Nagyon régen
jártam utoljára koncerten, de négy fiatal és rendkívül tehetséges énekesnőnek,
akik ráadásul maguk szerzik a zenéiket, nem tudtam ellenállni. Hármukra az
utóbbi hónapokban sok figyelmet fordítottam, hallgattam őket különböző zenei platformokon,
olvastam interjúkat velük kapcsolatban, valamint megnéztem pár beszélgetős
műsort is, amiben szerepeltek. Ennek tükrében mikor megláttam az eseményt, hogy
egyszerre láthatom őket egy estén, egy színpadon a szegedi Ifjúsági Házban, nem
haboztam, rögtön meg is vettem a koncertre a jegyet.
Az estet Drimba Cristina fellépése nyitotta meg.
A még csak 16 éves nagyváradi lány egy szál akusztikus gitárral lépett fel. Az
első néhány akkord után elérte, hogy a teremben mindenki figyelme rá irányuljon.
Egészen elképesztő élmény volt a háttér beszélgetések által keltett duruzsolásból
belezuhanni az általa kínált zeneiségbe. Engem mindig is lenyűgöztek azok az
énekes dalszerzők, akiknek ilyen kisugárzásuk van. Ahogy hallgattam és
csodálkoztam 16 évének érettségében, valamiért a Cat Power jutott eszembe,
talán mert az ő zenéjük ért el korábban nálam valami hasonló hatást. A koncert
rövidnek hatott, szívesen maradtam volna még Drimba Cristina világában, de
tartottuk a programot, és rövid átállás után azonnal következett is Ohnody.
Ohnody Hegyi Dóri zenei szólóprojektje.
Az első találkozásom vele a 2019-es Fishing on Orfű teljes koncertfelvétele
volt, amire csak úgy kíváncsiságból kattintottam rá, majd végül egymás után
többször is meghallgattam. Azonnal megfogott a projekt különleges, egyedi
hangzása. Utána kerestem rá konkrétan az előadóra, és a szóló produkció mellett
számos kollaborációban is rábukkantam (mïus, Belau). A mïus Dilusional című száma az
egyik kedvencem a kollaborációs munkák közül. Az est folyamán Ohnody zömmel a
most megjelent második nagylemezének (Sietünk meghalni) dalait adta elő, így a
Hideg két verzióban is elhangzott. A koncert első felében igen szürreális
élményben is részem lehetett, ugyanis mintegy varázsütésre kivettek pár széket
előlem, aminek az lett a következménye, hogy az üres tánctér kellős közepén
találtam magam, egyedül. Mivel a helyemet nem adtam fel, olyan érzésem volt,
mintha a koncert kitüntetetten csak nekem szólt volna, így igen intenzív
figyelemmel tudtam a fellépők felé fordulni. Persze az egész tapasztalás nem
tartott túl sokáig, mert 1-2 szám múlva a tánctér megtelt az addig oldalt és
hátul álldogáló emberekkel, és végül egy nagyon jó energiákkal működő közös tér
jött létre. Még hallgattam volna tovább is, de az idő lejárt, és jött a
következő fellépő Saya Noé.
Saya Noé koncertjét vártam talán a
legjobban az este folyamán. A Saya malájul azt jelenti, hogy „én vagyok”, a Noé
pedig az énekesnő keresztnevének rövidítése. Ha jól emlékszem 2017-ben
született meg ez a művésznév, akkor kezdett el Kőrös Mimi igazán komolyan
foglalkozni a zenével. Idén pedig már a Museum of Sins című albumát az év hazai
modern pop-rock albuma kategóriában Fonogram-díjra jelölték. Én csak nemrég
fedeztem fel Saya Noé számait a magam számára, de annál intenzívebben
foglalkoztatnak. Sőt januárban vele együtt készültem fel a filozófia vizsgámra,
állandóan egy akusztikus koncertfelvételét hallgattam, segített az
elmélyülésben. Szerencsére volt lehetőségem ezt a koncert végén elmondani az
énekesnőnek. Nagyon nyitott volt, és érdeklődő, számos kérdést feltett nekem a
filozófia kurzussal és a vizsgával kapcsolatban. A koncert végig jó hangulatban
telt, ekkor már a fix ülőhelyemet is feladtam, hogy együtt tudjak lebegni ezzel
a hangulattal. Annyira jól éreztem magam, hogy még táncoltam is. Sajnos az idő
gyorsan eltelt ebben a flow állapotban, maradtam volna tovább is benne, de volt
még egy fellépője az estnek Takács Dorina, azaz Дeva.
Дevaval nagyjából Saya Noéval
egyidőben ismerkedtem meg. Szintén egy koncertfelvételére kattintottam rá az
interneten. A felvétel 2020-ban készült az A38 Hajón, s azonnal megéreztem a
produkció különlegességét. Volt egy olyan érzésem az első meghallgatás után,
hogy ő a magyar Aurora (Aksnes), annyira tiszták, kreatívok, játékosak,
különcök, egyediek mind a ketten. Дeva zenejét talán úgy tudnám legjobban
jellemezni, mint egy népzenei elemekkel operáló modern elektronikus pop fúziót.
Az imPro Podcast vele készült adása betekintést enged az alkotói
munkafolyamataiba. Bár nem értek a zeneszerkesztő programokhoz, mégis nagy
érdeklődéssel néztem végig korábban ezt az adást. Koncert közben eszembe is
jutottak a hangsávok, ahogy egy-egy nem szokványos ütem felhangzott. Ez a
koncert is nagyon jó hangulatú volt, úgy vettem észre, hogy a közönség a négy
fellépő közül talán őt ismerte a legjobban. Én csak becsuktam a szemem, és
együtt utaztam az egyszerre ismerős és ismeretlen dallamokkal. Élveztem a
jelenlétet, és a kellemes hangzást. Meg is vettem Дeva első albumát (CD) - amely a
Csillag címet viseli és januárban jelent meg - hogy itthon is vissza tudjak
kapcsolódni később ehhez a zenei élményhez.
Összességében
nagyon intenzív volt az este. Ismét megállapítottam, hogy az élő zene
pótolhatatlan, nem helyettesíthető a passzív online zenei térrel. Ráadásul
szimpátiámat ezen fiatal, feltörekvő énekes, dalszerzőkkel szemben csak tovább
növelte, hogy személyesen is láthattam milyen természetesek és önazonosak.
