Bányászati emlékek nyomában

Az ünnepeket Dorogon töltöttem. Egyik nap kezembe vettem Gink Károly fotóművész Dorog című 1981-ben megjelent képeskönyvét, amiben egy érdekes fotóra bukkantam. A téli fényképen egy hóval borított temető részlet látható, a kép előterében két félmeztelen férfialak magasodik a sírok fölé. A kép címéből kiderült, hogy a fotó a csolnoki temetőben készült, a szoborról pedig némi kutatás után az, hogy nemcsak az 1944-es csolnoki bányaszerencsétlenségben elhunyt bányászoknak állít emléket, hanem a szénmedencében bányabalesetben elhunyt minden csolnoki bányásznak. A szobrot felkerestük a két ünnep között, és mivel nagyon megfogott költőiségével, ezért további információkat próbáltam keresni róla, és alkotóiról. Azt találtam, hogy az emlékmű elkészítésére azután került sor, hogy megtalálták az 1944-es tragédia áldozatait, a bánya egy régebbi részének újranyitása során. A szerencsétlenség a IX-es aknán történt, ahol vízbetörés következtében nyolc bányász veszítette el az életét.

A szobor alkotói Kepenyes Pál és Marinkay István László voltak, akik politikai foglyokként akkor épp a csolnoki munkatáborban raboskodtak. A kondorosi születésű Kossuth-díjas ötvös- és szobrászművészt, Kepenyes Pált, 1950-ben tartóztatták le, szabadulása után Párizsban tanult, majd feleségével Mexikóban telepedett le, Acapulcoban, ahol a művészeti élet meghatározó alakjává vált. Magyarországra első alkalommal 1992-ben tért vissza. Főként szobrokat és ékszereket készített, többek között bronzzal, rézzel, vassal, arannyal és ezüsttel dolgozott. Filmekhez is készített ékszereket, például a Conan, a barbár című filmhez. Szobrai zömében expresszionisták és szürreálisak, számos közülük kinetikus, azaz térben kihajtható. Alkotásai köz- és magánygyűjteményekben találhatóak meg. Mexikóban a legismertebb szobra 15 méter magas, A nap népe címet viseli. Magyarországon a csolnoki mellett a szarvasi temetőben is áll egy nevéhez köthető szobor, ez utóbbi a Don-kanyar áldozatainak állít emlékét.

A két ünnep között a Dunához is lementünk, hogy megnézzük a dunai szénrakodótornyot, illetve kötélpálya állomást, ami egy a folyómederben álló ipari műemlék, Esztergom közelében. Egy kátyús földúton közelítettük meg, közvetlenül a kamionos teherkomp átkelő mellett, ahol szerencsére akkor épp szünetelt az átkelés. A beton alapokon nyugvó szerkezet, ami ma már szinte csak egy fémváz és némi omladozó falburkolat, 1970 óta üresen áll, állapota fokozatosan romlik. Építésének körülményeit rejtély övezi, a létesítmény 1927-ben kezdett el működni, a Dorogi Szénbányák üzemegységének részeként. A szénrakodó a dorogi szénbányák által kitermelt szénport és szenet továbbította folyami uszályokra egy bunkeres surrantón (csúszdán) keresztül. A megrakodott csillék a bánya osztályozó egységétől 5,7 kilométeres kötélpályán át érkeztek az épülethez. A szénrakodó munkások a tornyot csónakkal közelítették meg. A kikötés után előbb egy betonlépcsőn, majd egy vaslétrán keresztül jutottak el a 15-20 méter magasságban lévő teremhez. A munkások feladata volt a csillék leforgatása a kötélpályáról. A szén szállítását 1963-ban állították le, ezt követően a kötélpályát és az építmény berendezéseit elbontották, még a padlógerendákat is elvitték. A szénrakodó 1994-ben alapítványi tulajdonba került, képzőművészek egy művésztelepet álmodtak az épületbe. Sajnos ez az álom nem vált valóra, de a torony azóta is megihleti a művészeket, és az alapítvány számos művészeti akciót hajtott végre, rendezett kiállításokat a rakodó kapcsán. Legutóbb pedig tavaly decemberben nyílt egy színes tárlat a Dorogi Galériában, Felhajtóerő a szénrakodóért címmel, ahol a dorogi Szénrakodó-művésztelep őszi táborának változatos technikával (fotó, kollázs, tűzzománc, dombormű, installáció, grafika) készült alkotásait lehetett megtekinteni.

Akit mélyebben érdekelnek a dorogi kistérség szénbányászatához kapcsolódó tárgyi és természeti értékek, emlékek, annak mindenképpen javaslom, hogy ismerje meg a Bányászkörös túraútvonalakat is (https://banyaszkor.hu/).