Csányi Vilmos: A bábosok
(Kalligram, Első kiadás, 2009)
Csányi Vilmos biológus fő
kutatási területe az állati és az emberi viselkedés, valamint a biológiai és
kulturális evolúció kérdései. Számos ismeretterjesztő és szépirodalmi könyv
szerzője. Eredetileg a legújabb könyvét szerettem volna kihozni a könyvtárból,
mely a kreativitás, a teremtő képzelet evolúcióját vizsgálja különböző aspektusokból.
A könyvet már bevezették a központi katalógusba, de még nem volt belőle kölcsönözhető
példány, így A bábosokra esett a választásom. Korábban Bukfenc és Jeromos című
könyvét olvastam. A bábosok irodalmi igénnyel megírt mű, mely egy elképzelt, a
világtól elzárt archaikus falu, a saját Tanításaikat követő Kövek Közössége és
a Város életének szembeállításával keresi a választ kulturális, gazdasági,
politikai és etikai kérdésekre. A közösség fennmaradásának napjai meg vannak
számlálva, a Város szemet vetett az életterükre. A Város előbb bírót, tanítót
és papot küld a faluba, majd megérkeznek a bábosok és velük egy kulturális
antropológus is. Nem szükségszerű, de ezzel az események láncolata már elindul
egy olyan irányba, ami a zárt közösség felbomlásához vezetett volna, de a végén
a könyvnek mesébe illő befejezése lett. Ahol Sámánok élnek, ott bármi
előfordulhat. Összességében nekem az elmélkedések és a hiedelmekről, a
kultúrákról, a zárt és a nyitott közösségekről, az életről és a halálról szóló kérdésfeltevések
tetszettek a regényben. Ezekről bővebben is olvastam volna, de az már a tudományos
ismeretterjesztés műfajába tartozna, ami ennek az írásnak nem volt a célja. A
regény nyelvezete egyszerű és sallangmentes, a történetmesélés pedig szinte lineáris.
Már elszoktam az ilyen jellegű írásoktól, annyi más típusú kortárs
szépirodalmat olvastam az elmúlt időszakban. Ha már regények, hozzám inkább
azok állnak közelebb.
Eva Maliti Fraňová: Arianna könyve
(Kalligram, 2022)
A
szlovák írónőnek magyar fordításban ezelőtt a regény előtt csak egy színdarabja
(A látnok) jelent meg. A regényt az egyik nagy online könyváruház kínálatában
láttam meg, s mivel bent volt a könyvtárban, ezért úgy gondoltam megpróbálkozom
vele. Elvégre az még nem feltétlenül jelent valamit, hogy előttem csak ketten
kölcsönözték ki a könyvet, de amikor már az interneten sem találtam túl sok
mindent róla elbizonytalanodtam. Az első, realista fejezet (A téli átkelés – A
mama) kifejezetten tetszett, meg is nyugodtam, hogy nem lesz ez rossz, de aztán
a történet elrugaszkodott a valóságtól, s onnantól elvesztettem az érdeklődésem
iránta. Az Arianna és A múzeum című fejezetekben nagyjából napi 10-20
oldalanként mentem előre, és alig vártam, hogy végük legyen. A nyelvezete
tetszett, meg az események láncolata is változatos volt, de nekem a
túl groteszk tartalom, és a különlegesnek ígérkező helyszínek, vagy épp
felbukkanó alakok sem tették annyira izgalmassá a regényt, mint amilyen lehetett volna.
Az utalások és a szimbólumok sem mozgattak meg különösképpen. Értettem az
elképzelést, hogy a gyász mindent meg tud változtatni, hogy közben
összemosódnak a határok a múlt és a jelen, valamint a valóság és a képzelet
között, de én jelen esetben a fantázia világán kívül megrekedtem. Ez nem a
könyv hibája, vagy az enyém, egyszerűen nem szeretem a sokszor groteszk,
elképzelt világokat, nem tudom bennünk elhelyezni magam. Aztán az utolsó két
fejezethez (Egy elveszett napló, Egy varázslatos délután) megint jobban tudtam
kapcsolódni, s valamennyire a vége is tetszett. Összességében mégis ajánlanám
ezt a könyvet, elsősorban azoknak, akik szeretik a groteszk, szimbólumban
gazdag fantáziavilágot.
