„Ahhoz, hogy az ember kockázatot merjen vállalni, meg kell tanulnia hinnie magában” - Interjú Harcsa Veronikával és Gyémánt Bálinttal

Harcsa Veronikával és Gyémánt Bálinttal a szegedi koncertjük előtt ültem le beszélgetni az Ifjúsági Házban. Többek között zeneválasztásról, irodalomról, utazásról és megérkezésről, kockázatvállalásról, valamint új felállású kvartettjük jövő év elején megjelenő Shapeshifter című albuma kapcsán az alakváltásról beszélgettünk.

Mit gondoltok, mi alapján választunk magunknak zenét?

HV: Ízlés, hangulat és érzelmi állapot alapján, személyiségünk alapján.

GYB: Szerintem a legtöbb ember, nem sokat gondolkozik azon, hogy milyen zenét hallgasson, hanem olyan muzsika felé fordul, ami az életében a leginkább evidens. Az olyan emberek, akik nem fektetnek abba különösebb energiát az életükben, hogy megkeressék azt a zenei formát, ami őket a leginkább izgatja, azok sokszor egy szimpatikus rádióállomás, vagy esetleg baráti kör alapján döntenek. Például amikor kamasz voltam, akkor nagyon is azokat a zenéket hallgattam, amiket a legjobb barátaim.

HV: Igen, ez rám is nagyban hatott.

GYB: Ilyen szempontból fontos a szerencse, hogy megfelelő barátokat találjon az ember. Aztán később minél érettebb valaki, annál inkább utána megy annak, hogy mit szeretne hallgatni, vagy, hogy milyen lehetőségei vannak.

Szerintetek lehet-e/van-e a zenének az irodalomhoz hasonló valóságteremtő hatása?

HV: Olyan esetekben, hogy ha a dalszöveg is segédkezik ebben, vagy hogyha komplexebb formáról van szó, mondjuk operáról, de egyébként máshogy működik a kettő. Sokkal kevesebb a direkt információ és a direkt közlés a zenében, vagy a dalirodalomban, mint az irodalomban, mint egy könyvben, de ez nem azt jeleni, hogy kevesebb dolog történik a befogadóban, csak többet bízunk rá a befogadó képzeletére.

Mennyiben lehet a zene „híd”?

GYB: Szerintem a zene pont azért csodálatos, mert hidak – a te példáddal élve – keletkezhetnek általa. Még ha nem is célzottan azzal a szándékkal készül is egy zene, hogy feltétlenül összekössön embereket, végül mégis ezt teszi. Mindig nagy örömmel látom azt, hogy például a koncertjeinken korosztálytól függetlenül jönnek oda emberek, akik azon túl, hogy tetszik nekik, tényleg azt mondják el, hogy valami nagyon-nagyon komoly érzelmet váltott ki belőlük a zene, és ez teljesen független attól, hogy valaki hány éves, vagy, hogy milyen közegből származik, hogy van-e zenei előképzettsége. Szerintem ez csodás dolog. Ez ennek a szakmának az egyik legfőbb ajándéka számomra, hogy nem is gondolnám, hogy ennyi embert megérinthet a művészetünk.

Ha tehetnétek hová építenétek még „hidakat”?

HV: Szeretnék egy London-Budapest hidat, aminek elindulok az elején, és mondjuk 3 perc múlva megérkezem a másik végére. Azt nagyon várom már, hogy a teleportálást mikor találják ki (nevet).

Sokat utaztok a fellépéseitek során. Mit jelent számotokra úton lenni, és megérkezni valahová?

HV: Hát úton lenni az élet, megérkezni a halál (nevet).

GYB: Akkor én egy kicsit materialisztikusabban közelítem meg a kérdést, úton lenni nagyon sok fáradtság már szerintem. Nyilván imádunk koncertezni járni, de már nagyon sok időt töltöttünk el az életünkből utazással, úgyhogy ez a része talán már nem akkora élvezet. Most már inkább próbálom okosan eltölteni ezt az időt, megpróbálok pihenni, hogy minél inkább fókuszálni tudjak a koncerten, úgyhogy ez sokat változott az elmúlt években, legalábbis bennem. Megérkezni mindig szuper, az mindig csodás.

HV: Lovasi András nyilatkozta azt valahol egyszer, hogy ő úgy tekint a bevételeire, hogy a fizetség, amit kap a fellépéseiért, azt valójában az egész hercehurcáért kapja. Tehát azért, hogy oda kell menni, hogy be kell ülni a turnébuszba, be kell pakolni, ki kell pakolni, hangbeállást kell csinálni, haza kell vezetni utána éjszaka stb. Ő azonban zenélni, úgy érzi, hogy ingyen zenél, és ezzel valahogy mi is így vagyunk. Maga a zenélés, maga a koncertnek a percei akkora élményt tudnak jelenteni nekünk, hogy azt bármikor nagyon szívesen adjuk. A fizetséget, azt inkább azért kérjük, mert az ember valóban megunja a fizikai úton levést, vagy hát elfárad benne. Ez egy erőfeszítés, amit az ember azért vállal, hogy a jóleső megérkezést, vagyis a koncertnek a jó perceit megkaphassa.

Sokat beszélünk a jazz kapcsán az improvizációról. Mennyire tudjátok hasznosítani az életben is a színpadi improvizációs készségeiteket?

HV: Én szoktam erre gondolni, hogy tanít a színpad, az improvizáció mellett még a spontaneitást és a bátorságot emelném ki. A zenében meg tudjuk élni azt, hogy a kockázatvállalás lehet jó dolog. Egy-egy szólóban megtapasztaljuk, hogy bátran lehet, sőt megéri kockázatot vállalni, még akkor is, hogyha rizikóval jár, és akkor is, hogyha néha el tudjuk rontani, mert csak így juthatunk új felfedezésekhez, és ami még fontosabb, csak így tud a magunk számára igazán izgalmas és játékos maradni az egész. Ha pedig a játékosság és a kísérletezés dominál, akkor szárnyal a kreativitás, és egy esetleges hibából sokkal könnyebb kijönni, mint ha stresszesen léptem volna bele. Ebben a tekintetben az életre is tanít a zenélés.

GYB: Teljesen egyetértek, illetve ahhoz, hogy az ember kockázatot merjen vállalni, ahhoz meg kell tanulnia hinnie magában. A zenélésen keresztül, nagyon sok mindent vittem át a mindennapi életembe. És igen, ahogy Veronika is mondta, talán az ember így mer spontánabb lenni, vagy több kockázatot vállalni. Nagyon érdekes, de visszafelé jött ez a kölcsönhatás.

Mit jelent számotokra otthon lenni valahol?

HV: Otthon lenni valahol a nyugalmat jelenti a számomra, azt a biztos nyugodt pontot, ahová vissza lehet térni, mondjuk egy turné után, vagy bármilyen izgalom után. Ez nekem most két helyen is van, egyrészt Londonban, másrészt meg Budapesten, mert a férjem Londonban dolgozik, és miatta vagyunk kétlakiak. Földrajzilag ez nem egy egyértelmű dolog most számomra, de otthon lenni valahol az mégiscsak azt jelenti, hogy ott lenni, ahol a férjem van, vagy olyan helyen lenni ahol a családom van, tehát ahol olyan emberek vannak, akik mellett biztonságban érzem magam.

S mit jelent otthon lenni valamiben?

HV: Otthon lenni valamiben azt jelenti – ahogy Bálint is fogalmazott – hogy hinni magamban egy adott szituációban. Mondjuk az, hogy otthon vagyok a koncertezésben, az egy olyan önbizalmat jelöl, egy tartást vagy kiállást, hogy tudom, hogy bármilyen szituációt tudnék kezelni a színpadról. Ha például elkezdenének beszélgetni az emberek, akkor is tudnánk csöndet teremteni. Vagy hogyha elmenne az áram, cserbenhagyna minket az elektronika, akkor is megoldanánk a szituációt. Tehát otthon lenni valamiben az egy olyan ismerete egy tevékenységnek, ahol az ember a váratlan helyzetekre is felkészülve érzi magát.

GYB: Egyfajta rutin.

HV: Egy jó értelemben vett rutin, igen.

Az új felállású – belga ritmusszekcióval kiegészült (Antoine Pierre - dob, Nicolas Thys - nagybőgő) – kvartettetek jövő év elején megjelenő albumának címe Shapeshifter (alakváltó). Miért pont ezt az albumcímet választottátok?

GYB: A Shapeshifter egy ember sokszínűségét mutatja meg, akár pozitív, akár negatív értelemben. Mindenkinek vannak olyan arcai, amelyek a környezete számára talán meglepőek lehetnek, számomra a Shapeshifter ennek a szimbóluma. Az angyal és az ördög szimbolikája, ahogyan valaki képes átváltozni az egyikből a másikba.

HV: Vagy egy nagyon kézzel fekvő magyarázat a címválasztásra, hogy duóból kvartetté válunk és ezzel alakot váltunk, de a lényeg, a zenénk esszenciája az ugyanaz marad.

Milyen előnyei, és milyen hátrányai lehetnek az „alakváltásnak”?

GYB: Talán számomra a legnagyobb változás zeneileg az új formáció. Például teljesen más szerepem van egy kvartett harmónia hangszereseként, mint egy duó egyetlen hangszereseként. Máshogy közelítem meg a kétfajta játékmódot, és mind a kettőben nagyon jól érzem magam. Ami negatívuma lehet az esetleg az, hogy minden sokkal bonyolultabb. Összeorganizálni egy koncertet, vagy minden technikai feltételt megteremteni sok esetben a mi energiáinkra is szükség van, és ez bizony nem könnyű, viszont én azt gondolom, hogy minden fáradtságot megér. Nagyon-nagy lendületet ad szerintem a kettőnk játékának az, hogy van a kvartett oldal, egy új megközelítés, egy új, ha úgy mondjuk alakváltás. Számomra az a legszebb az egészben hogy az alakváltás, a duónkat is teljesen más dimenzióba emeli, és hogy bár már elég régóta játszunk így együtt, és elég sok koncert van már mögöttünk, minden egyes koncertet ugyanannyira várom, és számomra mindegyik ugyanannyira izgalmas.

HV: Én elég rutinos alakváltónak érzem magam a zenében, talán még egy kicsit extrémebben is, mint a Bálint, hiszen rengeteg műfajban kipróbáltam már magam, és látom a hátrányait is ennek. A saját nézőpontomból akár a klasszikus zenei, akár a szabad zenei, avantgárd kirándulásaim, mindig gazdagítóan hatottak rám, tehát én mindig azt éreztem, hogy ezáltal gazdagszom élményekben, emberként és zenészként egyaránt, ami akár a duóra is hatással lehet, vagy lehetett. A hátrányát én abban látom, hogy a közönséget, a partnert a zenészségben, ezzel kihívás elé állítom, vagyis felteszem nekik a kérdést, és megadom nekik a lehetőséget, hogy ők is jöjjenek velem alakot váltani, és jazz közönségből váltsanak klasszikus, vagy kísérleti, vagy avantgárd közönséggé. Ez van, akinek megy, van, aki meg erre egyáltalán nem nyitott, és inkább azt szeretné továbbra is hallani, ami miatt engem megkedvelt. Ez alkotóként egy kockázat, az ember az alakváltással mindig veszít hallgatóságot, viszont lehet, hogy akik meg vele tudnak váltani, azokkal csak megerősödik a kapcsolódás. Illetve persze minden alakváltás hozhat új közönséget is. Tehát ilyen szempontból van kockázata, és ezt lehet negatívumnak is tartani, de szerintem ez alkati kérdés. Az előadó érzi belülről, hogy ő szeretne egy úton kitartóan haladni, vagy pedig több útba is betekintene.

Mik a terveitek a jövőre nézve? Hol láthatják/hallhatják a kvartettet legközelebb az érdeklődők?

HV: December 8-án Budapesten, az A38 hajón, utána pedig német és belga turnéállomások lesznek tavasszal. Magyarországon júniusban lesz egy nagyobb lemezbemutató turnénk, elég sok helyre ellátogatunk, és Szegedre is jövünk.

Két est, négy előadás /Labirintus, MESH, Image, I hear you/

Aki követte a blogom nyári bejegyzéseit a Művészetek Völgyéről, annak nem újdonság, hogy kedvelem a táncos produkciókat is. Talán az sem lesz számukra meglepő, hogy miért mentem el megnézni még egyszer ugyanazokat a darabokat (Labirintus, I hear you), amiket Vigántpetenden már láttam. A Duda Éva Társulat a Hétfü (Hétfői Függetlenek a Kisszínházban) sorozat részeként a Labirintus mellett a MESH című előadását hozta el múlt hét elején Szegedre. Másnap az Imre Zoltán Program keretein belül további két táncelőadást tekintettem meg. Gera Anita Társulatának Image, majd a dot.Consla I hear you című darabját.

A hétfői est a Labirintussal kezdődött. Próbáltam mindent elengedve belépni a színpadi térbe teremtett néha ismerős, néha idegennek tűnő világba. Ha tartalmilag nem is nyíltak meg bennem sokkal másabb vagy mélyebb perspektívák, mint a Művészetek Völgyében, azért egészen más élményt nyújtott ez a tér, melyet nem felülről és kívülről szemléltem. Rájöttem például, hogy a Labirintus nekem olyan, mint egy elsőre kissé furcsának tűnő hasonlat egy nehezebben értelmezhető versben. Nyitottnak kell lenni, hogy kivirágozzon. Az eltáncolt sorok az olvasatomban többek között arra mutattak rá, hogy mi határozza meg kapcsolataink alakulását, mi formálja döntéseinket, érzelmi, hangulati és intellektuális állapotainkat. A szokás, a függőség, a mentális rugalmasság foka és mértéke mind jelentős tényezők. Kezdetben mi tápláljuk a függőségeinket, majd ők táplálnak minket. Vagy nem halljuk meg egymást, vagy másként értelmezzük a hallottakat. Vagy nincs belső igényünk a kapcsolatokra, vagy más igényeink vannak, mint amiben épp vagyunk. Szabadságra törekszünk, kiteljesedésre, önmegvalósításra, miközben vagy a saját magunk által épített akadályok húznak vissza bennünket, vagy a társadalmi elvárások, és az azok által keltett szorongásaink. A „botok, rudak” otthonos támaszt nyújtanak, vagy épp veszélyt jelentenek erre az otthonosságra. Ragaszkodunk hozzájuk, majd mikor már megállnánk nélkülük is a helyünket, ők ragaszkodnak hozzánk. A törzsi összetartozás rítusai egy pillanat alatt átfordulhatnak kegyetlen vadászattá, és könnyen a körön kívül találhatjuk magunkat. Versengünk, együttműködünk egy meghatározott cél elérésének érdekében, vagy nem tudunk megfogalmazni sem célokat. Ha a labirintusnak nincs kijárata, a megnyugtató hír talán lehetne számunkra az, hogy valahol volt egy bejárata, amin még kijuthatnánk akár egyenes tartással is.

A MESH a spanyol Maria Campos, és a libanoni Guy Nader koreográfiája. A darabot korábban a Régi Zsinagógában már láttam. A szünetben még azon morfondíroztam, hogy vajon miért nem emlékszem a zenéjére. A válasz, mint kiderült, egyszerű. Csak az idő kongott benne, és hinták nyikorogtak folytonos ismétlődésben, egymásba alakulásban. A tér- és időzavar a valóságommá vált. Állandóan kapcsolódtam, érintkeztem, elszakadtam. Átadtam egy ütemet, egy ritmust, majd egy új értelmezésben, váratlanul, mégis fegyelmezett rendben vissza is kaptam. A térben kezdetben egy test bolyongott, ringott, lendült a kar után. A tér mozgott, vagy a test a térben? A tér, vagy ez a test lendítette-e ki a többi testet? A tér kapcsolódott, a testek a térben, vagy a tér és az idő? A test ideje, vagy a térkapcsolatok elképesztő precizitása az időben? Egy rossz mozdulat, egy apró figyelmetlenség, és megbomlott volna a rend. A biztonság rendje. Vajon honnan eredt az a bizalom, amivel ezek a testek kapcsolatokat létesítettek egymással? Szerettem volna én is beleugrani ebbe a térbe. Kíváncsi lettem volna, hogy eme rögtönzésemben engem is elkapott volna-e valaki. Azaz lett volna-e ott egy másik test a tér és az idő egy megfelelő pontján? A végén a test újra egyedül állt a térben. A kiindulási helyzet azonban, ahogy a test maga is, alapvetően megváltozott. Megtapasztalva a biztonságot és a bizalmat, már csak a térben lehetett egyedül, az időben azonban nem.

Bevallom őszintén, hogy Gera Anita darabjából csak Herczku Ágnes énekesnő neve volt ismerős. A tartalmi ismertetőt átfutva azonban szinte azonnal bizalmat szavaztam a produkciónak. Ez az előadás nem szorul olyan utólagos magyarázatokra, mint a hétfőiek. Valószínűleg nem is célja túlmutatni önmagán. 6 nő lépett színpadra, 3 énekesnő és 3 táncosnő, néhol a divatvilág kifutóit imitáló stílusban. Ezek a nők sokféle képet mutattak magukról, egyszersmind tükröt tartva elénk, és a társadalom elé, amelynek részesei vagyunk. Kérdéseket vetettek fel, amikre részben megpróbáltak válaszokat is adni. Kit rejtünk a mozdulataink, ruháink, arckifejezéseink, sminkünk mögött? Nőként milyen életstratégiáink vannak? Mennyire gondolkodunk sztereotípiákban? A felvetett témákat, szerepeket humorral közelítették meg, amit kifejezetten értékeltem. Az egyes táncos betétek azonban nekem néha túl hosszúra nyúltak, olykor-olykor bizony unatkoztam. Hol a nők viselték a tűsarkú cipőket, hol a cipők viselték a nőket. A látottak, hallottak nem bontották ki a kérdésfeltevésekben rejlő tartalmi gazdagságot. Összességében mégis jól szórakoztam, s néha megelégszem ennyivel.

       Rövid szünet után következett az I hear you című darab, Ujszászi Dorottya koreográfiája. Az, hogy a dot.Consla előadása élő zenei kíséret mellett lesz látható, számomra csak akkor derült ki, amikor az Anna-kútnál - a zebra közepén - szembetalálkoztam Gyémánt Bálinttal. Ez a színházi este az internet világában gyakorlatilag láthatatlan maradt. Sem a színház, sem a társulat, de még Harcsa Veronika vagy Gyémánt Bálint facebook oldalán sem volt nyoma az eseménynek. Ha nem lett volna a Duda Éva Társulatnak hétfőn ez a két előadása, én sem vettem volna észre. Mindezek következtében meglehetősen hézagos volt a nézőtér, és még finoman fogalmaztam. Feszengtem a létszám miatt, és csak abban tudtam reménykedni, hogy legalább jó közönség leszünk. Voltak, akik már szünetben feladták, de bizony voltak, akik az előadás közben csapták fel székeiket, és indultak meg a kijárat felé. Kár érte. S azért is kár, mert úgy tűnik, hiába adtam egy második esélyt a táncnak a Művészetek Völgye után, ismét csak a zene kötötte le végig a figyelmemet. A tánc, ami ötvözte a kontakt, kortárs és a latin ritmusú páros táncok mozgásanyagát, mint látvány, bennem nem mozgatott meg túl sok mindent. Csak a kontakt táncos elemek lágy érintései hívtak elő belőlem jó érzéseket, még az egykori Palya-udvarban eltöltött reggeli táncos időkből. Talán ezt kedveltem a darabban. Ahogy ezek a táncosok a színpadon egymáshoz viszonyultak. Ahogy egymásra néztek, ahogy megérintették egymást. Hogy Veronikát és Bálintot szeretem, az már tényleg senkinek nem lehet újdonság. Ez azonban most nem egy koncert volt, és nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy szerves egységként kellene tudnom nézni ezt a produkciót. Nekem azonban aznap este valahogy semmi nem állt össze, sajnos még azt is megéreztem mennyire kényelmetlenek a Kisszínház székei.

Önarckép majmocskával

Szép őszi időjárást jósoltak arra a napra, melynek reggelén vonatra szálltam, hogy a mexikói festőművésznő, Frida Kahlo (1907-1954) kiállítása ürügyén ismét Budapestre látogassak. Már elhalványult az emléke annak, hogy mikor jártam utoljára a Magyar Nemzeti Galériában. Múzeumok Éjszakája volt, annyi bizonyos. Ugyan az évszámot elfeledtem, de azon éjszaka kulturális eseményeit, és a galéria bizonyos képeinek pszichés lenyomatait máig is megőriztem. Úgy gondoltam megérett rá az idő, hogy sok évvel ezt a látogatást követően, Frida Kahlo hívogató szavára ismét bebarangoljam a képzőművészet valós és virtuális tereit.

11 óra után nem sokkal érkezett be a vonat a Nyugati pályaudvarra. Onnan villamosra szálltam a Széll Kálmán térig, majd sétálva folytattam utamat. A Budai Várnegyedben rengeteg turista tartózkodott. Nehezen találtam szabad helyet a pesti oldal fotózására a szelfi-botokkal hadonászók sűrűjében. Ráadásul a legszebb kilátást nyújtó terek némelyikére vendéglátó egységek is települtek, mióta utoljára fent jártam. Ez sem segített az amúgy mindig lenyűgöző látvány élvezésében, befogadásában. Amikor azonban végre ráláttam a Duna túlsó oldalára, az elém táruló panorámával egyszerűen most sem tudtam betelni.

Mivel nem tudtam milyen látogatottságra kell számítanom a kiállítás kapcsán, negyed egy körül úgy érzetem ideje elindulnom a Magyar Nemzeti Galéria irányába. Megérzésem helyesnek bizonyult, ugyanis hosszan kígyózott a sor a múzeum előtt. Végül fél órát kellett álldogálnom, mire bejutottam. Hamar felmelegedtem a szeptember végi kellemes, szikrázó napsütésben. A sorban az emberek rendkívül fegyelmezetten várakoztak. Úgy tűnt mindenki tudomásul vette, hogy ez az ára, ha látni szeretnék Frida Kahlo képeit.

            Vettem egy mély levegőt, és azonnal az időszakos tárlat megtekintésére siettem. A múzeum addigra sok látogatót elnyelt már, s mivel csak néhány ember jött ki a sorban eltöltött időm alatt, ezért próbáltam előre felkészíteni magam a tömegre. Beléptem a saját valós idejű terembe, miközben Frida Kahlo fogadott mosolyogva, azt sugallva kerüljek még beljebb. Ha nem csalogatott volna ilyen természetes őszinteséggel, kíváncsisággal és szeretettel, azonnal visszafordultam volna a tömeget meglátva. A kiállításnak volt ugyan egy meghatározott fizikai haladási iránya, de a kiállítási terekben az emberek kiszámíthatatlanul mozogtak. Nem tehettem mást én sem, oda léptem, ahol éppen volt körülöttem üresedés. Így adódott, hogy néhány kép mellett gyorsabban elhaladtam, mint szerettem volna, viszont egy-két életrajzi adatot a falon unásig ismételgethettem magamban. A kiállítási anyagra, ami Frida egész életművéből válogatott, és magára a kiállítás reprezentálására nem lehetett panaszom, de szerintem túl sok embert engedtek egyszerre be a tárlatra.

Alicia Galand portréja, A maszk, Az élet virága, Önarckép majmocskával

            Frida Kahlo 1925-ben szenvedett el egy közlekedési balesetet, aminek következtében hónapokat töltött kórházban. Ebben az időszakban kezdett el festeni, hogy megóvja magát a fájdalomtól, az unalomtól és a magánytól. Mivel felülni sem tudott, egy festőállványt ácsoltak az ágyához. Az ágy fölé tükör került, így vált Frida önmaga modelljévé. A művész az önarcképei sorozatával később újrateremthette magát. Ezeken a képeken az arcok szinte maszkszerűek, a köré épített szimbólumok, mint metaforák utalnak a festőnő gazdag érzelmi és gondolati világára. Miközben sokan szelfiztek az Önarckép majmocskával c. festménnyel, engem a terem másik oldalán egy hatalmasra kinagyított fénykép kerített hatalmába, Frida a coyoacáni otthonuk kertjében. Frida 1942-ben kezdett el naplót vezetni. A naplóból egy videóban elhangzottak és láthatóvá váltak részletek is a kiállításon. Egészen kivételesnek tartottam a tartalmát, így többször is végignéztem. Az 1940-es évek végén Frida Kahlo egészsége súlyosan megromlott, de fájdalmai ellenére sem hagyta abba a festést. Az utolsó éveiben kevés önarcképet készített, szinte kizárólag csendéleteket festett. 1947-es alkotása A Nap és az élet előtt sokáig elidőztem. Az indián mitológiában az élet és a halál kölcsönösen feltételezik egymást, ez ebben a festményben is kifejezésre jut. A síró magzat, a könnycseppet formáló porzók az amorf növényi formákban a fájdalom megjelenítői. Frida a baleset következtében nem volt képes világra hozni gyermeket. A halállal szemben, a szenvedések ellenére azonban mindvégig jelen van a mélységes élni akarás, s ez az, ami engem csodálatra késztet Frida Kahlo kapcsán.

A Nap és az élet, A kiscsibe

            A Magyar Nemzeti Galéria többi kiállítási szintjén a tárlatok szinte üresen kongtak. Elég sok olyan terem volt, ahol az őröket leszámítva egyedül tartózkodtam. Berény Róbert Csellózó nő c. alkotását kerestem meg először. Vagy az emlékezetem csalt meg, vagy az utolsó látogatásom óta átrendezték a múzeumot, mindenesetre máshol volt, mint vártam. Mondjuk elolvashattam volna, mit merre találok, de úgy nem lett volna az épület újra felfedezésében semmi izgalmas. A kép most is elemi erővel hatott rám. Egyszerre éreztem két idősíkban magam, és zeneisége megelevenedve táncolt a szemeim előtt.

Szinyei Merse Pál, Gyarmathy Tihamér, Aba-Novák Vilmos, Iványi Grünwald Béla, Korniss Dezső, Rippl-Rónai József, Berény Róbert, Mednyánszky László

            A mostani kedvenc termemben, ahová többször is visszamentem, Rippl-Rónai József alkotásai függtek a falakon, melyek fényei tükröződtek a padlózaton. A Fekete fátyolos hölgy (Madame Mazet) tekintete az első perctől kezdve követte minden mozdulatom. Vajon mit gondolhatott rólam a szecesszió eme nőideálja? Ha már szecesszió, s nők, akkor meg kell említenem azt a képet is, ami a legnagyobb meglepést okozta számomra. Ez nem volt más, mint Munkácsy Mihály 1896-ban készült Virágok áldozata c. festménye. A szépség és a halál násza Ophéliát juttatta eszembe. A kép színeivel, és a női alak szecessziós ábrázolásával rögtön magára vonta a figyelmem. Ott álltam döbbentem a sok sötét tónusú világhírű festményének háttal, és néztem a hervadó szépséget és a gyilkos virágokat. Gyönyörű volt!

            Gyalog indultam vissza a Nyugati pályaudvarra, hogy a kulturális információ sokkot kiheverjem. Közel 3 órát töltöttem el a galériában, így ha a derekamnak nem is, de a szellememnek már jól esett a szabadban a séta. Fél hat körül már a vonaton gondoltam át, hogy tulajdonképpen 11 óra óta először ültem le. Szegedig csukva tartottam a szemem. A szemhéjam vásznán Frida Kahlo, Madame Mazet és Ophélia integetett.

Paul Auster: 4 3 2 1 /regény, Európa Könyvkiadó, 2018/

            Sokat elmond a könyvről, hogy ez az első regény, ami miatt 15 forintos késedelmi díjat fizettem a könyvtárban. Megcsúsztam az utolsó 60-70 oldal elolvasásával, de a mentségemre hozom fel, hogy közel 800 oldalas.

            Paul Austertől korábban a Holdpalotát és a Timbuktut olvastam. Új könyvére egy internetes hirdetés hívta fel a figyelmemet, miután számos könyvesbolt kortárs szépirodalmi regényeinek kínálatát átnéztem. 4 héttel ezelőtt nem tudtam eldönteni milyen olvasmányt válasszak, ezért úgy gondoltam rábízom magam erre az ajánlatra. Nem az első 800 oldalas regény, amit idén kiolvastam, így a terjedelme nem tudott elijeszteni. Ráadásul utána néztem, és olvasói általában elismerően nyilatkoztak róla. Szerencsésnek érzem magam, hogy a könyvtári példány első olvasója lehettem, nem kellett beállnom az előjegyzők sorába. Kereskedelmi forgalomban az ára 5000 forint körül mozog. Az elvárásaimat ugyan magasan meghaladta, mégis úgy érzem, egyelőre nem fog felkerülni a könyvespolcomra a kedvenceim közé. Kicsit ugyanis megsértődtem rá a vége miatt.

            A szerző nagy játékos, és mesteri elbeszélő. Rég nem olvastam már olyan könyvet, aminek szerethető főszereplője érzelmileg így megragadott volna. Ráadásul nem egy, hanem egyszerre négy lehetséges életet is kaptam hozzá. A főszereplő (Archie Ferguson) ugyanis a 7 főfejezet 4 alfejeztében 4 életutat jár be szinte egy térben (Amerika, Franciaország) és egy időben (1947-). Amikor próbáltam ennek finomságát másoknak elmagyarázni, erről egyből a pillangóhatás jutott mindegyiküknek az eszébe. Van benne valami az egyén viszonylatában, de talán mégsem pontosan erről van szó.

 

Pillangóhatás

A regény sokkal inkább arról mesél, hogy az élet csak a lehetséges életek töredéke, s ebben rejlik a lét igazi tragédiája. Egy egyén egy adott pillanatában csak egy helyen lehet jelen a világban, ezáltal az egyén világa, környezete is csak része az egész világnak. Az egyén céljai, motivációi (jövő) és tapasztalatai, emlékei (múlt) határozzák meg azt az utat, amit végül a világban bejár. Ez a képlet persze erősen leegyszerűsített, hiszen az egyén útja során találkozik más egyénekkel, akik szintén formálják valamilyen szempontból őt és a világot. A mindenségben zajló, és nem elhanyagolható véletlenszerű folyamatok pozitív és negatív visszacsatolásai csak tovább bonyolítják a helyzetet. Ráadásul nem szabad megfeledkezni az önreflexióról, a kulturális és a történelmi emlékezetről sem. A regény azonban nem a sokszor nehezen befogadható filozófia útját választja ennek elmondására. A filozófia magán az alapötleten, és a szerkesztési módon alapszik. A 4 azonos főszereplő 4 különböző életútját az elbeszélési technika teszi igazán különlegessé. Az egyes fejezetek, a szereplők, és a kapcsolatrendszereik a 4 életút ellenére folyamatosan hömpölyögnek át egymásba. Miközben észrevettem tévedésem, hogy egy olyan lineáris regényt olvasok, ami egyáltalán nem lineáris, addigra már teljesen elvarázsolt. Az első 600 oldalt alig bírtam letenni, de a végén aránytalanul hosszúnak éreztem a politikai részeket, és a hozzájuk szorosan kapcsolódó eseményeket. Ha ezzel az volt az író célja, hogy átérezzem, hogyan szorul háttérbe az egyén a politikai mozgalmak, és csatározások függvényében, akkor jól sikerült. Nem ez képezte azonban a sértettségem okát, hanem az, hogy a negyedik Ferguson, aki végül a 4 3 2 1 szerzője lesz, mindenről lerántja a leplet. Még azt is elmagyarázza, ami amúgy szerintem olvasás közben teljesen evidenssé válik, hogy miért 4 3 2 1 a regény címe. Számomra az utolsó 60-70 oldalon a korábban teljesen folyamatos elbeszélés is darabosabbá, döcögősebbé, töredékesebbé válik. Mintha már nem lenne mit mondania a szerzőnek az irodalomról, zenéről, filmekről, sportról, szerelemről, intimitásról, nemiségről, vágyról, emberi kapcsolatokról, Istenről, politikáról és a halálról. Amerikáról, és New York-ról. Mintha már mindent elmondott volna mindezekről a Fergusonok életével az első 700 oldalon, miközben ír néhány olyan összegző és némi előremutató gondolatot is, amivel mégis egyben tartja a regényt.

 

4 3 2 1 

A végét zárójelbe téve magamban, azt tudom csak írni, hogy ez a párhuzamokban bővelkedő regény különleges élményt nyújtott. Nagyon megkedveltem a főszereplő fiatalembert, akinek egy személyben megadatott, hogy egy időben négy különböző életutat járjon be. Természetesen szólnom kell még egy kicsit a történelmi háttérről is, hiszen fontos események zajlottak akkor Amerikában, amikről a regény sokszor egészen aprólékosan beszámol. Ezek a teljesség igénye nélkül a vietnámi háború, a polgárjogi mozgalmak, bizonyos közszereplők meggyilkolása, a faji konfliktusok, az új baloldal felemelkedés és bukása, valamint a jobbos radikalizmus.

            Egy idézettel zárnám. A regény remek fordítása Pék Zoltán munkája. „Az idő két irányba halad, mert minden egyes jövő felé tett lépés a múlt emlékét hordozza, és noha Ferguson még nem töltötte be a tizenötöt, elég emléke összegyűlt, hogy tudja, a körülette lévő világot folyamatosan alakítja az őbenne lévő világ, ahogy mindenki más világáról alkotott tapasztalatát is a saját emlékei formálják, és noha minden embert összeköt a tér, amin közösen osztoznak, az időben mindnyájan más utat tesznek meg, vagyis minden ember kicsit más világban él.” /316. old/

28. Művészetek Völgye - Szombat (2018.07.28.)

Christine Bertocchi és Guillaume Orti, Jazzation, EtnoRom, D.U.O., Elektro Guzzi, Helen

            Nem bírtam rászánni magam a hazautazásra, így maradtam még egy napot. Csak az 5 napos rugalmas bérletem alkalmai fogytak el, de a helyszíni napijegyet sem tartottam drágának, ahhoz képest, hogy mennyi fantasztikus program közül választhattam.

            Jóval 9 óra után sikerült kimásznom az ágyból, ez volt a negatív rekord a héten, de nem siettem sehová. Felhős, kellemesen hűvös napra ébredtem, hajnalban esett az eső. Végre előkerült a hosszú nadrág is a bőröndből.

Ismét a Harcsa Veronika Udvarban indítottam a napot. Az interaktív énekes workshopot most Christine Bertocchi és Guillaume Orti vezette. Hamarosan előbújt a nap a felhők közül, így a hosszú nadrág viselete végül nagyon rossz választásnak bizonyult. Szerettem ezeket a workshopokat, mert bár voltak áthallások bennük, mindegyiknek megvolt a maga üteme, lüktetése, varázsa. A közös hangok erdeje hozzáadott minden napomhoz egy olyan esszenciát, amiből nehezebb pillanataimban építkezni tudtam. Palya Bea szavai is sokszor eszembe jutottak, mikor elbizonytalanodtam. Ő azt mondta, énekelni mindenki tud, csak ki kell nyitnunk a szánkat. Igen ám, de a hangok mozgással társítva már összetettebb agyi koordinációt igényeltek. Hiába koncentráltam, vagy énekeltem, vagy mozogtam, a kettőt együtt csak a legritkább esetben tudtam végrehajtani. Ennek ellenére jól éreztem magam, tetszett a dal is, amit tanítottak. Azt kívántam, soha ne halványuljanak bennem később ezeknek a közös énekléseknek az emlékei. Hogy a dalok, hangok kísérjenek majd el végig az utamon.

Interaktív énekes workshop Christine Bertocchival és Guillaume Ortival

A workshop után úgy döntöttem ideje megszabadulnom a hosszú nadrágtól, és a hőség elől elmenekültem a dörögdi szállásra. Csak 4 óra körül mentem vissza Kapolcsra, illetve mentem volna, ha felférek a Csigabuszra. Hosszú várakozást követően szemfülesen csatlakoztam két stoppoló lányhoz, így végül lett fuvarunk. Ugyan elég messze tett ki minket az autós, Kapolcs határában, de még így is gyorsabban beértünk, mint a következő busz, ami csak akkor jött velünk szembe, mikor már bent voltunk a faluban. Rengetegen voltak Kapolcson, az akciókamerámmal fel is vettem a hömpölygő tömeget. Majdnem háromszor annyi idő alatt értem el a Harcsa Veronika Udvarhoz, mint a fesztivál többi napjain. A Jazzation koncertjét, a fesztivál számomra hatodik napján már az esőkabátomon fekve éltem át. Eszem ágában sem volt elhagyni a helyszínt, amíg meg nem hallottam, hogy kezdődik a Muharay Udvarban az EtnoRom zenekar műsora. Pillanatok alatt olyan táncos mulatságba keveredtem, amihez belső indíttatásból muszáj volt csatlakoznom. A tánc a tűző napon azonban kevesebb, mint fél óra alatt lemerített. Hamarosan ismét a templomban találtam magam, behúzódtam hűsölni. Déli ismerőseim, Christine Bertocchi és Guillaume Orti D.U.O. nevű formációja fogadott. A műsor különlegességét az adta, hogy nem statikus volt, hanem a fellépők kihasználták a rendelkezésükre álló teret, azaz bejárták az egész templomot. A hangzást így nemcsak játékuk, hanem a tér lokális akusztikus sajátosságai is erősen befolyásolták. Néha még a hideg is kirázott, jó értelemben véve, az élménytől.

EtnoRom

A templomból vacsorázni mentem. Sokat bolyongtam, de a Szilvi kedvence (saláta, sült krumpli, grillezett csirkemell) végül kárpótolt a sok tekergésért és várakozásért. Utána a Folk Udvarban Szalóki Ági koncertjébe szerettem volna belehallgatni, de még csak beálltak mikor odaértem, ezért ismét átsétáltam Kapolcs másik végébe. Nem tudtam az Elektro Guzzival mire vállalkozok, de kellemes meglepetés ért általuk. Az éjszakában a ritmusok arra késztettek, hogy a túlélő hátizsákomtól megszabadulva beálljak a táncolók közé. Sajnáltam, amikor vége lett. Tudtam, hogy egyre közelebb kerülök fizikailag a szegedi hazaúthoz, de szerettem volna még tovább nyújtani az ottlét otthonos érzését, így az Éjféli ütemre is maradtam a Harcsa Veronika Udvarban. A Helen bizonyos szempontból éles váltás volt az Elektro Guzzihoz viszonyítva. Nem volt rossz, sőt, de táncolhatóbb produkcióra vágytam volna. Érezni akartam még tovább és tovább, hogy összefonódtam a völggyel, hogy egy szív és lélek vagyunk. Aztán már csak el szerettem volna búcsúzni, a jövőbeli viszontlátás reményében. Végül hajnali kettőkor értem vissza a szállásra.

Elektro Guzzi

Vasárnap még logikai játékokat vásároltam a hosszú buszút előtt. Volt egy árus, aki nagyon szépen kivitelezett, fából készített logikai játékokat árult. Egész héten kerülgettem, nézegettem a termékeit, végül csak rászántam magam, és közelebb mentem. Az arab tangramnak örültem a legjobban.

Összességében az idei év hat kulturálisan legtartalmasabb, legszínesebb, legértékesebb, legmeghatározóbb napját éltem át a fesztiválon. Olyan élményekkel gazdagodtam, amiket nem csak átélni öröm, hanem jó lesz visszaemlékezni rájuk. Most viszlát 28. Művészetek Völgye! Remélem jövőre is találkozunk!

28. Művészetek Völgye - Péntek (2018.07.27.)

Thea Soti és Jonas Engel, Duda Éva Társulat, Harcsa Veronika Quartet, dot. Consla

Legjobban talán ezt a napot vártam, de még a fesztivál kezdő napján sem voltam bizonyos benne, hogy ott tudok maradni. Nem volt szállásom. Azt tervezgettem, hogy átvirrasztok egy éjszakát az első hajnali veszprémi járatig a kapolcsi fedett buszmegállóban. Nagyon elszánt voltam. Végül mégiscsak jól jöttek össze a dolgok számomra, így délelőtt átköltöztem Monostorapátiból Dörögdre. Elköszöntem vendégszerető házigazdáimtól, akik elláttak még az útra almával és mákos-cukkinis süteménnyel. Tudom ez sokatoknak furcsa párosításnak tűnhet, de próbáljátok ki, nagyon finom!

Ezúttal is az interaktív énekes workshopot választottam a nap kezdő programjaként. Mire a Harcsa Veronika Udvarba értem teljesen kikészültem a melegtől, így csak messziről követtem az eseményeket, a fák alatt üldögélve. Tetszett, amit láttam és hallottam, ezért maradtam a workshop vendégeinek koncertjén, amire közelebb is húzódtam. Jó döntés volt. Thea Soti és Jonas Engel a fesztivál egyik legjobb meglepetés élményét nyújtotta. Nem ismertem őket Kapolcs előtt, pedig üde színfoltot képviselnek a zenei palettán. A koncert közepén sötét fellegek kezdtek gyülekezni, még az ég is megdörrent néhányszor, végül azonban nem esett.

Thea Soti és Jonas Engel

Mivel hosszú napnak néztem elébe visszabuszoztam Dörögdre, hogy ezen déli program után felfrissítsem magam. Pihenni az izgalomtól nem tudtam, az esti programok lázban tartottak, ezért hamarosan elindultam vissza Kapolcsra. Mivel a Csigabusz meg sem állt annyi ember utazott rajta, így felszálltam az első volán járatra. Az út 250 forintomba került. Úgy gondoltam megnézem a HelloWood faépítményeit, de csak mentem-mentem és nem értem oda. Végül egy kietlen kukoricásnál döntöttem úgy, hogy nem kísértem a sorsot, és inkább visszafordultam Vigántpetend felé. Amúgy is a Cirque du Tókertbe indultam, a Duda Éva Társulat Labirintus című darabjára. Duda Éva munkásságát nagyon szeretem az Inverz és a Bolyongó óta, de sajnos az utóbbi időben nem jutottam el a társulat előadásaira. A Labirintus előtt még megtekinthettem a kertben egy humoros akrobatikus előadást. Az artista/zsonglőr mutatványok lenyűgöztek, a zenei aláfestés is kitűnő volt. Hullahopkarikák, kések, buzogányok röpködtek, nagyon látványos volt a produkció.

A kukoricás

Firebirds

Aztán fellebbent a cirkuszi sátor függönye, és megilletődve beléptem a sejtelmes fénybe. Kunert Péter zenéje a Labirintusban is szépen kísérte a táncosokat, adott még egy extra érzékelést a látottakhoz, így lett egészen komplex az élmény. Nem adtam ezúttal magamnak támpontokat a darabhoz, azaz nem olvastam utána mit kellene bele látnom. Hagytam hadd jöjjenek azok az érzések, mindenféle értelmezés nélkül. Ha meg kellene fogalmaznom így utólag, hogy számomra miről volt szó, akkor leginkább arról kezdenék írni, hogy mennyire a környezetünkre hagyatkozunk saját magunk megítélésében. Hogy mennyire függünk a visszajelzésektől, miközben talán nincs is olyan közösség, aminek értékítéletére reálisan támaszkodhatnánk. Mindenki megmondja nekünk milyenek vagyunk, vagy milyennek kellene lennünk, miközben szép lassan elfeledjük igazi valónkat. A koreográfia és a színpadi elemek egészen mások voltak, mint amit én látni szoktam. A botok/rudak nemcsak egy ősi rítusra emlékeztettek, hanem arra is, hogy ugyanannyira képesek távolságot tartani, mint leküzdeni ezt a távolságot.

Harcsa Veronika, Szirtes Edina Mókus, Ávéd János

         A Labirintus után visszabuszoztam Kapolcsra. A régi felállású Harcsa Veronika Quartet koncertjét tekintettem meg. A műsor vendégei ezúttal Ávéd János és Szirtes Edina Mókus voltak. Engem már Babits Mihály Nyár című versével levettek a lábamról, de a Kapolcs 2018 kompozíció és a feldolgozott Come together csak tovább mélyítették ámulatomat. Imádtam ott lenni és a részévé válni ennek a kivételes felállásnak. A nagyszerű énekesek, kiváló zenészek, és a lelkes, befogadó közönség olyan atmoszférát teremtett, amiről nehezen tudtam csak lecsatlakozni. Dúdolgatva hagytam ott a ráadás számot, mert nem szerettem volna kihagyni a dot. Consla fellépését sem Vigántpetenden. Szerencsémre épp jött egy Csigabusz, így elértem a kezdést. A műsor érdekessége számomra, hogy a zenei aláfestést Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint adta. Ők is siettek a Quartet után, hogy időben átérjenek. Nekik annyi volt a könnyebbség, hogy ők autóval mentek. Nagyon jó volt a Tell her című albumuk dalait új értelmezésben, táncszínházi keretek között hallani. Mivel nekem már ezeknek a daloknak volt egy érzelmi előéletük, eleinte rá akartam erőszakolni korábbi érzéseimet a látottakra. Akkor kezdtem el igazán, szerves egységként élvezni az előadást, amikor ezt sikerült elengednem. A gubanc ugyan a színpadon körtánccá szelídült, bennem azért maradt jó pár kérdés. Éjfél után már nem tudtam elkülöníteni magamban az egyes események lenyomatát, így „rohantam haza pihenni”.

28. Művészetek Völgye - Csütörtök (2018.07.26.)

Interaktív énekes workshop Subicz Gáborral, Liszt Ferenc Kamarazenekar, Harcsa Veronika és Razvaljaeva Anasztázia, Szirtes Edina Mókus, Asian Dub Foundation, Qualitons

Reggel korán ébredtem, házigazdáim kávéval kedveskedtek. Beszélgettünk kicsit. Elmeséltem eddigi Völgy élményeimet, tapasztalataim egy részét, majd visszavonultam erőt gyűjteni, mert nem sokat aludtam az elmúlt néhány napban. 11 órakor már a Csigabuszról szemléltem a tájat. Mikor leszálltam Kapolcson, megállapítottam, hogy ma sem fogok fázni. A meleg miatt majdnem meggondoltam magam az interaktív énekes workshopot illetően, de végül mégiscsak a Harcsa Veronika Udvar felé vettem az irányt.

A workshop vendége Subicz Gábor volt. Gyorstalpaló hangtani ismeretekben részesültünk általa. Beszélt a hangközökről, a hangszínről, és a hangnemekről. Megtudtam, hogy a madarak dúrban csicseregnek, és hogy a moll hangsor a szomorúak kiváltsága. Kitartottunk hangokat, figyeltünk azok felhangjaira. Érdekes volt. Sokat tanultam ez alatt az egy óra alatt.

            Fél kettő és három óra között elvegyültem a forgatagban, sétáltam, élveztem a nyüzsgést, figyeltem az embereket. Ettem egy pálcikás jégkrémet, és ittam egy energiaitalt. Nem voltam éhes a hőségtől. Három órakor becsámborogtam mesét hallgatni a Folk Udvarba, de olyan melegem volt, hogy hamarosan beültem a templomba komolyzenét hallgatni. A Liszt Ferenc Kamarazenekar még próbált amikor odaértem, de nem unatkoztam a várakozás során, egy hölgy megismertetett a zenekar munkásságával. A koncert idejére teljesen megtelt a templom. Vivaldi, Grieg, Csajkovszkij, Bhrams darabok is elhangzottak. Az első percétől az utolsóig élveztem az előadást, ezért eldöntöttem, hogy este kimegyek Dörögdre a kamarazenekar és Szirtes Edina Mókus közös fellépésére. Többek között ezért is szeretem nagyon a Völgyet. Hogy olyan együttműködések jönnek létre, amikre máskor sem idő, sem tér nem nyílik. Tanúi lehetünk olyan produkciók születésének, és kibontakozásának, amik majd bennünk élnek tovább. Kihagyhatatlan élmények, kivételes művészi találkozások, az élet legfinomabb fűszerei.

            Volt még egy kis időm a következő komolyzenei koncertig, így a mindig jó hangulatú Muharay Udvarba látogattam, mert ez esett a legközelebb a templomhoz. Ha minden igaz, akkor kapuvári és vitnyédi táncosok hagyományőrző programjába csöppentem bele. Sok vidám ember ropta a táncot, a seprűs táncokon kimondottan jót mulattam. Látványos volt, változatos, minden tiszteletem a táncosoké, akik abban a nagy hőségben, népviseletben is jó kedéllyel táncolták végig a műsort.

Hagyományőrző táncosok

            Razvaljaeva Anasztázia hárfaművész, és Harcsa Veronika Debussy estjét nagy izgalommal vártam. Reméltem, hogy a Zeneakadémiai koncert után Kapolcson is elragadnak az érzelmek. A templom második padsorába ültem le, gondoltam bepótolom a látványt is, ami a Zeneakadémián nem adatott meg. Ezúttal a hárfától nem láttam a kivetített szöveget, de nem is nagyon hiányoltam, mert még élénken éltek bennem a búzatáblák és a bárányok. Hagytam hadd asszociáljak arra, amit az elmém elém tár. A koncert végén új dalok is elhangzottak, ott és akkor először a kapolcsi templomban. Ezek az élmények nagyjából egy hónapra is elegendőek lettek volna, de a koncert végén buszra szálltam, és megkerestem Dörögdön a Nemzeti Szín-Tért.

Razvaljaeva Anasztázia és Harcsa Veronika

            Kicsit már hűvös volt mire odaértem. Ragyogott a telihold, kivilágította a teret, és álomszerű állapotba ringatott, amiben könnyű volt Szirtes Edina Mókus és a Liszt Ferenc Kamarazenekar közös koncertjének befogadása. Elég távol álltam meg a színpadtól, hogy tudjak készíteni egy-két rövidebb felvételt, de így is úgy éreztem csak ki kéne nyújtani a karom és enyém lenne a világ. Ebben az állapotban leledztem, amikor láttam a messzeségben, hogy jön egy Csigabusz, így elindultam a megállóba. Be szerettem volna érni az Asian Dub Foundation koncertjére a Panoráma Színpadhoz. Az Anima Sound Systemmel való közös számukra, az Elég voltra, végtelenítve táncoltam vizsgaidőszakban, amikor már belefáradtam a tanulásba.

Szirtes Edina Mókus és a Liszt Ferenc Kamarazenekar

Asian Dub Foundation

            Az a Csigabusz, amit láttam, aznap nem érkezett be Dörögdre, lerobbant a falu határában. Bő fél órás várakozás után jött egy másik, ami meg annyira tele volt, hogy meg sem állt már abban a megállóban. Akik végighallgatták Mókusék koncertjét is régen odaértek mire végre jött valami, amire nagy nehézségek árán felpréseltük magunkat. Több mint egy órámba telt visszajutni Kapolcsra, persze már az ADF koncertje javában zajlott. Sokan voltak a Panoráma Színpadnál, nem is mentem be a tömegbe, kezdtem lemerülni. Lesétáltam hát a Kőbánya Udvarra, ahol a The Qualitons kezdte meg épp a fellépését. Hiába a jó zene, a fáradtságtól már nem tudtam élvezni a testemben doboló ritmust, így elhagytam a helyszínt. A végtartalékaimat mozgósítva futottam egy, a menetrendben nem szerepelő kóbor Csigabusz után. Egyedüli utasként vitt át Apátiba. A buszon zötykölődve jó érzés volt visszagondolni az átélt élményekre.