Macskák és keringők

    Próbálom elterelni a figyelmem a kialakult nemzetközi helyzetről, és nemrég akadt a kezembe ez a két könyv, gondoltam írok róluk egy-egy rövid ismertetőt. Genki Kawamura Ha a macskák eltűnnének a világból című könyvét egy ismerősöm ajánlotta, és elolvasva a hátulján levő bemutató sorokat, úgy éreztem azok valamennyire megszólítanak. A Valeyri keringőre, Guðmundur Andri Thorsson regényére, pedig egy katalógust böngészve találtam rá, s mivel már tudjátok, hogy szeretem az északi szerzők alkotásait, nem sokat hezitáltam rajta, hogy kiolvassam-e.

Genki Kawamura: Ha a macskák eltűnnének a világból (21. Század Kiadó, 2019)

    A könyvben nagyot csalódtam, de talán nem az írás a rossz, hanem én keresek teljesen más élményeket olvasás közben. Nyitottan álltam hozzá, de kétszer kezdtem neki, ami velem ritkán szokott előfordulni. Az elejét ugyanis élvezhetetlennek éltem meg, csak másodjára sikerült átküzdenem magam az üres, szinte helykitöltő, néhol emiatt valósággal idegesítően hosszú részeken, amik főleg a párbeszédekben nyilvánultak meg. Ezek nem vitték semerre a történetet, és érzelmi töltetet sem adtak hozzá. A kíváncsi természetem hajtott tovább ezeken az oldalakon, úgy véltem nem lehet véletlen a díjeső, a sikerlistás helyezések, és a töretlen népszerűség.

    Tartalmilag az ötlet nem annyira újszerű, de kidolgozásában akár lehetett volna az is. A regényben a haldokló főszereplő ajánlatot kap az ördögtől, hogy néhány dolog világból való eltüntetése árán egy-egy nappal tovább élhet. Neki kell döntenie, mik azok a dolgok, amik megérik ezt az árat. Sajnos nem tudtam mélyen kapcsolódni a történethez, ami elsősorban a felszínesen megrajzolt karaktereknek volt köszönhető, másodsorban pedig az eszköztelen nyelvezetnek. A 80. oldal környékén éreztem némi reményt arra, hogy onnantól kezdve hangnemben váltás következik, és megjelennek azok az eszközök az írásban, amik hatni kezdenek az érzelmeimre.

    A könyv nyelvileg egyszerű, könnyen érthető, csak sok a közhely, és a sekélyesség ezekben a mondatokban. A közepe és a második fele némi új színezetre tesz szert, de valahogy az egész mű irodalmi teljesítménye számomra végig nagyon ingadozott. Nem hiszem, hogy a fordításon múlt.

    S hogy kiderül-e, hogy milyen lenne a világ, ha eltűnnének belőle a macskák? Szimbolikus értelemben talán igen. S hogy végül mit találtam mégis jónak a könyvben? Azt, hogy kérdéseket tudtam megfogalmazni utána a saját életemre vonatkozóan.

Guðmundur Andri Thorsson: Valeyri keringő (Polár Kiadó, 2021)

    Ez a könyv viszont kimondottan jó példa arra, hogy mit és miért szeretek olvasni. Szerettem, mert mindent elmondott, ami az életben fontos lehet, és mindezt olyan magas nyelvi szinten, hogy szinte minden egyes mondata mélyen megérintett. Fordítója, Veress Kata, nagyszerű munkát végzett. Nem könnyű olvasmány, hiszen egy a szerző által is történetfüzérnek nevezett írásról van szó, ahol szavak, hangok, érzelmek, gondolatok, történések kötik össze, és tartják egyben az egyes részeket.

    A szerző A. A. Milne Micimackójának izlandi fordítója. A publicisztikákon kívül regényeket ír, ez a könyv a hatodik prózai műve. Szívesen megismerkednék a többi alkotásával is.

    Valeyri a lehetőségek világa. Egy képzeletbeli halászfalu, ami éli a maga sajátságos életét, míg Karnagy Kata egy piros biciklin, a kék pöttyös fehér ruhájában elteker a művelődési ház felé, ahol este a valeyri kórus ad koncertet. Egy írás arról, ami mindeközben zajlik a párhuzamos térben és időben, és minden másról, ami történhetett volna, de valahogy mégis másként alakult. Ez a könyv az örömmel megélt pillanatok kegyelméről, sorsfordító döntésekről, titkokról, vágyakról, múltbeli árnyakról, veszteségekről, hiányról és magányról mesél. Mindent elmond az életről két percben. Mindent, ami megélhető benne, és azt is, ami csak lehetőség marad az egyes emberek életében. A falu lakói néhány szóban, vagy hangulatfestő leírásban, hasonlatban is pontosan kidolgozottak, végig fenntartották a figyelmemet, érdeklődésemet.

    Kiemelném a költői nyelvezetet, az ismétlődő nyelvi és tartalmi motívumokat, amik érzelmi és gondolati ritmust kínálnak egy keringő ütemeire, ahol a tengerparti képek, s velük együtt a valós vagy vélt életek, néhol csak a szavak laza láncolatára vannak felfűzve.

    A könyvben sok utalás van, így aki egy még mélyebb megértés, megélés szintjére is szeretne eljutni, az ezeknek is utána tud nézni. Számomra enélkül is életre szóló élményt nyújtott.

Úton - Kirándulás Óföldeákra

             Csongrád-Csanád megye bővelkedik természeti és építészeti értékekben. A szép, koranyári időt kihasználva, egy barátnőmmel autós kirándulásra indultunk Óföldeákra. Még sosem jártam ezen a településen.

Óföldeák Szegedtől 45 kilométerre, Makó és Hódmezővásárhely között helyezkedik el. Körtúrának terveztük, így Maroslele irányából mentünk, és Makó felé folytattuk utunkat. Eredetileg még a Száraz-ér partján elterülő Kornél-ligetet is fel szerettük volna fedezni Földeák közelében, de annyi látnivaló akadt Óföldeákig, hogy már nem jutott rá időnk.

Szegedről Hódmezővásárhely felé indultunk el. Az algyői hidat elhagyva Nagyfa irányába kanyarodtunk, ahol a kétsávos út egy darabon a magas töltés tetején halad. Jobbra az ártéri erdő, balra pedig a nagy pusztaság határolja. Rajtunk kívül senki sem járt a napnak ezen szakaszában arrafelé, csak a buszmegállók jelezték az emberi jelenlét nyomait. A töltésről letérve pár méter után megváltoztak az útviszonyok. A kátyús úttesten lehetetlen volt gyorsan menni, a fácánok és a macskák pedig rácsodálkoztak az utazókra. Helyenként megálltunk ellenőrizni a helyzetünket, mert nem voltunk biztosak abban, hogy tartjuk a megfelelő irányt. Végül Maroslelének csak a szélén autóztunk át, majd a település határában álltunk meg először fényképezni.

Maroslele és Óföldeák között

Magányos pipacs Maroslele határában

        A következő állomás a magántulajdonban levő gencsháti Návay-kastély és kúria volt. Egy tehenészet, és a hozzá tartozó legelő között lehet lehajtani a már részben felújított épület együtteshez. Buszmegálló is van ott. A kerítésen kívülről készítettünk néhány felvételt, majd próbáltuk beazonosítani merre lehet a családi kripta, de végül nem vetettük bele magunkat a „gencsháti rengetegbe”.

A gencsháti Návay-kastély

A kastélytól Óföldeák már nem volt messze. Mivel rosszul emlékeztem arra, melyik településen van egy szép temetőkápolna, ezért megálltunk az óföldeáki temetőnél is. Ha szép kápolnát nem is találtunk, de mesés rálátásunk nyílt onnan a településre. Az Óföldeák tábla előtt pedig egy pipacsos, szarkalábas mező késztetett minket újbóli megállásra.

Óföldeák

Szarkalábas pipacsmező

Óföldeáknak elég hányattatott sorsa volt a történelem folyamán. Az egykori falu a török hadjárat következtében elpusztult, 1845-ben pedig a nagy tiszai árvíz sodorta el a települést. A föld a királyi kamarától valamikor az 1700-as években került a Návay család tulajdonába, általuk valósult meg a gazdaság és a közélet fellendülése.

Római katolikus erődtemplom, Óföldeák

Mikor terveztük a kirándulást, elsősorban a templom miatt esett Óföldeákra a választásunk. A kunhalomra épült Római katolikus erődtemplom sorsa hűen tükrözi a település eseményeit. Hol lerombolták, hol újjáépítették. Még magraktárként is működött 1870-es években. Sajnos belülről nem tudtuk megtekinteni (gótikus szárnyasoltára van), de sétáltunk egyet a mellette levő park területén, ami az egykori Návay László kúriát rejtette. A parkban találtunk egy mohos malomkövet is.

Templomtorony, Óföldeák

Návay László kúria, Óföldeák

            A kúria melletti focipályán a kapu a pusztába kiáltott.

A pusztába kiáltó kapu, Óföldeák

            Óföldeákról Makóra már elsőrangú út vezetett. Hazafelé megálltunk Kiszomboron is. A Rónay-kripta, és a temetőkápolna felújítása még tart, de azért sikerült készítenem egy fotót. Utunk végén néztük még kicsit a naplementét a Vályogos-tó partjáról.

 

Temetőkápolna, Kiszombor

Vályogos-tó, Kiszombor

Regényes kalandok

Az utóbbi időben kevés online eseményen vettem részt, a szabadidőmet inkább olvasásra fordítottam. Ebben a bejegyzésben két könyvet szeretnék nektek röviden bemutatni. Azzal kezdem, amelyik kevésbé tetszett.

Kanehara Hitomi: Önregény (Magvető, 2010)

A könyvet ajándékba kaptam, és nagyon kíváncsi voltam milyen lehet ez a provokatívnak kikiáltott, senkiével össze nem téveszthető hangú regény. Sajnos csalódnom kellett. Ritkán akad kezembe olyan könyv, ami már az első néhány oldal elolvasása után elveszít. Akár abba is hagyhattam volna azonnal az olvasást, de adtam egy esélyt az 1983-ban született, Tokióban élő, többszörös díjnyertes írónőnek.

Tartalmi szempontból önkínzás volt a regény 237 oldala, de szerkezeti vonatkozásban kifejezetten érdekelt, hogyan áll össze az időben visszafelé haladó történet. 22 éves korában ismerjük meg Rint, a főszereplőt, amikor sikeres íróként felkérik az Önregény megírására, és 15 éves, amikor búcsút veszünk tőle. Ha nem azonos a regény írójának személyisége Rin személyiségével, akkor azt kell mondanom ez egy kiváló írás. A pszichés zavarok, a paranoid gondolatok, a kontrollálhatatlan érzelmek, hisztérikus magatartásformák érzékletes arzenálja vonul fel a fiatal nő minden egyes megnyilvánulásában. Esendőségével akár meg is kegyelmezhettem volna neki rögtön a legelején, de manipulatív és szélsőséges viselkedése helyenként mélységesen felháborított. Tulajdonképpen nem is értettem, hogy 22 éves koráig hogyan maradhatott egyáltalán életben.

A regény nem kímél. Utolsó bekezdésével hozzáláncolja az időt a történet legelejéhez, amitől az egész egy örökké ismétlődő ciklussá válik. Hiába az eltelt évek, a személyiség torzított tükrében csak illúzió marad még a pillanatnyi boldogság megélésének reménye is.

 Margaret Atwood: Macskaszem (Jelenkor, 2020)

Az irodalmi szempontból rendkívül sokoldalú kanadai írónő neve, a Szolgálólány meséje kapcsán lehet mindenkinek ismerős. Bár azt nem olvastam, ezt a regényét már hónapokkal a megjelenése előtt kinéztem magamnak. Mostanában a nagyobb könyves webáruházak előszeretettel ajánlják így az újdonságaikat, ezért mielőtt kérném a könyv beszerzését, most már a megjelenés idejét is ellenőrzöm.

A 663 oldalas regényt csak tartani volt nehéz, mert mindvégig lekötötte a figyelmemet. A cselekmény alapját egy retrospektív kiállítás szolgáltatja, melynek apropóján a középkorú Elaine Risley festőnő visszatér fiatalkorának helyszínére. Az utazásnak nemcsak tere van, időben is visszatekintünk, felelevenednek Elaine múltjának meghatározó alakjai és emlékezetes pillanatai. A regényben az idő egyfajta új dimenzió, melyben mindenki folyamatosan változik, és ezek a változások az életben kölcsönhatnak egymással. Ennek következményeként mindenkiből több alak élhet bennünk egyszerre, s csak pillanatnyi állapotunkon múlik, melyikkel milyen viszonyt ápolunk. A könyv fontos üzenete, hogy az idő megéléséhez, és ezáltal a történések megítéléséhez fontos megtalálni a megfelelő távolságot. Ha túl közelről szemlélődünk, akkor homályosan láthatjuk csak a dolgokat, ha túl messziről, akkor már nem tudjuk kivenni az apró részleteket. Az időn, és a kapcsolatokon túl, a regény szövetét végig finoman behálózza valamiféle hiányérzet. Nem aziránt érzünk betölthetetlen űrt, amit a múltban nem éltünk meg, és amin már amúgy sem lehetne változtatni, hanem aziránt aminek valamilyen okból kifolyólag nincsen jövője. S hogy vajon feltűnik-e a kiállításon Elaine gyerekkori barátnője Cordelia? S hogy megszelídíthetőek-e múltunk árnyai? Ezekre és még sok minden másra is fény derül, ha elolvassátok ezt a nagyszerű olvasmányt.

Szabadjáték – II. Képzőművészeti Nemzeti Szalon

A járványügyi helyzetre tekintettel sorra nyitják ki virtuális kapuikat a legkülönbözőbb kiállítóterek. Így adódott, hogy délutáni programként egy gombnyomással felutaztam Budapestre, és megtekintettem a Műcsarnokban a II. Képzőművészeti Nemzeti Szalon Szabadjáték című kiállítását, ahol közel 200 alkotó mutatja be munkáit.

A kiállítás címének, és a virtuális jelenlétnek megfelelve játékos hangulatban indultam el felfedezni az alkotásokat. Egyrészt, mert nem igazán jártam még virtuálisan kiállításon, másrészt, mert a termekben a kiállító művészek nevének, munkáik címének, és technikáik tekintetében nem találtam támpontokat az internetes felületen. Ebből adódóan elsősorban a két dimenziós vizuális tapasztalásom által keltett impressziókra kellett hagyatkoznom a virtuális barangolás egészének megítélésében. Sajnos csak néhány alkotót ismertem fel ennek során, akiknek jellegzetes stílusjegyeket viselő műveit már láttam más tárlatokon. Hogy most vakon tapogatództam a kortárs képzőművészetnek ebben a sokszínű merítésében, bizonyos mértékű szabadságot, és valamilyen szintű felszabadultság érzést tudott nyújtani. Hagytam, hogy az alkotások a maguk virtuális erejével hassanak rám, s figyeltem, milyen érzéseket, gondolatokat, emlékeket hívnak elő belőlem. A sétám során - bár nagyon jól érzetem magam - azt a következtetést vontam le, hogy a monitor nem helyettesítheti a valódi múzeumi befogadói jelenlétet, ahol a valós méretek, a térbeli viszonyok, a színek, a formák, az anyagok, a hangok, és a szagok sokat tesznek hozzá az élményhez. Hálás vagyok azonban, hogy egyáltalán volt lehetőségem megnézni ezt a kiállítást. Az interaktív kezelőfelület egyszerű használata, és a viszonylag jó minőségű panoráma funkció nagyban hozzájárult a képernyőn keresztül közvetített értékek méltatásához. Kedvet kaptam más internetes tárlatok, akár katalógusok megtekintéséhez, amíg nem lesz alkalmam újra a valóságban is múzeumi látogatásokat tenni.

Képernyőkép a kiállítótérről (forrás: www.mucsarnok.hu)

Egyedül lenni egy múzeumban szürreális élmény. Legalább annyira, mint kijárási korlátozás esetén tenni egy sétát a városban. Korábban a Nemzeti Galéria kortárs részlegén nézelődtem teljesen egyedül, a nagy érdeklődésre szert tevő Frida Kahlo tárlat megtekintése után. Akkor úgy éreztem, hogy kiszakadtam a valóságból, ami a szabadabb asszociációk által mélyebb megértést tett lehetővé. Egy virtuális kiállításon azonban még teremőrök sincsenek jelen, ezáltal fantáziám háborítatlanul szárnyalhatott. Ennek köszönhetően a biztonsági kamerákra, és a tűzoltó készülékekre is valamennyire úgy tekintettem, mint a kiállítás szerves részeire. Ezzel nem a kiállító művészek alkotásait szeretném lekicsinyelni, hanem az egész internetes jelenlét ambivalens voltára irányítanám a figyelmet. Ezek a használati eszközök a székből nézve számomra egy leáldozóban levő tárgyi kultúra utolsó reprezentatív elemei közé tartoztak egy virtuálisan kibontakozó új világ peremén. Ha úgy vesszük most a kihalt városi terek is múzeumok, ahol valós jelenlét miatt még akár borsos áru belépőt is kell fizetni.

A virtuális világban a három dimenziós alkotások két dimenzióra redukálása bizarr képzettársításokat tesz lehetővé. Csak a múzeumi megvilágítás hiteti el, hogy a szobroknak van térbeli létjogosultságuk. A szobrok kapcsán eszembe jutott egy parázs művészetelméleti vita, amin volt szerencsém részt venni. Néhányan kísérletet tettek a művészet definiálására, és számomra váratlanul arra a közös megállapodásra jutottak, hogy művészet az, amit a múzeumok reprezentálnak. Miért ne lehetne egy lerágott almacsutkát formáló szobor művészeti alkotás attól függetlenül, hogy épp hol látható? Ábrázol, és kifejez. Úgy mutat túl önmagán, hogy közben nem akar más lenni, mint ami. Hasonlóképpen éreztem a csipkebugyikból álló összeállítás esetében is. Nem a tárgyra helyezi a hangsúlyt, hanem a kontextusra. Egy-két alkotásnál az esztétika, és a funkcionalitás szerves egységét is felfedezni véltem, velük együtt a humor is képviselte magát a Műcsarnok tereiben. A tégla robot-humanoidnál pedig hosszan elidőztem gondolatban, ugyanis a napokban sokszor meghallgattam a Next. Ape A Robot Must című számát. Mi teszi az embert emberré? A téglák, amikből általában házakat épít, vagy a tűz, amiből téglákat éget?

Képernyőkép a kiállítótérről (forrás: www.mucsarnok.hu)

A festmények között akadtak figuratív, és nonfiguratív alkotások egyaránt. Társadalmi reflexiók, portrék, fotorealisztikus, és absztrakt képek. Érdekes módon technikai, és témabeli változatosságuk ellenére figyelmem a szobrok jobban lekötötték. Talán ez azért volt így, mert nem lehetett elég közel menni a képekhez, nem élesedtek ki a képernyőn. Nemrég jártam olyan művészeti témájú dinamikus weboldalakon, ahol egy-egy festményt a legapróbb ecsetvonásokig láthatóvá tettek. A virtuális nagyításokat rövid leírások kísérték. Természetesen ezek az oldalak inkább ismeretterjesztő célzatúak, míg ez a mostani virtuális betekintés főként valósra ösztökél. Kedvenc képeim közé egy szaggatott vászon kompozíció, egy-két portré, és egy halott madár tartoztak. Ez utóbbiról valamiért Donna Tartt Az aranypinty c. regénye jutott eszembe. Volt olyan festmény, aminek hangulata pedig látatlanban is Enyedi Ildikó filmjét, a Testről és lélekrőlt idézte meg bennem. Ezek az utalások követik azokat a tartalmakat, amik az utóbbi időben intenzíven hatottak rám. Hildegard apátnő fejszobrát is megtalálni véltem az alkotások között. Most olvasom ugyanis Anne Lise Marstrand-Jørgensen Hildegard című regényének második kötetét.

Akárhányszor mennék vissza a tárlatra virtuálisan, mindannyiszor irányulna más művekre mélyrehatóbban a figyelmem. Azonban akármennyire is egyedi így a befogadás, a művészet mégiscsak közösségi ügy, amihez érdemes kimozdulni a négy fal közül.

http://mucsarnok.hu/panoramafoto/nsz2020/

5. Salföldi Dalföld (2019. július 6.)

Tóth Viktor - Gyárfás István duó, Indigó, Barabás Lőrinc

            A művészeti fesztivál második napjának első hivatalos programján csak gondolatban vettem részt. Bár csupán az ábrahámhegyi strandig kellett volna elvonszolnom magam, hogy láthassam a Magyarhang zenekar csobbanását a Balatonban, mégis úgy döntöttem, tartalékolom az erőmet a későbbi koncertekre. Felvetődhet bennetek a kérdés, hogy minek járok egyáltalán nyári fesztiválokra, ha ennyire nem bírom a hőséget. Leginkább azért, mert a fizikai megpróbáltatásaim dacára sem tudok ellenállni a minőségi időtöltésnek. Igazából a „nagyobb” rendezvények köre számomra erőteljesen leszűkült részvételi szándék szempontjából. Ennek számtalan oka van, ezek felsorolásától most eltekintenék. A Salföldi Dalföldön idén megtaláltam azt, amit általában a hasonló jellegű fesztiválokon keresni, és rendszerint hiányolni szoktam. Az ízlésemnek megfelelő élő zenéken túl a családias hangulatot, a barátságos légkört, és nem utolsósorban a nyugodt, fenséges környezetet.

            Tóth Viktor nyitott jazz órája előtt - enni- és innivaló után kutatva - lakótársaimmal a Salföld Majorban kötöttünk ki. Nem tudtunk ellenállni a zsíros kenyér hívogató illatának. Ráadásul a Major bolthelységében nagy meglepetésemre képeslapokat is árultak. Mivel imádom őket, rögtön vettem hármat a kínálatukból. A málnaszörpömet szürcsölgetve előbb a távoli lovakat bámultam, aztán a közelünkben elnyúlt cicákat. Bevallom őszintén, elég nehezen keltem fel onnan.

Salföld Major

            A jazz óra Tőke Gyula pajtájában került megrendezésre. A másfél órás zenei ismeretterjesztő előadáson olyan fél óra után kezdtem el érezni azt, hogy leginkább a túlélésre koncentrálok. A ritmus még megvolt, talán az AABA zenei forma is, de aztán sajnos sokszor vesztettem el a tartalmi gondolatmenet fonalát. A meleg mellett nemcsak a millió apró légy bosszantott, hanem az olykor-olykor arra vetődő ló- és kecskedarazsak is. Így a pajta falain kiállított Csóka László festményeken sem túl gyakran tudott nyugodtan megpihenni a tekintetem.

Nyitott jazz óra Tóth Viktorral

            Tóth Viktor (alt szaxofon) és Gyárfás István (gitár) duó koncertjéig lakótársaimmal a pajta udvarában beszélgettünk, a kerti fűszernövények illatában. Méhes Csaba pantomimszínházi előadására ez idő alatt a pajta zsúfolásig megtelt. El sem tudtuk képzelni honnan került elő az a sok kisgyermekes ember. Mire Tóth Viktorék koncertje elkezdődött a szomszédos iskolaudvarban, szerencsére a hőség valamelyest enyhült. Kezdtem magamhoz térni. A zene kellemesen ballagott el a naplementével. Azt ugyan nem teljesen értettem, hogy egy jazz duó miért nem tudja/akarja felvenni a templomharang zúgásának ritmusát, ha már egyszer az is csatlakozott néhány perc erejéig a formációhoz. Eszembe jutott a néhány évvel ezelőtti salföldi Harcsa Veronika – Gyémánt Bálint koncert, s a dal, ami szinte tökéletesen illeszkedett ebbe a harangjátékba. Az emlékeimbe merülve inkább azt hallgattam, ameddig a harang szólt.

Tóth Viktor és Gyárfás István

            A Hungarian Folkembassy és Bognár Szilvia előadása alatt visszasétáltunk a pajtához enni, mert az iskolaudvarban már nem volt szabad asztal. A zenét ott is tudtuk élvezni, de a szúnyogok túlságosan hamar megtaláltak bennünket. Menekülőre kellett fognunk, azonban mindenhol hatalmas felhőkben zümmögtek körülöttünk. Még a pulóverem sem nyújtott túl sok védelmet ellenük. A magunkra fújt szúnyogriasztótól is csak a testünk ragadt. Csíptek bennünket, ahol értek.

            Még elkaptuk a sok nézőt vonzó népzenei koncert utolsó két számát. Mint a hiénák úgy várakoztunk a felszabaduló székekre, hogy az Indigó zenekar koncertjére jó helyet szerezhessünk magunknak. A földön már nem szívesen üldögéltünk volna. Nem volt ugyan olyan hideg, mint a fesztivál előző estéjén, de azért ismét elgondolkoztam azon, hogy felvegyem-e a piros esőkabátom.

Palágyi Ildikó projektjét (Palágyi Ildikó - ének, Gyémánt Bálint - gitár, Bartók Vince - basszus, Szabó Dániel Ferenc - dob) a szegedi Jazz-kocsmában hallottam először. A Northern Song című számukba, amihez Ászity Boglárka azóta készített egy fantasztikus animációs videót is, már akkor beleszeretettem. Ez a dal ugyan most nem hangzott el, de bemutatásra került egy friss szerzemény, amiből részemről egy újabb szerelem lett. A dalból egy részletet láthattok is a bejegyzés végén felrakott videómban.

Indigó

A zenekarnak nem volt egyszerű dolga. A színpadot a fények miatt szó szerint elözönlötték a rovarok. Már a látványtól is rosszul voltam. Ezért minden tisztelem őket illeti, hogy ilyen derekasan helyt tudtak állni. Nekem ez annyira nem sikerült videózás közben. Néha bizony csapkodtam a kezemre szállt szúnyogokat, ami meg is látszik a felvételeken.

Az Indigó után Barabás Lőrinc Algorhythm című albumának bemutató koncertje következett. Mivel nagyon szeretem a kísérleti elektronikus produkciókat, egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy végül ez a koncert lett a fesztiválon a kedvencem. Úgy éreztem, hogy ez az előadás méltón koronázta meg az 5. Salföldi Dalföldön eltöltött két mesés, élmény dús napomat.

Barabás Lőrinc

A fesztivál záró napjára már nem tudtam ott maradni. A buszos utam hazafelé pedig felért egy kisebb katasztrófával. Nem fejezhetem azonban be ezt a bejegyzést ilyen negatívan, ezért hajnali vendégünket még mindenképpen megemlíteném, aki szállásunk udvarán bukkant fel 4 óra körül. Egyik lakótársam épp kiment egy kicsit levegőzni a faházunk elé, amikor megjelent előtte egy gyönyörű róka, szájában valami nagy, hófehér zsákmánnyal. Szólt nekem, ha már úgyis fent voltam, hogy nézzem meg én is. A róka egy ideig ott álldogált velünk szemben, aztán amilyen hangtalanul érkezett, olyan gyorsan el is tűnt a szemünk elől. Talán csak álom volt az egész.

Ábrahámhegyi kalandok az 5. Salföldi Dalföld második napjának délelőttjén (2019. július 6.)

            Kora hajnalban a szállásunk ablakain beömlő napfény, és a koncertet adó madarak ébresztettek. Már-már visszaaludtam volna, amikor a faháztól alig 100 méterre beindult a vonatforgalom. Pihentem azért még egy darabig, próbáltam kitalálni, hogy mivel töltsem az 5. Salföldi Dalföld művészeti fesztivál második napja által kínált délutáni programokig az időt. A Balaton partjára mindenképpen szerettem volna lemenni, csak nem a fizetős strand területén.

Ábrahámhegyi szállásunk

            Miután összeszedtem magam, átvágtam a szállástól egy csapáson keresztül a part irányába. Szabályos közlekedéssel, sétálhattam volna egy kilométert is a zebráig. Elérve a műutat megálltam, és tanakodni kezdtem, hogy jobbra, vagy balra induljak-e. Épp akkor kerekezett arra egy helyi lakos, s látva bizonytalanságom, megkérdezte segíthet-e valamiben. Felvázoltam neki a problémámat a strand nélküli partszakaszról. Az idős úr egy ideig gondolkodott. Előbb azt mondta nemigen van errefelé ilyen, aztán felcsillanó szemmel két lehetőség is az eszébe jutott. A gond ott kezdődött, hogy a kerékpárútról az első, horgászok által használt lejáratot csak az veheti észre, aki tudja hol van. A „csónakkikötőt” sem olyan egyszerű megközelíteni, viszont a bácsi szerint természetfotósként azt a helyet feltétlenül meg kellene néznem. Mikor a távolságokról kérdeztem, a férfi úgy döntött, ha nem veszem tolakodásnak, inkább elkísér, úgysincs más dolga. A bácsika rendkívül tájékozott volt, egy tartalmas élettel a háta mögött. Mindenhez hozzá tudott szólni, és mindenhez volt egy saját története. Hallgatva őt úgy véltem addig jó, míg olyan életet él az ember, amiről ilyen gazdagsággal lehet mesélni, már ha van kinek. Végül a körülbelül másfél kilométeres utat majdnem egy óra alatt tettük meg. A horgászlejáratot, ami valóban szinte láthatatlan volt a kerékpárútról, magas nádas övezte. Nem volt túl bizalomgerjesztő, így tovább bandukoltunk a következő kanyarig, amit persze újabbak követtek. A közös sétánk Balatonrendesen ért véget. Bementem jobbra, amerre a férfi mutatta, és néhány méter megtétele után rögtön a természetben találtam magam. Az általam partnak gondolt partig legfeljebb gumicsizmában lehetett volna ott eljutni, vagy csónakkal. A balatoni kilátással így ugyan nem voltam megelégedve, de néhány csalódott másodperc után már megilletődve álltam ott, mert a hely bizonyos szempontból tényleg varázslatos volt.

            Miután kigyönyörködtem magam, nagyjából negyed óra alatt visszaértem Ábrahámhegyre. A Bökk-hegyi kilátó felé indultam, de akkor már nagyon szenvedtem a hőségtől. Az út ezáltal rendkívül meredeknek, és hosszúnak tűnt. Ráadásul a kilátóba végül nem is tudtam felmenni. Tériszonyom következtében csak az első szintig jutottam, onnan nem sok mindent lehet látni. A nyitott csigalépcső, és a vékony, viszonylag alacsony, enyhén kifelé döntött rácsos korlát kifogott rajtam.

A Bökk-hegyi kilátó, és a látvány az első szintjéről

Szoktam mondogatni magamnak, ha fényképezőgép van a kezemben, hogy nézzek olykor-olykor hátrafelé is, mert úgy másként láthatok meg dolgokat. Ennek köszönhetően a meredek utca egyik pontjáról csodálatos rálátásom nyílt 30x zoom mellett a Balatonra, ami kicsit kárpótolt a kilátó miatt. S épp akkor úszott át a színen méltóságteljesen néhány vitorlás hajó.

A meredek utca tetejéről felfedezett vitorlások

A vizem a kilátónál elfogyott. Elmentem az „áruházba”, de egy palack ásványvizet sem tudtam venni. Kólából és társaiból azonban volt bőven, s mivel a csapvizet előző nap már ihatatlannak minősítettem, kénytelen voltam ezekkel az üdítőkkel beérni. 3 liter itallal a hónom alatt, és hátamon a mázsás, alapvetően túlélő felszerelést tartalmazó hátizsákkal, még várt rám egy tikkasztó séta a tűző napon.

Alig vánszorogtam vissza a kinti viszonyokhoz képest meglepően hűvös faházunkba. Azonnal a zuhany alá álltam, majd befeküdtem a kereszthuzatba. Maradt még egy kis időm pihenni a délutáni programok előtt.

5. Salföldi Dalföld (2019. július 5.)

            Sajnos idén nem tudok eljutni a Művészetek Völgyébe, de sok jó művészeti fesztivál van Magyarországon, amik a részemről még felfedezésre várnak. A Salföldi Dalföldön egy szerencsés egybeesés következtében három évvel ezelőtt már egy koncert meghallgatása erejéig jártam. Akkor azonban úgy véltem, hogy autó nélkül a fesztiválra kényelmesen eljutni szinte a lehetetlenséggel egyenlő, ezért ugyan követtem a programokat, de nem gondoltam, hogy újra ellátogatok majd erre a vidékre. Most is megnéztem a koncert kínálatot, amit kimondottan vonzónak találtam, de meg sem fordult a fejemben egészen szerdáig, hogy Kapolcs helyett ide elmehetnék. Nővéremék vetették fel, hogy nézzek jobban utána, mert ez a Salföldi Dalföld igazán nekem való lenne.

            Az internet segítségével azonnal kiderült, hogy szállás nincs se Salföldön, se a környező településeken, mint Ábrahámhegyen vagy Kékkúton. Ezzel eldőlni látszott, hogy idén is csak virtuálisan leszek jelen az eseményeken. Mivel szeretek hozzászólásokat olvasgatni, ezért a fesztivál facebook oldalán is elnézelődtem szerda délután, s kiderült, hogy valaki felajánlott két helyet maga mellett egy faházban, ahol ő egyedül tartózkodott volna. A hozzászólót alaposabban megnézve örömömben szinte felkiáltottam, ugyanis az egyik volt csoporttársam volt az egyetemi időkből. Azonnal felhívtam. Egy 4 személyes, fürdőszobás, két hálórészes faházban foglalt szállást Ábrahámhegyen, s ugyan ketten már bejelentkeztek, de még én is pont befértem. Végül a volt csoporttársam a fesztivál önkénteseként kapott egy másik szállást, de némi telefonálgatás után csütörtökön bizonyosságot nyert, hogy pénteken utazok a Balaton északi partjára.

Salföldi utcarészletek

            Órákig böngésztem a menetrendeket és a telekocsi hirdetéseket. Fontolgattam, hogyan jutok el a legkönnyebben, és a leggyorsabban Szegedről Ábrahámhegyre. Végül 1 átszállással Veszprém érintésével hajnali fél hatkor indulva majdnem 7 óra alatt buszoztam el a célig. Mivel a szállást csak két órától lehetett elfoglalni rögtön beültem a buszmegállóhoz legközelebbi étterembe, ahol 1400 forintért ettem egy csontlevest, két kakaós palacsintát, és ittam egy presszó kávét.

A salföldi Szent Máté templom, és egy kereszt levendulával

            A szállással teljesen meg voltam elégedve. Rövid pihenés és felfrissülés után öt órakor elindultam boltot keresni. Természetesen a település egyetlen „áruháza” öt órakor bezárt, így vissza kellett mennem a főút mellett levő kisboltba. Magamhoz vettem egy 0.75 literes szénsavas, magnéziumos üdítőt és alapos felkészültség híján, hallgatva a fesztivál honlapjára, úgy döntöttem, nekivágok a könnyednek feltüntetett három kilométeres sétának Ábrahámhegy és Salföld között. Erre azért is kényszerültem, mert a két település között napi két menetrendszerinti busz járat közlekedik. Szerintem nem volt rajtam kívül még egy olyan hiszékeny, mamlasz ember, aki gyalog vágott volna neki a fesztiválnak. Hogy 30 fok felett volt a hőmérséklet az egy dolog, de az útszakasz rendkívül veszélyes volt gyalogos közlekedés szempontjából. Keskenyen kanyargott a kétirányú út, de két autó nehezen fért el egymás mellett, két autó meg egy gyalogos pedig sehogy. Nem győztem félreállni, sokszor a térdig érő csalánba, mert a beláthatatlan kanyarokban, és a viszonylag nagy forgalomban ez tűnt az egyetlen jó megoldásnak.

Raffay Dávid kiállítása

Az üdítőm elfogyott mire Salföld határához értem, s a településre bevánszorogva leültem az első árnyékos padra. Úgy éreztem mivel a házak mesébe illőek voltak, én viszont eléggé rosszul, hogy onnan egy lépést sem fogok tudni megtenni. Pihegtem egy jó darabig, de aztán odaértem még a Fekete-Kovács Kvintett (Fekete-Kovács Kornél – trombita, szárnykürt, Bacsó Kristóf – tenorszaxofon, Cseke Gábor – zongora, Horváth Balázs – nagybőgő, Csízi László –dob) koncertjére, de sajnos továbbra is küzdöttem a gyaloglás következményeivel. A helyszínen vett 400 forintos fél literes ásványvíz elfogyasztása után az árnyékban üldögélve még sok időmbe telt mire elkezdtem értékelni, hogy ott vagyok és végre oda tudtam figyelni az amúgy csodás, és péntek lévén nagyon családias, barátságos környezetemre. Közben a lakótársaim is megérkeztek, akiket nagyon szimpatikusnak találtam, így már közösen éltük át a következő nagy kalandot, egy hirtelen lezúduló özönvízszerű zivatart. A fesztivál stábjának férfi tagjai az elektromos berendezések kimenekítése után vizes pólóversenyt rendezhettek volna. Mi egy romos épületbe menekültünk, ahol volt időnk elmélyedni Raffay Dávid szobrászművész kiállításában. Szerencsére amilyen gyorsan jött a vihar, olyan gyorsan is távozott, ideiglenesen patakká változtatva Salföld utcáit.

A salföldi iskolaudvar színpadán a Fekete-Kovács Kvintett

            Az új felállású Gyémánt Bálint Trió (Gyémánt Bálint - gitár, Bartók Vince - basszus, Szabó Dániel Ferenc - dob) első fesztivál koncertje a vihar miatt késve kezdődött, de ez senkit nem zavart. Az eső után azonban előjöttek a szúnyogok, s hiába kerültek elő a táskákból a szúnyogriasztók, nem sok esélyünk volt ellenük védekezni. A naplemente után az idő meglehetősen hidegre fordult, amúgy is mindenünk nyirkos volt, így arra kényszerültem, hogy a magammal cipelt több kilós túlélő felszerelésemből felvegyem a bokáig érő piros esőkabátom. A koncertet nagyon élveztem. Azt már mindenki tudhatja, aki követi a blogomat, hogy mennyire kedvelem és tisztelem Gyémánt Bálintot, s hogy milyen sokat jelent nekem az a fajta zeneiség, ami belőle árad bármelyik projektjét veszem is alapul. A koncert után volt vele egy beszélgetés a magyar jazzoktatás jövőjéről, azt is meghallgattuk. Igazából számomra az volt a legfontosabb üzenete, hogy mindenki találja meg, majd merjen rálépni a saját útjára.

Gyémánt Bálint Trió

            A Gyémánt Bálint Trió koncertjét az iskolaudvaron a ZEEG (Eichinger Tibor – gitár, Eged Márton – basszus, Gavallér Csaba – dob, Zrubka Zsombor –vibrafon) zenekaré követte. Bevallom a Dalföldig még csak nem is hallottam róluk, de szeretem a meglepetéseket, így beültem a többiekkel az első sorba. Jó lenne, ha a jövőben a programfüzetben is írnának egy rövid, néhány mondatos ismertetőt a fellépőkről, nem csak a honlapon. A vibrafonos játéka, illetve maga a vibrafon kötötte le leginkább a figyelmemet. Hogy milyen stílusban zenéltek arról igazából nincsenek szakmai fogalmaim, de a modern jazz kategóriájába minden belefér. Számomra szép dallamos ívek társultak a koncerten rock zenei elemekhez, s meglepően jól illeszkedett bele ebbe a történetbe a vibrafon.

ZEEG Zenekar

            Körülbelül éjfél lehetett, amikor elindultunk vissza Ábrahámhegyre, immáron én is autóval közlekedtem. Az utolsó koncertre (Párniczky Quartet) már nem volt erőnk ott maradni. A szállás felé, de még Salföldön ért minket egy újabb meglepetés, megszondáztatták Gábort a rendőrök. Mehettünk tovább, s mikor a sűrű, hömpölygő ködbe/párába takarózott a táj, a korom sötétben eszembe jutott, hogy ugyan milyen „jó” lenne most ott a szállás felé gyalogolni.

            A faházban szúnyogok serege várt ránk. Egy ideig még kergettük őket, aztán mindannyian úgy határoztunk, hogy füldugóval fogunk ellenük védekezni.