Az orgonasípoktól az absztrakt expresszionizmusig /Múzeumok Éjszakája, Szeged, 2018/

            A hidegfront érkezése miatt barátaimmal kicsit nehézkesen indultunk neki az éjszakának, legszívesebben otthon maradtunk volna. A színes program kínálat azonban végül csak becsalogatott minket a városba. Az orgonalátogatás különlegessége annyi erővel töltött fel bennünket, hogy nem hagyhattuk ki onnan kezdve sem a Somogyi Könyvtár, sem a REÖK-palota eseményeit.

            Délután 5 órakor vettük fel az ingyenes regisztrációs jegyeket a Dóm orgonájának esti megtekintéséhez, a legtöbb múzeumi program azonban csak 6 órakor kezdődött. A köztes időt finom süteménnyel és kávéval töltöttük ki a Süti nem süti jóvoltából. Először a Móra Ferenc Múzeum előtt felállított színpad felé vettük az irányt, ahol a Tiszavirág Néptáncegyüttes adott épp műsort. Kis hezitálás után eldöntöttük, hogy bemegyünk a múzeumba, ahol egy érdekes detektív játékba csöppentünk. Szerencsés idősávot választottunk erre a kalandra, még nem voltak bent olyan sokan, így némi ügyeskedéssel minden feladványhoz hozzáfértünk. Egy 1932-es múzeumi rablás egyik elrabolt és elrejtett tárgyát kellett megtalálnunk 14 nyom segítségével. A 12. nyomig jutottunk el, amikor észrevettük, hogy kifutottunk az időből, sietnünk kellett a Dómba. Azóta is gondolkodom a 13. nyomhoz tartozó megoldáson, az épület bejáratának jobb oldalán levő szobor elnevezésén, amiből segítségként ráadásul két betű is meg volt adva. Sokáig az összeolvasott szürke négyzetek sem tűntek értelmesnek, de kiderült, hogy az első 12 nyomot jól fejtettük meg, így az elrejtett tárgy egy volhíniai penge lehetett.

            Az orgonalátogatás nagy izgalommal töltött el, valahogy sehogy sem állt össze eddig a fejemben, hogyan kerül a levegő a sípokba a manuállal, azaz a billentyűk és a pedálok segítségével. Az elektromágneses tekercseknél és az optikai kábelnél azonban most is elvesztettem a fonalat. A látogatás egy prezentációval és filmvetítéssel egybekötött előadással kezdődött, majd a karzaton, közvetlenül a hatalmas sípok előtt ülve meghallgathattuk a hangszert működés közben is. Életre szóló élmény volt. Nem tudtam például azt sem, hogy a Dómban nem csak a karzaton, hanem még a kupolában is vannak orgonasípok. Ez utóbbiak egy nyitható-zárható redőnyszerű szerkezettel ellátott szekrényben vannak. Általánosságban a legkisebb sípok néhány centiméter nagyságúak, a legnagyobbak hossza meghaladja az 5 métert is. A sípok között vannak ajaksípok és nyelvsípok, ezeket szélládák és szeleprendszerek működtetik. Az ajaksíp - mely készülhet fémből és fából is - megszólalása a furulyához hasonló. A nyelvsíp egy nyelvszerű fémlemezről kapta az elnevezését, a levegő áramlása ezt rezegtetve hozza létre a hangot. A legtöbb síp hengeres formájú, de léteznek felfelé szűkülő sípok is. A Dómban összesen körülbelül 8600 síp található, ezek hangolása bonyolult és időigényes folyamat.

            A Dómból a Somogyi Könyvtárba mentünk. A bejáratnál hangulatos mécsesek fogadtak bennünket, és egy könnyűnek tűnő, de nehéz kérdés, hogy ha szeretünk, akkor miért szeretünk olvasni. Az 1-3 szavas válaszunkat felírhattuk a falra, de voltak, akik megfelelő tollal a könyvtár üvegablakain is ott hagyhatták szavaikat. A könyvtár harmadik emeletén a new york-i Kossuth-szobor felavatásáról szóló kiállítás megtekintése után egy QR-kódos játékban is részt vettünk. Nem volt szükség saját felszerelésre, kaptunk egy QR-kód leolvasására alkalmas eszközt is. A kódhoz feleletválasztós irodalmi kérdések társultak, a jó válaszokhoz pedig betűk, amikből a végén összeállt egy orvosi szakkifejezés (autopszia). A helyes megfejtők közül ki fognak sorsolni nyerteseket, akik elkölthetnek egy kétszemélyes vacsorát a könyvtár szomszédságában. A QR-kódok mellett megismerkedhettünk az AR-kódok világával is. A leolvasó eszközt a kódok fölé helyezve, mindegyik alakzat azonnal egy irodalmi dokumentumot jelenített meg.

            A Somogyi Könyvtárban is gyorsan telt az idő, így le is késtük a 10 órakor kezdődő interaktív tárlatvezetést a REÖK-palotában a XVII. Táblaképfestészeti Biennálé alkotásai között. Nagy szerencsénk volt, mert nem tudtuk, hogy ez a program is előzetes regisztrációhoz kötött, így határozott fellépéssel csatlakozni tudtunk a csoporthoz. A tárlatvezetés állomásait Balla Attila Révész, Tavaszi kirajzás, Gáll Ádám Mennyei vakolat, Darázs József Egy favágó álma és Aknay János Emlék című alkotásai képezték. A tárlatvezetők mindegyik képnél közös gondolkodásra invitáltak bennünket a látott, megérzett benyomásaink alapján, kérdésekkel segítve minket kitalálni a kortárs művészet labirintusából. Nagyon élveztem ezt a rendhagyó képzőművészeti kalauzolást, ráadásul még közös alkotásra is invitáltak minket utána, aminek nagy lendülettel neki is álltunk. Mi mást is alkothattam volna az összképnek megfelelőn, mint geometrikus papír vitorlákat.

            Tartalmas esténk volt, megérte minden egyes perce. Több mint egy hónapra elegendő programot zsúfoltunk bele ebbe az egy éjszakába, s ennek megfelelő pozitív élményanyaggal gazdagodva tértünk haza hajnalban. Külön örömömre szolgált, hogy ez a rendezvény ennyi embert tudott idén is megmozgatni.

Filmfesztivál Szegeden

Nagy örömömre van Szegednek is egy filmfesztiválja, a Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál, ami idén második alkalommal került megrendezésre a Belvárosi Moziban. Tavaly sajnos lemaradtam róla, és idén is csak olyan idősávokban értem rá a fesztivál négy napja alatt, hogy a versenyfilmek közül egynek a vetítésére sem tudtam elmenni. Viszont annál több versenyen kívüli, de a szervezők szerint megnézésre méltó kisjátékfilmet, animációs filmet és kísérleti filmet láthattam. Már a fesztivál kezdő napján beszereztem a programfüzetet, és próbáltam a filmekből kiragadott képek, és a rövid (néha csak 1-2 mondatos) tartalmi leírások alapján kitalálni, mire is számíthatok. Azt kell, hogy írjam, a képzeletem eléggé szegényesnek bizonyult. A számomra nagyon jónak vélttől, a brutálisan élvezhetetlenig, mindenféle film előfordult a kínálatban.

A szegedi születésű operatőr, Zsigmond Vilmos (1930-2016), 1978-ban a Harmadik típusú találkozások című Steven Spielberg filmmel nyerte el a legjobb operatőrnek járó Oscar-díjat. Pályafutása alatt több mint hatvan filmet készített szerte a világban. Ezt a fesztivált munkásságának elismeréséül hívták életre. Szellemiségének követése egy közvetlen és szakmailag igényes filmfesztivált hozott létre.

A fesztivál nyitónapján megtekintett versenyen kívüli kisjátékfilmek nem gyakoroltak túl nagy hatást rám. Erre a szekcióra körülbelül 10-12 néző ült be, a bemutatott alkotások vegyes fogadtatásban részesültek. A Balatoni jég című filmben a téli táj felébresztette bennem egy balatoni fotózás emlékét, de ez sem a film erénye volt, hanem inkább a festői környezeté. A szekcióban még a Jota című spanyol alkotásban volt a legtöbb fantázia, de úgy gondolom ki lehetett volna hozni abból is jóval többet.

Az információs programok között kapott helyet egy 2017-es mexikói nagyjátékfilm is, a Los Años Azules (A kék évek, The Blue Years), Sofía Gómez-Córdova rendezésében. Messze kiemelkedett az általam látott filmek mezőnyéből, sőt ki merem jelenteni, hogy az egyik legjobb film volt, amit az idén eddig láttam. Tartalmi ismertető nem volt róla a programfüzetben. A filmből kiragadott kékes árnyalatú képen, ami végül becsalogatott a moziba, egy meglehetősen romos ház belső udvarában egy szürkés macska látható. Úgy látszik ez a kép másokat nem állított maga mellé, mert én voltam az egyedüli nézője ennek a filmnek, ami szerintem egy ilyen jellegű filmfesztiválon igencsak luxus. Utólag kicsit bosszús is vagyok miatta, mert szerintem ez a film messze több figyelmet érdemelt volna. A történet nem nagy ívű, a cselekmény is mindvégig az omladozó házban zajlik, mégis erős érzelmi és hangulati tartalma van a filmnek. Néhány fiatalról szól, akik ebben a házban élnek. Keresik magukat, feszegetik határaikat, valamint próbálnak értelmet adni az életüknek. A ház akár a biztonság szimbóluma is lehetne számukra, a mini-társadalmukat összetartó erő, de mindegyikük tudja, hogy csak egy átmeneti menedék. Ha jól ki tudják használni a benne rejlő lehetőségeket, nagyobb eséllyel válhatnának később a társadalom felelősségteljes polgáraivá. Egyikük sincs könnyű helyzetben. Olyan terheket cipelnek, amik a megbélyegzettségükből táplálkoznak. A maguk módján megküzdenek azért, hogy elfogadják őket és be tudjanak illeszkedni a házon túli világba. Hol van ebben az egyén boldogulásának útja? Lehet-e boldog az egyén a társadalom perifériáján? Érzékeny, szerethető karakterek, én könnyen tudtam velük azonosulni a képi nyelv és forma segítségével. Nemcsak a ház, hanem a szobáikba (az életükbe) ki-be járó macska is szimbolikus jelentésű, talán a szabadság megjelenítésének gondolati és képi eszköze. S hogy sikerül-e átlépnie a fiataloknak a ház küszöbét? S hogy ez mennyire a szabad választásuk eredménye? Ezekre az örök érvényű kérdésekre és problémákra mutat rá nagyon finoman, az érzelmek felől megközelítve ez a balladisztikus hangvételű, egészen különleges alkotás. Kiemelném még a filmben elhangzott zenéket, amik csak tovább árnyalják a gazdag érzelmi szinteket. Összességében ínyenceknek ajánlom. Olyanoknak, akik nem riadnak vissza egy lassabb tempójú elbeszéléstől, akik szeretik a hangulatfestő átvezető képsorokat, és az érzelmi szituációkat.

Lehet, hogy itt kellett volna aznapra abbahagynom a mozizást, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy a versenyen kívüli animációs filmek nem tetszettek. Erre a blokkra közel 30 ember ült be, de az animációs filmek után vetített kísérleti filmek erősen megrostálták a mezőnyt, és nagyjából 10-12 ember tartott ki végig. Az animációs filmek így együtt vetítve tetszettek, mert láttam hány különböző technikai megoldást értenek az alkotók alatta. Szerintem színes volt a felhozatal, még ha a téma megválasztásában néhány nem is volt kimondottan újszerű. Talán Szucher Ágnes Tudod, mitől félek? című alkotása tetszett tematikailag a legjobban, kivitelezésben pedig Szász Lilla Duir című animációja állt hozzám a legközelebb. Utána a kísérleti filmeket nézve bizony eszembe jutott, hogy jövőre én is nevezek valamivel ebben a kategóriában. Erősen próbára tette a türelmemet ez a szekció, mert még egyesével évente néhány hasonló filmet megnézek, de így egymás után nagyon untam őket. S hiába kerestem a kísérletet a filmkockák között és mögött, a szándékot néha megleltem ugyan, de összességében nem kaptam semmit tőlük. Erőltetettek voltak, túlgondoltak, lélektelenek.

A fesztiválról, a nyertes filmekről és alkotókról bővebb információt a Belvárosi Mozi honlapján találhattok. Remélem, később találkozhatunk ezekkel az alkotásokkal szélesebb körben is. Főleg A kék éveknek drukkolok.

Puskás Dániel: A vakok zsoltára /verseskötet, FISZ, 2017/

            Puskás Dániel kötetének bemutatójára egy órával korábban érkeztem a Jazz Kocsmába. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam az előző napi felkészületlenségem okán, ezért mielőtt elindultam, rákerestem a vakok oltárára az interneten. Csodálkoztam, hogy nem találtam semmit ilyen címmel a világhálón, de nem volt időm korrigálni a tévedésemet.

            A csodálkozásból későbbre is jutott bőséggel az este folyamán. Hiába vártunk a kezdéssel az érdeklődőkre, rajtam kívül nem jött senki. Egyre nagyobb kortyokban fogyott a szamóca szörp előttem. Forgattam zavaromban a Két akaratot, vissza-visszatérve olyan sorokhoz, amikbe ebben a szituációban bele tudtam kapaszkodni. Már az is megfordult a fejemben, hogy akkor most mindenki valamiféle hiányérzettel elindul hazafelé, amikor a költő, a moderátor, és a még 3-4 jelenlevő ember leültek az asztalomhoz. Bemutatkoztak, és mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, felolvasással egybekötve megismertettek a verseskötettel, valamint a díjjal (Makói Medáliák), amit a költő épp aznap vett át érte. Eleinte feszengtem, de az oldott hangulat rám is jótékony hatással volt. Kíváncsi voltam a kötetre, ők pedig kíváncsiak voltak rám, mint egy olyan emberre, aki még pénzt is „áldoz” a kortárs irodalomra.

            A vakok zsoltára nem adta meg magát nekem könnyen. A Miért nem láttam, hogy 1917-18 című vers már a kocsmai felolvasás közben elvetette bennem a hangulatot, amivel később a versekhez viszonyultam. A kötet 6 ciklusból áll, a ciklusok különböző hosszúságúak. A kötetet a Jób zsoltárai című vers vezeti fel, a szereplíra további verseinek értelmezéséhez a Bibliát hívtam segítségül. Hogy miért nyúl egy fiatal költő a napjaink költészetében annyira nem divatos ősforráshoz, arra nem kaptam választ. Viszont, hogy miért éppen Jób zsoltáraival nyit a kötet, arra Jób története és Jób könyvének két sora (Jób könyve, 10) megadta számomra a magyarázatot. „Szabadjára engedem panaszomat. Hadd beszéljek keserű lélekkel!” Egy fiatalember szavait hallottam át rajtuk, aki szerelmi csalódások, szakítások után a kötet verseiben őszintén vall felejtésről, hiányról, fájdalomról, szorongásról és hiú reményről.

            A vakságnak számtalan formája van. A szinonima szótár szerint vak az, aki nem lát. Aki világtalan. Aki nem tudja a következményeket felmérni. Aki fényét vesztett. A Biblia Máté evangéliumában így fogalmaz: „A test lámpása a szem. Ezért ha a szemed tiszta, az egész tested világos lesz. Ha pedig a szemed gonosz, az egész tested sötét lesz. Ha tehát a benned lévő világosság sötétség, milyen nagy akkor a sötétség.” A vakok legendáriumában bibliai történetek elevenednek meg, ahol a költő mindig valaki másnak a szerepében éli meg a vakság különböző formáit. A damaszkuszi út című versével már lefekteti a kötet alapját. Itt az ideje a szembenézésnek, a vallomástételnek, és az újrakezdésnek. A szerepek felől nézve a költőnek lehetősége nyílik arra, hogy a fizikai vakságához, belső meglátások, bizonyosságok társuljanak. Ezek azonban cseppet sem kellemesek. Úgy tűnik mintha a valódi látás, a megismerés, a tudás, a felismerés csak kevesek kiváltsága lenne. Mintha ez a látás napjainkban is ugyanolyan későn érkezne meg, egy ütemmel lemaradva a valódi élethelyzettől, mint bármikor máskor a történelem folyamán. Boldogságra csak annak van reménye, aki hisz, de nem hall, és nem lát. Mi mégis inkább látni szeretnénk.

            A Ros hosana ciklus költői képeit számomra Chagall élete és munkássága köti össze. Teszi ezt annak ellenére, hogy Chagall művészetének egyik fő alappillére pont az emlékezet. Chagall élénk színeivel, mesebeli falvaival és alakjaival szemben, ezek a felejtés és a hiábavalóság költői képei. A Csak néhány darab hiányzott ciklus versei olyanok, mint elindulni valahová, de soha nem érkezni meg igazán. Megjelenik bennük a félelem, hogy az órával együtt az idő is megáll, és rögzül az a pillanat benne, ami korábban a szorongást szülte. Az élet történései összekeverednek, mint egy kirakós darabjai. Mikor már majdnem megvilágosodnak bizonyos összefüggések, kiderül, hogy az egésznek nincs semmi értelme. Csakúgy, mint az egyes daraboknak önmagukban. A tévedések pedig megkerülhetetlenek, mint a csapdák. A félreértések meg csak távolságokat teremtenek az emberek közé. Az elfojtásoktól már csak altatókkal alszunk, miközben felejtenénk, hogy múljon el a veszteség fájdalma, amit egy szakítás mart belénk. A Megfogni egy kutyát ciklusban megérezhetjük, hogy a felejtésért magas árat fizetünk. Nemcsak üresek leszünk tőle, hanem mindig érezni fogunk egyfajta hiányt is. Az Admétoszban a költő a görög mitológia segítségével mereng el többek között azon, hogy van-e a mai világban létjogosultsága a halálból visszatérő örök szerelemnek. A ciklusból nekem finom iróniájával a Pügmalión a kedvencem. A bennünk élő kép soha nem lehet azonos egy másik emberrel. Succubus, a démon, aki ráül éjszaka a mellkasunkra, nem hagy kétséget afelől, hogy hiába menekülünk a szembenézés elől.

A szerelem is vak, tartja a mondás. A kötet elég pesszimistán azzal zárul, hogy szeretni felesleges, ha végül néhány sornál több úgysem marad ebből a szeretetből. Remélem az élet később erre rá fog cáfolni, és olvashatunk még szerelmes verseket is majd a költőtől.

A borítót Kopasz Tamás Zuhanás No. 4. című festmény alapján Remsey Dávid tervezte.

Áfra János: Két akarat /verseskötet, Kalligram, 2015/

           Áfra János költő, és Lázár Domokos énekes, dalszerző, gitáros estjére viszonylag későn érkeztem a Jazz Kocsmába, de még sikerült ülőhelyet találnom. A költő Rítus című új kötetének bemutatója kapcsán léptek együtt színpadra.

            Áfra Jánost korábban nem ismertem. Első két verseskötete a Glaukóma és a Két akarat címet viseli. A Glaukóma 2012-ben jelent meg, s számos rangos díjat hozott a költő számára. Lázár Domokosról viszont tudtam, hogy neve a Pegazusok Nem Léteznek, és az Esti Kornél zenekarokhoz is köthető. A Pegazusok Nem Léteznek zenekarra a Társasjáték című számuk miatt figyeltem fel. Ráadásul néhány évvel ezelőtt Kapolcson, Palya Bea egykori udvarában, részt is vettem egy koncertjükön.

            Az estet a kocsmában egy rövid felvezetés után máris a felolvasás követte. A versek közötti teret zene töltötte meg, személyes hangulatuk, reflexióik hol szorosan, hol lazábban illeszkedtek egymásba. A zene terén a saját dalok mellett néhány feldolgozás (Kispál és a borz, Trabant, Pink Floyd) is elhangzott. A felolvasott versekben pedig a rítus fogalma sokféle megközelítésben jelent meg. Hozzám a személyesebb hangvételű költészet azonban jóval közelebb áll, ezért az est végén úgy döntöttem, hogy a szerző Két akarat című kötetét viszem haza magammal. Jól választottam. A Két akarat első olvasásra elnyerte tetszésem. A Jazz Kocsmában olvastam ki másnap, még Puskás Dániel kötetének bemutatójára várva.

            A következő néhány bekezdés puszta értelmezés, és nem biztos, hogy megközelíti a valóságot. Ez inkább az én valóságom, és nem a költeményeké. Ráadásul felmerül bennem mindig a kétely „verselemzés” során, mely abból adódik, hogy nem feltétlenül azonos a szerző a versek alanyával. Most azonban az történt, hogy mindent elhittem a verseknek. Talán mert a felolvasó est után olyan képet kaptam róluk és a költőről, hogy el is akartam hinni. A képzőművészeti alkotások által ihletett versek is kellő mértékben kapcsolódnak a kötet tematikájához. A Két akarat hat ciklusból áll, egyfajta időbeli, gondolati rendszerre fűzve. A Gyermek és póráz egyszerre távolságtartó visszanézés, és egyben bizonyos mértékben visszatérés is a gyermekkorba. Ahol a felnőttek korlátozó akaratával szemben próbál a gyermeki vágy utat törni magának. Ahol a család megfelelés, és az ártatlanság csak addig létezik, amíg nem nevezzük nevén. Ahol az élet mellett már erőteljesen jelen van a halál, és sajnos nem csak gondolati szinten. Jelen van a pólusok körforgása is, amiben eljuthatunk a saját születésünktől egy új élet megszületéséig. A szokatlan ritmusok és sortörések többféle értelmezési lehetőséget is nyújtanak az egyes versekhez. Általában nem szeretem a szabad versformát, ami számomra inkább tört próza. A tömörített képek ellenére sem nyújt ez a szabadság akkora élvezetet nekem olvasás közben, mint a ritmusokba kötött versek esetén. Ebben a kötetben a versek azonban lüktettek, így elmélyedtem bennük, s együtt lélegeztem a képekkel.

            A keresés ritmusában a családot elhagyó gyermekből hazatérő felnőtt válik. Megjelennek benne az első szerelmek, és az első szakítások, csalódások. Itt a szerelmesek eltérő akaratai feszülnek egymásnak, elgondolkoztatva a megismerés határain. Továbbra is jelen van benne az élet és halál véglegességén túl a folyamatos egymásba alakulás. Láthatjuk az erdőt az élet, és mint „kőerdő” a halál szimbólumaként. A Kétfajta szeretet főleg a szerelem lehetetlenségét ragadja meg. Itt már egy a döntéseiért, választásaiért, kapcsolataiért felelősséget vállaló férfi bizonyosságai és egyben bizonytalanságai jelennek meg. Az üresség ígérete a múltbeli akaratok jelenben való megjelenésének, esetleg jövőbe való kivetüléseinek idézetei. Témaválasztásában olykor előremutat az Aki végez versei felé. A társ szükségként, kényszerként, de megváltóként is felfedezhető benne.

            A Ha most kezdenénk ciklus falakat állít a szerelmesek közé. A szerelem is, mint bérgyilkos ront benne ránk, s rá kell ébrednünk, hogy a szeretetet mindenki másként éli és adja át. Az Aki végez egyfajta összegzés gyanánt a gyerekkori egység megélésétől átvezet az egykori én alakjaink önmagunkban való megtalálásának lehetetlenségéig. Csak a hiány marad bennünk utánuk. Ez is egyfajta halál, miközben az én mindig csak egy múlt és jövő közé szorult pillanat. Egy olyan pillanat, ami ennek ellenére mindig jön valahonnan és törekszik valami felé.

Az est után, a magyar költészet napja alkalmából én is elhelyeztem két rövid verset, és egy versrészletet a munkahelyemen. Áfra János sorait választottam hozzá a Két akaratból. Számomra ez fontos küldetés volt. Becsempésztem a kortárs költészetet a természettudományok házába. Remélem sikerült felkeltenem iránta az érdeklődést.

Asperger /koncert, Jazz Kocsma, Szeged/

            Van Szegeden egy hangulatos kis kocsma, ahol a szörpök mellett izgalmas zenei és irodalmi estekkel is olthatjuk szomjunkat. Eddig is sokszor megfordultam ott, de ezen a héten három egymást követő napon is lementem, mert nem tudtam ellenállni a kínált programoknak.

A hétfői olasz zenekarban a női nagybőgős vonzott, aki a lelke, és a motorja az egész formációnak. Úgy éreztem a kíváncsiságom sokkal erősebb, mint az interneten egyszer meghallgatott zenéik kezdeti idegensége. Ráadásul nem elhanyagolható szempontként még azzal is tudtam győzködni magam, hogy nem minden nap juthatok hozzá egy ilyen változatos zenei műfajokat egybeolvasztó olasz bandához. Ezen felül az is megfordult a fejemben, hogy ez a koncert valamilyen kárpótlást is nyújthat egy, a hangerő miatt korábban kihagyott orosz női folk-rock-punk zenekarért.

 

Catarina Palazzi Sudoku Killer Asperger

A Catarina Palazzi Quartetből alakult Sudoku Killer 2007-ben jött létre Rómában. A zenekar tagjai: Catarina Palazzi (nagybőgő), Giacomo Ancillotto (gitár), Maurizio Chiavaro (dob) és Sergio Pomante (szaxofon). Most májusban megjelenő harmadik lemezük kapcsán indultak európai turnéra, melyben még a szegedi állomás mellett Pécs szerepelt magyar helyszínként. Az Asperger címet viselő lemez címében igazából előremutat a következő albumuk felé, aminek kompozíciói szervesen kapcsolódni fognak pszichiátriai kórképekhez. Mindenesetre ezt nem tudtam egészen addig, amíg a koncertről hazaérve ki nem bontottam az albumot, és el nem olvastam mellé a kísérő sorokat. A rossz/gonosz személyiségjegyekkel felruházott Disney figurák helyett, így az Asperger szóba kapaszkodva a koncertbe sokszor képzeltem szélsőséges érzelmeket és hangulatokat, amint halk dallamok és szólamfutamok ütköztek hangos, számomra kiszámíthatatlan zenei hangzatokkal, amik legtöbbször a szaxofonhoz, ritkábban a dobhoz voltak köthetőek. Nem is gondoltam, hogy ennyiféle hang rejlik egy szaxofonban, ha nem „rendeltetésszerűen” szólaltatják meg. Mondjuk, ha szívják, és nem fújják. A sokszor ismétlődő és gyorsuló monoton hangok nekem a hétköznapok folyását juttatták eszembe, amikor nincs idő megállni. Vagy ha meg is állunk, elsodornak. A körülmények, az emberek, vagy a saját magunk által alkotott akadályok, korlátok. Ezekkel a képzelt társításokkal lehet nem is jártam annyira távol annak megélésétől, hogy a zenei üzenet egy része szerint nem mindig a jó győzedelmeskedik a gonosz felett. Az üzenet további részei azonban azt is magukban hordozzák, hogy ha lehetőségünk van megismerni ezt a sokféleképpen definiálható gonoszt, akkor megváltoztathatjuk viszonyulásunkat hozzá, és ezáltal talán már nem fog minket halálra rémíteni. A lemez a leírás szerint 5 kompozíciót tartalmaz. 5 Disney mese szereplőin keresztül filozofál zenei eszközökkel a jóról és a rosszról, és mindarról, amit ezek a fogalmak jelenthetnek az egyes embereknek a személyiségfejlődés tükrében.

Kedden Áfra János költő, és Lázár Domokos énekes, dalszerző estjén vettem részt. Szerdán pedig Puskás Dániel költő kötetbemutatóján jártam, ahol én képviseltem egy személyben az érdeklődő közönséget. Ennek ellenére a kötetbemutató nem szokványos módon, de lezajlott, amiért utólag is nagyon hálás vagyok. Az irodalmi estekről és a kötetekről majd a későbbiekben olvashattok.

Bartók és a bálnák

          A Modern Art Orchestra március 25-én, Bartók Béla születésnapján mutatta be a zeneszerző Tizenöt magyar parasztdal c. művét a BMC-ben (Budapest Music Center). A lemezbemutató koncert anyagának egy részét hallottam tavaly nyáron Kapolcson, a Harcsa Veronika Udvarban, a Művészetek Völgye Fesztivál ideje alatt. Már akkor nagyon tetszett ez a kortárs feldolgozás, ami maximálisan tiszteletben tartja az eredeti művet, ugyanakkor az átkötésekben minden modern eszközt szabadon felhasznál. A tavalyi bálna asszociációm a hangok egy részére annyira megmaradt bennem, hogy úgy gondoltam ezt az érzést újra át kell élnem. A koncert vasárnap estére esett, nagyjából két héttel előtte vettem meg rá a jegyem.

            Szerda este még úgy tűnt, hogy az élet annyi akadályt gördít a részvételem elé, hogy el kell ezt az esti eseményt engednem. Eléggé csalódott voltam miatta, hisz hiába próbáltam minden lehetőséget számba venni, egyre távolabb kerültem a koncerttől. Aztán jött a hír, hogy a nagy érdeklődésre való tekintettel beiktattak még egy koncert időpontot vasárnap délutánra. Azonnal írtam egy e-mailt a szervezőknek, akik perceken belül válaszoltak is rá, kedvesen és rugalmasan kezelve a problémám. Bárcsak mindenhol így működnének ezek a dolgok. Vasárnap reggel vonatra szálltam, és délután már boldogan helyet is foglaltam a koncertteremben. Az ötödik sor szélére ültem le, és vártam hová fogok utazni a hangokkal. Ez alkalommal sem csalódtam. Kiváló zenészek, művészek összefogása tette kivételessé ezt a majdnem elszalasztott koncertet.

            Mielőtt a koncertre és a lemezre rátérnék, teszek még egy kis kitérőt. Nem bízva annyira a vonatközlekedésben, hamarabb indultam el Szegedről. A köztes időt a Magyar Nemzeti Múzeumban töltöttem, ami pár perc sétányira van csak a BMC-től. Habár csak a kompakt fényképezőgépem volt nálam, vettem fotós jegyet. Másfél óra alatt rohantam végig Magyarország történetén, az államalapítástól az 1990-es évekig. Sajnos ebbe a régészeti kiállítás (Kelet és Nyugat határán), valamint a Lapidárium már nem fért bele. Eredetileg nem így terveztem, mivel azonban elvétettem a bejáratot a régészeti kiállításra, végül felmentem az emeletre. Hirtelen nem láttam át a múzeum elrendezését, hiába nyomta a kezembe a biztonsági őr róla a tájékoztató füzetet, amikor észrevette tanácstalanságom. Valahogy nem volt nekem mégsem egyértelmű.

Magyarország története I. (Magyar Nemzeti Múzeum)

         A múzeumban nem voltak sokan, nyugodtan tudtam nézelődni. Szerintem, ahogy az ilyen nagyobb múzeumokban általában lenni szokott, elsőre befogadhatatlan információhalmaz zúdul a látogatókra. A leírások zöme elég kis betűs volt, ráadásul sokszor a számozást sem találtam meg rögtön a tárgyak mellett, ezért hamar felhagytam az olvasással. Inkább csak azokra a tárgyakra fókuszáltam, amik valamiért azonnal felkeltették az érdeklődésemet. A kisebb érméket nagyító alatt is megnéztem volna, hiszen aprólékosan kidolgozott remekművek egytől-egyig. Úgy vettem észre, hogy leginkább a részletek voltak azok az egyes tárgyakban aznap, amik megfogtak. Elgondolkoztam, hogy vajon micsoda történetek lehetnek egy-egy ilyen tárgy mögött, attól a pillanattól kezdve, hogy valakinek a kezei alatt elkészültek. Sőt sok esetben már a megrendeléskor indult el a tárgy a maga történelme felé. Ahány vitrin, annyi különböző tárgy, annyi személyes, avagy személytelen történet. Szívesen olvasnék némelyikről bővebben is, mert amennyire beszédesek ezek a tárgyak, épp annyira rejtélyesek is.

Magyarország története II. (Magyar Nemzeti Múzeum)

         A múzeumból egyenesen a BMC-be mentem, ahol ismét ajtót tévesztettem. Egy szimpatikus, mosolygós fiatalember udvariasan előre engedett, mint kiderült a művész bejáraton. A koncert teltházas volt, mint ahogyan az esti is. Olyan neves zenészek egészítették ki a Modern Art Orchestra népes táborát, mint David Liebman (szaxofon), Dresch Mihály (fuhun), Lukács Miklós (cimbalom), és Gőz László (trombita). A végén még énekhang is csatlakozott a zömmel fúvós hangszeres zenei világhoz, Harcsa Veronika révén. A koncerten a Tizenöt magyar parasztdal big-bandre hangszerelve hangzott el. A Bartók mű eredetileg zongorára íródott 1914 és 1918 között, s olyan dallamokra épül, amiket Bartók az 1910-es évek során gyűjtött. Az áthangszerelés Bacsó Kristófnak, Ávéd Jánosnak, Subicz Gábornak és a Modern Art Orchestra művészeti vezetőjének, Fekete-Kovács Kornélnak a munkája.

Habár bálnákkal most nem találkoztam a koncerten, azért elképedtem, hogy ezek az életről, halálról, szerelemről, elmúlásról szóló, big-bandes megközelítésben előadott parasztdalok micsoda asszociációkat ébresztettek bennem. Azt kell mondjam, hogy egy percig sem unatkoztam. A koncertet ráadásul közös éneklés zárta. A Megkötöm lovamat kezdetű népdal eléneklésére invitált a zenekar minket. Felemelő élmény volt hang lenni a hangóceánban, még akkor is, ha számomra kissé mélyen kezdtük el, s néha csak dörmögni tudtam. Nagyon sajnáltam volna, ha lemaradok ezekről az élményekről. Az is elképzelhető, hogy ebben a felállásban ez a két koncert volt csak hallható, hiszen ezeket a nagyszerű zenészeket, akiknek egy évre előre tele van a koncert naptárjuk, nehéz leültetni közösen egy színpadra. Ugyan a koncertet a BMC élőben is közvetítette, de általánosságban úgy vélem a helyszíni élőzene mégiscsak varázslatosabb.

Modern Art Orchestra plays Béla Bartók (a lemezen szereplő fotók Csendes Krisztina munkái)

            A koncertet dedikálás követte. Lehetett beszélgetni a művészekkel, akik elég nyitottak voltak rá. A koncert előtti napon megjelent lemezt barátságos áron meg lehetett vásárolni, így beszereztem én is egyet, és beálltam a sorba. Késő éjjel érkeztem vissza Szegedre. Nagyjából úgy éreztem magam, mintha egy hétig lettem volna távol. Az biztos, hogy ha a bálnák nem is, de a koncert egyéb aspektusai még sokáig fognak foglalkoztatni.

Balaton Method /kétlemezes DVD, 2018/

Egyik nap a múlt héten nagy meglepetés ért. Piros masnival átkötve Szimler Bálint és Rév Marcell filmjét, a kétlemezes Balaton Methodot kaptam ajándékba. Az egy az egyben közösségi finanszírozású zenei film ugyan 2015-ös, de még nem láttam. Néhány alkalommal levetítették a Belvárosi Moziban, de sajnos akkor nem tudtam elmenni megnézni. A DVD-t idén februárban adták ki, s csak néhány helyen lehet kapni az országban. Amikor előbújt a csomagolásból szinte ujjongtam.

A tok maga is egy kisebb remekmű, jó kézbe venni, elidőzni rajta. Azonnal próbáltam beazonosítani az elülső külső borítón levő énekeseket, zenészeket. Harcsa Veronikát találtam meg először, mondjuk csalás, mert tudtam neki ott kell lennie, hisz a Bin-Jip zenekar Heavy c. száma megtalálható a filmben. Annak idején a közösségi oldalán posztolt róla a zenekar, és Veronika is. A többiek közül sokan okoztak fejtörést, mert hiába a minőségi zene, minden hazai együttest én sem ismerhetek, követhetek. A lemezek felületén található balatoni hangulatokat megidéző rajzok valamiért Varró Dániel Túl a Maszat-hegyen c. mesejátékát juttatták eszembe. Ahhoz is jó emlékeim kötődnek.

A filmben közel húsz magyar zenekar (Elefánt, Fran Palermo, Hó Márton és a Jégkorszak, Akkezdet Phiai & Amoeba, Jónás Vera Experiment, Grand Mexican Warlock, Kamikaze Scotsmen, Bin-Jip, Dirty Flow Club, Subscribe, Quimby, Middlemist Red, Punnany Massif, Mindenkinek megvan a maga története (Egyed Péter), Napra, W.H., Soerii & Poolek, Bajdázó), valamint több száz további zenei partner összefogása révén tehetünk egy közel másfél órás audiovizuális utazást a Balaton körül. Minden zenekar egy számot ad elő, különböző ismert, és kevésbé ismert balatoni helyszíneken. Sok dalt külön erre az alkalomra írtak, vagy hangszereltek át. Első megtekintés után beleszerettem a filmbe, s úgy gondoltam írnom kell róla, mert a környezetemben is méltatlanul kevesen ismerik. Egy-egy klip önmagában is minden fórumon megállná a helyét, de így a Balaton festői környezetével, és életképeivel összefűzve a film méltó példája annak, hogy kreatív emberek összefogásával milyen magas színvonalú dolgokat lehet létrehozni. Nemcsak az egyedi ötletek zseniálisak benne. A sokszor meghökkentő, nem szokványos, de mindenképpen hangulatkeltő képi világ mellett még a hangmérnöki munkát is kiemelném. A spontán alakult, és a filmbe belevágott kisebb epizód jelenetek is kiválóan élnek együtt a film egészével. Egyszerre látunk eredményt, és egy alkotói folyamatot, ami ehhez a kimagasló eredményhez vezet.

Hosszú lenne a bejegyzés, ha az összes zenekar klipjét szubjektíven kielemezném, ezért inkább csak szemezgetek közülük. A már említett Bin-Jip anyag például egy kompon lett felvéve a Balaton közepén. A kompot befordították a lemenő nap előterének. A zenekart a Talamba Ütőegyüttes kíséri, a komppal átkelő különböző régebbi típusú autókon (pl. Wartburg, Polski Fiat) dobolva, ki-ki a maga egyéniségének, avagy kedvének és a koncepciónak megfelelően. A Bin-Jip zenekar klipjét Hajnal István és Deák Tamás Reszket a Hold a tó vízén c. szerzeménye vezeti át a Kamikaze Scotsmen Das Land c. száma után. Ezeket számomra elsősorban a Művészetek Völgye Fesztivál köti össze. A Das Land c. számot ugyanis egy Kapolcshoz közeli erdőben vették fel, a Reszket a Hold a tó vízén dallama pedig egy a fesztiválról látásból ismert férfi előadásában hangzik el. Ugyanakkor Harcsa Veronika néhány éve a jazz udvar házigazdája a Művészetek Völgyében, ahol két éve a Bin-Jip zenekar koncertjén az első sorban gyűjtöttem az élményeket.

Aki követte a blogom beszámolóját a tavalyi Művészetek Völgye Fesztiválról, az most biztosan nem lepődik meg azon, ha a W.H. zenekart hozom fel másodjára. Shakespeare egyik szonettjét (Where art thou, Muse ) akkor Sena, Németh Jucival és Harcsa Veronikával együtt adta elő, a filmben a Bajza Utcai Általános Iskola gyerekei kísérik. A gyerekek előbb elszavalják egy katonai sátorban magyarul a szonettet, majd elhangzik maga a dal eredeti nyelven. A fényváltások technikai értelemben kimondottan bonyolultak ebben a klipben. A kinti, kerti jelenetek látványa ismét a Művészetek Völgyét juttatta eszembe, amikor a Golan koncertjén egy fán keresztül szűrve hozzám érkező fényhatások teljesen elvarázsoltak a hangfürdőzés közben. A werk filmben a gyerekek arról beszélgettek, hogy milyen izgalmas lenne, ha hirtelen megjelennének a forgatási helyszín házigazdái, akik mit sem tudtak az egész felvételről. A valóságban persze az egyik stáb tag nyaralójában voltak, de ez a gyermeki fantázia nekem hozzáadott még egy jelentés réteget a klip sejtelmes világához.

Sokat tudnék még írni az egyes klipekről, főleg, hogy megnéztem az extrákat is. Az első DVD tartalmazza az alkotói és hangmérnöki audiokommentárokat, a második a werk felvételeket, és a vágatlan videókat. Mindegyik klip számos meglepetést tartalmazó külön kis világ, amik együttese egy jól működő mini univerzumot hoz létre. Néhányatokban talán felmerülhet a kérdés, hogy ennyi különböző zenei anyag, és megközelítési mód hogyan állhat össze egy egységes egésszé. A válasz a Balatonnak, és magának a zenének a természetében rejlik. Szinte mindenkinek jelentenek valamit.