszteletről és a megértésről is meséltek ezek a nők. Akik látszólag finomak és törékenyek, mint a magnóliák, mégis olyan erősek, mint az acél.

            A színészi alakítást is csak dicsérni tudom. Nagyon természetesen játszottak a színésznők (talán kicsit Annelle volt „túljátszva”), az egész nagyon jelenvalónak, valóságosnak tűnt.

Mezítláb a parkban

Neil Simon Mezítláb a parkban című darabját, amit a békéscsabai Jókai Színház vitt színpadra Tege Antal rendezésében, eredetileg nem terveztük, hogy megnézzük. Azonban egy véletlen eset kapcsán szombat este is a színházban kötöttünk ki. A kicsinek ugyan nem mondható, de a funkcióját teljes körűen betöltő ismertető füzetnek nagyon megörültem. Nemcsak azért, mert ameddig Nórira vártam volt mivel elütnöm az időmet, hanem mert valóban tartalmazott hasznos információkat, és hangulatteremtő képeket a darabról. Egy rövid leírást szereposztással a másik két darab is megérdemelt volna. Ezen az estén nagyjából azt kaptam, amire számítottam. Egy laza, könnyed hangvételű, nem túl komplikált vígjátékot, amivel bár szívesen töltöttem el az időt, sok nyomot mégsem hagyott bennem.

            Neil Simon amerikai dráma- és forgatókönyvíróról elég sok mindent meg lehet találni az interneten. Már első darabjával a Come Blow Your Horn cíművel nagy sikereket ért el, ami a Broadway-en 678 előadást élt meg. A drámaírók Pulitzer-díját 1991-ben nyerte el a Yonkersi árvákért. A Mezítláb a parkban 1963-ban született. 1967-ben Robert Redford és Jane Fonda főszereplésével film is készült belőle, aminek forgatókönyvvét maga Neil Simon írta meg. Magyarul egyetlen vígjátékát lehet olvasni A Napsugár fiúkat, ami a Scolar Kiadó gondozásában jelent meg 2012-ben. Ebből is készült film, 1975-ben Walter Mattheu és George Burns főszereplésével, Herbert Ross rendezésében.

            Azért altattalak el benneteket ezzel a sok lexikális információval, mert magáról a darabról nem sok mindent tudok írni. Egy kis lakásban zajlott a történet, amelyben egy fiatal házaspár Corie (Gubik Petra) és Paul (Czitor Attila) kezdték meg közös életüket. A lakásból idővel otthont teremtettek, de mire a pár élvezni tudta volna ezt, már össze is vesztek. Kortalan élethelyzet jelenik meg benne, ma is aktuális problémák, sok humorba ágyazva. Számomra a leírásokban, az utólagos magyarázatokban azonban sajnos több van, mint magában a darabban. Mondjuk ez egy ilyen műfaj, és én eleve nem vagyok ennek a rajongója. Néha azonban valóban jó lenne egyet mezítláb sétálni a parkban.

Finálé Fesztivál I.

A Finálé Fesztivál újra becsalogatott a színházba, ami nagy szó, mert az utóbbi időben a sok csalódás következtében inkább csak alternatív darabokra ültem be Szegeden. Május utolsó hetében a színházi évad zárásaként, változatos műfajú vendég előadásokba nyerhettünk betekintést.

A Bunkerrajzoló

            Vándorfi László által rendezett, s a veszprémi Pannon Várszínház által előadott A Bunkerrajzoló című darabot nagyon vártam. Az előadás napján olvastam egy interjút róla az interneten, és a helyi lap is beszámolt az eseményről. Ezek az írások csak tovább fokozták a kíváncsiságomat. Megdöbbenésemre azonban valahol ott kell, hogy kezdjem a történetet, hogy létezik egy hazai zenekar, amit Vad Fruttiknak hívnak. Nagyon elcsodálkoztam ezen, hiszen évek óta állandó résztvevője a nagyobb hazai fesztiváloknak, és egy-két számukat a rádió is rendszeresen játssza. Bevallom én hangulatfüggően szoktam hallgatni őket. Számomra a zenéjük ugyan olykor fülbemászó és jól él együtt a dalszövegekkel, de a szövegek mégis jobban foglalkoztatnak. Talán ezért is örülök, hogy tavaly megjelent az Athenaenum Kiadónál Likó Marcell Énekelt és el nem énekelt dalok című kötete. Likó Marcell a Vad Fruttik énekese, frontembere. S hogy kötődik mindez A Bunkerrajzolóhoz? A Bunkerrajzoló színdarab Likó Marcell zenés élettörténet rekonstrukciója, alapja az azonos című könyv, ami Géczi János József Attila-díjas író munkája. A könyvet még olvasom, de a színdarabnak így sem ugrottam neki vakon. Interjúkból valamennyire ismertem már Marcellt és történetét.

            Sajnos a darab nem ért fel az elvárásaimhoz. Eddig csak pozitív kritikákat olvastam róla színházban jártas emberek tollából, és a nézők közül is volt, aki élete legjobb megnézett darabjának titulálta. Nálam egy valamit ért el, felbosszantott, hiszen gyakorlatilag nem kaptam semmit az értetlenkedésen túl azért, hogy becsülettel végigültem. Nóri még másnap is próbált csitítani az Acélmagnóliák előtt, hogy azért nem volt ez annyira rossz. Az alapötlet, hogy Marcell több életidejű alakja egyszerre van jelen a színpadon engem nagyon izgatott. Az eleje, ahogy egymásba alakultak, ahogy egymásba ágyazódtak, rétegződtek ígéretesnek indult. Aztán ez az ígéret nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet, nem adott egy árnyaltabb jelentést hozzá a tartalomhoz.

A történet ott kezdődött, ahol végződött, a meglehetősen sablonosan bemutatott pszichiátrián. Nem éreztem hitelesnek a bemutatott kórházi környezetet, lehet erre a darab amúgy sem törekedett. Jobban örültem volna, ha az egész érzelmileg jobban Marcellre (vagy a Marcellekre, minden Marcellre) lett volna kihegyezve, de egyedül a dalokon keresztül éreztem ebből meg valamit. A kapcsolatok igencsak elnagyoltan jelentek meg a színpadon, ahogy az érzelmi viszonyulások is. A karakterek kidolgozatlanságáról ne is beszéljünk. Jó, mondjuk több mint 30 évet kellett átfogni egy ember életéből (amit még egy mikrokörnyezeti háttérbe is bele kellett helyezni), csak a hangsúlyok valahogy eltolódtak. Az iparvárosi lakótelep ugyan a darabban is magán viselte a kor hozadékát, de a könyvben az egész sokkal érzékletesebb. Így utólag sem igazán értem, hogy miért azok a mondatok lettek kiragadva belőle, amik. Számomra is rendkívül fontos a humor és az önirónia, ami megjelenik ugyan a darabban, de nem úgy, mint egy fűszer, amivel könnyebbé és elviselhetőbbé lehet varázsolni az életet. Sekély és kiszámítható, mintha nem merne többet vállalni magából. Mintha nem bízna a közönségben, hogy vele tudna tartani. Mintha az egész darab félne attól, hogy az az élet, ami akkor ott másoknak természetes volt, nem lesz befogadható, feldolgozható. Pedig sokan tudjuk milyen.

A zenekarról, magáról a zenéről is „csak” annyiban volt szó, hogy jó néhány elhangzott a Vad Fruttik dalai közül. Némely az arcunkba üvöltve. Ez hatásos elem volt, a szövegek brutálisan kifejezőek, segítették a tartalmat kontextusba helyezni. Viszont semmiféle üvöltés sem tudta átnyomni magát azon, hogy az egész mégis hamiskásnak csengett. S nem csak azért, mert az ének nagyon sokszor valóban hamis volt. Engem még az sem vígasztalt ebben az ügyben, hogy sokszor látványos akrobatikus elemek mellett kellett a színészeknek énekelniük. Vagy, hogy amikor sokan voltak a színpadon esetleg nem hallhatták egymást.

Nóri szerint a színdarab nem volt jól felépítve, a kiragadott jelenetek mögül nemcsak a tartalom hiányzott, hanem a karakterek is. Szerinte karikatúraszerűen sablonosak voltak ezek az alakok az alkoholista apától a főhősig. S annak ellenére, hogy fontos eleme lett volna a darabnak a humor, épp a kiszámíthatósága következtében nem tudta ezt rendesen reprezentálni. Nórinak főleg a mászókás díszlet tetszett, és a helyenként valóban kifejező akrobatikus elemek a koreográfiában.

Az egész színdarab darabos volt, nehézkes, döcögős. Mintha nem tudta volna, hogy pontosan mit is akar mondani, közvetíteni, átadni. Nem találtam kapcsolódási pontokat vele sem érzelmileg, sem gondolatilag, amik pedig a könyv vagy a dalok, dalszövegek esetében erőteljesen jelen vannak. Nekem az kevés, hogy hasonló mászókákon nevelkedtem. Mert ez csak a színpadkép, a felszín. 

10. Észt hét II. /2017. március 14 - 26. Grand Café, Szeged/

Végre akadt egy nyugodt hétvégém, így folytatni tudtam korábbi bejegyzésem. Annak ellenére, hogy az észt irodalmi és zenést est már régen elmúlt, Mari Saat, Kristiina Ehin, és Silver Sepp alakja továbbra is intenzíven foglalkoztat. Silver Sepp zenéjét gyakran hallgatom azóta is. Mari Saat két magyarul megjelent önálló kötete közül a Katasztrófa címűnek olvasását pedig a napokban fejeztem be. Kristiina Ehin költőnő verseit is viszonylag sokszor forgatom kezemben, néhány közülük hangulatával erőteljesen hat rám.

Mari Saat

            Az est Mari Saat írónővel történő beszélgetéssel kezdődött, melynek alapját a Magyar Naplónál Jávorszky Béla fordításában 2016-ban megjelent, A lasnamäe-i megváltó című prózája szolgáltatta. Kicsit tartottam tőle, hogy nem ismervén ezt a művet, nem fogom tudni felvenni a beszélgetés fonalát, de szerencsére nem így történt. Mari Saat a kortárs észt irodalom egyik kiemelkedő, és meghatározó alakja. 1947-ben született Tallinnban. Közgazdaságtant tanult, sokáig az Észt Tudományos Akadémia Gazdasági Intézetében kutatott. Az írás mindig is foglalkoztatta, 1983-tól szabadúszó. Főleg kisprózában (novella, kisregény) jeleskedik, A lasnamäe-i megváltó hazájában az év legjobb prózai alkotásának bizonyult. Az író két nő, egy anya és lánya viszontagságain keresztül mutatja be rendkívül érzékletesen az észtországi oroszok helyzetét. A történet azonban sokkal több, mint egy sorsokon keresztül felfűzött, árnyalt társadalmi helyzetkép. Natalja Filippovna és Sofia jellemrajza, a szereplők viszonyrendszere csak tovább mélyíti az amúgy igencsak borús tartalmat. Az írás tömörsége ellenére is nagyon kifejező, és szemléletes. Látásmódja, helyzetértékelése utat nyitott számomra a többi írása felé. Mielőtt azonban rátérnék az Európa Könyvkiadónál 1986-ban megjelent Katasztrófa című könyvére, ki kell emelnem még a beszélgetésből egy fontos momentumot. Ugyanis a kérdező fél mindenképpen rá akarta húzni A lasnamäe-i megváltóra a feminista jelleget. Mari Saat azonban kizárta ennek lehetőségét is azzal, hogy szerinte az emberi lélek nemtelen. Szereplőinek sorsában nem az a döntő, hogy férfi vagy nő az illető, hanem hogy milyen a lelki kiállásuk.

            A Katasztrófa öt prózai művet tartalmaz: Katasztrófa, Ködhegy királya, A pudli titka, Az iskola, Rózsafarügyek. Talán az a közös bennük, hogy szereplőik – legyen akár szó emberekről, vagy állatokról – elvágyódnak adott élethelyzetükből, mindig máshol, másban vagy mással keresnék a boldogságot. Teszik ezt annak ellenére, hogy önmagában nem ítélik meg, nem élik meg annyira elkeserítőnek világukat. Ha lenne is lehetőségük arra, hogy elkerüljék az eseményeket, valahogy mégis belesodródnak. Hangulatuk szorongóvá tett. A Katasztrófa olvasásakor még valamennyire bizakodtam, de mire A pudli titkának végére értem már éreztem, hogy szemernyi reményem sem maradt. Szinte borzongtam, hogy egy-egy fordulatnak mi lesz a következménye. A Rózsafarügyeket elhagyva, az olvasást befejezve, sem éreztem azt, hogy felszabadultam volna.

Kristiina Ehin és Silver Sepp

           

            Kettőjük alakja szétválaszthatatlan, férjről és feleségről lévén szó. Az est közben nekem néha az volt az érzésem, mintha ők egy másik bolygóról érkeztek volna hozzánk, hogy elhozzák számunkra, és megosszák velünk a költészet, a szavak, a zene valamint a hangok erejét. Bevallom arra is gondoltam, ha a tündérek emberi alakot vennének fel, akkor olyanok lennének, mint ők. Azok az energiák amikkel érkeztek, és amikkel jelen voltak, engem teljesen elvarázsoltak.

Az est második felében felváltva hangoztak el versek és dalok. Kristiina Ehin előbb angol nyelven felkonferálta verseit, majd észtül felolvasta őket. Észt nyelven hihetetlenül éltek a szavak, a ritmusok. A magyar fordításaikat - ami szintén Jávorszky Béla munkája - is csak dicsérni tudom, de még mindig hallom az észt nyelv ősi lüktetését.

Kristiina Ehin 1977-ben született Raplában, szülei mindketten költők. Érdekességképpen megemlíteném, hogy ők fordították észtre Nagy László költeményeit. Kristiina Ehinnek eddig tíz könyve jelent meg, verseskötetek és prózai írások. Alkotásai rendkívül népszerűek Észtországban és más országokban is. Hazánkban, Szívemben a dalok, akár a kövek című válogatás kötete tavaly jelent meg a Magyar Napló kiadásában. Verseinek témái főleg a természet, a szerelem, az anyaság, és a hűség köré csoportosulnak. Költészete érzékeny, légies, verseiben ősi erő lakozik. Nagyon kíváncsi vagyok további alkotásaira, így szeretném magyar kiadásban is látni, és olvasni önéletrajzi jegyzeteit, vallomásait, melynek címe Paleontoloogi päevaraamat (Egy paleontológus naplója).

Silver Sepp titokzatos figura, legalábbis ami az internetet illeti. Észtül lehet róla találni információkat, angolul csak elszórtan. Viszont nagyon sok zenei anyaga van fent, és végeredményben ezek a fontosak. Ismertetőjele, hogy szinte mindenben megtalálja a hangokat, a hangszert. Szegedre is elhozta az összeszögelt fadarabját, és a bicikli kerekét, s mire felocsúdtunk volna már azt vettük észre, hogy belőlünk is kihúzta a hangokat. Nem gondoltam volna mikor elindultam otthonról, hogy aznap még énekelni is fogok. Engem nemcsak a zenéje szórakoztatott a szó legnemesebb értelmében, hanem vagánysága, lazasága és történetei is. Mert ha az ember utazik és él megtelik történetekkel, amik kellő szavakba öntve egy másik ember utazásához is társul szegődhetnek. Velem így történt ezen az esten, azóta is élénkek ezek az élmények.

Összességében egy magas irodalmi, zenei, és emberi színvonalat képviselő eseményen vehettem részt, csak azt sajnálom, hogy méltatlanul kevesen voltunk. 

10. Észt hét I. /2017. március 14 - 26. Grand Café, Szeged/

Ritkán akad lehetőség kortárs észt filmeket látni magyar mozikban, ráadásul ingyen. Tavaly fedeztem fel magamnak az észt hetet, akkor sikerült megnéznem egy olyan filmet, aminek a hangulata a mai napig kísért. Idén már vártam a rendezvény sorozatot, ami három városban került megrendezésre, Budapesten, Debrecenben és Szegeden. A filmek mellett nálunk egy irodalmi és zenés est is bekerült a programba, de Budapesten például gasztronómiai meglepetésekben is részesülhettek a rendezvényre látogatók. Sajnos nem tudtam az összes szegedi eseményen részt venni, de így is sok élménnyel gazdagodtam.

Válogatás Ülo Pikkov filmjeiből (Üres tér, Tik-tak, Zebra, The End, A test emlékezete, Dialogos, Az élet íze, A majom éve, Bermuda)

Ülo Pikkov az észt animáció királya, filmjei állandó vendégei a világ rangos animációs fesztiváljainak. Sokoldalú művészként rendez, oktat és ír, egy animáció elméleti könyv szerzője. Szeretem az animációs filmeket, és sokra értékelem a munkát, amivel megszületnek, de ezúttal nem tudtam mire vállalkoztam. Nem elemezném most ki az összes levetített rövidfilmet, amelyből három teljes hosszában megtekinthető az interneten is. Közülük a fekete humorral megáldott, abszurd történetek néhány másodperc után telítettek, őszintén alig vártam, hogy végük legyen. Nekem a művészi vonal jött be, mint a Zebra (2015), de a barátnőm majdnem elaludt rajta. A Zebra közvetlenül filmre rajzolt animáció. Nekem egyedül a címadó állat nem hiányzott az egészből, mert az addigi absztrakt képek általa túl direkt irányba mentek el. Gátat szabtak a szabad asszociációimnak. Abban azonban mindketten egyet értettünk, hogy A test emlékezete (2011) rendkívül nyomasztó volta ellenére kiemelkedő alkotás. A film a szibériai deportálások áldozatainak állít emléket. Összességében nem volt könnyed szórakozás ez az este, de a hangulatok széles spektrumát lefedte.

Pólusok

Polaarpoiss, 2016, észt játékfilm, 97’
Rendező: Anu Aun / Forgatókönyvíró: Anu Aun / Gyártó: Luxfilm

Anu Aun neve a Műszakváltás című rövidfilm kapcsán lehet sokaknak ismerős. A Pólusok az első egész estés játékfilmje, s azt kell, hogy mondjam, elég jól sikerült. Feszes tempó, kidolgozott karakterek, súlyos tartalom. Azonnal ható, sokáig maradó érzelmek, s képek. Hazudnék, ha azt írnám, hogy nekem elég egy Hasselblad kamera, és egy sötétkamra látványa ahhoz, hogy pozitívan álljak egy filmhez. Azonban tény, hogy a fotográfia sokat segített abban, hogy közelebb engedjem a történéseket magamhoz. Ráadásul akadt ott sok olyan fénykép is, ami nekem kimondottan tetszett. A lufikra aggadott kiállítás egy romos épületben pedig átértelmezte egy kicsit számomra az általában merev kiállítási rendszerekről alkotott elképzeléseimet.

            Matthias a Berlini Művészeti Egyetemre készül, fotográfus szeretne lenni. Hannával egy villamoson találkozik, a lány különcsége, szépsége és extravaganciája azonnal megfogja őt. Hanna színésznő szeretne lenni, de bipoláris depressziós, ami azt jelenti, hogy hangulata szélsőségesen ingadozik két állapot között. A betegség két határoló pontja a mánia és a depresszió. Mániásan a világ a lábai előtt hever, akadályok nem léteznek, sokszor szociális normák sem. A fizikai és szellemi szabadság és szabadosság sokak számára lehet vonzó kívülről, amire érdemes rácsatlakozni. Ez az állapot azonban törékeny. Hanna hamar kimerül, és a másik oldalon találja magát, amikor nincs energiája semmihez, mindent borúsan lát, önmagát értéktelennek, az életet pedig eldobandónak tartja. Bezárkózik, érzelmileg és gondolatilag beszűkül.

            Hanna és Matthias kapcsolata követi a lány hangulati váltásait. Egy bulis este azonban mindent megváltoztat, a közöttük levő bizalom álma egy csapásra szertefoszlik. A lány máshol próbál meg vigaszra lelni, büntet, saját magát éppúgy, mint Matthiast. A fiú az ő olvasatában elárulta őt, amire persze nem mentség, ahogy tovább sodródik az eseményekkel.

Matthiast végül a rendőrök viszik el a buliból. Ahhoz, hogy ne csapják ki a suliból, és valóra tudja váltani fotográfusi ambícióit, ellopja, és magára ölti a lány betegségét. Gyógykezelésre utalják egy zárt intézetbe. Az intézetben áldatlan állapotok uralkodnak. Szeretném elhinni, hogy amit megtapasztalok a vásznon, az csak egy film, és nem egy általános valóság. Mocsok, erőszak, és gyógyszerek.

A filmet nem mesélem tovább. Inkább elidőznék még azokon a kérdéseken, amik foglalkoztatnak vele kapcsolatban. Létezhet-e egy ilyen történetben feloldozás? Vagy boldog befejezés? Hogyan hihetünk a gyógyszeres kezelések létjogosultságában? Minden esetben a gyógyszer-e a leghatékonyabb megoldás? Mennyiben lehet önként vállalni egy pszichiátriai betegséget, és kijátszani ezzel egy rendszert? Mennyi esélye van egy pszichiátriai betegségben szenvedő embernek egy teljes életre? S valóban nagyobb szabadsággal él-e egy bipoláris depressziós, aki az érzelmeknek sokkal szélesebb skáláját tapasztalhatja meg, mint egy olyan ember, akinek ezt soha nem kell átélnie?

Egy biztos, kár lett volna ezt a filmet kihagyni. Intelligens megközelítés, aktuális társadalmi kérdésfelvetések jellemzik az egyén szintjén. Két fiatal szemén keresztül látjuk a világot, de az egész sokkal több, mint egy egyszerű fejlődés- vagy felnövekvés történet.

Zavarba ejtő napok

Päevad, mis ajasid segadusse, 2016, észt játékfilm, 105'

rendező: Triin Ruumet / Forgatókönyvíró: Triin Ruumet és Grete Varta / Gyártó: Kinosaurus Film

Triin Ruumet a Zavarba ejtő napokkal elsőfilmes rendezőként elnyerte a zsűri különdíját Karlovy Varyban, hazájában pedig a legjobb észt filmnek választották. Sajnos az én tetszésemet nem nyerte el, rettenetesen unatkoztam rajta. Az eleje jól indult, hangulatteremtő művészi hatású képsorokkal, de nagyjából ennyi volt, ami lekötötte belőle a figyelmemet. Ráadásul ezen képsorok egy része később is visszatért, számomra teljesen indokolatlanul. Az egész film teljesítményét hullámzónak ítéltem. A történet a 90-es évek második felében játszódik Észtországban, vidéken, ahol virágzik az illegális fakitermelés, és jövőkép nélküli, önmagukkal mit kezdeni nem tudó fiatalok tengődnek. A főszereplő Allar is csak céltalanul sodródik a lassan csordogáló eseményekkel. Nagyjából ennyi, habár a fiatal rendező érdemeit, a pontos korrajzát egy személyes történeten keresztül bemutatva nem vitatom. Viszont egy percig sem estem zavarba, még akkor sem, amikor belecsöppentem egy kutya születésnapi partijába.

Az észt irodalmi és zenés estről a következő bejegyzésemben olvashattok majd.