„Ahhoz, hogy az ember kockázatot merjen vállalni, meg kell tanulnia hinnie magában” - Interjú Harcsa Veronikával és Gyémánt Bálinttal

Harcsa Veronikával és Gyémánt Bálinttal a szegedi koncertjük előtt ültem le beszélgetni az Ifjúsági Házban. Többek között zeneválasztásról, irodalomról, utazásról és megérkezésről, kockázatvállalásról, valamint új felállású kvartettjük jövő év elején megjelenő Shapeshifter című albuma kapcsán az alakváltásról beszélgettünk.

Mit gondoltok, mi alapján választunk magunknak zenét?

HV: Ízlés, hangulat és érzelmi állapot alapján, személyiségünk alapján.

GYB: Szerintem a legtöbb ember, nem sokat gondolkozik azon, hogy milyen zenét hallgasson, hanem olyan muzsika felé fordul, ami az életében a leginkább evidens. Az olyan emberek, akik nem fektetnek abba különösebb energiát az életükben, hogy megkeressék azt a zenei formát, ami őket a leginkább izgatja, azok sokszor egy szimpatikus rádióállomás, vagy esetleg baráti kör alapján döntenek. Például amikor kamasz voltam, akkor nagyon is azokat a zenéket hallgattam, amiket a legjobb barátaim.

HV: Igen, ez rám is nagyban hatott.

GYB: Ilyen szempontból fontos a szerencse, hogy megfelelő barátokat találjon az ember. Aztán később minél érettebb valaki, annál inkább utána megy annak, hogy mit szeretne hallgatni, vagy, hogy milyen lehetőségei vannak.

Szerintetek lehet-e/van-e a zenének az irodalomhoz hasonló valóságteremtő hatása?

HV: Olyan esetekben, hogy ha a dalszöveg is segédkezik ebben, vagy hogyha komplexebb formáról van szó, mondjuk operáról, de egyébként máshogy működik a kettő. Sokkal kevesebb a direkt információ és a direkt közlés a zenében, vagy a dalirodalomban, mint az irodalomban, mint egy könyvben, de ez nem azt jeleni, hogy kevesebb dolog történik a befogadóban, csak többet bízunk rá a befogadó képzeletére.

Mennyiben lehet a zene „híd”?

GYB: Szerintem a zene pont azért csodálatos, mert hidak – a te példáddal élve – keletkezhetnek általa. Még ha nem is célzottan azzal a szándékkal készül is egy zene, hogy feltétlenül összekössön embereket, végül mégis ezt teszi. Mindig nagy örömmel látom azt, hogy például a koncertjeinken korosztálytól függetlenül jönnek oda emberek, akik azon túl, hogy tetszik nekik, tényleg azt mondják el, hogy valami nagyon-nagyon komoly érzelmet váltott ki belőlük a zene, és ez teljesen független attól, hogy valaki hány éves, vagy, hogy milyen közegből származik, hogy van-e zenei előképzettsége. Szerintem ez csodás dolog. Ez ennek a szakmának az egyik legfőbb ajándéka számomra, hogy nem is gondolnám, hogy ennyi embert megérinthet a művészetünk.

Ha tehetnétek hová építenétek még „hidakat”?

HV: Szeretnék egy London-Budapest hidat, aminek elindulok az elején, és mondjuk 3 perc múlva megérkezem a másik végére. Azt nagyon várom már, hogy a teleportálást mikor találják ki (nevet).

Sokat utaztok a fellépéseitek során. Mit jelent számotokra úton lenni, és megérkezni valahová?

HV: Hát úton lenni az élet, megérkezni a halál (nevet).

GYB: Akkor én egy kicsit materialisztikusabban közelítem meg a kérdést, úton lenni nagyon sok fáradtság már szerintem. Nyilván imádunk koncertezni járni, de már nagyon sok időt töltöttünk el az életünkből utazással, úgyhogy ez a része talán már nem akkora élvezet. Most már inkább próbálom okosan eltölteni ezt az időt, megpróbálok pihenni, hogy minél inkább fókuszálni tudjak a koncerten, úgyhogy ez sokat változott az elmúlt években, legalábbis bennem. Megérkezni mindig szuper, az mindig csodás.

HV: Lovasi András nyilatkozta azt valahol egyszer, hogy ő úgy tekint a bevételeire, hogy a fizetség, amit kap a fellépéseiért, azt valójában az egész hercehurcáért kapja. Tehát azért, hogy oda kell menni, hogy be kell ülni a turnébuszba, be kell pakolni, ki kell pakolni, hangbeállást kell csinálni, haza kell vezetni utána éjszaka stb. Ő azonban zenélni, úgy érzi, hogy ingyen zenél, és ezzel valahogy mi is így vagyunk. Maga a zenélés, maga a koncertnek a percei akkora élményt tudnak jelenteni nekünk, hogy azt bármikor nagyon szívesen adjuk. A fizetséget, azt inkább azért kérjük, mert az ember valóban megunja a fizikai úton levést, vagy hát elfárad benne. Ez egy erőfeszítés, amit az ember azért vállal, hogy a jóleső megérkezést, vagyis a koncertnek a jó perceit megkaphassa.

Sokat beszélünk a jazz kapcsán az improvizációról. Mennyire tudjátok hasznosítani az életben is a színpadi improvizációs készségeiteket?

HV: Én szoktam erre gondolni, hogy tanít a színpad, az improvizáció mellett még a spontaneitást és a bátorságot emelném ki. A zenében meg tudjuk élni azt, hogy a kockázatvállalás lehet jó dolog. Egy-egy szólóban megtapasztaljuk, hogy bátran lehet, sőt megéri kockázatot vállalni, még akkor is, hogyha rizikóval jár, és akkor is, hogyha néha el tudjuk rontani, mert csak így juthatunk új felfedezésekhez, és ami még fontosabb, csak így tud a magunk számára igazán izgalmas és játékos maradni az egész. Ha pedig a játékosság és a kísérletezés dominál, akkor szárnyal a kreativitás, és egy esetleges hibából sokkal könnyebb kijönni, mint ha stresszesen léptem volna bele. Ebben a tekintetben az életre is tanít a zenélés.

GYB: Teljesen egyetértek, illetve ahhoz, hogy az ember kockázatot merjen vállalni, ahhoz meg kell tanulnia hinnie magában. A zenélésen keresztül, nagyon sok mindent vittem át a mindennapi életembe. És igen, ahogy Veronika is mondta, talán az ember így mer spontánabb lenni, vagy több kockázatot vállalni. Nagyon érdekes, de visszafelé jött ez a kölcsönhatás.

Mit jelent számotokra otthon lenni valahol?

HV: Otthon lenni valahol a nyugalmat jelenti a számomra, azt a biztos nyugodt pontot, ahová vissza lehet térni, mondjuk egy turné után, vagy bármilyen izgalom után. Ez nekem most két helyen is van, egyrészt Londonban, másrészt meg Budapesten, mert a férjem Londonban dolgozik, és miatta vagyunk kétlakiak. Földrajzilag ez nem egy egyértelmű dolog most számomra, de otthon lenni valahol az mégiscsak azt jelenti, hogy ott lenni, ahol a férjem van, vagy olyan helyen lenni ahol a családom van, tehát ahol olyan emberek vannak, akik mellett biztonságban érzem magam.

S mit jelent otthon lenni valamiben?

HV: Otthon lenni valamiben azt jelenti – ahogy Bálint is fogalmazott – hogy hinni magamban egy adott szituációban. Mondjuk az, hogy otthon vagyok a koncertezésben, az egy olyan önbizalmat jelöl, egy tartást vagy kiállást, hogy tudom, hogy bármilyen szituációt tudnék kezelni a színpadról. Ha például elkezdenének beszélgetni az emberek, akkor is tudnánk csöndet teremteni. Vagy hogyha elmenne az áram, cserbenhagyna minket az elektronika, akkor is megoldanánk a szituációt. Tehát otthon lenni valamiben az egy olyan ismerete egy tevékenységnek, ahol az ember a váratlan helyzetekre is felkészülve érzi magát.

GYB: Egyfajta rutin.

HV: Egy jó értelemben vett rutin, igen.

Az új felállású – belga ritmusszekcióval kiegészült (Antoine Pierre - dob, Nicolas Thys - nagybőgő) – kvartettetek jövő év elején megjelenő albumának címe Shapeshifter (alakváltó). Miért pont ezt az albumcímet választottátok?

GYB: A Shapeshifter egy ember sokszínűségét mutatja meg, akár pozitív, akár negatív értelemben. Mindenkinek vannak olyan arcai, amelyek a környezete számára talán meglepőek lehetnek, számomra a Shapeshifter ennek a szimbóluma. Az angyal és az ördög szimbolikája, ahogyan valaki képes átváltozni az egyikből a másikba.

HV: Vagy egy nagyon kézzel fekvő magyarázat a címválasztásra, hogy duóból kvartetté válunk és ezzel alakot váltunk, de a lényeg, a zenénk esszenciája az ugyanaz marad.

Milyen előnyei, és milyen hátrányai lehetnek az „alakváltásnak”?

GYB: Talán számomra a legnagyobb változás zeneileg az új formáció. Például teljesen más szerepem van egy kvartett harmónia hangszereseként, mint egy duó egyetlen hangszereseként. Máshogy közelítem meg a kétfajta játékmódot, és mind a kettőben nagyon jól érzem magam. Ami negatívuma lehet az esetleg az, hogy minden sokkal bonyolultabb. Összeorganizálni egy koncertet, vagy minden technikai feltételt megteremteni sok esetben a mi energiáinkra is szükség van, és ez bizony nem könnyű, viszont én azt gondolom, hogy minden fáradtságot megér. Nagyon-nagy lendületet ad szerintem a kettőnk játékának az, hogy van a kvartett oldal, egy új megközelítés, egy új, ha úgy mondjuk alakváltás. Számomra az a legszebb az egészben hogy az alakváltás, a duónkat is teljesen más dimenzióba emeli, és hogy bár már elég régóta játszunk így együtt, és elég sok koncert van már mögöttünk, minden egyes koncertet ugyanannyira várom, és számomra mindegyik ugyanannyira izgalmas.

HV: Én elég rutinos alakváltónak érzem magam a zenében, talán még egy kicsit extrémebben is, mint a Bálint, hiszen rengeteg műfajban kipróbáltam már magam, és látom a hátrányait is ennek. A saját nézőpontomból akár a klasszikus zenei, akár a szabad zenei, avantgárd kirándulásaim, mindig gazdagítóan hatottak rám, tehát én mindig azt éreztem, hogy ezáltal gazdagszom élményekben, emberként és zenészként egyaránt, ami akár a duóra is hatással lehet, vagy lehetett. A hátrányát én abban látom, hogy a közönséget, a partnert a zenészségben, ezzel kihívás elé állítom, vagyis felteszem nekik a kérdést, és megadom nekik a lehetőséget, hogy ők is jöjjenek velem alakot váltani, és jazz közönségből váltsanak klasszikus, vagy kísérleti, vagy avantgárd közönséggé. Ez van, akinek megy, van, aki meg erre egyáltalán nem nyitott, és inkább azt szeretné továbbra is hallani, ami miatt engem megkedvelt. Ez alkotóként egy kockázat, az ember az alakváltással mindig veszít hallgatóságot, viszont lehet, hogy akik meg vele tudnak váltani, azokkal csak megerősödik a kapcsolódás. Illetve persze minden alakváltás hozhat új közönséget is. Tehát ilyen szempontból van kockázata, és ezt lehet negatívumnak is tartani, de szerintem ez alkati kérdés. Az előadó érzi belülről, hogy ő szeretne egy úton kitartóan haladni, vagy pedig több útba is betekintene.

Mik a terveitek a jövőre nézve? Hol láthatják/hallhatják a kvartettet legközelebb az érdeklődők?

HV: December 8-án Budapesten, az A38 hajón, utána pedig német és belga turnéállomások lesznek tavasszal. Magyarországon júniusban lesz egy nagyobb lemezbemutató turnénk, elég sok helyre ellátogatunk, és Szegedre is jövünk.

Két est, négy előadás /Labirintus, MESH, Image, I hear you/

Aki követte a blogom nyári bejegyzéseit a Művészetek Völgyéről, annak nem újdonság, hogy kedvelem a táncos produkciókat is. Talán az sem lesz számukra meglepő, hogy miért mentem el megnézni még egyszer ugyanazokat a darabokat (Labirintus, I hear you), amiket Vigántpetenden már láttam. A Duda Éva Társulat a Hétfü (Hétfői Függetlenek a Kisszínházban) sorozat részeként a Labirintus mellett a MESH című előadását hozta el múlt hét elején Szegedre. Másnap az Imre Zoltán Program keretein belül további két táncelőadást tekintettem meg. Gera Anita Társulatának Image, majd a dot.Consla I hear you című darabját.

A hétfői est a Labirintussal kezdődött. Próbáltam mindent elengedve belépni a színpadi térbe teremtett néha ismerős, néha idegennek tűnő világba. Ha tartalmilag nem is nyíltak meg bennem sokkal másabb vagy mélyebb perspektívák, mint a Művészetek Völgyében, azért egészen más élményt nyújtott ez a tér, melyet nem felülről és kívülről szemléltem. Rájöttem például, hogy a Labirintus nekem olyan, mint egy elsőre kissé furcsának tűnő hasonlat egy nehezebben értelmezhető versben. Nyitottnak kell lenni, hogy kivirágozzon. Az eltáncolt sorok az olvasatomban többek között arra mutattak rá, hogy mi határozza meg kapcsolataink alakulását, mi formálja döntéseinket, érzelmi, hangulati és intellektuális állapotainkat. A szokás, a függőség, a mentális rugalmasság foka és mértéke mind jelentős tényezők. Kezdetben mi tápláljuk a függőségeinket, majd ők táplálnak minket. Vagy nem halljuk meg egymást, vagy másként értelmezzük a hallottakat. Vagy nincs belső igényünk a kapcsolatokra, vagy más igényeink vannak, mint amiben épp vagyunk. Szabadságra törekszünk, kiteljesedésre, önmegvalósításra, miközben vagy a saját magunk által épített akadályok húznak vissza bennünket, vagy a társadalmi elvárások, és az azok által keltett szorongásaink. A „botok, rudak” otthonos támaszt nyújtanak, vagy épp veszélyt jelentenek erre az otthonosságra. Ragaszkodunk hozzájuk, majd mikor már megállnánk nélkülük is a helyünket, ők ragaszkodnak hozzánk. A törzsi összetartozás rítusai egy pillanat alatt átfordulhatnak kegyetlen vadászattá, és könnyen a körön kívül találhatjuk magunkat. Versengünk, együttműködünk egy meghatározott cél elérésének érdekében, vagy nem tudunk megfogalmazni sem célokat. Ha a labirintusnak nincs kijárata, a megnyugtató hír talán lehetne számunkra az, hogy valahol volt egy bejárata, amin még kijuthatnánk akár egyenes tartással is.

A MESH a spanyol Maria Campos, és a libanoni Guy Nader koreográfiája. A darabot korábban a Régi Zsinagógában már láttam. A szünetben még azon morfondíroztam, hogy vajon miért nem emlékszem a zenéjére. A válasz, mint kiderült, egyszerű. Csak az idő kongott benne, és hinták nyikorogtak folytonos ismétlődésben, egymásba alakulásban. A tér- és időzavar a valóságommá vált. Állandóan kapcsolódtam, érintkeztem, elszakadtam. Átadtam egy ütemet, egy ritmust, majd egy új értelmezésben, váratlanul, mégis fegyelmezett rendben vissza is kaptam. A térben kezdetben egy test bolyongott, ringott, lendült a kar után. A tér mozgott, vagy a test a térben? A tér, vagy ez a test lendítette-e ki a többi testet? A tér kapcsolódott, a testek a térben, vagy a tér és az idő? A test ideje, vagy a térkapcsolatok elképesztő precizitása az időben? Egy rossz mozdulat, egy apró figyelmetlenség, és megbomlott volna a rend. A biztonság rendje. Vajon honnan eredt az a bizalom, amivel ezek a testek kapcsolatokat létesítettek egymással? Szerettem volna én is beleugrani ebbe a térbe. Kíváncsi lettem volna, hogy eme rögtönzésemben engem is elkapott volna-e valaki. Azaz lett volna-e ott egy másik test a tér és az idő egy megfelelő pontján? A végén a test újra egyedül állt a térben. A kiindulási helyzet azonban, ahogy a test maga is, alapvetően megváltozott. Megtapasztalva a biztonságot és a bizalmat, már csak a térben lehetett egyedül, az időben azonban nem.

Bevallom őszintén, hogy Gera Anita darabjából csak Herczku Ágnes énekesnő neve volt ismerős. A tartalmi ismertetőt átfutva azonban szinte azonnal bizalmat szavaztam a produkciónak. Ez az előadás nem szorul olyan utólagos magyarázatokra, mint a hétfőiek. Valószínűleg nem is célja túlmutatni önmagán. 6 nő lépett színpadra, 3 énekesnő és 3 táncosnő, néhol a divatvilág kifutóit imitáló stílusban. Ezek a nők sokféle képet mutattak magukról, egyszersmind tükröt tartva elénk, és a társadalom elé, amelynek részesei vagyunk. Kérdéseket vetettek fel, amikre részben megpróbáltak válaszokat is adni. Kit rejtünk a mozdulataink, ruháink, arckifejezéseink, sminkünk mögött? Nőként milyen életstratégiáink vannak? Mennyire gondolkodunk sztereotípiákban? A felvetett témákat, szerepeket humorral közelítették meg, amit kifejezetten értékeltem. Az egyes táncos betétek azonban nekem néha túl hosszúra nyúltak, olykor-olykor bizony unatkoztam. Hol a nők viselték a tűsarkú cipőket, hol a cipők viselték a nőket. A látottak, hallottak nem bontották ki a kérdésfeltevésekben rejlő tartalmi gazdagságot. Összességében mégis jól szórakoztam, s néha megelégszem ennyivel.

       Rövid szünet után következett az I hear you című darab, Ujszászi Dorottya koreográfiája. Az, hogy a dot.Consla előadása élő zenei kíséret mellett lesz látható, számomra csak akkor derült ki, amikor az Anna-kútnál - a zebra közepén - szembetalálkoztam Gyémánt Bálinttal. Ez a színházi este az internet világában gyakorlatilag láthatatlan maradt. Sem a színház, sem a társulat, de még Harcsa Veronika vagy Gyémánt Bálint facebook oldalán sem volt nyoma az eseménynek. Ha nem lett volna a Duda Éva Társulatnak hétfőn ez a két előadása, én sem vettem volna észre. Mindezek következtében meglehetősen hézagos volt a nézőtér, és még finoman fogalmaztam. Feszengtem a létszám miatt, és csak abban tudtam reménykedni, hogy legalább jó közönség leszünk. Voltak, akik már szünetben feladták, de bizony voltak, akik az előadás közben csapták fel székeiket, és indultak meg a kijárat felé. Kár érte. S azért is kár, mert úgy tűnik, hiába adtam egy második esélyt a táncnak a Művészetek Völgye után, ismét csak a zene kötötte le végig a figyelmemet. A tánc, ami ötvözte a kontakt, kortárs és a latin ritmusú páros táncok mozgásanyagát, mint látvány, bennem nem mozgatott meg túl sok mindent. Csak a kontakt táncos elemek lágy érintései hívtak elő belőlem jó érzéseket, még az egykori Palya-udvarban eltöltött reggeli táncos időkből. Talán ezt kedveltem a darabban. Ahogy ezek a táncosok a színpadon egymáshoz viszonyultak. Ahogy egymásra néztek, ahogy megérintették egymást. Hogy Veronikát és Bálintot szeretem, az már tényleg senkinek nem lehet újdonság. Ez azonban most nem egy koncert volt, és nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy szerves egységként kellene tudnom nézni ezt a produkciót. Nekem azonban aznap este valahogy semmi nem állt össze, sajnos még azt is megéreztem mennyire kényelmetlenek a Kisszínház székei.