5. Salföldi Dalföld (2019. július 6.)

Tóth Viktor - Gyárfás István duó, Indigó, Barabás Lőrinc

            A művészeti fesztivál második napjának első hivatalos programján csak gondolatban vettem részt. Bár csupán az ábrahámhegyi strandig kellett volna elvonszolnom magam, hogy láthassam a Magyarhang zenekar csobbanását a Balatonban, mégis úgy döntöttem, tartalékolom az erőmet a későbbi koncertekre. Felvetődhet bennetek a kérdés, hogy minek járok egyáltalán nyári fesztiválokra, ha ennyire nem bírom a hőséget. Leginkább azért, mert a fizikai megpróbáltatásaim dacára sem tudok ellenállni a minőségi időtöltésnek. Igazából a „nagyobb” rendezvények köre számomra erőteljesen leszűkült részvételi szándék szempontjából. Ennek számtalan oka van, ezek felsorolásától most eltekintenék. A Salföldi Dalföldön idén megtaláltam azt, amit általában a hasonló jellegű fesztiválokon keresni, és rendszerint hiányolni szoktam. Az ízlésemnek megfelelő élő zenéken túl a családias hangulatot, a barátságos légkört, és nem utolsósorban a nyugodt, fenséges környezetet.

            Tóth Viktor nyitott jazz órája előtt - enni- és innivaló után kutatva - lakótársaimmal a Salföld Majorban kötöttünk ki. Nem tudtunk ellenállni a zsíros kenyér hívogató illatának. Ráadásul a Major bolthelységében nagy meglepetésemre képeslapokat is árultak. Mivel imádom őket, rögtön vettem hármat a kínálatukból. A málnaszörpömet szürcsölgetve előbb a távoli lovakat bámultam, aztán a közelünkben elnyúlt cicákat. Bevallom őszintén, elég nehezen keltem fel onnan.

Salföld Major

            A jazz óra Tőke Gyula pajtájában került megrendezésre. A másfél órás zenei ismeretterjesztő előadáson olyan fél óra után kezdtem el érezni azt, hogy leginkább a túlélésre koncentrálok. A ritmus még megvolt, talán az AABA zenei forma is, de aztán sajnos sokszor vesztettem el a tartalmi gondolatmenet fonalát. A meleg mellett nemcsak a millió apró légy bosszantott, hanem az olykor-olykor arra vetődő ló- és kecskedarazsak is. Így a pajta falain kiállított Csóka László festményeken sem túl gyakran tudott nyugodtan megpihenni a tekintetem.

Nyitott jazz óra Tóth Viktorral

            Tóth Viktor (alt szaxofon) és Gyárfás István (gitár) duó koncertjéig lakótársaimmal a pajta udvarában beszélgettünk, a kerti fűszernövények illatában. Méhes Csaba pantomimszínházi előadására ez idő alatt a pajta zsúfolásig megtelt. El sem tudtuk képzelni honnan került elő az a sok kisgyermekes ember. Mire Tóth Viktorék koncertje elkezdődött a szomszédos iskolaudvarban, szerencsére a hőség valamelyest enyhült. Kezdtem magamhoz térni. A zene kellemesen ballagott el a naplementével. Azt ugyan nem teljesen értettem, hogy egy jazz duó miért nem tudja/akarja felvenni a templomharang zúgásának ritmusát, ha már egyszer az is csatlakozott néhány perc erejéig a formációhoz. Eszembe jutott a néhány évvel ezelőtti salföldi Harcsa Veronika – Gyémánt Bálint koncert, s a dal, ami szinte tökéletesen illeszkedett ebbe a harangjátékba. Az emlékeimbe merülve inkább azt hallgattam, ameddig a harang szólt.

Tóth Viktor és Gyárfás István

            A Hungarian Folkembassy és Bognár Szilvia előadása alatt visszasétáltunk a pajtához enni, mert az iskolaudvarban már nem volt szabad asztal. A zenét ott is tudtuk élvezni, de a szúnyogok túlságosan hamar megtaláltak bennünket. Menekülőre kellett fognunk, azonban mindenhol hatalmas felhőkben zümmögtek körülöttünk. Még a pulóverem sem nyújtott túl sok védelmet ellenük. A magunkra fújt szúnyogriasztótól is csak a testünk ragadt. Csíptek bennünket, ahol értek.

            Még elkaptuk a sok nézőt vonzó népzenei koncert utolsó két számát. Mint a hiénák úgy várakoztunk a felszabaduló székekre, hogy az Indigó zenekar koncertjére jó helyet szerezhessünk magunknak. A földön már nem szívesen üldögéltünk volna. Nem volt ugyan olyan hideg, mint a fesztivál előző estéjén, de azért ismét elgondolkoztam azon, hogy felvegyem-e a piros esőkabátom.

Palágyi Ildikó projektjét (Palágyi Ildikó - ének, Gyémánt Bálint - gitár, Bartók Vince - basszus, Szabó Dániel Ferenc - dob) a szegedi Jazz-kocsmában hallottam először. A Northern Song című számukba, amihez Ászity Boglárka azóta készített egy fantasztikus animációs videót is, már akkor beleszeretettem. Ez a dal ugyan most nem hangzott el, de bemutatásra került egy friss szerzemény, amiből részemről egy újabb szerelem lett. A dalból egy részletet láthattok is a bejegyzés végén felrakott videómban.

Indigó

A zenekarnak nem volt egyszerű dolga. A színpadot a fények miatt szó szerint elözönlötték a rovarok. Már a látványtól is rosszul voltam. Ezért minden tisztelem őket illeti, hogy ilyen derekasan helyt tudtak állni. Nekem ez annyira nem sikerült videózás közben. Néha bizony csapkodtam a kezemre szállt szúnyogokat, ami meg is látszik a felvételeken.

Az Indigó után Barabás Lőrinc Algorhythm című albumának bemutató koncertje következett. Mivel nagyon szeretem a kísérleti elektronikus produkciókat, egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy végül ez a koncert lett a fesztiválon a kedvencem. Úgy éreztem, hogy ez az előadás méltón koronázta meg az 5. Salföldi Dalföldön eltöltött két mesés, élmény dús napomat.

Barabás Lőrinc

A fesztivál záró napjára már nem tudtam ott maradni. A buszos utam hazafelé pedig felért egy kisebb katasztrófával. Nem fejezhetem azonban be ezt a bejegyzést ilyen negatívan, ezért hajnali vendégünket még mindenképpen megemlíteném, aki szállásunk udvarán bukkant fel 4 óra körül. Egyik lakótársam épp kiment egy kicsit levegőzni a faházunk elé, amikor megjelent előtte egy gyönyörű róka, szájában valami nagy, hófehér zsákmánnyal. Szólt nekem, ha már úgyis fent voltam, hogy nézzem meg én is. A róka egy ideig ott álldogált velünk szemben, aztán amilyen hangtalanul érkezett, olyan gyorsan el is tűnt a szemünk elől. Talán csak álom volt az egész.

Ábrahámhegyi kalandok az 5. Salföldi Dalföld második napjának délelőttjén (2019. július 6.)

            Kora hajnalban a szállásunk ablakain beömlő napfény, és a koncertet adó madarak ébresztettek. Már-már visszaaludtam volna, amikor a faháztól alig 100 méterre beindult a vonatforgalom. Pihentem azért még egy darabig, próbáltam kitalálni, hogy mivel töltsem az 5. Salföldi Dalföld művészeti fesztivál második napja által kínált délutáni programokig az időt. A Balaton partjára mindenképpen szerettem volna lemenni, csak nem a fizetős strand területén.

Ábrahámhegyi szállásunk

            Miután összeszedtem magam, átvágtam a szállástól egy csapáson keresztül a part irányába. Szabályos közlekedéssel, sétálhattam volna egy kilométert is a zebráig. Elérve a műutat megálltam, és tanakodni kezdtem, hogy jobbra, vagy balra induljak-e. Épp akkor kerekezett arra egy helyi lakos, s látva bizonytalanságom, megkérdezte segíthet-e valamiben. Felvázoltam neki a problémámat a strand nélküli partszakaszról. Az idős úr egy ideig gondolkodott. Előbb azt mondta nemigen van errefelé ilyen, aztán felcsillanó szemmel két lehetőség is az eszébe jutott. A gond ott kezdődött, hogy a kerékpárútról az első, horgászok által használt lejáratot csak az veheti észre, aki tudja hol van. A „csónakkikötőt” sem olyan egyszerű megközelíteni, viszont a bácsi szerint természetfotósként azt a helyet feltétlenül meg kellene néznem. Mikor a távolságokról kérdeztem, a férfi úgy döntött, ha nem veszem tolakodásnak, inkább elkísér, úgysincs más dolga. A bácsika rendkívül tájékozott volt, egy tartalmas élettel a háta mögött. Mindenhez hozzá tudott szólni, és mindenhez volt egy saját története. Hallgatva őt úgy véltem addig jó, míg olyan életet él az ember, amiről ilyen gazdagsággal lehet mesélni, már ha van kinek. Végül a körülbelül másfél kilométeres utat majdnem egy óra alatt tettük meg. A horgászlejáratot, ami valóban szinte láthatatlan volt a kerékpárútról, magas nádas övezte. Nem volt túl bizalomgerjesztő, így tovább bandukoltunk a következő kanyarig, amit persze újabbak követtek. A közös sétánk Balatonrendesen ért véget. Bementem jobbra, amerre a férfi mutatta, és néhány méter megtétele után rögtön a természetben találtam magam. Az általam partnak gondolt partig legfeljebb gumicsizmában lehetett volna ott eljutni, vagy csónakkal. A balatoni kilátással így ugyan nem voltam megelégedve, de néhány csalódott másodperc után már megilletődve álltam ott, mert a hely bizonyos szempontból tényleg varázslatos volt.

            Miután kigyönyörködtem magam, nagyjából negyed óra alatt visszaértem Ábrahámhegyre. A Bökk-hegyi kilátó felé indultam, de akkor már nagyon szenvedtem a hőségtől. Az út ezáltal rendkívül meredeknek, és hosszúnak tűnt. Ráadásul a kilátóba végül nem is tudtam felmenni. Tériszonyom következtében csak az első szintig jutottam, onnan nem sok mindent lehet látni. A nyitott csigalépcső, és a vékony, viszonylag alacsony, enyhén kifelé döntött rácsos korlát kifogott rajtam.

A Bökk-hegyi kilátó, és a látvány az első szintjéről

Szoktam mondogatni magamnak, ha fényképezőgép van a kezemben, hogy nézzek olykor-olykor hátrafelé is, mert úgy másként láthatok meg dolgokat. Ennek köszönhetően a meredek utca egyik pontjáról csodálatos rálátásom nyílt 30x zoom mellett a Balatonra, ami kicsit kárpótolt a kilátó miatt. S épp akkor úszott át a színen méltóságteljesen néhány vitorlás hajó.

A meredek utca tetejéről felfedezett vitorlások

A vizem a kilátónál elfogyott. Elmentem az „áruházba”, de egy palack ásványvizet sem tudtam venni. Kólából és társaiból azonban volt bőven, s mivel a csapvizet előző nap már ihatatlannak minősítettem, kénytelen voltam ezekkel az üdítőkkel beérni. 3 liter itallal a hónom alatt, és hátamon a mázsás, alapvetően túlélő felszerelést tartalmazó hátizsákkal, még várt rám egy tikkasztó séta a tűző napon.

Alig vánszorogtam vissza a kinti viszonyokhoz képest meglepően hűvös faházunkba. Azonnal a zuhany alá álltam, majd befeküdtem a kereszthuzatba. Maradt még egy kis időm pihenni a délutáni programok előtt.

5. Salföldi Dalföld (2019. július 5.)

            Sajnos idén nem tudok eljutni a Művészetek Völgyébe, de sok jó művészeti fesztivál van Magyarországon, amik a részemről még felfedezésre várnak. A Salföldi Dalföldön egy szerencsés egybeesés következtében három évvel ezelőtt már egy koncert meghallgatása erejéig jártam. Akkor azonban úgy véltem, hogy autó nélkül a fesztiválra kényelmesen eljutni szinte a lehetetlenséggel egyenlő, ezért ugyan követtem a programokat, de nem gondoltam, hogy újra ellátogatok majd erre a vidékre. Most is megnéztem a koncert kínálatot, amit kimondottan vonzónak találtam, de meg sem fordult a fejemben egészen szerdáig, hogy Kapolcs helyett ide elmehetnék. Nővéremék vetették fel, hogy nézzek jobban utána, mert ez a Salföldi Dalföld igazán nekem való lenne.

            Az internet segítségével azonnal kiderült, hogy szállás nincs se Salföldön, se a környező településeken, mint Ábrahámhegyen vagy Kékkúton. Ezzel eldőlni látszott, hogy idén is csak virtuálisan leszek jelen az eseményeken. Mivel szeretek hozzászólásokat olvasgatni, ezért a fesztivál facebook oldalán is elnézelődtem szerda délután, s kiderült, hogy valaki felajánlott két helyet maga mellett egy faházban, ahol ő egyedül tartózkodott volna. A hozzászólót alaposabban megnézve örömömben szinte felkiáltottam, ugyanis az egyik volt csoporttársam volt az egyetemi időkből. Azonnal felhívtam. Egy 4 személyes, fürdőszobás, két hálórészes faházban foglalt szállást Ábrahámhegyen, s ugyan ketten már bejelentkeztek, de még én is pont befértem. Végül a volt csoporttársam a fesztivál önkénteseként kapott egy másik szállást, de némi telefonálgatás után csütörtökön bizonyosságot nyert, hogy pénteken utazok a Balaton északi partjára.

Salföldi utcarészletek

            Órákig böngésztem a menetrendeket és a telekocsi hirdetéseket. Fontolgattam, hogyan jutok el a legkönnyebben, és a leggyorsabban Szegedről Ábrahámhegyre. Végül 1 átszállással Veszprém érintésével hajnali fél hatkor indulva majdnem 7 óra alatt buszoztam el a célig. Mivel a szállást csak két órától lehetett elfoglalni rögtön beültem a buszmegállóhoz legközelebbi étterembe, ahol 1400 forintért ettem egy csontlevest, két kakaós palacsintát, és ittam egy presszó kávét.

A salföldi Szent Máté templom, és egy kereszt levendulával

            A szállással teljesen meg voltam elégedve. Rövid pihenés és felfrissülés után öt órakor elindultam boltot keresni. Természetesen a település egyetlen „áruháza” öt órakor bezárt, így vissza kellett mennem a főút mellett levő kisboltba. Magamhoz vettem egy 0.75 literes szénsavas, magnéziumos üdítőt és alapos felkészültség híján, hallgatva a fesztivál honlapjára, úgy döntöttem, nekivágok a könnyednek feltüntetett három kilométeres sétának Ábrahámhegy és Salföld között. Erre azért is kényszerültem, mert a két település között napi két menetrendszerinti busz járat közlekedik. Szerintem nem volt rajtam kívül még egy olyan hiszékeny, mamlasz ember, aki gyalog vágott volna neki a fesztiválnak. Hogy 30 fok felett volt a hőmérséklet az egy dolog, de az útszakasz rendkívül veszélyes volt gyalogos közlekedés szempontjából. Keskenyen kanyargott a kétirányú út, de két autó nehezen fért el egymás mellett, két autó meg egy gyalogos pedig sehogy. Nem győztem félreállni, sokszor a térdig érő csalánba, mert a beláthatatlan kanyarokban, és a viszonylag nagy forgalomban ez tűnt az egyetlen jó megoldásnak.

Raffay Dávid kiállítása

Az üdítőm elfogyott mire Salföld határához értem, s a településre bevánszorogva leültem az első árnyékos padra. Úgy éreztem mivel a házak mesébe illőek voltak, én viszont eléggé rosszul, hogy onnan egy lépést sem fogok tudni megtenni. Pihegtem egy jó darabig, de aztán odaértem még a Fekete-Kovács Kvintett (Fekete-Kovács Kornél – trombita, szárnykürt, Bacsó Kristóf – tenorszaxofon, Cseke Gábor – zongora, Horváth Balázs – nagybőgő, Csízi László –dob) koncertjére, de sajnos továbbra is küzdöttem a gyaloglás következményeivel. A helyszínen vett 400 forintos fél literes ásványvíz elfogyasztása után az árnyékban üldögélve még sok időmbe telt mire elkezdtem értékelni, hogy ott vagyok és végre oda tudtam figyelni az amúgy csodás, és péntek lévén nagyon családias, barátságos környezetemre. Közben a lakótársaim is megérkeztek, akiket nagyon szimpatikusnak találtam, így már közösen éltük át a következő nagy kalandot, egy hirtelen lezúduló özönvízszerű zivatart. A fesztivál stábjának férfi tagjai az elektromos berendezések kimenekítése után vizes pólóversenyt rendezhettek volna. Mi egy romos épületbe menekültünk, ahol volt időnk elmélyedni Raffay Dávid szobrászművész kiállításában. Szerencsére amilyen gyorsan jött a vihar, olyan gyorsan is távozott, ideiglenesen patakká változtatva Salföld utcáit.

A salföldi iskolaudvar színpadán a Fekete-Kovács Kvintett

            Az új felállású Gyémánt Bálint Trió (Gyémánt Bálint - gitár, Bartók Vince - basszus, Szabó Dániel Ferenc - dob) első fesztivál koncertje a vihar miatt késve kezdődött, de ez senkit nem zavart. Az eső után azonban előjöttek a szúnyogok, s hiába kerültek elő a táskákból a szúnyogriasztók, nem sok esélyünk volt ellenük védekezni. A naplemente után az idő meglehetősen hidegre fordult, amúgy is mindenünk nyirkos volt, így arra kényszerültem, hogy a magammal cipelt több kilós túlélő felszerelésemből felvegyem a bokáig érő piros esőkabátom. A koncertet nagyon élveztem. Azt már mindenki tudhatja, aki követi a blogomat, hogy mennyire kedvelem és tisztelem Gyémánt Bálintot, s hogy milyen sokat jelent nekem az a fajta zeneiség, ami belőle árad bármelyik projektjét veszem is alapul. A koncert után volt vele egy beszélgetés a magyar jazzoktatás jövőjéről, azt is meghallgattuk. Igazából számomra az volt a legfontosabb üzenete, hogy mindenki találja meg, majd merjen rálépni a saját útjára.

Gyémánt Bálint Trió

            A Gyémánt Bálint Trió koncertjét az iskolaudvaron a ZEEG (Eichinger Tibor – gitár, Eged Márton – basszus, Gavallér Csaba – dob, Zrubka Zsombor –vibrafon) zenekaré követte. Bevallom a Dalföldig még csak nem is hallottam róluk, de szeretem a meglepetéseket, így beültem a többiekkel az első sorba. Jó lenne, ha a jövőben a programfüzetben is írnának egy rövid, néhány mondatos ismertetőt a fellépőkről, nem csak a honlapon. A vibrafonos játéka, illetve maga a vibrafon kötötte le leginkább a figyelmemet. Hogy milyen stílusban zenéltek arról igazából nincsenek szakmai fogalmaim, de a modern jazz kategóriájába minden belefér. Számomra szép dallamos ívek társultak a koncerten rock zenei elemekhez, s meglepően jól illeszkedett bele ebbe a történetbe a vibrafon.

ZEEG Zenekar

            Körülbelül éjfél lehetett, amikor elindultunk vissza Ábrahámhegyre, immáron én is autóval közlekedtem. Az utolsó koncertre (Párniczky Quartet) már nem volt erőnk ott maradni. A szállás felé, de még Salföldön ért minket egy újabb meglepetés, megszondáztatták Gábort a rendőrök. Mehettünk tovább, s mikor a sűrű, hömpölygő ködbe/párába takarózott a táj, a korom sötétben eszembe jutott, hogy ugyan milyen „jó” lenne most ott a szállás felé gyalogolni.

            A faházban szúnyogok serege várt ránk. Egy ideig még kergettük őket, aztán mindannyian úgy határoztunk, hogy füldugóval fogunk ellenük védekezni.

Elvárások szorításában – Interjú Dr. Almási Kittivel

Dr. Almási Kitti (fotó: Nánási Pál)

Dr. Almási Kitti klinikai szakpszichológus előadásaival, könyveivel és youtube csatornájának vlog videóival néhány hónapja kezdtem el intenzívebben ismerkedni. Úgy éreztem közvetlenségükkel személyesen megszólítanak, emberi történeteik pedig mélyen hatnak rám. Felkértem egy interjúra, s kaptam is tőle néhány percet a szegedi előadása előtt. Nagyon izgultam, hogy fogok-e tudni élni ezzel a lehetőséggel. A beszélgetés számomra végül hatalmas élmény volt, elsősorban amiatt a koncentrált figyelem miatt, amelyben részesültem. Erről is tudnék egy teljes bejegyzést írni, de az nem a nyelvi kifejező eszközökről szólna. S ha már nyelv, alig tudtam kimondani a szakpszichológus szót rögtön az első kérdésemben…

Hogyan lesz egy klinikumban dolgozó szakpszichológusból termeket megtöltő népszerű előadó?

Tulajdonképpen az előadásokat, vagy azoknak a hangulatát mindig szerettem. S nyilván kiskoromban nem pszichológiai előadásokat tartottam, hanem amiben tudtam felléptem, tehát azért én mindig ilyen kis szereplős voltam. Hegedültem, táncoltam, balettoztam, éppen ami. Amikor a Ph.D.-t végeztem akkor hozzászoktam ahhoz, hogy nagyon sok előadást tartsak. Később egy véletlen folytán sokszor rádióban, tévében nyilatkoztam, és így jöttek aztán az előadások. Ezek valójában színesítik azt a palettát, ahol az ember azt éli meg, hogy hogyan adjon valakinek. Ugye természetes, hogy egy magánrendelésen egy-egy embernek, vagy egy-egy párnak lehet adni, de nekem mindig is nagyon vonzó volt az a műfaj, ahol egy időben sok embernek lehet adni. Igaz, hogy alapszinten, de legalább az ismeretterjesztés szintjén.

Ma esti előadásának a címe Elvárások szorításában. Melyek azok az elvárások, amik a leginkább szorongatnak bennünket?

Én abból indultam ki, hogy úton-útfélen a legapróbb dolgokban is van egy ilyen elvárás. Már abban is, hogyan nézzen ki az ember, hogy hogyan válaszoljon, hogy hogyan mosolyogjon, hogy hogyan egyen. Egészen a hétköznapi szintű elvárásokról és megfelelésekről szeretnék beszélni, és aztán az olyan nagyobb volumenű dolgokról is, mint akár egy gyerekvállalás. Mikor történjen, történjen-e. Hogy milyen hivatást válasszon magának egy gyerek. Hogy hogyan viselkedjen a társadalomban egy nő, és egy férfi, s hogy milyen szerepeink vannak ilyen értelemben. Az anyaságról is ebben a tekintetben. Tehát tulajdonképpen a tényleg pici hétköznapi dolgoktól szeretnék eljutni az egészen nagy társadalmi szerepvállalásokig. Hogy mi mindenre hat ki az, hogy egy elvárás szorít minket, és aztán hogy az annak való megfelelésben sokszor elveszítjük magunkat.

Mennyire függnek össze a külső elvárások azzal a képpel, amit magunkról mutatunk?

A kettő szerintem összefügg, merthogy nyilván egy ilyen felgyorsult világban kevésbé a mélység a lényeg, tehát nem az egyén a fontos, hanem nagyon sokszor csak a produktum, vagy a látszat. Ebben az értelemben sokszor alkalmazkodunk azzal, hogy tényleg nem magunkat mutatjuk meg, hanem azokat az elvárt válaszokat adjuk, amik miatt a legnagyobb eséllyel egy pozitív visszacsatolásra számíthatunk.

Több népszerű könyvnek is szerzője és társszerzője. Melyik a kedvenc saját könyve? S mit ajánlana más szerzőktől?

A sajátok közül is van kedvenc, a Bátran élni, ez szólt a leginkább a szívemből. Ebben volt a legtöbb saját élmény, ezt kevésbé fejből, mint inkább szívből írtam. A többit is nagyon szeretem, de a többit inkább az ihlette, hogy mivel találkozom a rendelőben. Egyébként rengeteg könyvet szeretek, én Ancsel Évát szeretem, tehát mondjuk tőle a Százkilencvennégy bekezdés az emberről az egyik alapművem volt régen.

Egy kis asszociációs játékra invitálnám. Mondok néhány szót, könyv, illetve film címet. Mi jut először az eszébe róluk?

Fehér (Krzysztof Kieslowski)	Szürke
Csokoládé (Joanne Harris)	Keserű
Ismeretlen barátom (Sławomir Mrożek)	Idegen
Prozac-ország (Elizabeth Wurtzel)	Pszichiáter
A nevetés és felejtés könyve (Milan Kundera)	Mosoly
Utas és holdvilág (Szerb Antal)	Holdfény
Lopott szépség (Bernardo Bertolucci)	Ártatlanság
A boldogság ára (Lee Daniels)	Drága
A kis herceg (Antoine de Saint-Exupéry)	Bölcsesség
Micimackó (A. A. Milne)	Édes

Milyen új kihívásokat tartogat még számára ez az év?

Most szeretnénk az Elvárások szorításából egy könyvet összerakni, merthogy ez mindig ilyen, hogy egy előadás szintjén összeszedi az ember a gondolatait, vagy jó pár történetet, de azért ebben jóval több van. Rengeteg olyan terület van, amiről nem lehet egyszerűen beszélni 90 percen belül. Aztán van egy saját külön tervem, ami különböző emberi történetekről, novellákról szólna. Ezt már nagyon régen dédelgetem, de majd meglátjuk, hogy mikor tudom elkezdeni - hogy idén-e vagy jövőre - ez egy picit távolabbi terv.

Angyali üdvözlet /Aknay János kiállítás, Szeged, REÖK/

Úgy volt, hogy szombaton a Füvészkertbe megyek, s megnézem a tavaszra ébredt természet rügyeit, virágait. Reggelre azonban szürkébe öltözött a táj, olykor az eső is eleredt, miközben színekre, illatokra vágytam. Bogarászni kezdtem programok után a múzeumi lehetőségek között, és a REÖK-palota kínálata mellett döntöttem.

Aknay János Kossuth- és Munkácsy Mihály-díjas festőművész 70. születésnapja előtt tisztelegve, a több mint 200 műből február végén nyílt kiállítás a palota termeiben, s tereiben. Ráadásul aznap délelőtt épp ingyenes tárlatvezetés volt, így megragadtam az alkalmat, és a meghirdetett eseményre érkeztem. Végül öten voltunk, és később még körülbelül ugyanennyi emberrel találkoztam csak az épületben, amikor a tárlatvezetés után önálló felfedező útra indultam.

Nem volt sok időm előzetes tanulmányokat folytatni, s nagyjából ott abba is hagytam a kutakodást, amikor kategóriákba ütköztem. Szavakba, kifejezésekbe, mint posztgeometrikus alkotó, vagy konstruktív expresszionizmus. Messzire vezetne innen indítani egy szubjektív bejegyzést, hiszen se kritikus nem vagyok, se művészettörténész. Inkább ott folytatom, ahol abbahagytam, hiszen emlékezetem szerint láttam már néhány Aknay festményt a palotában. Geometrikus formái a lehetséges absztrakció irányába mutatnak, és első ránézésre akkor én nemcsak a szentendrei templom tornyait láttam bele az alakzatokba, de bizony a harangok zúgását is meghallottam. Megrendülve álltam a hatalmas, színes kompozíciók előtt. Még gyerekkorom rakéta mászókái is eszembe jutottak. Azok is színesek voltak, és vaslétráik egyfajta összeköttetést biztosítottak a képzelet és a valóság között.

Az Égi és földi geometria címet viselő kiállítás tulajdonképpen nem követ egyfajta időbeli linearitást, hanem teret enged a szabad asszociációs láncolatok kialakulásának. Habár a tematikusan formált termek alkotásainak születése között néhol évek is elteltek, úgy tűnik minden változásban ott lebeg valamiféle örökkévalóság lehetősége is. A látott földi világ geometriai redukciója egyáltalán nem egyenlő a leegyszerűsítéssel, sokkal inkább a sűrítés, tömörítés eszköze. A városképek montázs jellegűek, a templomtornyok, kapuk, lépcsők fraktálszerűen egészítik ki egymást. Az alakzatok néha kontúrozottak, néha az élénk színek tagolják csak részekre a tereket. A térérzékelés csalóka, hiszen nem beszélhetünk ezen formák esetében konkrét térbeli fizikai kiterjedésről, agyunk mégis hozzáad egy többlet dimenziót, legyen az hangulati, vagy érzelmi jellegű. Hamar rájövünk, hogy ismerősek ezek a városrészletek, bárhol is vannak valójában a világban. A visszatérő, ismétlődő motívumok közül a keresztény építészet tornyai azok, amik leginkább az égi szférába vezetnek át bennünket. A második emeleten már az angyalok világába léphetünk be.

Mikor a bejegyzésnek címet adtam, még nem tudtam, hogy volt a festőművésznek egy Angyali üdvözletnek elnevezett kisciklusa a 70-es években. Az angyalok később is visszatérnek, sőt bizonyos szempontból mindig jelen voltak és vannak Aknay művészetében. Ha nem is látjuk ezeket az angyalokat konkrétan az első emeleti képeken, akkor is megérezhetünk valamiféle erős tárgyon túli jelenlétet, ami kibontható a második emelet alkotásainak tükrében. Az angyalokkal azonban mindig bajban vagyok. Az égi szférában létezésüket sem cáfolni, sem bizonyítani nem tudom magamnak, s ez a bizonytalanság tiszteletteljes csendességre int. Visszafojtott lélegzettel figyeltem az angyalok születését, és alakváltozását teremről teremre. Nekem volt ezekben az angyalokban egy megfoghatatlan dualitás. Némelyik „arcán” nappalok és éjszakák váltakoztak, s egyszerre néztek rá a befogadó személyre és fordultak el szemérmesen tőlük. Egyik-másik úgy volt ábrázolva, mint aki portrét ült a festő műtermében. Azonban akadtak olyanok is, amelyek geometriai alakzatokba sűrített jellegüknél fogva félelmet keltettek bennem. Vadászrepülőkre emlékeztettek, amik lehetséges célpont után kutatva épp az alant fekvő területeket pásztázzák.

          Sok mindenről lehetne még szólni, de hagyok nektek is felfedezni valót. A kiállítás különleges élményt nyújtott. Már maga az is kuriózum, hogy ennyi Aknay János képnek adott átmenetileg otthont az épület. A képek zöme ugyanis magángyűjteményekből érkezett Szegedre. A tárlatvezető felkészült volt, de így utólag úgy gondolom először az alkotásokkal kellett volna személyes kapcsolatot kialakítanom. Színekből végül nem volt hiány, ám a tavaszi illatok még kicsit váratnak magukra.

Dalok északról /Morten A. Strøksnes: tengerkönyv, Jón Kalman Stefánsson: A halaknak nincs lábuk/

          Ritkán esik meg velem olyan, hogy párhuzamosan egyszerre két regényt olvassak, de a közelgő könyvtári kölcsönzési határidő lejárta most erre sarkallt. Még karácsony előtt történt, hogy az Indigó, azaz Palágyi Ildikó zenekarának új animációs klipje (Northern song) vágyakat ébresztett bennem „a messzi észak” iránt. Először elhessegettem ezeket a vágyakat, de aztán besétáltam egy könyvesboltba, ahol két északi szerző műve is szembe nézett velem a polcokról. Ki is vettem mindkettőt azonnal a könyvtárból.

Morten A. Strøksnes tengerkönyv (Sós történet barátságról, kalandról, és a felszín alatt nyüzsgő életről) és Jón Kalman Stefánsson A halaknak nincs lábuk című regényét nem volt túl jó ötlet összemosni magamban. Azonban a tengerkönyv tényfeltáró, ismeretterjesztő jellegével mindenképpen segített befogadni, és érzelmileg megragadni a másik könyvből áradó szépség melankóliáját. Talán az éghajlat teszi, a földrajz, vagy maga a történelem, hogy ezek az „északiak” olyan fájdalmasan szépen tudnak vallani életről, halálról, szerelemről, elmúlásról, amit utána más regényekben hiába is keresek. Jon Fosse óta nem olvastam ilyen költői nyelvezetű szépirodalmi regényt, mint A halaknak nincs lábuk (Patat Bence nagyszerű fordítása). A tengerkönyvre mindig azelőtt váltottam át, hogy a melankólia óriáshulláma átcsapott volna a fejem fölött. Lehet, hogy csak menekültem a grönlandi cápavadászathoz, mint Ari az emlékei elől. Az emlékek elől, amik nem feltétlenül azonosak a múlttal, de tulajdonképpen meghatározzák kik is vagyunk valójában.

A halaknak nincs lábuk (Typotex, 2018) c. regényben, minden a halállal kezdődik, és a szavak hiábavalóságával a halállal szemben. A szavak mégis fontosak, hiszen velük tudjuk kifejezni magunkat, segítségükkel el tudjuk mondani történeteinket, amennyiben vannak, és ha van, aki meg is hallgassa őket. Halálunk után személyes töredék történeteink egy ideig még jelen vannak mások emlékezetében, aztán már ilyen formában sem létezhetünk tovább. Amíg a halállal dacolunk, elmegy mellettünk az élet. A halaknak nincs lábuk sötét hangulatingadozásai ellenére szenvedélyes kiállás, kiáltás az élet mellett. Olyan bátor állásfoglalás, amilyenre szinte csak a költészet eszközeivel lehet a nyelv képes.

Ha Izlandot nézem a regény szemén keresztül, kívülálló vagyok. Nem vesz körbe fizikailag tenger, szél és az örökkévalóság ígérete sem. Mégis az első mondatok óta oda vágyok. Úgy érzem, ott megtalálhatnék valamit, amit elvesztettem, és ami talán soha nem is volt az enyém. Ez ennek a kötetnek az illúziója, és egyben ajándéka is számomra. Nem egy mostanában divatos gyorsrecept könyv, amolyan tíz tanács az élethez, de tudom, hogy néha elég a vágy is ahhoz, hogy eljussunk valahová. Valami mélyebb megértés felé.

Nagyon érdekes a regény nem lineáris narrációja. Az elbeszélő, aki maga is szereplő a történetben, a regény szeme. Rajta keresztül jut el a többi szereplő élete hozzánk hol cseppenként, hol hatalmas hullámok formájában. Mindegy, hogy ők a jelen, a közelmúlt vagy a régmúlt esetenként ködbe vesző, tengerbe fúló alakjai, szeme élesen lát mindent, szíve pedig mindenre nyitott. Érzékenységével képes belevackolódni másokba, és senkit nem ítél meg. Ami történt megtörtént, és aminek jönnie kell az is meg fog történni. Csak néha vannak dolgok, amik eltűnnek útközben a szemünk elől, mintha soha nem is léteztek volna. Vagy legalábbis szeretnénk ezt hinni. „Az igazság azonban nem mindig olyan szép, mint a történeteink, néha hiányzik belőle az elegancia.” /236.old/

A tengerkönyv (jelenkor, 2018) két barát története, akik hagyományos eszközökkel ki szeretnének fogni egy grönlandi cápát a tengerből Norvégia partjainál. Ebből a szempontból ez a könyv is valamilyen szinten a vágyakról szól, de sokkal nagyobb hangsúlyt fektet az ismeretterjesztésre, mint a költészetre. Sok érdekes információ van benne olvasmányosan tálalva a tenger élővilágáról, mitológiai alakokról, felfedezésekről, halászatról, környezetvédelemről, csak nekem hiányoznak belőle a képek. A legnagyobb meglepetést talán az okozta, hogy Jon Fosse Melankóliájából megismert festő, Lars Hertevig is felbukkan a sorok között. Van a tengerkönyvnek egy fél mondata arról, hogy a tengernek nincs emlékezete. Ha ez így van, akkor inkább a költészetet választom.