Szabó Balázs Bandája – Fércelt álom

Szabó Balázs Bandája /koncert, Szeged, 2016.11.25/

Nem tudok olyan gyorsan élni és írni, mint amilyen rendszerességgel néhányan már szeretnétek olvasni tőlem, köszönöm mindnyájatoknak a visszajelzéseket. Péntek délután még úgy gondoltam valahogy eltitkolom előletek, hogy ismét koncertre megyek, de nem lehet szó nélkül hagynom Szabó Balázst és Bandáját. Ilyen ez a vidék, van, hogy hosszú hetekig nem találok eseményt magamnak, aztán meg felhalmozódnak, én meg önfeledten lubickolok bennük. Most egyszerre hallgatnék mindent, hiszen a lelkem egyik fele még ott maradt Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint lemezbemutató koncertjébe és albumába burkolódzva, a másik fele meg a zenét öltött magyar nyelv és irodalom szépségeit fogadná épp most is magába. A 2009-ben alakult Szabó Balázs Bandáját először Kapolcson, a Művészetek Völgye fesztivál ideje alatt, Palya Bea udvarában szerettem volna meghallgatni évekkel ezelőtt. Mivel azonban vissza kellett jutnom éjszaka a szállásomra, csak egy várakozásnyi idejű hangvillanás jutott ki belőlük a buszmegállóban. Sokáig kergettem őket, mire egy Csöndkabát koncert alkalmával végre helyet tudtam foglalni a zenei életükben. Ez volt talán a harmadik koncertjük, amin részt vettem, de ez volt közülük a leghangosabb, és ezen rojtosodott ki leginkább Balázs hegedűjének a vonója. Egy egyetemi klubban jártunk, aminek a nevét nem reklámoznám, de ennyiből úgyis kitaláltátok már, hogy hol. Balázs és a Banda elmondásuk szerint két éve jártak a klubban utoljára, nagyjából én is ilyen gyakorisággal járok le oda. A koncert elég későn kezdődött, jócskán elmúlt már 10 óra, a Banda előtt a Noémo zenekar lépett fel. Az utolsó számot csíptük csak el tőlük, így véleményt most nem tudok alkotni róluk. A közönség már elszórt füttyögéssel bíztatta a zenekart a koncert megkezdésére, mikor azonban megszólalt az első néhány dobverés, azt hittem megreped a szívem, de nem a gyönyörűségtől. Majdnem mindenhez hozzá lehet szokni, így igyekeztem arra koncentrálni a későbbiekben is, hogy ne hagyjam, hogy elrontsa a kedvem a hangosítás. Míg azonban erre koncentráltam csak sikerült bosszankodnom amiatt, hogy nem értem Balázs miről beszél két szám között, a szájról olvasástól elég messze álltunk meg. Balázs ugyanis nemcsak dalban és versben szeret beszélni a színpadon, hanem igazi mesemondó. Aztán bú – mondta egy mély búgó hang és elég sokáig kellette magát. Vajon tényleg ez lenne az élő zene varázsa? Hogy újra kell kezdeni egy számot, mert bú? Ráadásul ez kimondottan egy olyan Banda, akiknél nagy szerepük van a szavaknak. Befejeztem a panaszkodást, mert mindez nem a Bandáról szól, és inkább arról írnék, hogy mennyire csodálatos élmény volt együtt énekelni velük és a nagyszámú közönséggel a saját megzenésített verseiket, valamint a magyar irodalom nagyjainak impozáns sorait. Hiszem, hogy az érzelmeinkre, gondolatainkra rímelő versek dalban tolmácsolva közelebb hozzák az irodalmat mindenkihez. Felemelő érzés volt egyként beledalolni a térbe Radnóti Miklós és Grecsó Krisztián költeményeit. A koncert előtt nem gondoltam volna, hogy rekedten jövök majd ki a klubból, pedig halandzsáztam is közben eleget, mert ritkán vannak olyan nyugodt pillanataim mostanában, hogy leüljünk hármasban a vers, a dal és én. Minden nagy kedvencünk megszólalt, régi slágereket is elővettek kicsit új köntösbe bújtatva, sőt eljátszották a november 13-án debütált Fércelt álom című számukat is, amit már kívülről fújt a közönség nagy része, és már több mint 30 ezer ember hallgatta meg az interneten is. Az Apám a vadludakkal című szerzeményük, úgy vettem észre velem együtt sokakat megérintett még így klub körülmények között is, és most ragadnám meg az alkalmat, hogy felhívjam a figyelmeteket egy színházi előadásra. December 2-án mutatják be Budapesten, a Nemzeti Színházban, Szabó Balázs Apám ablakából az ég című darabját, amire ugyan minden jegy elkelt, de már felkerültek az internetre a jövő évi előadások időpontjai is. Többek között ilyenkor sajnálom, hogy nem élek egy kicsit közelebb Budapesthez. Mondjuk akkor meg olyan lennék, mint egy telhetetlen méhecske, és ismételném egyfolytában a koncert végén is elhangzott, még, még, ez még nem elég felkiáltásokat. Most, mikor már kicsit lecsendesedett bennem ez a péntek esti felkiáltás, verseket olvasok, és arra gondolok, hogy egyszer kéne készíteni nektek egy összefoglaló bejegyzést megzenésített verses albumokról! Addig is hallgassátok Szabó Balázs Bandáját és ízleljétek milyen, amikor az irodalom igényes dallamként ér el hozzátok!

Harcsa Veronika - Gyémánt Bálint: Tell her

Harcsa Veronika - Gyémánt Bálint: Tell her /lemezbemutató koncert, Szeged, 2016.11.21/

Pontosan tudom a dátumát mikor láttam és hallottam személyesen is először Harcsa Veronikát színpadon, az Iránytűben emlegetett belépőjegyeim egyike ugyanis az íróasztalom egyik ékessége. A Jazz kocsmában történt Szegeden, egy meleg nyári estén, 4 évvel ezelőtt, ahol a Smárton Trió vendégeként lépett fel. A koncert olyan kedves emlékem maradt, hogy a jegyre tekintve a mai napig gondolatban gyakran visszapörgetem oda az időt. Veronikának ekkora már számos lemeze megjelent, így ha úgy vesszük elég későn találtam rá, de talán pont ez volt adott, kellett ennyit érnem és élnem, hogy megérkezzek én is ebbe a zeneiségbe. Azt hittem Gyémánt Bálinttal való első találkozásomat nehezebben fogom tudni felidézni, de azt a jegyem is megőriztem… 2013-ban láttam őket együtt az Ifjúsági Házban és valószínűleg akkor hallhattam először tőle a The GFC-t is, amivel azonnal rajongóvá is váltam. Még feldereng egy réges-régi koncert emléke a Millenniumi Kávéházból, de hagyjuk a múltat, mert 2012 óta valószínűleg az összes szegedi koncertet felsorolhatnám ahol Veronika és Bálint fellépett, sőt más településekre is volt szerencsém eljutni, közülük Kapolcsot és a Művészetek Völgyét emelném ki a sorból, ahol Veronikának saját udvara is volt.

Ezt a lemezbemutató koncertet nagyon vártam s egy félreértés következtében azt mondhatnám, hogy gyakorlatilag idén februártól, akkor bukkantam rá ugyanis a Possible című számukra az interneten. Volt egy kis csalódás bennem, mikor megtudtam, hogy elnéztem, de annál nemesebb volt a várakozás, annak okán is, hogy az ezt megelőző szegedi duó koncert alkalmával már elhangzott az új dalokból egy kis ízelítő, amiket nagyon közel éreztem magamhoz. Sokkal közelebb, mint a Lifelover számait, amiket szeretek ugyan, de nem érintettek meg annyira, mint a mostani rendkívül személyes és lírai album, a Tell her dalai. Mondjuk nehéz összehasonlítást tenni, mert két teljesen különálló karakterű és önálló életet élő albumról van szó, de tény, hogy számomra ez a mostani album épp akkor érkezett, amikor szükségem volt rá. Az őszinteséget a zenében (és az életben) én mindig is nagyra értékeltem, mint ahogy azt is, hogy Veronika és Bálint nem mennek a trendek után, a változás bennük rejlik, ők maguk a zenéjüket formáló erők és energiák, őket meg, mint mindnyájunkat, az életük, élményeik alakítják, hangolják, határozzák meg. Minden koncertjük valódi meglepetés, és tegnap este én nagyon örültem, hogy végre ismét olyan közönség, közösség tagja lehetettem, akik nyitottak voltak és bátran beletették a térbe a zenéhez igazodva s illően a maguk örömét és bánatát. Felemelő élmény volt, nehezen engedtük el egymást a koncert végén, de mint ahogy a Tankcsapda Múlik c. feldolgozásában is megénekelték, „itt úgy sincs vége”.  A Tell her című lemez november 10-től kapható a boltokban, s két nap erejéig az interneten is meg lehetett hallgatni, amit én meg is tettem. Újra meg újra. Annyira a hatása alá kerültem, hogy miután levették, visszafelé számoltam a napokat a koncertig, szerencsére már nem volt olyan sok. Kíváncsi voltam, hogy mit fogok szólni, amikor a dalok önmagukban fognak megszólalni azaz egy szál gitár és ének felállásban, mindenféle elektronikai megjelenés nélkül, és azt kell mondjam, hogy semmiben sem szenvedtem hiányt, sőt… Az élő zene, a személyes élmény felbecsülhetetlen és a koncert által új színekkel is gazdagodtam, mert most már nem csak a saját történeteimet hallom visszhangozni az album dalaiban, hanem azokat a történeteket is, amik ott elhangzottak. Hangokban, gitár pengetésben, szavakban, gesztusokban, sóhajokban, pillantásokban, csendben és nevetésben.

Gondoltam készítek nektek egy album kicsomagolós videót, de Bálint már kicsomagolta nekem a lemezt a koncert végén, így erről most lemaradtatok. Ha a külalakját nézem, nekem személy szerint nagyon tetszik az elülső borítókép, ami Stefanie Marcus munkája. Bálint az élességi tartományon kívülről tekint vissza közvetlenül a kamerába Veronika válla mögül, miközben Veronika valahová a távolba mered, amit én olyan szimbolikusnak tartok, ami már bőven az album tartalma felé mutat. Benne van minden az elengedéstől, a tudatos jelenléten át egymás és önmagunk megismerésének határáig és egyben határtalanságáig. Szerintem ezt a fajta képi kommunikációt annak sem kell magyarázni, aki még nem hallotta az album dalait. A borító hátoldalról nekem az jut eszembe, hogy mennyire fontos, hogy ki tudjuk fejezni önmagunkat, hogy utat találjunk a bennünk elő szavaknak, hangoknak, gondolatoknak, érzéseknek. Utat önmagunkhoz, és ezáltal utat akár egy másik emberhez is. A dalok egy kivételével (Vetettem violát) angol nyelvűek, de hangulatukat nagyon szépen és pontosan visszaadja a hangzásuk, így az se ijedjen meg, akit esetleg eddig a nyelv visszatartott. A borítóban a dalszövegeket is megtaláljátok, én most épp a Wait and see címűt követem figyelemmel, számomra ez a dal már örökké a Salföldi Dalföld harangzúgásával társul. Nagyon szerettem azt a koncertet is a lemenő nap fényében, azzal is meg tudnék tölteni egy bejegyzést. Visszatérve az albumhoz, ha ki kellene emelnem egy dalt bizony nem tudnék, mindegyik egyedi és különleges a maga nemében. Kérdezték már tőlem, hogy mit ajánlanék első meghallgatásként, nos azt hiszem legközelebb megpróbálom személyre szabni majd az ajánlatomat. Most tudnék még írni a hangok erejéről, a tisztaságról, Veronika és Bálint példamutató művészi kapcsolatáról, odafigyelésről, kölcsönös tiszteletről, megbecsülésről, kiállásról, tartásról, bátorságról, elszalasztott és megragadott lehetőségekről, de úgy érzem csak az előttem szólókat ismételném. Talán egyszer majd mesélnek ők is itt magukról, a zenéről, örömről és fájdalomról, életről és elmúlásról már gyűjtöm hozzá a kérdéseket. Addig is, ha kedvet kaptatok hozzá hallgassátok meg az új albumot, és/vagy vegyetek részt a lemezbemutató turné valamelyik következő állomásán! Keressetek új élményeket, ne adjátok fel az álmaitokat és addig mondjátok el, amit szeretnétek, amíg van rá lehetőségetek! Veronikának és Bálintnak pedig további sok sikert kívánok itthon és a nagyvilágban egyaránt!

Patrick Modiano: Éjfű

Patrick Modiano: Éjfű /regény, Tarandus Kiadó, 2014/

            Patrick Modiano, akinek első regénye 1968-ban jelent meg, számos rangos irodalmi díj tulajdonosa, 2014-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat is. A kíváncsiság vezérelte választásomat, utólag már kicsit bánom, hogy nem néztem utána melyik regényével lett volna érdemes elsőként megismerkedni. Ha most kezdenék neki, akkor talán nem Jean ezen történetét vettem volna le a könyvtárban a polcról, hanem ifjúsági regényét a Catherine Certitude-t. Habár ez a regénye is erőteljesen megosztotta az olvasókat.

            Az Éjfűnek elsőre érdekesebbnek tartottam a címét, mint mondjuk A Kis Bizsuét, most azonban bajban vagyok vele, hogy tulajdonképpen mivel magyarázzam. Számomra ugyanis kicsit külön életet él a regénytől. Az éjre még van bőven ötletem, a fűre azonban már nem sok, s hiába hagyom, hogy a szókapcsolatra jöjjenek elő belőlem a könyvtől független szabad asszociációk, még hangulatában sem sikerül velük a könyvet utolérnem. Mert milyen is a regény hangulata? Kétségtelen, hogy atmoszférateremtő: melankolikus, mégsem túl drámai, inkább borús és titokzatos, mint az éjszaka, aminek sötétje sok mindent megenged és sok mindent el is takar. Bevackolódik az emberbe, ha hagyja. Számomra ez az élmény azonban elég későn érkezett meg, már jócskán túl voltam a regény felén, aztán ismét eltávolodtunk egymástól. Valahogy nem éreztem benne azt a sajátos, egyedi hangot, melyet oly sokan emlegetnek az íróval kapcsolatban. Volt időm olvasás közben eltűnődni teljesen más dolgokon, mégsem érzem úgy, hogy lemaradtam volna a lényegről. Bűnügyi regény, szerelmi történet, lélektani regény? Tulajdonképpen mindegyik és egyik sem. 

Aki szereti és ismeri Párizst, annak ez a könyv viszont igazi csemege lehet, kezdetben még én is úgy gondoltam, hogy milyen izgalmas lesz majd nyomon követni térképen az eseményeket, de aztán ez részemről érdektelenségbe fulladt, sőt így kicsit megterhelőnek is éreztem a sok francia utcanevet, amiket bevallom később már át is ugrottam. Most biztos felvetődik bennetek a kérdés, hogy akkor miért nem hagytam abba az olvasását. Nem, nem azért mert túlságosan érdekelt, hogy hogyan fog befejeződni a történet, hanem mert tetszett hogyan viszonyul az író az időhöz és tetszett annak a gondolata is, hogy tulajdonképpen néha mennyire nem vagyunk tisztában azzal, hogy milyen emberekkel vagyunk körülvéve. Tetszett annak elképzelése, hogy olykor fontosabb két ember kapcsolatában hogyan viszonyulnak egymáshoz, mint az, hogy kik is ők valójában. Végül tetszett az egyszerű, tömör, sallangmentes nyelvezete. S hogy kiderül-e ki volt Dannie? S hogy az emlékek megfeleltethetőek-e a már elmúlt valósággal? S hogy ez valóban annyira fontos-e nekünk, hogy egy életen át elkísérjen bennünket? Nehéz kérdések, de a válaszokat részben megtalálhatjátok rá a regényben, Jean életén keresztül. Ha van kedvetek, sétáljatok vele egyet Párizs múltjában és jelenében!

„…az élet legbensőségesebb pillanatait az ember nem jegyzi le, fél, ha papírra veti, elveszíti őket.” (31.old)

Brian Doyle: Ne hagyd el a hajót!

Brian Doyle: Ne hagyd el a hajót! /tengeri kalandregény, Tarandus Kiadó, 2015/

Kezdjük a tényekkel, a new york-i születésű Brian Doyle jelenleg az oregoni Portlandben él családjával. A helyi egyetem lapjának szerkesztője, számos esszégyűjtemény, novella, verseskötet és regény szerzője, s egy sereg irodalmi díj birtokosa, amiknek felsorolásától most eltekintenék. S hogy akadt épp az ő könyve a kezembe? Igazán tudatos, megfontolt választás eredményeképpen, azaz megtetszett a könyv borítója. Az már tényleg csak a véletlen műve, hogy a címe rímel egy az előző olvasmányomban, Az ifjú Arában feltett kérdésre. S hogy mi a valódi válasz erre a kérdésre? Az, hogy soha ne adjátok fel!

Ha azt írtam Az ifjú Aráról, hogy a legigazabb képtelen történet, amit valaha is olvastam, akkor Brian Doyle regénye időben második lett ebben a sorban. Kicsit nehezen indultam neki, mert még a Baricco könyv költői nyelvezetét kerestem benne, de hamar ráébredtem, hogy Declan O Donnell nem úgy költő, mint aki verseket ír, hanem ő magát az életet szedi rímekbe és gazdagon él közben a költői eszközökkel. Zene ez a legjavából, olyan sors-szimfónia, amihez ha kellőképpen nyitottan állunk hozzá egy kicsit talán másként fogjuk látni általa a világot. Valahogy úgy kezdődik a történet, hogy Declan hajóra száll a Lile legénység nélküli kapitányaként a Csendes-óceánon, nem először, de a hangulatában előfordulhat mégis, hogy utoljára. Úti célja ismeretlen, az út maga sem vezet amúgy sem sehova, valójában azonban ez így nem egészen pontos meghatározás. Útja egyszeri kaland lenne csupán, vagy netán egy kíváncsi expedíció? Menekülés vagy hazatérés? Ki tudja? Ed Burke? Vagy a tat szintje felett 3 méterre lebegő sirály? „…élet és halál sehol nem áll meghittebb, nyersebb, pőrébb viszonyban egymással, mint itt...mert azért kelünk útra az óceánon és az óceánban, mert történetekre éhezünk, ez a mi legnagyobb éhségünk és legnagyobb félelmünk is…” (25.old)

 Declan azonban szándékai ellenére nem marad egyedül. Legénysége előbb két fővel bővül Pikóval és lányával, Pipával, majd sorban érkeznek a többiek is: az albatroszok népéből származó Taromauri, Danilo Valamivić, egy különleges nemzetet megálmodó miniszter, végül a Tanyec kapitánya Enrique. Mindegyikük magával hozza és berakja a közösbe a saját életét, álmait, vágyait, ki-ki a saját lehetőségeihez mérten. Nagy lelkek egytől-egyig, történeteikbe sokáig belekapaszkodhatunk. Megtanulhatjuk tőlük, hogyan kell igazán meghallgatni egy másik embert és hogy türelemmel, kellő tisztelettel, alázattal és odafigyeléssel, sokkal könnyebben alakíthatjuk az életünket, mint nyers erővel. Megtanulhatjuk tőlük azt is, hogy másként is lehet boldog életet élni. Pipa például egy baleset következtében sokáig nem találta a szavakat, de számomra úgy tűnt mégis övé a legteljesebb életélmény. Ha már zenei hasonlattal éltem, akkor bőven volt mindebben improvizáció. Meg kell még említenem, hogy az óceánról és élővilágáról alkotott elképzelésim is új és eredeti gondolatokkal bővültek a regény által. Ráadásul a buszon ma együtt utaztam egy „kismadárral”, s úgy éreztem, életemben először sikerült meghallanom a lelkét. Hosszú történet, majd ha találkozunk, egyszer talán elmesélem.

A borítót Papp Norbert tervezte. 

Alessandro Baricco: Az ifjú Ara

Alessandro Baricco: Az ifjú Ara /regény, Helikon Kiadó, 2015/

Baricco visszatérő vendégem. A Selyem volt az első regénye, amivel megismerkedhettem, de a Tengeróceán hatalmas lírai árapálya azóta formálja kavicsom, mióta belevetettem magam hullámaiba.

Néhányan erőteljesen kritizálták Az ifjú Ara erotikáját és megfosztva érezték emiatt a regényt szépirodalmi rangjától. Való igaz, hogy Bariccotól ez újdonság volt számomra is, de ezen „gyengéje” éppen valamennyire az erőssége is, ettől válik azzá a regény, ami. Nem hinném, hogy Baricco ezzel beállt volna a „divatos” regények sodrába, ha valaki csak emiatt venné le a polcról, az biztosan csalódni fog. Például kap egy olyan mondatot, hogy „a tangó múltat ad annak, akinek nincs, és jövőt annak, aki nem remél.” (20.old) Gyakorlatilag a fél könyvet idézhetném. Az egész egy végtelenül törékeny történetfolyam, leheletfinom csipke (mondatok), amin átsejlenek a test körvonalai (szavak). Az élet gótikus katedrálisa, ami akár az idő, nem múlhat el bennünk nyomtalanul. Még akkor sem, amikor az íróban élő író kihúzatna pár oldalt belőle (mellesleg én is). Összességében olyan élményt tapasztalhattam meg általa, hogy tulajdonképpen nekem mindegy ki meséli el az adott történetet az író, egy krónikás, vagy személyesen a Család egyik tagja, mert az a fontos, hogyan mondja el azt és mit szeretne vele átadni, megosztani, kifejezni, esetleg elhallgatni. A végén már fel sem tűnt az elbeszélés száma és személye, volt egy Történet, amit ki-ki a saját életének nevezett. Egy olyan Történet, ami képtelensége ellenére az egyik legigazabb történet, amit valaha is olvastam.

Hogy magáról a tartalomról is írjak valamit röviden volt egy Család: egy Anya, egy Apa, egy Lány és egy Bácsi és volt egy nap, amikor az ifjú Ara bekopogtatott a Család ajtaján. A Család Fiú tagja, akinek az ifjú Arát szánták, azonban már hosszú ideje egy Szigeten tartózkodott, legalábbis mindenki így hitte, és már várakozni is elfelejtettek rá. Tudták, hogy egyszer hazatér és ez a tudat elég is volt mindannyiuk számára. Volt egy Család a maga titkaival, ritmusával, szokásaival, amely úgy létezett az időben, ahogy csak egy metafora létezhet. S miként azt már Bariccotól megszokhattuk a lassan kibontakozó sors-szilánkok idővel gazdagon díszített üvegmozaikká állnak össze a regény végére. Dicséret illeti a fordításért Nádor Zsófiát, olyan az egész mű, mint egy soha véget nem érő költemény. S arra a regényben feltett kérdésre, hogy hogyan hagyjunk el egy hajót, talán választ kínál következő olvasmányom.

A borítóterv Sánta Dániel munkája.