„Az emberi életet végig táncolni kötéltánc” – beszélgetés Péterfy Borival

Ismét egy álmom vált valóra, amikor Péterfy Bori színésznő, énekesnő, dalszövegíró elvállalta a felkérésemre ezt az interjút. A hazai könnyűzenei és színházi élet egyik meghatározó alakja, nagyjából a kétezres évek elejétől követem nagy érdeklődéssel a pályafutását. Bár rettenetesen izgultam az interjú kapcsán, végül természetességével és közvetlenségével sikerült feloldania a gátlásaimat. Egy szegedi Péterfy Bori & Love Band koncert előtt beszélgettünk álmokról, megérzésekről, hazugságokról valamint testet, lelket próbáló és formáló szerepekről is.

Egy olasz származású író, asztrológus, Lisa Morpurgo Dordoni, készített rólad egy személyre szabott asztrológiai elemzést mikor megszülettél. Azt tudjuk, hogy a „jóslatnak” az a része beteljesült, ami a zenei és a színházi pályádra vonatkozott. Viszont az elemzés azt is tartalmazta, hogy kevés érzéked lesz a világi élethez, kevés türelmed lesz a kényszerekhez és a kötelező tennivalókhoz. Ez igaz?

Valahol igaz, de egyszerűen muszáj – főleg gyerekkel – az embernek felnőnie ehhez a feladathoz, hogy valahogy összeszedetten éljen, és ezek a dolgok is gördülékenyen menjenek körülötte. Amíg rákényszerül, mondjuk Magyarországon, ma egy művész, addig például olyan dolgokhoz kell érteni, és foglalkozni, amik borzasztó megterhelők. Nekem valóban nincs business érzékem, meg egyszerűen nem is tudom a szakmámat, meg a művészetet üzletként nézni, de a mai világnak ez is egy elvárása, gyakorlatilag egy termék vagy, amit el kell adni. Én már ide sorolom a folyamatos jelenlétet a social médiában, és azt a görcsöt is, hogy most már nehezen engedi meg magának ma Magyarországon – mert ugye nálunk nincsenek elkényeztetve a művészek semmilyen szempontból, se anyagilag, se elismertségben – az ember azt, hogy picit hátra dőljön, vagy pihenjen, mert rögtön azt érzed, hogy kimaradsz, nem lesz munka. Nem mer az ember nemet mondani. Sok olyan kényszer van, amivel komolyan küzdök én is. Nem bírom, hogyha káosz van körülöttem, ezért igyekszem mindent ügyesen megcsinálni, de néha megbolondulok, mikor ügyeket kell intézni, hivatalos ügyeket, persze.

2022-ben jelent meg életrajzi köteted, a Borikönyv, melynek szerzője Tóth Júlia Éva volt. A könyvben olvasható, hogy számodra a „jeleknek súlya van” (Borikönyv, 258. oldal). Bízol-e a jelekben? Mennyire hallgatsz a megérzéseidre? Hiszel-e az álmoknak?

Abszolút! Mind a hármat nagyon figyelem, szeretem, komolyan veszem, és beépítem az életembe. Egyrészt azt gondolom, hogy ha ezeket nem figyeled, kihagyod, elsiklasz fölöttük, vagy bagatellizálod, azzal egyszerűen egysíkúvá teszed magad körül a világot. Akkor is, hogyha nem alkotó, művész ember vagy. Az élet százszor izgalmasabb, hogyha megéled ezeket a dolgokat, még akkor is, hogyha nem hiszel semmiben. Nem hiszem azt, hogy egy mélységesen ateista, egzisztencialista gondolkozású ember is ne érezne néha elképesztő déjà vu-t, például ne érezné azt, hogy ez hihetetlen, hogy most gondoltam rád és most hívtál fel. Közben meg olyan jeleket kapunk és olyan találkozások vannak az életben, és hát az álmok! Fura is lenne, ha az ember nem gondolkozna el az álmain. Hiszen azok meg mi vagyunk, és az életünk felét, vagy nagy részét végül is aktív, vagy nem aktív módon, de mégis álomban töltjük. Ez ugyanolyan fontos része kéne legyen az életünknek, mint a valóság. Ha olyan szerencsések vagyunk, hogy emlékezünk az álmainkra, akkor azért azokon gondolkozzunk is el.

Korábban, a Péterfy Bori & Love Band zenekar Vámpír című videóklipjének forgatása közben, ahol megsérültél, jött a közmondással ellentétes felismerésed, hogy a ruha teszi az embert. Mi történt ott valójában?

Ezt viccesen mondtam, mert erre a szituációra nagyon igaz volt, de egy kicsit tényleg ilyen. Mivel olyan helyen is volt az éjszakai ügyelet a szemészeten, a 8. kerület bugyraiban – kilőttem a forgatáson a szemem egy pezsgős dugóval –, én meg egy elsírt sminkben voltam, meg kábé félmeztelenül, zakóban és cicanaciban. Éjjel így rontottunk be oda, és akkor csakugyan az volt az első, teljesen érezhető megnyilvánulása az embereknek, a dolgozóknak, hogy most valakik összevertek a sarkon egy szegény ott dolgozó nőt, és aztán valóban nem voltak velem kedvesek. Ezért mondtam ezt, igen, hogy a ruha teszi az embert. Ha nem abban a ruhában megyek be, akkor lehet, hogy nem ilyenek. S persze rögtön ahogy megtudták, hogy forgatás volt, meg, hogy színész vagyok, meg énekes, már jó ellátásban részesültem.

 

Tasnádi István Mikor hazudtam? című darabjában egy politikust alakítasz, aki komoly karrier előtt áll, amennyiben le tudja küzdeni a gátlásait azzal kapcsolatban, hogy nem tud hazudni. Miért lenne fontos az, hogy tudjunk hazudni?

Egyáltalán nem erről szól ez a darab, nem fontos, hogy tudjunk hazudni egyébként. Nagyon rossz, amikor az ember olyan élethelyzetbe kényszerül, hogy rájöjjön arra, hogy ő igazából milyen jól tud hazudni. Meg hát mondják, hogy van a kegyes hazugság. Vannak az életnek olyan területei, ahol egyszerűen előfordul, de talán ezeknél az a jobb, ha olyan helyzetbe kerülünk, hogy nem mondhatjuk el az igazságot, és ezért valamit mondanunk kell helyette. Talán ez egy árnyalata annak, hogy nem az igazat mondjuk. A hazugság, amit már így nevezünk, hogy hazugság – én voltam olyan helyzetben, hogy sokat hazudtak nekem – az nagyon rossz. Főleg amikor az ember rájön utólag, még akkor is, ha megérti, hogy mit akart a másik megúszni. Sajnos a hazugság az életünk része, van, aki az egész életét hazugságban éli le. Rengeteg hazugságot tudunk meg, hogyha elkezdünk csak így a családunkban kutakodni, egészen megdöbbentő dolgokra derül sokszor fény. Valószínű, hogy egyszerűen az emberi életet végig táncolni kötéltánc. Vagy, ahogy ebben a darabban mondom „csak rajtunk múlik az, hogy elfogadjuk-e a valóságnak azt a verzióját, amelyik elviselhetőbbé teszi az életünket”. Sokan azért választják a hazugságot, mert az egy elfogadhatóbb életet eredményez. Vagy nem néznek szembe valamivel, vagy eltitkolják a másik elől, vagy önmaguk elől, vagy az egész világ elől. Aztán még sok ilyen élethelyzet van, most hirtelen az jutott az eszembe, hogy nálunk a homoszexualitás még mindig durva ellenérzéseket vált ki az átlagemberekből, meg ez fölülről irányítva is van, és hogy hány fiatal él hazugságban – én is tudom, mert nekem sok meleg fiatal jár a koncertjeimre, sokak szerint egy melegikon vagyok –, mert nem meri elmondani a családjának például. Sokszor van olyan, hogy valaki rákényszerül a hazugságra, csak nem az ő hibája, hogy hazudnia kell, hanem a többiek élnek végül is egy hazug, álszent életet, amivel rákényszerítenek valakit, egy ártatlan fiatalt, hogy ő is elkezdjen egy hazug, álszent életnek megfelelni. Ez elég sokrétű dolog.

 

„Krízishelyzetben fantasztikus ajándék az élettől, ha az ember művész” (Borikönyv, 239. oldal). Mit értesz ez alatt?

Azt, hogy olyan értelemben nem maradsz egyedül a problémáiddal, hogy egyből ne tudnád feldolgozni őket valamilyen szinten. Ez persze súlyosabb esetekben nem elég, akkor kell segítség, meg pszichológus, meg barátok. Jó érzés az, hogy akár az én esetemben mondjuk egy dalszövegnek, vagy egy szerep eljátszásának van egy egészen más minőségi ugrása. Vagy vegyük a koncertezést, ahol a zene energiájával, szinte az ember gyógyító, mert ki tudja magából énekelni, ordítani a dolgokat. Sokkal szerencsésebb, minthogyha a könnyeidet elsminkelve be kellene ülnöd egy irodába, és úgy kellene tenned, mintha semmi bajod nem lenne. Régen volt is az a közhely, hogy nagy költő csak az lehet, aki szenved, ez természetesen nincs így, viszont az igaz, hogy a szenvedés jót tud tenni a kreativitásnak. Ez tény, de nem amiatt, hogy anélkül ne lehetne alkotni. Hatalmas dolog, mikor egy nem alkotó ember a szenvedést meg a traumákat, amiket úgysem tud senki elkerülni, úgy tudja magán átvinni, és úgy jön ki belőlük, hogy erősebb, több, jobb lesz, mint előttük. Szerintem ugyanezt el lehet a művészekre is mondani, hogy esetleg jobbat, mélyebbet, igazibbat alkotnak egy krízis hatására.

A Covid alatt készült el a Tíz kicsi díva, Karafiáth Orsolya A Maffia-Klub című regényének átirata, ami webepizódok formájában került közzétételre a YouTube-on. Honnan jött az ötlet, és milyen volt a közös munka Orsival?

Orsit régóta ismerem, és szeretem, nagyon jó barátom. Akkor tényleg ez ment, és pont, amivel kezdtük is a beszélgetést, hogy nem engeded meg magadnak, hogy leállj, de így ez a kényszerszünet egyébként sok szempontból jól jött. Krízis is volt, amit jól lehetett használni, meg rengeteg hazugság is övezte. Akkor sokan készítettek ilyen felolvasásokat, és nekem is mondták, hogy de miért nem csinálok. Gondolkoztam, hogy elkezdek itt majd esténként valamit, de akkor inkább már a gyerekemmel foglalkozom, aztán addig gondolkoztam, míg eszembe jutott, hogy valami speciálisabbat kellene, és milyen érdekes lenne ennek a regénynek a felolvasását nem szerepekben, de mégis parókákkal, tehát látványban is egy picit színháziasabbá tenni. Valahogy így jött az ötlet. Van benne kilenc-tíz karakter, izgalmas, jó szövegekkel. Jól esett, hogy hetente-kéthetente egyszer találkoztunk és megcsináltunk egy részt. Mindenkinek volt elfoglaltsága, készültünk rá, jó volt együtt egy kicsit kiszakadni a magányból. Vagy hát nem volt senki magányos, mármint mi nem voltunk azok szerencsére, mert mindenki a családjával volt, de akkor is azért jól esett valami mással is foglalkozni.

 

A krízishelyzetnél maradva szerinted még mindig sokan megbélyegzik azokat, akik pszichoterápiára járnak?

Szerintem most már nem, sőt már az egész kezd a ló túloldalára átesni, mindenki terapeuta, az is, akinek nincs ilyen végzettsége. A coach is terapeuta, tehát már nem kell hozzá az a komoly végzettség, ami miatt szokták mindig mondani, hogy miért ilyen drága. Azért drága, mert iszonyatos mennyiséget tanult az, aki elvégezte úgy, olyan szinten a pszichológiát, vagy a pszichiátriai tudományokat, hogy ezt a szakmát gyakorolhatja már. Ehhez képest egy coach képzés, azért tudjuk, hogy sokkal kevesebb, és mégis néha kétszer annyit elkérnek. Már annyira divatos lett terápiára járni, hogy amikor egészen fiatalokkal beszélgetek, már 16 évesektől is hallom, hogy igen, már két éve járok terápiára. Úgy érzem, hogy egy kamasznak is ez már alapkövetelmény. Meg kéne nézni azok életét, akiknek negatív a véleményük, hogy ők mennyire élnek egy fejlődő, önreflektált, folyamatosan egyre pozitív irányba változó emberként. Mert, ha így élnek maguktól, akkor le a kalappal, de akkor meg miért nem pszichológusok?

A Terápia című televíziós sorozat második évadában egy ügyvédnőt, Orsolyát alakítottad. Mentek-e utána hozzád emberek, és beszéltek-e neked arról, hogy milyen hozadéka volt az életükben a sorozatnak, vagy akár magának a karakternek?

Nagyon sok ilyen eset volt. A legemblematikusabb ebből az, amikor a fodrásznál ült mellettem egy, már a kilencedik hónapban levő terhes, helyes nő. Zavartan pislogott át rám, a másik székből, aztán egyszer csak azt mondta, hogy miattad van ez, és mutatja a babát. Merthogy pont mikor teherbe esett, akkor nézte végig a sorozatot és végül nem vetette el a babát, ennek a karakternek a hatására. Orsolya esetében is erős karakterfejlődést látunk, ez a lényege ennek a sorozatnak, amit hál’istennek a mai napig sokan néznek, még most is fent van az HBO-n.

 

Hadd tegyek fel egy kérdést, ami a Péterfy Bori & Love Band zenekar egyik dalszövegéből való. „Ki fogja a kezedet, ha félsz?”

Ha szerencsés vagyok, akkor valaki. Ha nem, akkor én magamnak, vagy fogom a gyerekemét, meg a kutya mancsát, azt sokszor szoktam, összebújunk, alszunk. Sajnos nem vagyunk erre így befizetve, hogy valaki mindig legyen mellettünk. Anyukámmal nagyon szoros viszonyban voltam, de ő már jó pár évvel ezelőtt meghalt. Nyilván ott van a testvérem, a barátaim, a barátnőim, sok emberhez tudok fordulni, de azért ténylegesen mindig az a vége, és visszatérve a pszichológusokra ők is mindig azt mondják, hogy alapvetően egyedül vagyunk, ezzel szembe kell nézni. Sajnos magadnak kell fognod a kezedet, és hogyha már nem félsz, akkor lehet, hogy lesz más is, aki fogja. Ezt kell valahogy nagy nehezen elfogadni.

Mit jelentenek számodra az alábbi mondatok, amik Vlagyimir Szorokin A jég című könyvében olvashatóak? „Mert nem olyanok vagyunk, mint a többiek. Mi nemcsak a szánkkal tudunk beszélni, hanem a szívünkkel is.” (201. oldal). „Beszélj a szíveddel, a szíveddel beszélj, a szíveddel!” (16. oldal)

Nekem nagyon beégett ez a szerep. Eleve Szorokinnak nagyon-nagyon szeretem a műveit, és ez az egyik legerősebb könyve, a Jég-trilógia, aminek mi az első részéből csináltunk egy színpadi verziót, még Mundruczó Kornéllal, aki azóta már világsztár. Most már Hollywoodban rendez, meg Apple TV sorozatot készít, meg Oscar közeli filmeket, ő már a helyén van, már nem kell itt vergődnie. Nekem több szempontból is erős emlék ez a szerep. Egy olyan jellemfejlődést kellett eljátszanom – három karakter van benne, akiknek megszólaltatják a szívét egy furcsa szektának a tagjai – ami embert próbáló volt fizikailag is, meg lelkileg is. Egyáltalán a közelébe kerülni annak, hogy milyen lehet az, amikor egy olyan iszonyatos hatás ér téged, amitől egy ekkorát változol, hogy egyszer csak teljesen másképp, tisztán a szereteten keresztül látod a világot, de most próbálok nem negédesen beszélni erről, mert egyáltalán nem az a mű, nagyon összetett. Már maga a szekta is egy megkérdőjelezhető társaság. Szorokin volt itt egy régi könyvének, A négyek szívének az új kiadása kapcsán (2022-ben a PesText világirodalmi fesztiválon – a szerk.), amit korábban nem szeretett, mert túl erőszakos, és olyan érdekes volt, ismerve őt személyesen is, mert azt mondta, most már nem ezt gondolja. Tehát, hogy a történelem mindent felülír. Szorokin látszólag erőszakos, durva könyveket ír, de pont az a lényegük, hogy az jön le belőlük, hogy miért van az emberben ez a brutális gyilkos vágy folyamatosan. A jég is megrázó, egy utópia arról, hogy elvileg vannak emberek, akik felébrednek, és megszólal a szívük. Hátha vannak. Azért sok ilyen pillanatot megélünk szerintem mi is az életben, csak aztán mindig visszaesünk. 

Cserépfalutól Lillafüredig

Lillafüreden jártunk. Mezőkövesd irányában hagytuk el az M3-as autópályát, hogy minél több élményben lehessen részünk.

Cserépfalu

Cserépfalu Egertől 22 km távolságban, a Hór-patak völgyében található. A faluból szűk (és nem egyirányú) utakon keresztül lehet eljutni autóval egy jól járható, közepesen meredek ösvényig, ami a „Kisamerika” barlanglakásokhoz és a felette elhelyezkedő Millenniumi Kilátóhoz vezet.

„Kisamerika” barlanglakások

"Kisamerika" barlanglakások (Cserépfalu)

Cserépfalu népi építészetének egyik jellegzetessége a barlanglakások voltak. A Berezd hegy könnyen faragható riolittufából épül fel, amely alkalmas volt a házak kialakítására. A település legszegényebb lakóinak a Berezdalja elhagyatott kőbányáinak meredek falai lehetőséget biztosítottak a barlanglakások kiépítésére. A kivájt köveket eladták. A „Kisamerika” elnevezést valószínűleg a reformátusoktól kapták, és arra utalhat, hogy míg a világválság idején a tehetősebb lakosok Amerikába vándoroltak, a szegények maradtak ezekben a barlanglakásokban.

Senki sem tudja pontosan, hogy kik voltak a barlanglakások első lakói, de feljegyzések szerint az utolsó lakó 1969-ben költözött ki. Azóta pusztulásra vannak ítélve, ott jártunkkor is elhanyagolt környezet fogadott bennünket.

Millenniumi Kilátó

Millenniumi Kilátó (Cserépfalu)

A Millenniumi Kilátót a Kossuth-díjas építész Csete György tervezte, kisebb nyílásai, állítólag a Göncölszekér csillagképét formázzák, ami nekem nem tűnt fel. A kaptárkövekre emlékeztető kilátó dácittufa tömbökből épült, amibe régi, faragott köveket illesztettek, ezzel állítva emléket az egykori cserépi kőfaragóknak. Fentről szép kilátás nyílik a falura és a környező dombokra, hegyekre.

Millenniumi Kilátó (Cserépfalu)

Suba-lyuk Múzeum és Látogatóközpont

A hór-völgyi látogatóközpont, a Suba-lyuk Múzeum hétfőnként zárva van, így nem tudtuk megtekinteni a bükkaljai kőkultúra geológiai értékeit, valamint a kultúrtörténeti vonatkozásokat bemutató tárlatokat.

Noszvaj

Egertől 10 km-re található, a Bükki Nemzeti Park déli határán, a 667 m magas Várhegy lábánál, a Kánya-patak völgyében.

Barlanglakások

Gyalogos bejárata a falu központjából megközelíthető, a Honvéd utca végében van. Mi az autót a temetőnél hagytuk, onnan pár perces sétával jutottunk el a barlanglakások felső bejáratáig. A felnőtt belépőjegy 800, a gyermek (6-18 év) 500 forint, csak készpénzes fizetés lehetséges. A festői szépségű épület együttes jelenleg elsősorban szobrászati és természetművészeti alkotótelepként működik és szerzői jog által védett műalkotás. Ezáltal a helyről készült fotók csak privát célokra használhatóak, nyilvánosságra hozataluk tilos. Ezt az információt csak a honlapjukon tüntették fel, nekünk senki sem beszélt erről a helyszínen. Az első barlanglakások lyukszerű bemélyedések voltak a földben, innen kapta a terület a Pocem (pod zemou szlovákul föld alatti terület) elnevezést. A későbbi barlanglakások már az utca szintjében készültek el, és általában szoba-konyha beosztásúak voltak. Gyakran faragtak gádoros tornácot a házak elé, vagy előtetőt készítettek hozzájuk. Pince nem tartozott minden barlanglakáshoz. Az utolsó lakói 1999-ben költöztek ki.

Galassy-kripta

A tufába vájt, mostanra vadregényes Galassy-kripta a Noszvajt és Szomolyát összekötő út szélén található, egy hotellel szemben. Nincs kitáblázva, vagy jelölve a helyszínen, de kis keresgélés után rátaláltunk. A Galassy család számára épült valamikor az 1900-as években késő eklektikus stílusban.

Galassy-kripta (Noszvaj)

Szomolya

Szomolya Noszvajtól 6 km távolságban helyezkedik el.

Kaptárkövek Tanösvény

Kaptárkövek Tanösvény (Szomolya)

A Szomolyai Kaptárkövek Tanösvényt Szomolya központjából egy murvás földúton lehet autóval megközelíteni. A tanösvény az 1960-ban védetté nyilvánított Szomolyai Kaptárkövek Természetvédelmi Terület természeti és kultúrtörténeti értékeit mutatja be. A kaptárkövek olyan sziklavonulatok, amelybe egykoron fülkéket faragtak. A fülkék rendeltetéséről, koráról, készítőinek kilétéről számos legenda, feltételezés született. A tanösvény a Vén-hegy nyugati lejtőjén, a Kaptár-völgyben helyezkedik el és nyolc nagyobb, riolittufa vonulatot mutat be, mely Magyarország legtöbb fülkével (117 db) rendelkező kaptárkő-csoportja. A tanösvény kiépített, azonban fém lépcsőivel, szédítő lejtőivel nem a legkönnyebben járható terep. A bejáratánál figyelmeztető tábla van elhelyezve darázs veszély miatt. Ajánlott túra öltözetben menni.

Lillafüred

A lillafüredi vízesés

Utunk végcélja, Lillafüred, a Bükk keleti szélén, Miskolctól 15 km-re, a Garadna és a Szinva völgyének találkozásánál fekszik, a Hámori-tó partján. Késő délután érkeztünk a szállásunkra, de még maradt erőnk tenni egy sétát a környéken. A Palotaszálló neoreneszánsz stílusban épült, Lux Kálmán tervei alapján. A szálloda építésekor terelték el a Szinva-patakot, így hozták létra Magyarország legmagasabb (20 m) vízesését. Most sok víz zúdult, nagy robajjal alá, nagyon hangulatos volt. A Palotaszálló függőkertjében megálltunk még József Attila egész alakos szobránál, Lillafüreden írta 1933-ban Óda c. versét. A szobor József Attila születésének 100. évfordulójára készült, avatására 2005. április 10-én került sor. A költő mellett az Ódának a töredezett sorai olvashatóak. Herman Ottó természettudós szobra is a függőkertben található. Mindkét szobor Varga Éva Munkácsy-díjas szobrászművész alkotása.

Palotaszálló (Lillafüred)

József Attila szobor (Lillafüred)

Herman Ottó szobor (Lillafüred)

Valóság vagy képzelet?

Csányi Vilmos: A bábosok

(Kalligram, Első kiadás, 2009)

Csányi Vilmos biológus fő kutatási területe az állati és az emberi viselkedés, valamint a biológiai és kulturális evolúció kérdései. Számos ismeretterjesztő és szépirodalmi könyv szerzője. Eredetileg a legújabb könyvét szerettem volna kihozni a könyvtárból, mely a kreativitás, a teremtő képzelet evolúcióját vizsgálja különböző aspektusokból. A könyvet már bevezették a központi katalógusba, de még nem volt belőle kölcsönözhető példány, így A bábosokra esett a választásom. Korábban Bukfenc és Jeromos című könyvét olvastam. A bábosok irodalmi igénnyel megírt mű, mely egy elképzelt, a világtól elzárt archaikus falu, a saját Tanításaikat követő Kövek Közössége és a Város életének szembeállításával keresi a választ kulturális, gazdasági, politikai és etikai kérdésekre. A közösség fennmaradásának napjai meg vannak számlálva, a Város szemet vetett az életterükre. A Város előbb bírót, tanítót és papot küld a faluba, majd megérkeznek a bábosok és velük egy kulturális antropológus is. Nem szükségszerű, de ezzel az események láncolata már elindul egy olyan irányba, ami a zárt közösség felbomlásához vezetett volna, de a végén a könyvnek mesébe illő befejezése lett. Ahol Sámánok élnek, ott bármi előfordulhat. Összességében nekem az elmélkedések és a hiedelmekről, a kultúrákról, a zárt és a nyitott közösségekről, az életről és a halálról szóló kérdésfeltevések tetszettek a regényben. Ezekről bővebben is olvastam volna, de az már a tudományos ismeretterjesztés műfajába tartozna, ami ennek az írásnak nem volt a célja. A regény nyelvezete egyszerű és sallangmentes, a történetmesélés pedig szinte lineáris. Már elszoktam az ilyen jellegű írásoktól, annyi más típusú kortárs szépirodalmat olvastam az elmúlt időszakban. Ha már regények, hozzám inkább azok állnak közelebb.

Eva Maliti Fraňová: Arianna könyve

(Kalligram, 2022)

A szlovák írónőnek magyar fordításban ezelőtt a regény előtt csak egy színdarabja (A látnok) jelent meg. A regényt az egyik nagy online könyváruház kínálatában láttam meg, s mivel bent volt a könyvtárban, ezért úgy gondoltam megpróbálkozom vele. Elvégre az még nem feltétlenül jelent valamit, hogy előttem csak ketten kölcsönözték ki a könyvet, de amikor már az interneten sem találtam túl sok mindent róla elbizonytalanodtam. Az első, realista fejezet (A téli átkelés – A mama) kifejezetten tetszett, meg is nyugodtam, hogy nem lesz ez rossz, de aztán a történet elrugaszkodott a valóságtól, s onnantól elvesztettem az érdeklődésem iránta. Az Arianna és A múzeum című fejezetekben nagyjából napi 10-20 oldalanként mentem előre, és alig vártam, hogy végük legyen. A nyelvezete tetszett, meg az események láncolata is változatos volt, de nekem a túl groteszk tartalom, és a különlegesnek ígérkező helyszínek, vagy épp felbukkanó alakok sem tették annyira izgalmassá a regényt, mint amilyen lehetett volna. Az utalások és a szimbólumok sem mozgattak meg különösképpen. Értettem az elképzelést, hogy a gyász mindent meg tud változtatni, hogy közben összemosódnak a határok a múlt és a jelen, valamint a valóság és a képzelet között, de én jelen esetben a fantázia világán kívül megrekedtem. Ez nem a könyv hibája, vagy az enyém, egyszerűen nem szeretem a sokszor groteszk, elképzelt világokat, nem tudom bennünk elhelyezni magam. Aztán az utolsó két fejezethez (Egy elveszett napló, Egy varázslatos délután) megint jobban tudtam kapcsolódni, s valamennyire a vége is tetszett. Összességében mégis ajánlanám ezt a könyvet, elsősorban azoknak, akik szeretik a groteszk, szimbólumban gazdag fantáziavilágot.

Bányászati emlékek nyomában

Az ünnepeket Dorogon töltöttem. Egyik nap kezembe vettem Gink Károly fotóművész Dorog című 1981-ben megjelent képeskönyvét, amiben egy érdekes fotóra bukkantam. A téli fényképen egy hóval borított temető részlet látható, a kép előterében két félmeztelen férfialak magasodik a sírok fölé. A kép címéből kiderült, hogy a fotó a csolnoki temetőben készült, a szoborról pedig némi kutatás után az, hogy nemcsak az 1944-es csolnoki bányaszerencsétlenségben elhunyt bányászoknak állít emléket, hanem a szénmedencében bányabalesetben elhunyt minden csolnoki bányásznak. A szobrot felkerestük a két ünnep között, és mivel nagyon megfogott költőiségével, ezért további információkat próbáltam keresni róla, és alkotóiról. Azt találtam, hogy az emlékmű elkészítésére azután került sor, hogy megtalálták az 1944-es tragédia áldozatait, a bánya egy régebbi részének újranyitása során. A szerencsétlenség a IX-es aknán történt, ahol vízbetörés következtében nyolc bányász veszítette el az életét.

A szobor alkotói Kepenyes Pál és Marinkay István László voltak, akik politikai foglyokként akkor épp a csolnoki munkatáborban raboskodtak. A kondorosi születésű Kossuth-díjas ötvös- és szobrászművészt, Kepenyes Pált, 1950-ben tartóztatták le, szabadulása után Párizsban tanult, majd feleségével Mexikóban telepedett le, Acapulcoban, ahol a művészeti élet meghatározó alakjává vált. Magyarországra első alkalommal 1992-ben tért vissza. Főként szobrokat és ékszereket készített, többek között bronzzal, rézzel, vassal, arannyal és ezüsttel dolgozott. Filmekhez is készített ékszereket, például a Conan, a barbár című filmhez. Szobrai zömében expresszionisták és szürreálisak, számos közülük kinetikus, azaz térben kihajtható. Alkotásai köz- és magánygyűjteményekben találhatóak meg. Mexikóban a legismertebb szobra 15 méter magas, A nap népe címet viseli. Magyarországon a csolnoki mellett a szarvasi temetőben is áll egy nevéhez köthető szobor, ez utóbbi a Don-kanyar áldozatainak állít emlékét.

A két ünnep között a Dunához is lementünk, hogy megnézzük a dunai szénrakodótornyot, illetve kötélpálya állomást, ami egy a folyómederben álló ipari műemlék, Esztergom közelében. Egy kátyús földúton közelítettük meg, közvetlenül a kamionos teherkomp átkelő mellett, ahol szerencsére akkor épp szünetelt az átkelés. A beton alapokon nyugvó szerkezet, ami ma már szinte csak egy fémváz és némi omladozó falburkolat, 1970 óta üresen áll, állapota fokozatosan romlik. Építésének körülményeit rejtély övezi, a létesítmény 1927-ben kezdett el működni, a Dorogi Szénbányák üzemegységének részeként. A szénrakodó a dorogi szénbányák által kitermelt szénport és szenet továbbította folyami uszályokra egy bunkeres surrantón (csúszdán) keresztül. A megrakodott csillék a bánya osztályozó egységétől 5,7 kilométeres kötélpályán át érkeztek az épülethez. A szénrakodó munkások a tornyot csónakkal közelítették meg. A kikötés után előbb egy betonlépcsőn, majd egy vaslétrán keresztül jutottak el a 15-20 méter magasságban lévő teremhez. A munkások feladata volt a csillék leforgatása a kötélpályáról. A szén szállítását 1963-ban állították le, ezt követően a kötélpályát és az építmény berendezéseit elbontották, még a padlógerendákat is elvitték. A szénrakodó 1994-ben alapítványi tulajdonba került, képzőművészek egy művésztelepet álmodtak az épületbe. Sajnos ez az álom nem vált valóra, de a torony azóta is megihleti a művészeket, és az alapítvány számos művészeti akciót hajtott végre, rendezett kiállításokat a rakodó kapcsán. Legutóbb pedig tavaly decemberben nyílt egy színes tárlat a Dorogi Galériában, Felhajtóerő a szénrakodóért címmel, ahol a dorogi Szénrakodó-művésztelep őszi táborának változatos technikával (fotó, kollázs, tűzzománc, dombormű, installáció, grafika) készült alkotásait lehetett megtekinteni.

Akit mélyebben érdekelnek a dorogi kistérség szénbányászatához kapcsolódó tárgyi és természeti értékek, emlékek, annak mindenképpen javaslom, hogy ismerje meg a Bányászkörös túraútvonalakat is (https://banyaszkor.hu/).

31. Művészetek Völgye - Kedd (július 26.)

Szeles, de nagyon kellemes, hűvös időre ébredtünk. Délelőtt sétáltunk egyet a hangulatos Malom-tó partján, mely a Tapolca-patak duzzasztásával jött létre. Az egykori malom - stílusjegyei alapján - a 13-14. században épülhetett. A tóparti házak telkei régen leértek egészen a vízpartig, de mára egy szépen kiépített parkrendszernek adták át a helyüket. A tó közelében található Templom-domb tovább bővelkedik látnivalókban. A török időkben megsérült plébániatemplomot az 1700-as évek közepén építették át barokk stílusban. A római kori alapfalon áll Marton László szobrászművész alkotása, Múltunk címmel. Szintén Marton László munkásságához fűződik a bronzból készült Négy évszak szoborcsoport, ami a tó Fő tér felőli bejáratánál található. Érdemes még tudni Tapolcáról, hogy a város alatt húzódik az ország 4. legnagyobb barlangrendszere. A méltán híres Tapolcai-Tavasbarlang Látogatóközpontba idő hiányában most nem tértünk be, de korábban én már csónakáztam ott.

 

Malom-tó, Tapolca

Marton László: Négy évszak

A délutánt Kapolcson kezdtük. Megnéztük az előző évekhez képest sokkal szerényebb kirakodóvásárt, majd Csigabuszra szálltunk Taliándörögd irányába. A sofőrök idén is kitettek magukért, állítom, hogy fogadást kötöttek, ki teszi meg leggyorsabban a Kapolcs-Taliándörögd távot. Taliándörögdön a Világzenei Udvarban Tárkány-Kovács Bálint 2008-ban alapult zenekarának, a Tárkány Műveknek a koncertjébe csöppentünk bele. A tradicionális népzenei alapokra épülő gazdag és eredeti hangzásvilág hamar kiszakított bennünket a hétköznapokból. Utánuk egy 2018-ban alakult eredetileg öttagú női a cappella együttes lépett fel, a Napfonat. Műsorukban saját szövegeik mellett versfeldolgozások is elhangzottak, valamint magyar és más nemzetek népdalai. Ugyan a Mint a zápor c. daluk, amit egy televíziós műsorban ismertem meg, nem képezte most előadásuk részét, nem szenvedtem hiányt élményileg. Már ennyivel is meg lettem volna elégedve, de még csak ezután jött a nap számomra legjobban várt eseménye: a kapolcsi Panoráma Színpadon a Parno Graszt zenekar koncertje. A roma népzenei együttest 1987-ben alapították. A Parno Graszt fehér lovat jelent. A fehér a tisztaság jelképe, a ló pedig a szabadságé. Magyarul és romani nyelven is énekelnek, ezen az estén pedig ismert vendégelőadókkal álltak színpadra. Bevetettük magunkat a forgatagba, ahol fiatalok és kevésbé fiatalok is együtt lélegeztek, mozogtak az egy percig sem lassuló ritmusra. Szenvedélyes koncert volt, szerintem mindenki beleadott a mulatásba mindent. Felemelő volt egy közös hangként a levegőbe ordítani, hogy „Már nem szédülök a fényben/A poharam félig tele van/Nem a szesztől leszek részeg/Annyi legyen, amennyi most van.” Végül úgy felkavartuk a port, mintha füst szállt volna a fejünk felett, és másnap porszívóval varázsoltuk elő a színeket a cipőinkből.

 

Manó Udvar, Kapolcs

Tárkány Művek

A Parno Graszt koncert után belestünk a Folk Udvarba, a Vujicsics együttes délszáv népzenei koncertjébe. Szerencsére találtunk egy padot, ahol megpihenhettünk. Mikor leültünk akkor éreztük meg igazán, hogy kitomboltuk magunkat a Panoráma Színpadnál. A Vujicsics együttes a koncert mellé zenei ismeretterjesztést is nyújtott, beszéltek a hangszereikről és a dalok háttértörténeteiről is, ami nekem nagyon szimpatikus volt. A táncházat már nem vártuk meg a Folk Udvarban, a Pest-Buda Udvarban ugyanis kezdődött a Barabás Lőrinc Quartet koncertje. Nagyon jó volt a Salföldi Dalföldön a Barabás Lőrinc live act évekkel ezelőtt, így kicsit csalódott voltam, hogy most nem tudtam érdemben kapcsolódni ahhoz a zeneiséghez, amit ez a quartet felállás hozott.

Vujicsics együttes

Élménydús napot mondhattunk magunkénak, kellemesen elfáradva utaztunk vissza Tapolcára. Szerda délelőtt még el tudtunk látogatni a Balatonhoz, de a délutáni programok javáról már le kellett mondanom.

A balatonedericsi strand

31. Művészetek Völgye – Hétfő (július 25.)

Mindig megfogadom, hogy jövőre már nem megyek a Művészetek Völgyébe, aztán a sok szép emlék, a kis települések varázsa, és a változatos művészeti programkavalkád következtében valahogy mindig visszahúz a szívem a fesztiválra. Idén sem volt ez másként, egy kolléganőmmel indultunk útnak. Sajnos betegség miatt rövidebbre sikerült a nyaralás, mint gondoltuk, de két felejthetetlen napot tudhattunk magunkénak.

 

Művészetek Völgye

Kora hajnalban szálltunk fel Szegeden a buszra, és egy átszállással értük el dél környékén szálláshelyünket Tapolcán. Folyamatosan figyelemmel kísértük az időjárást, s mivel másnapra már esőt jósoltak, változtattunk eredeti elképzelésünkön, és pihenés, városnézés helyett már ezen a napon átcsigabuszoztunk Vigántpetendre. A Csigabusz idén nem csak a fesztiválnak helyszínéül szolgáló három települést kötötte össze, hanem Tapolcára is betért. Sőt, Veszprém irányából is biztosítottak a szervezők most új közlekedési lehetőségeket, valamint extra utazási kedvezményeket, amiket mi igénybe is vettünk.

 

A vigántpetendi templom és temetőkert

Vigántpetenden a templomba igyekeztünk egy komolyzenei koncertre. A tikkasztó hőség elől a templom hűs menedéket nyújtott az elkövetkező bő egy órára. A két fellépő Seleljo Erzsébet (szaxofon) és Szatzker Zsanett (harmonika) otthonosan mozgott a barokk átiratok, és a kortárs zenei művek világában egyaránt. Satie és Piazzolla mellett külön örömömre szolgált, hogy elhangzott az egyik kedvenc filmemből egy dal is. Egy Dino Saluzzi darab, Pedro Almadóvar Mindent anyámról című filmjéből. Úgy éreztem, már ezért az egy koncertért is megérte elutazni ilyen messzire. Ha már ekkor véget ért volna számomra a fesztivál, sem éreztem volna magam csalódottnak.

 

Vigántpetend határában

Ha már Vigántpetenden jártunk megnéztük a fotókiállítást a buszmegállóban, majd betértünk A Poket zsebkönyvek udvarába, ahol éppen a Platon Karataev adott akusztikus koncertet duó felállásban. Sajnos elég későn érkeztünk, így a koncert már javában zajlott, és maximum egy zsebkendőnyi területre lehetett volna leülni a porba. Így az udvaron kívül ácsorogtunk egy darabig, de az utca széléről nem lehetett belátni a színpadot. Ilyen körülmények között csak néhány számot hallgattunk végig, majd a Tókert felé vettük az irányt. Megnéztük ott is a kiállításokat, meg turkáltunk a ruhák között, hátha akad valami, amire le lehet ülni a későbbiekben. Aznap este ezen a helyszínen a Recirquel társulat My land című darabját lehetett volna megnézni, de másfél órával az előadás kezdete előtt már megkezdték a sorbaállást a sorszámokért. Mi végül úgy döntöttünk, hogy inkább átcsigabuszozunk Kapolcsra, aminek csak egy végtelen sodródás lett az eredménye. Hömpölyögtünk a tömeggel, mentünk színpadtól színpadig, de végül sehol nem találtuk a helyünket. Még a legtovább talán a Panoráma Színpadnál időztünk, adtunk egy esélyt az Anna and the Barbies zenekarnak, de nem ragadott minket magával a koncert hangulata. Hosszú és intenzív volt a nap, eleve fáradtak voltunk az utazástól, így hamarosan elindultunk vissza a szálláshelyre.

Drimba Cristina, Ohnody, Saya Noé, Дeva koncert (2022.04.01)

Nagyon régen jártam utoljára koncerten, de négy fiatal és rendkívül tehetséges énekesnőnek, akik ráadásul maguk szerzik a zenéiket, nem tudtam ellenállni. Hármukra az utóbbi hónapokban sok figyelmet fordítottam, hallgattam őket különböző zenei platformokon, olvastam interjúkat velük kapcsolatban, valamint megnéztem pár beszélgetős műsort is, amiben szerepeltek. Ennek tükrében mikor megláttam az eseményt, hogy egyszerre láthatom őket egy estén, egy színpadon a szegedi Ifjúsági Házban, nem haboztam, rögtön meg is vettem a koncertre a jegyet.

Az estet Drimba Cristina fellépése nyitotta meg. A még csak 16 éves nagyváradi lány egy szál akusztikus gitárral lépett fel. Az első néhány akkord után elérte, hogy a teremben mindenki figyelme rá irányuljon. Egészen elképesztő élmény volt a háttér beszélgetések által keltett duruzsolásból belezuhanni az általa kínált zeneiségbe. Engem mindig is lenyűgöztek azok az énekes dalszerzők, akiknek ilyen kisugárzásuk van. Ahogy hallgattam és csodálkoztam 16 évének érettségében, valamiért a Cat Power jutott eszembe, talán mert az ő zenéjük ért el korábban nálam valami hasonló hatást. A koncert rövidnek hatott, szívesen maradtam volna még Drimba Cristina világában, de tartottuk a programot, és rövid átállás után azonnal következett is Ohnody.

Ohnody Hegyi Dóri zenei szólóprojektje. Az első találkozásom vele a 2019-es Fishing on Orfű teljes koncertfelvétele volt, amire csak úgy kíváncsiságból kattintottam rá, majd végül egymás után többször is meghallgattam. Azonnal megfogott a projekt különleges, egyedi hangzása. Utána kerestem rá konkrétan az előadóra, és a szóló produkció mellett számos kollaborációban is rábukkantam (mïus, Belau). A mïus Dilusional című száma az egyik kedvencem a kollaborációs munkák közül. Az est folyamán Ohnody zömmel a most megjelent második nagylemezének (Sietünk meghalni) dalait adta elő, így a Hideg két verzióban is elhangzott. A koncert első felében igen szürreális élményben is részem lehetett, ugyanis mintegy varázsütésre kivettek pár széket előlem, aminek az lett a következménye, hogy az üres tánctér kellős közepén találtam magam, egyedül. Mivel a helyemet nem adtam fel, olyan érzésem volt, mintha a koncert kitüntetetten csak nekem szólt volna, így igen intenzív figyelemmel tudtam a fellépők felé fordulni. Persze az egész tapasztalás nem tartott túl sokáig, mert 1-2 szám múlva a tánctér megtelt az addig oldalt és hátul álldogáló emberekkel, és végül egy nagyon jó energiákkal működő közös tér jött létre. Még hallgattam volna tovább is, de az idő lejárt, és jött a következő fellépő Saya Noé.

Saya Noé koncertjét vártam talán a legjobban az este folyamán. A Saya malájul azt jelenti, hogy „én vagyok”, a Noé pedig az énekesnő keresztnevének rövidítése. Ha jól emlékszem 2017-ben született meg ez a művésznév, akkor kezdett el Kőrös Mimi igazán komolyan foglalkozni a zenével. Idén pedig már a Museum of Sins című albumát az év hazai modern pop-rock albuma kategóriában Fonogram-díjra jelölték. Én csak nemrég fedeztem fel Saya Noé számait a magam számára, de annál intenzívebben foglalkoztatnak. Sőt januárban vele együtt készültem fel a filozófia vizsgámra, állandóan egy akusztikus koncertfelvételét hallgattam, segített az elmélyülésben. Szerencsére volt lehetőségem ezt a koncert végén elmondani az énekesnőnek. Nagyon nyitott volt, és érdeklődő, számos kérdést feltett nekem a filozófia kurzussal és a vizsgával kapcsolatban. A koncert végig jó hangulatban telt, ekkor már a fix ülőhelyemet is feladtam, hogy együtt tudjak lebegni ezzel a hangulattal. Annyira jól éreztem magam, hogy még táncoltam is. Sajnos az idő gyorsan eltelt ebben a flow állapotban, maradtam volna tovább is benne, de volt még egy fellépője az estnek Takács Dorina, azaz Дeva.

Дevaval nagyjából Saya Noéval egyidőben ismerkedtem meg. Szintén egy koncertfelvételére kattintottam rá az interneten. A felvétel 2020-ban készült az A38 Hajón, s azonnal megéreztem a produkció különlegességét. Volt egy olyan érzésem az első meghallgatás után, hogy ő a magyar Aurora (Aksnes), annyira tiszták, kreatívok, játékosak, különcök, egyediek mind a ketten. Дeva zenejét talán úgy tudnám legjobban jellemezni, mint egy népzenei elemekkel operáló modern elektronikus pop fúziót. Az imPro Podcast vele készült adása betekintést enged az alkotói munkafolyamataiba. Bár nem értek a zeneszerkesztő programokhoz, mégis nagy érdeklődéssel néztem végig korábban ezt az adást. Koncert közben eszembe is jutottak a hangsávok, ahogy egy-egy nem szokványos ütem felhangzott. Ez a koncert is nagyon jó hangulatú volt, úgy vettem észre, hogy a közönség a négy fellépő közül talán őt ismerte a legjobban. Én csak becsuktam a szemem, és együtt utaztam az egyszerre ismerős és ismeretlen dallamokkal. Élveztem a jelenlétet, és a kellemes hangzást. Meg is vettem Дeva első  albumát (CD) - amely a Csillag címet viseli és januárban jelent meg - hogy itthon is vissza tudjak kapcsolódni később ehhez a zenei élményhez.

Összességében nagyon intenzív volt az este. Ismét megállapítottam, hogy az élő zene pótolhatatlan, nem helyettesíthető a passzív online zenei térrel. Ráadásul szimpátiámat ezen fiatal, feltörekvő énekes, dalszerzőkkel szemben csak tovább növelte, hogy személyesen is láthattam milyen természetesek és önazonosak.