28. Művészetek Völgye - Szerda (2018.07.25.)

Interaktív énekes workshop Lackfi Jánossal és Harcsa Veronikával, Philippe de Chalendar, Borbély-Dresch Quartet, Palya Bea, Minka

            Szerda reggel összecsomagoltam, kifizettem a szállást, és átgurítottam a bőröndöm Monostorapáti egyik végéből a másikba. A főút forgalmas, járda a fél faluban nincs, árnyékot adó fák sem nagyon nőttek az út mentén. Mire megtettem a közel 10 perces távot, teljesen leizzadtam. Izgultam milyen helyre csöppenek, kik lesznek a házigazdáim, milyen lesz a szobám, lesznek-e ott még mások is. Aggodalmam ebben az esetben is teljesen alaptalannak bizonyult, kedves, vendégszerető emberek fogadtak. Háromágyas szobám elfoglalása után, elpilledve ledőltem. Olvastam Baricco Tengeróceánját, majd böngésztem tovább a műsorfüzetet.

            Dél körül ültem fel a Csigabuszra, így kényelmesen elértem az interaktív énekes workshopot a Harcsa Veronika Udvarban. A workshop vendége ezúttal Lackfi János költő volt. Elég messze ültem le a színpadtól az árnyékot nyújtó fák alá. Nagyon melegem volt. A flashmob-ot vártam, a tavalyi zümmögő kórus emléke mély érzéseket keltett életre bennem. Sokan voltak kíváncsiak erre a workshopra, talán ekkor voltak a legtöbben azon alkalmak során, melyeken én is jelen voltam. Nekem a szövegek idén sem tetszettek annyira, de ezt a közös éneklés élményéért ismét félre tudtam tenni magamban. Mint csigaház a csigát, Kapolcs visszavár - hangzott John Lennon Imagine című számának kapolcsi feldolgozása a flashmob alatt a kőhídnál. Huo-huo-huo-u.

Flashmob Harcsa Veronikával és Lackfi Jánossal

            Ideje volt ebéd után néznem. Találtam egy helyet, ahol tárkonyos sertésragu levest is árultak, citrommal. Ugyan sokat kellett várnom, de megérte, ízletes és laktató volt az étel. Utána jól esett sétára indulni, belesni az udvarokba, s megnézni a kiállításokat.

            Később behúzódtam hűsölni a templomba, ahol Philippe de Chalendar csellóművész egy Bach szvittet adott elő. A darab közben kivetített képek is segítették a mű felépítésének értelmezését. Számomra túl komoly volt Bach, mégsem vágytam máshol lenni. Lehunyt szemmel élveztem a cselló öblös hangjait.

            Aztán Dörögdnek indultam. A Csigabusz zsúfolásig megtelt. Voltak, akik egymás ölében ültek, mert másként már nem lett volna hely. A dombra alig bírt felkapaszkodni velünk a járat, aztán meglehetősen égett szag lett a belső térben. Mikor végre megérkeztünk, tapsoltunk, ahogyan a repülőgépeken szokás. A Borbély-Dresch Quartet koncertjére igyekeztem a Fonó Udvarba, ahol találkoztam egy barátnőmmel, akit már rég nem láttam. Bemutatott egy ismerősének, aki nagyon érdekes dolgokat mesélt a drámapedagógiai foglalkozásokról. Kedvet is kaptam hozzá. Jól elbeszélgettük az időt. Palya Bea koncertjének közepén indultunk tovább, ki-ki a maga útjára.

Borbély-Dresch Quartet

            Sajnos a Harcsa Veronika Udvarban, az éjféli ütemben, a Minka még 40 perccel éjfél után sem kezdődött el. A foszlányok (verssorok elektronikus köntösben), amiket a beállás során hallottam Pátkai Rozina énekesnőtől, ugyan nekem valóak voltak, de nem maradhattam tovább. A Csigabusz Apáti felé csak óránként járt.

            A nap még tartogatott egy örvendetes dolgot a számomra. Harcsa Veronika szerzett nekem egy limitált kiadású magnó kazettát, ami a Völgyhimnuszt tartalmazza. Nagyon boldog voltam, mert azóta fájt a szívem érte, amióta megláttam a kezében egy fényképen a sajtótájékoztatót követően. Ezúton is köszönöm neki még egyszer!

28. Művészetek Völgye - Kedd (2018.07.24.)

Interaktív énekes workshop Harcsa Veronikával, MAO Pocsai Krisztával, Stummer Márton és Nemes-Jeles Judit, Eastwing Group, Péterfy Bori & Love Band, Moldvai táncház

            Alig aludtam valamit az éjjel, pedig csend volt és kellemesen lehűlt a levegő. Fél 7-kor már kivetett az ágy, így gondoltam egyet, és a nagy meleg előtt sétára indultam Monostorapátiban. Mivel az első szállásom utcája a falu szélén volt, hamar egy földúton találtam magam legelők, lovak, szalmabálák és tehenek társaságában. Közel volt az erdő, de nem merészkedtem a szélénél tovább helyismeret hiányában. Készítettem néhány felvételt, majd a tó felé vettem az irányt. A derékig érő fű és a sár azonban hamar visszafordulásra késztetett. Megnéztem a templomot, bámultam a gólyákat, majd betértem a kisboltba. Vettem ásványvizet, banánt, teljes kiőrlésű kiflit, joghurtot. A fél literes ásványvíz 89 forintba került, a fesztiválon 300-500 forintért árulták. A pénztárnál találtam téli fagyit is. Kissé csalódott voltam, hogy sem az íze, sem az állaga nem közelítette meg gyermekkorom fagyijait. Ráadásul matrica sem volt benne.

Monostorapáti határában

            A déli Csigabuszig még rengeteg időm maradt, így elővettem kedvenc egyszemélyes logikai játékomat a tangramot. Nem nagyon tudtam koncentrálni az alakzatok kirakására, gondolataim már a napi programbeosztásom körül forogtak.

Tangram

            A Harcsa Veronika Udvarban az interaktív énekes workshop alatt éreztem meg először, hogy végre megérkeztem. Hogy erre vágytam és vártam azóta, hogy a tavalyi völgy véget ért. Kényeztettük kicsit a testünket, majd légző gyakorlatokat végeztünk. Brümmögésben nem sokat fejlődtem tavaly óta. Aztán ki-be sétáltunk a hangok erdejében, megérintve egymás szívét-lelkét. Volt egy olyan „feladat”, amelyben először mindenki kiadott egy számára kényelmes hangot, majd figyelve a környezetünkre közelednünk kellett egymáshoz. Az esz hangon zártunk. Úgy érzetem az a legtökéletesebb hang a világon. Onnantól azon a hangon rezegtem, a tilláromra ezért annyira már nem tudtam ráhangolódni. Ráadásul annak ritmusa is meglehetősen bonyolultnak bizonyult számomra. Dúdolgatva hagytam magam mögött az udvart és körbenéztem kicsit a vásárban.

            A Modern Art Orchestra Tribute to Ella Fitzgerald feat. Pocsai Kriszta koncertre értem vissza a Harcsa Veronika Udvarba. Elfoglaltam az árnyékban egy széket és élveztem az előadást. Gyorsan elröppent az idő, amiből néha ugyan kizökkentem, de ez egyáltalán nem zavart. Fél 5-kor visszabuszoztam a szállásra. Magamhoz vettem némi élelmet és hosszabb ruhát. Fél 7-kor már újra Kapolcson voltam, a római katolikus templomba igyekeztem.

Modern Art Orchestra és Pocsai Kriszta

            Műsorváltozás következtében a Hangaram Quartet helyett Stummer Márton gitárművész és Nemes-Jeles Judit fuvolaművész duójára érkeztem. Épp próbáltak még, ennek ellenére beülhettem a templomba. Az összefoglaló videóban a felvétel még a próbán készült, utána már a nézők miatt nem nagyon tudtam volna kamerázni. A koncert meglepetés volt a javából. Széles érzelmi skálát éltem át általa, gondolatban bejártam a fél világot.

Stummer Márton és Nemes-Jeles Judit

            A Péterfy Bori & Love Band nagyszínpados koncertje előtt még újra benéztem a Harcsa Veronika Udvarba, de őszintén bevallom nem igazán voltam lenyűgözve az Eastwing Group zenéjétől. Valahogy nem volt bennük számomra elég élet, elég tűz, játékosság és fantázia, pedig egytől-egyig kiváló zenészek és énekesek léptek a színpadra. Aztán meghallottam a dübörgést, így tudatosult bennem, hogy elkezdődött Boriék koncertje. 4-5 szám alatt értem át Kapolcs egyik végéből a másikba.

Eastwing Group

            Legutóbb Ópusztaszeren voltam Love Band koncerten, de ez a kapolcsi túltett azon is. Ilyen az, amikor az ember olyan közönségbe téved, ami teljesen együtt lélegzik a zenekarral. Fergeteges volt a hangulat, a tánc a lábaimban volt, nehezen szántam rá magam, hogy megálljak egy-egy néhány perces felvétel elkészítésének erejéig. Nem akartam, hogy a koncert véget érjen, teljesen elkényeztetett a zenekar. További kedvenceim sorát adták elő a Dunántúli slágertől a Fehérre festem az arcomig. Bori őrjöngött, tetszett neki is ez a kerti kapolcsi közönség, azt mondta, ennél rosszabb kedd esti koncertje soha ne legyen.

Péterfy Bori

            Még táncoltam volna, ezért a Panoráma Színpadtól visszamentem a Muharay Udvarba. A moldvai táncház már javában zajlott. Néztem a lépéseket és a mosolygós arcokat. Hangulatuk teljesen rabul ejtett. Legszívesebben eldobtam volna a nehéz hátizsákom és beálltam volna közéjük, de nem tudtam követni még fejben sem a lépéseket. Azért így is élmény volt. Fél 11 után döntöttem úgy, hogy ideje Csigabuszra szállni. Szerintem még álmomban is az esz hangot dúdoltam.

28. Művészetek Völgye - Hétfő (2018.07.23.)

            Elérkezett a 28. Művészetek Völgye, s a fesztivál 4. napján az indulásom ideje is. Tele voltam izgalommal nemcsak az utazás, a szállás és a várható időjárás miatt, hanem szerettem volna idén is legalább annyi jó élménnyel gazdagodni, mint az ezt megelőző 5-6 évben. Programban nem volt hiány. Közel 1500-ból választhattam ki a számomra megfelelőeket, egy hétig böngésztem a programfüzetet az indulás előtt.

            Idén is telekocsiztam Kapolcs felé. A Hóra Színház kisbuszában utaztam, egyedüli utasként. A sofőr házhoz jött és nagy örömömre házhoz is szállított Monostorapátiban. Szegedről kiérve az autópályára nemsokára beborult az ég és hamarosan ránk is szakadt. Úgy esett és olyan párás volt a levegő, mintha köd lett volna, ezért sokan ködlámpával közlekedtek. Jól haladtunk ennek ellenére is, egészen az M0-ás bevezető szakaszáig. Onnan egyes-kettes között váltogatva araszoltunk úti célunk felé. Így a tervezett 3 és fél órás útból a menetidő 6 órára emelkedett, annak ellenére, hogy Székesfehérvárnál végül letértünk a pályáról. Hol torlódás, hol élő állat miatt nem haladtunk. Elképzelni sem tudtuk hová tart ez a rengeteg ember ezen a hétfői kora délután.

            A szállásoktól tartottam Monostorapátiban. Egy kis kavarodás miatt idén nem tudtam a tavalyi taliándörögdi helyre menni, ezért május végén nézhettem új lehetőségek után. Szobát találni olyankor már szinte lehetetlenség. Sok utánajárás után azonban végül sikerült 2x2 éjszakára szállást foglalnom Monostorapátiban. Két éjszakát töltöttem az egyik utcában egy háznál, és kettőt a falu másik végében a főutcán. Mivel a szomszédos szobában lemondták a foglalást a hétfő-keddi helyen, ezért enyém volt egy nagy ház egész alsó szintje. 2 szobával, fürdővel, wc-vel, konyhával, étkezővel. Úri dolgom volt.

            Az érkezés után fel is ültem az első Csigabuszra (a Művészetek Völgyének hivatalos járata Kapolcs és a környékbeli települések között) Kapolcs irányába. Az út a dimbes-dombos vidéken nagyjából 10 percig tartott. A karszalag felvétele után (5 napos rugalmas bérlettel mentem) rögtön kedvenc udvarom, Harcsa Veronika jazz udvara felé indultam. A Chris Devil Trio utolsó számára toppantam be. Leültem az árnyékba, és végre próbáltam átadni magam annak az érzésnek, hogy egy év várakozás után újra itt lehetek. A beléptetés szigorodott, a kiszolgálást inkább hagyjuk, de ezek mind csak mellékzöngék voltak ahhoz képest, ami rám várt. Mivel eléggé fáradt voltam, az eredeti tervektől eltérve maradtam az udvarban. Meghallgattam a BG5 zenekar koncertjét. Valahogy nem tudtam rájuk hangolódni, valahogy nem tudtam magammal hirtelen mit kezdeni. A koncert után ezért felkerekedtem, és nyugtáztam, hogy minden rendben, minden udvar a helyén van, és mindenhol zajlanak a programok is. Csak én kerestem még a helyemet.

Khamoro Budapest Band

A Folk Udvarban hangolódtam volna tovább a fesztiválra, a Khamoro Budapest Band koncertjén, ha nem az utolsó két számra érkezek. Cigánytáncok, kellemes ritmusok, jó hangulat fogadott. Akkor kezdtem végre felfogni és elhinni, hogy tényleg ott vagyok. Útban a Panoráma Színpad felé a Muflon Jazz Udvarba sétáltam be, ahol épp a Kincső Experiment játszott. Az általuk feldolgozott népdalok zömét még én is ismertem, így helyet is foglaltam. Együtt dúdoltam, énekeltem velük. Pillanatok alatt eltelt egy óra. A Panoráma Színpadon Hobo adott koncertet mire felértem. Őt még így nagyszínpadi produkcióban nem láttam, verses-zenés estjén már voltam a REÖK palotában. Az tetszett. Hallgattam egy darabig, nézelődtem, de megállapítottam, hogy ez ilyen formában nem kimondottam nekem való, ezért tovább álltam. A Kőbánya Udvarában a Carbonfools zenélt. Viszonylag sokan voltak kíváncsiak rájuk. A helyszín mesés volt, a domboldalról szalmakockákon ücsörögve is lehetett nézni és hallgatni a koncerteket. Már hűvös volt ahhoz, hogy leüljek, így sétáltam tovább, a falu másik vége felé. A Muharay Udvarhoz közeledve gyerek utcazenészekbe botlottam, természetesen megálltam meghallgatni őket is. A Muharay Udvarban Sebő Ferenc és tanítványai léptek fel. Addigra már nagyon elfáradtam, sétáltam csak ide-oda, előre-hátra. Kíváncsi lettem volna, mit mutat egy lépésszámláló a nap végére. 11 óra körül szálltam fel a Csigabuszra. Kellett a pihenés, hiszen kedden már az egész napot ott szerettem volna tölteni. Úgy igazán és szívből.

Hobo

Sebő Ferenc és tanítványai

Woodstock az ugaron

           Napjainkban szinte minden kisebb-nagyobb településnek van már fesztiválja. Nincs ez másként Ópusztaszerrel sem, ahol idén nagy meglepetésemre már hatodik alkalommal került megrendezésre az Akhal Ménesen, a Woodstock az ugaron fesztivál. Addig-addig nézegettük a programokat, hogy végül fel is kerekedtünk barátaimmal, és nekivágtunk a 4 napos fesztivál 2. napjának. Sajnos csak munka után tudtunk elindulni, de így is sok élményben volt részünk.

            Az Akhal Ménes kb. 20 kilométerre található Szegedtől, Ópusztaszer határában. Kijutni még könnyen ki lehet autóbusszal is, de az utolsó busz vissza Szeged irányába elmegy este fél 9 környékén. Aki egy estére tervez, és tömegközlekedéssel utazik, nincs könnyű helyzetben. Ha a koncerteken is ott szeretne maradni, bizony meg kell várnia a hajnali 4 óra körül arra közlekedő első járatot. Hacsak nem talál magának időközben fuvart. Célszerű lenne az utolsó koncert után beiktatni egy különjáratot Szegedre. Két éve próbálok már eljutni a fesztiválra, de csak az idén sikerült először összegyűjteni egy autónyi csapatot. Közülünk mindenkinek ez volt az első ugrándozása az ugaron.

            A fesztiválnak az Anna and the Barbies zenekar a házigazdája, Pásztor Annával az élén. Naponta három 1,5 órás koncert van a Puszta Nagyszínpadon, és ugyancsak három 1 órás a Jurta Kisszínpadon, ami közel 300 fő befogadására alkalmas. Ez az egyetlen olyan általam is ismert zenei fesztivál, ahol a két fő koncerthelyszínen nem ütik egymást a koncertek, így mindent nyugodtan meg lehet nézni és hallgatni. Napközben a Jurtákban lehet különféle programokon részt venni. Biztos vagyok benne, hogy gyorsan és tartalmasan telik a fesztiválozóknak a délelőtt és a kora délután is. Ráadásul a karszalaggal a fesztivál ideje alatt többek között a Nemzeti Emlékpark is szabadon látogatható.

            Minket a Péterfy Bori és a Love Band csalogatott ki a fesztiválra, meg az, hogy megtapasztaljuk milyen is ott a hangulat. Nyitottak voltunk, de legfőképp kíváncsiak. A fesztivál helyszíne ténylegesen az alföldi puszta, ahol minden egyes lépésünknél szállt a por, és ugrált fel a tikkadt szöcskék hada. A füves övezettel fás-cserjés részek váltakoztak, ez utóbbiak szolgáltak árnyékkal a sátorozóknak. A két színpad közötti területen helyezkedtek el az árusító pavilonok. Nekem egyedül a műanyag játékos lógott ki a sorból, de sokan voltak gyerekekkel. Külön örültem a gyümölcsös standnak, és annak is, hogy a szörpöket lehetett egymással keverve is kérni. A bodzát társítottam a málnával. Sofőrünk szódát ivott, a többiek meg sört találtak maguknak. Ültünk a pusztában, beszélgettünk és nézelődtünk a koncert kezdetéig.

            Borit mostanában kihagytuk Szegeden a koncerthelyszínek miatt. Tavaly még próbálkoztam a SZIN fesztiválon, de annyira rossz volt a hangosítás a sátorban, hogy feladtam másfél szám után. Gyakorlatilag élvezhetetlen volt. A pusztai koncerten szerencsére a hangtechnikusok inkább a minőségre figyeltek és nem az extrém hangerőre. Régi és új számok egyaránt elhangzottak. Volt egy 6 év körüli gyerek, aki jobban fújta a szövegeket, mint én. A 3-4. sorban álltunk, nem tudtam megsaccolni hányan lehettünk, de jó volt a hangulat elől a közönség soraiban. Bori most nem sétált be közénk, mint Esztergomban, viszont felhívott egy férfit egy szám erejéig a színpadra. Táncolt vele, majd csók is csattant. Összességében jól felépítették a műsorukat, a koncert így teljesen szerethető volt, jó energiák áramlottak oda és vissza. Néha ugyan rontott a zenekar, de ennek is megvolt ott és akkor a maga bája.

            Boriék után a Grand Mexican Warlock zenekar játszott a Jurtában. A fiúk mindent beleadtak a zenélésbe. Egy ideig elhallgattuk őket, majd a tábortűz felé vettük az irányt, ahol napközben akusztikus koncertek zajlottak. Ültünk a táncoló fények között, élveztük a puszta és a fesztivál hangjait. Megvártuk még a Supernem zenekar első számát. Sokan voltak kíváncsiak rájuk, szerintem többen voltak, mint a Péterfy Bori és a Love Band koncertjén. Nekünk annyira nem jött be a zenéjük, így a másnapi munkanap tudatában, fél 10 körül el is indultunk hazafelé. Jól éreztük magunkat ezen a mosolygós, családias fesztiválon. Ha úgy jön ki a lépés, jövőre is biztos kilátogatunk.

Az orgonasípoktól az absztrakt expresszionizmusig /Múzeumok Éjszakája, Szeged, 2018/

            A hidegfront érkezése miatt barátaimmal kicsit nehézkesen indultunk neki az éjszakának, legszívesebben otthon maradtunk volna. A színes program kínálat azonban végül csak becsalogatott minket a városba. Az orgonalátogatás különlegessége annyi erővel töltött fel bennünket, hogy nem hagyhattuk ki onnan kezdve sem a Somogyi Könyvtár, sem a REÖK-palota eseményeit.

            Délután 5 órakor vettük fel az ingyenes regisztrációs jegyeket a Dóm orgonájának esti megtekintéséhez, a legtöbb múzeumi program azonban csak 6 órakor kezdődött. A köztes időt finom süteménnyel és kávéval töltöttük ki a Süti nem süti jóvoltából. Először a Móra Ferenc Múzeum előtt felállított színpad felé vettük az irányt, ahol a Tiszavirág Néptáncegyüttes adott épp műsort. Kis hezitálás után eldöntöttük, hogy bemegyünk a múzeumba, ahol egy érdekes detektív játékba csöppentünk. Szerencsés idősávot választottunk erre a kalandra, még nem voltak bent olyan sokan, így némi ügyeskedéssel minden feladványhoz hozzáfértünk. Egy 1932-es múzeumi rablás egyik elrabolt és elrejtett tárgyát kellett megtalálnunk 14 nyom segítségével. A 12. nyomig jutottunk el, amikor észrevettük, hogy kifutottunk az időből, sietnünk kellett a Dómba. Azóta is gondolkodom a 13. nyomhoz tartozó megoldáson, az épület bejáratának jobb oldalán levő szobor elnevezésén, amiből segítségként ráadásul két betű is meg volt adva. Sokáig az összeolvasott szürke négyzetek sem tűntek értelmesnek, de kiderült, hogy az első 12 nyomot jól fejtettük meg, így az elrejtett tárgy egy volhíniai penge lehetett.

            Az orgonalátogatás nagy izgalommal töltött el, valahogy sehogy sem állt össze eddig a fejemben, hogyan kerül a levegő a sípokba a manuállal, azaz a billentyűk és a pedálok segítségével. Az elektromágneses tekercseknél és az optikai kábelnél azonban most is elvesztettem a fonalat. A látogatás egy prezentációval és filmvetítéssel egybekötött előadással kezdődött, majd a karzaton, közvetlenül a hatalmas sípok előtt ülve meghallgathattuk a hangszert működés közben is. Életre szóló élmény volt. Nem tudtam például azt sem, hogy a Dómban nem csak a karzaton, hanem még a kupolában is vannak orgonasípok. Ez utóbbiak egy nyitható-zárható redőnyszerű szerkezettel ellátott szekrényben vannak. Általánosságban a legkisebb sípok néhány centiméter nagyságúak, a legnagyobbak hossza meghaladja az 5 métert is. A sípok között vannak ajaksípok és nyelvsípok, ezeket szélládák és szeleprendszerek működtetik. Az ajaksíp - mely készülhet fémből és fából is - megszólalása a furulyához hasonló. A nyelvsíp egy nyelvszerű fémlemezről kapta az elnevezését, a levegő áramlása ezt rezegtetve hozza létre a hangot. A legtöbb síp hengeres formájú, de léteznek felfelé szűkülő sípok is. A Dómban összesen körülbelül 8600 síp található, ezek hangolása bonyolult és időigényes folyamat.

            A Dómból a Somogyi Könyvtárba mentünk. A bejáratnál hangulatos mécsesek fogadtak bennünket, és egy könnyűnek tűnő, de nehéz kérdés, hogy ha szeretünk, akkor miért szeretünk olvasni. Az 1-3 szavas válaszunkat felírhattuk a falra, de voltak, akik megfelelő tollal a könyvtár üvegablakain is ott hagyhatták szavaikat. A könyvtár harmadik emeletén a new york-i Kossuth-szobor felavatásáról szóló kiállítás megtekintése után egy QR-kódos játékban is részt vettünk. Nem volt szükség saját felszerelésre, kaptunk egy QR-kód leolvasására alkalmas eszközt is. A kódhoz feleletválasztós irodalmi kérdések társultak, a jó válaszokhoz pedig betűk, amikből a végén összeállt egy orvosi szakkifejezés (autopszia). A helyes megfejtők közül ki fognak sorsolni nyerteseket, akik elkölthetnek egy kétszemélyes vacsorát a könyvtár szomszédságában. A QR-kódok mellett megismerkedhettünk az AR-kódok világával is. A leolvasó eszközt a kódok fölé helyezve, mindegyik alakzat azonnal egy irodalmi dokumentumot jelenített meg.

            A Somogyi Könyvtárban is gyorsan telt az idő, így le is késtük a 10 órakor kezdődő interaktív tárlatvezetést a REÖK-palotában a XVII. Táblaképfestészeti Biennálé alkotásai között. Nagy szerencsénk volt, mert nem tudtuk, hogy ez a program is előzetes regisztrációhoz kötött, így határozott fellépéssel csatlakozni tudtunk a csoporthoz. A tárlatvezetés állomásait Balla Attila Révész, Tavaszi kirajzás, Gáll Ádám Mennyei vakolat, Darázs József Egy favágó álma és Aknay János Emlék című alkotásai képezték. A tárlatvezetők mindegyik képnél közös gondolkodásra invitáltak bennünket a látott, megérzett benyomásaink alapján, kérdésekkel segítve minket kitalálni a kortárs művészet labirintusából. Nagyon élveztem ezt a rendhagyó képzőművészeti kalauzolást, ráadásul még közös alkotásra is invitáltak minket utána, aminek nagy lendülettel neki is álltunk. Mi mást is alkothattam volna az összképnek megfelelőn, mint geometrikus papír vitorlákat.

            Tartalmas esténk volt, megérte minden egyes perce. Több mint egy hónapra elegendő programot zsúfoltunk bele ebbe az egy éjszakába, s ennek megfelelő pozitív élményanyaggal gazdagodva tértünk haza hajnalban. Külön örömömre szolgált, hogy ez a rendezvény ennyi embert tudott idén is megmozgatni.

Filmfesztivál Szegeden

Nagy örömömre van Szegednek is egy filmfesztiválja, a Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál, ami idén második alkalommal került megrendezésre a Belvárosi Moziban. Tavaly sajnos lemaradtam róla, és idén is csak olyan idősávokban értem rá a fesztivál négy napja alatt, hogy a versenyfilmek közül egynek a vetítésére sem tudtam elmenni. Viszont annál több versenyen kívüli, de a szervezők szerint megnézésre méltó kisjátékfilmet, animációs filmet és kísérleti filmet láthattam. Már a fesztivál kezdő napján beszereztem a programfüzetet, és próbáltam a filmekből kiragadott képek, és a rövid (néha csak 1-2 mondatos) tartalmi leírások alapján kitalálni, mire is számíthatok. Azt kell, hogy írjam, a képzeletem eléggé szegényesnek bizonyult. A számomra nagyon jónak vélttől, a brutálisan élvezhetetlenig, mindenféle film előfordult a kínálatban.

A szegedi születésű operatőr, Zsigmond Vilmos (1930-2016), 1978-ban a Harmadik típusú találkozások című Steven Spielberg filmmel nyerte el a legjobb operatőrnek járó Oscar-díjat. Pályafutása alatt több mint hatvan filmet készített szerte a világban. Ezt a fesztivált munkásságának elismeréséül hívták életre. Szellemiségének követése egy közvetlen és szakmailag igényes filmfesztivált hozott létre.

A fesztivál nyitónapján megtekintett versenyen kívüli kisjátékfilmek nem gyakoroltak túl nagy hatást rám. Erre a szekcióra körülbelül 10-12 néző ült be, a bemutatott alkotások vegyes fogadtatásban részesültek. A Balatoni jég című filmben a téli táj felébresztette bennem egy balatoni fotózás emlékét, de ez sem a film erénye volt, hanem inkább a festői környezeté. A szekcióban még a Jota című spanyol alkotásban volt a legtöbb fantázia, de úgy gondolom ki lehetett volna hozni abból is jóval többet.

Az információs programok között kapott helyet egy 2017-es mexikói nagyjátékfilm is, a Los Años Azules (A kék évek, The Blue Years), Sofía Gómez-Córdova rendezésében. Messze kiemelkedett az általam látott filmek mezőnyéből, sőt ki merem jelenteni, hogy az egyik legjobb film volt, amit az idén eddig láttam. Tartalmi ismertető nem volt róla a programfüzetben. A filmből kiragadott kékes árnyalatú képen, ami végül becsalogatott a moziba, egy meglehetősen romos ház belső udvarában egy szürkés macska látható. Úgy látszik ez a kép másokat nem állított maga mellé, mert én voltam az egyedüli nézője ennek a filmnek, ami szerintem egy ilyen jellegű filmfesztiválon igencsak luxus. Utólag kicsit bosszús is vagyok miatta, mert szerintem ez a film messze több figyelmet érdemelt volna. A történet nem nagy ívű, a cselekmény is mindvégig az omladozó házban zajlik, mégis erős érzelmi és hangulati tartalma van a filmnek. Néhány fiatalról szól, akik ebben a házban élnek. Keresik magukat, feszegetik határaikat, valamint próbálnak értelmet adni az életüknek. A ház akár a biztonság szimbóluma is lehetne számukra, a mini-társadalmukat összetartó erő, de mindegyikük tudja, hogy csak egy átmeneti menedék. Ha jól ki tudják használni a benne rejlő lehetőségeket, nagyobb eséllyel válhatnának később a társadalom felelősségteljes polgáraivá. Egyikük sincs könnyű helyzetben. Olyan terheket cipelnek, amik a megbélyegzettségükből táplálkoznak. A maguk módján megküzdenek azért, hogy elfogadják őket és be tudjanak illeszkedni a házon túli világba. Hol van ebben az egyén boldogulásának útja? Lehet-e boldog az egyén a társadalom perifériáján? Érzékeny, szerethető karakterek, én könnyen tudtam velük azonosulni a képi nyelv és forma segítségével. Nemcsak a ház, hanem a szobáikba (az életükbe) ki-be járó macska is szimbolikus jelentésű, talán a szabadság megjelenítésének gondolati és képi eszköze. S hogy sikerül-e átlépnie a fiataloknak a ház küszöbét? S hogy ez mennyire a szabad választásuk eredménye? Ezekre az örök érvényű kérdésekre és problémákra mutat rá nagyon finoman, az érzelmek felől megközelítve ez a balladisztikus hangvételű, egészen különleges alkotás. Kiemelném még a filmben elhangzott zenéket, amik csak tovább árnyalják a gazdag érzelmi szinteket. Összességében ínyenceknek ajánlom. Olyanoknak, akik nem riadnak vissza egy lassabb tempójú elbeszéléstől, akik szeretik a hangulatfestő átvezető képsorokat, és az érzelmi szituációkat.

Lehet, hogy itt kellett volna aznapra abbahagynom a mozizást, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy a versenyen kívüli animációs filmek nem tetszettek. Erre a blokkra közel 30 ember ült be, de az animációs filmek után vetített kísérleti filmek erősen megrostálták a mezőnyt, és nagyjából 10-12 ember tartott ki végig. Az animációs filmek így együtt vetítve tetszettek, mert láttam hány különböző technikai megoldást értenek az alkotók alatta. Szerintem színes volt a felhozatal, még ha a téma megválasztásában néhány nem is volt kimondottan újszerű. Talán Szucher Ágnes Tudod, mitől félek? című alkotása tetszett tematikailag a legjobban, kivitelezésben pedig Szász Lilla Duir című animációja állt hozzám a legközelebb. Utána a kísérleti filmeket nézve bizony eszembe jutott, hogy jövőre én is nevezek valamivel ebben a kategóriában. Erősen próbára tette a türelmemet ez a szekció, mert még egyesével évente néhány hasonló filmet megnézek, de így egymás után nagyon untam őket. S hiába kerestem a kísérletet a filmkockák között és mögött, a szándékot néha megleltem ugyan, de összességében nem kaptam semmit tőlük. Erőltetettek voltak, túlgondoltak, lélektelenek.

A fesztiválról, a nyertes filmekről és alkotókról bővebb információt a Belvárosi Mozi honlapján találhattok. Remélem, később találkozhatunk ezekkel az alkotásokkal szélesebb körben is. Főleg A kék éveknek drukkolok.

Puskás Dániel: A vakok zsoltára /verseskötet, FISZ, 2017/

            Puskás Dániel kötetének bemutatójára egy órával korábban érkeztem a Jazz Kocsmába. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam az előző napi felkészületlenségem okán, ezért mielőtt elindultam, rákerestem a vakok oltárára az interneten. Csodálkoztam, hogy nem találtam semmit ilyen címmel a világhálón, de nem volt időm korrigálni a tévedésemet.

            A csodálkozásból későbbre is jutott bőséggel az este folyamán. Hiába vártunk a kezdéssel az érdeklődőkre, rajtam kívül nem jött senki. Egyre nagyobb kortyokban fogyott a szamóca szörp előttem. Forgattam zavaromban a Két akaratot, vissza-visszatérve olyan sorokhoz, amikbe ebben a szituációban bele tudtam kapaszkodni. Már az is megfordult a fejemben, hogy akkor most mindenki valamiféle hiányérzettel elindul hazafelé, amikor a költő, a moderátor, és a még 3-4 jelenlevő ember leültek az asztalomhoz. Bemutatkoztak, és mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, felolvasással egybekötve megismertettek a verseskötettel, valamint a díjjal (Makói Medáliák), amit a költő épp aznap vett át érte. Eleinte feszengtem, de az oldott hangulat rám is jótékony hatással volt. Kíváncsi voltam a kötetre, ők pedig kíváncsiak voltak rám, mint egy olyan emberre, aki még pénzt is „áldoz” a kortárs irodalomra.

            A vakok zsoltára nem adta meg magát nekem könnyen. A Miért nem láttam, hogy 1917-18 című vers már a kocsmai felolvasás közben elvetette bennem a hangulatot, amivel később a versekhez viszonyultam. A kötet 6 ciklusból áll, a ciklusok különböző hosszúságúak. A kötetet a Jób zsoltárai című vers vezeti fel, a szereplíra további verseinek értelmezéséhez a Bibliát hívtam segítségül. Hogy miért nyúl egy fiatal költő a napjaink költészetében annyira nem divatos ősforráshoz, arra nem kaptam választ. Viszont, hogy miért éppen Jób zsoltáraival nyit a kötet, arra Jób története és Jób könyvének két sora (Jób könyve, 10) megadta számomra a magyarázatot. „Szabadjára engedem panaszomat. Hadd beszéljek keserű lélekkel!” Egy fiatalember szavait hallottam át rajtuk, aki szerelmi csalódások, szakítások után a kötet verseiben őszintén vall felejtésről, hiányról, fájdalomról, szorongásról és hiú reményről.

            A vakságnak számtalan formája van. A szinonima szótár szerint vak az, aki nem lát. Aki világtalan. Aki nem tudja a következményeket felmérni. Aki fényét vesztett. A Biblia Máté evangéliumában így fogalmaz: „A test lámpása a szem. Ezért ha a szemed tiszta, az egész tested világos lesz. Ha pedig a szemed gonosz, az egész tested sötét lesz. Ha tehát a benned lévő világosság sötétség, milyen nagy akkor a sötétség.” A vakok legendáriumában bibliai történetek elevenednek meg, ahol a költő mindig valaki másnak a szerepében éli meg a vakság különböző formáit. A damaszkuszi út című versével már lefekteti a kötet alapját. Itt az ideje a szembenézésnek, a vallomástételnek, és az újrakezdésnek. A szerepek felől nézve a költőnek lehetősége nyílik arra, hogy a fizikai vakságához, belső meglátások, bizonyosságok társuljanak. Ezek azonban cseppet sem kellemesek. Úgy tűnik mintha a valódi látás, a megismerés, a tudás, a felismerés csak kevesek kiváltsága lenne. Mintha ez a látás napjainkban is ugyanolyan későn érkezne meg, egy ütemmel lemaradva a valódi élethelyzettől, mint bármikor máskor a történelem folyamán. Boldogságra csak annak van reménye, aki hisz, de nem hall, és nem lát. Mi mégis inkább látni szeretnénk.

            A Ros hosana ciklus költői képeit számomra Chagall élete és munkássága köti össze. Teszi ezt annak ellenére, hogy Chagall művészetének egyik fő alappillére pont az emlékezet. Chagall élénk színeivel, mesebeli falvaival és alakjaival szemben, ezek a felejtés és a hiábavalóság költői képei. A Csak néhány darab hiányzott ciklus versei olyanok, mint elindulni valahová, de soha nem érkezni meg igazán. Megjelenik bennük a félelem, hogy az órával együtt az idő is megáll, és rögzül az a pillanat benne, ami korábban a szorongást szülte. Az élet történései összekeverednek, mint egy kirakós darabjai. Mikor már majdnem megvilágosodnak bizonyos összefüggések, kiderül, hogy az egésznek nincs semmi értelme. Csakúgy, mint az egyes daraboknak önmagukban. A tévedések pedig megkerülhetetlenek, mint a csapdák. A félreértések meg csak távolságokat teremtenek az emberek közé. Az elfojtásoktól már csak altatókkal alszunk, miközben felejtenénk, hogy múljon el a veszteség fájdalma, amit egy szakítás mart belénk. A Megfogni egy kutyát ciklusban megérezhetjük, hogy a felejtésért magas árat fizetünk. Nemcsak üresek leszünk tőle, hanem mindig érezni fogunk egyfajta hiányt is. Az Admétoszban a költő a görög mitológia segítségével mereng el többek között azon, hogy van-e a mai világban létjogosultsága a halálból visszatérő örök szerelemnek. A ciklusból nekem finom iróniájával a Pügmalión a kedvencem. A bennünk élő kép soha nem lehet azonos egy másik emberrel. Succubus, a démon, aki ráül éjszaka a mellkasunkra, nem hagy kétséget afelől, hogy hiába menekülünk a szembenézés elől.

A szerelem is vak, tartja a mondás. A kötet elég pesszimistán azzal zárul, hogy szeretni felesleges, ha végül néhány sornál több úgysem marad ebből a szeretetből. Remélem az élet később erre rá fog cáfolni, és olvashatunk még szerelmes verseket is majd a költőtől.

A borítót Kopasz Tamás Zuhanás No. 4. című festmény alapján Remsey Dávid tervezte.