Bányászati emlékek nyomában

Az ünnepeket Dorogon töltöttem. Egyik nap kezembe vettem Gink Károly fotóművész Dorog című 1981-ben megjelent képeskönyvét, amiben egy érdekes fotóra bukkantam. A téli fényképen egy hóval borított temető részlet látható, a kép előterében két félmeztelen férfialak magasodik a sírok fölé. A kép címéből kiderült, hogy a fotó a csolnoki temetőben készült, a szoborról pedig némi kutatás után az, hogy nemcsak az 1944-es csolnoki bányaszerencsétlenségben elhunyt bányászoknak állít emléket, hanem a szénmedencében bányabalesetben elhunyt minden csolnoki bányásznak. A szobrot felkerestük a két ünnep között, és mivel nagyon megfogott költőiségével, ezért további információkat próbáltam keresni róla, és alkotóiról. Azt találtam, hogy az emlékmű elkészítésére azután került sor, hogy megtalálták az 1944-es tragédia áldozatait, a bánya egy régebbi részének újranyitása során. A szerencsétlenség a IX-es aknán történt, ahol vízbetörés következtében nyolc bányász veszítette el az életét.

A szobor alkotói Kepenyes Pál és Marinkay István László voltak, akik politikai foglyokként akkor épp a csolnoki munkatáborban raboskodtak. A kondorosi születésű Kossuth-díjas ötvös- és szobrászművészt, Kepenyes Pált, 1950-ben tartóztatták le, szabadulása után Párizsban tanult, majd feleségével Mexikóban telepedett le, Acapulcoban, ahol a művészeti élet meghatározó alakjává vált. Magyarországra első alkalommal 1992-ben tért vissza. Főként szobrokat és ékszereket készített, többek között bronzzal, rézzel, vassal, arannyal és ezüsttel dolgozott. Filmekhez is készített ékszereket, például a Conan, a barbár című filmhez. Szobrai zömében expresszionisták és szürreálisak, számos közülük kinetikus, azaz térben kihajtható. Alkotásai köz- és magánygyűjteményekben találhatóak meg. Mexikóban a legismertebb szobra 15 méter magas, A nap népe címet viseli. Magyarországon a csolnoki mellett a szarvasi temetőben is áll egy nevéhez köthető szobor, ez utóbbi a Don-kanyar áldozatainak állít emlékét.

A két ünnep között a Dunához is lementünk, hogy megnézzük a dunai szénrakodótornyot, illetve kötélpálya állomást, ami egy a folyómederben álló ipari műemlék, Esztergom közelében. Egy kátyús földúton közelítettük meg, közvetlenül a kamionos teherkomp átkelő mellett, ahol szerencsére akkor épp szünetelt az átkelés. A beton alapokon nyugvó szerkezet, ami ma már szinte csak egy fémváz és némi omladozó falburkolat, 1970 óta üresen áll, állapota fokozatosan romlik. Építésének körülményeit rejtély övezi, a létesítmény 1927-ben kezdett el működni, a Dorogi Szénbányák üzemegységének részeként. A szénrakodó a dorogi szénbányák által kitermelt szénport és szenet továbbította folyami uszályokra egy bunkeres surrantón (csúszdán) keresztül. A megrakodott csillék a bánya osztályozó egységétől 5,7 kilométeres kötélpályán át érkeztek az épülethez. A szénrakodó munkások a tornyot csónakkal közelítették meg. A kikötés után előbb egy betonlépcsőn, majd egy vaslétrán keresztül jutottak el a 15-20 méter magasságban lévő teremhez. A munkások feladata volt a csillék leforgatása a kötélpályáról. A szén szállítását 1963-ban állították le, ezt követően a kötélpályát és az építmény berendezéseit elbontották, még a padlógerendákat is elvitték. A szénrakodó 1994-ben alapítványi tulajdonba került, képzőművészek egy művésztelepet álmodtak az épületbe. Sajnos ez az álom nem vált valóra, de a torony azóta is megihleti a művészeket, és az alapítvány számos művészeti akciót hajtott végre, rendezett kiállításokat a rakodó kapcsán. Legutóbb pedig tavaly decemberben nyílt egy színes tárlat a Dorogi Galériában, Felhajtóerő a szénrakodóért címmel, ahol a dorogi Szénrakodó-művésztelep őszi táborának változatos technikával (fotó, kollázs, tűzzománc, dombormű, installáció, grafika) készült alkotásait lehetett megtekinteni.

Akit mélyebben érdekelnek a dorogi kistérség szénbányászatához kapcsolódó tárgyi és természeti értékek, emlékek, annak mindenképpen javaslom, hogy ismerje meg a Bányászkörös túraútvonalakat is (https://banyaszkor.hu/).

31. Művészetek Völgye - Kedd (július 26.)

Szeles, de nagyon kellemes, hűvös időre ébredtünk. Délelőtt sétáltunk egyet a hangulatos Malom-tó partján, mely a Tapolca-patak duzzasztásával jött létre. Az egykori malom - stílusjegyei alapján - a 13-14. században épülhetett. A tóparti házak telkei régen leértek egészen a vízpartig, de mára egy szépen kiépített parkrendszernek adták át a helyüket. A tó közelében található Templom-domb tovább bővelkedik látnivalókban. A török időkben megsérült plébániatemplomot az 1700-as évek közepén építették át barokk stílusban. A római kori alapfalon áll Marton László szobrászművész alkotása, Múltunk címmel. Szintén Marton László munkásságához fűződik a bronzból készült Négy évszak szoborcsoport, ami a tó Fő tér felőli bejáratánál található. Érdemes még tudni Tapolcáról, hogy a város alatt húzódik az ország 4. legnagyobb barlangrendszere. A méltán híres Tapolcai-Tavasbarlang Látogatóközpontba idő hiányában most nem tértünk be, de korábban én már csónakáztam ott.

 

Malom-tó, Tapolca

Marton László: Négy évszak

A délutánt Kapolcson kezdtük. Megnéztük az előző évekhez képest sokkal szerényebb kirakodóvásárt, majd Csigabuszra szálltunk Taliándörögd irányába. A sofőrök idén is kitettek magukért, állítom, hogy fogadást kötöttek, ki teszi meg leggyorsabban a Kapolcs-Taliándörögd távot. Taliándörögdön a Világzenei Udvarban Tárkány-Kovács Bálint 2008-ban alapult zenekarának, a Tárkány Műveknek a koncertjébe csöppentünk bele. A tradicionális népzenei alapokra épülő gazdag és eredeti hangzásvilág hamar kiszakított bennünket a hétköznapokból. Utánuk egy 2018-ban alakult eredetileg öttagú női a cappella együttes lépett fel, a Napfonat. Műsorukban saját szövegeik mellett versfeldolgozások is elhangzottak, valamint magyar és más nemzetek népdalai. Ugyan a Mint a zápor c. daluk, amit egy televíziós műsorban ismertem meg, nem képezte most előadásuk részét, nem szenvedtem hiányt élményileg. Már ennyivel is meg lettem volna elégedve, de még csak ezután jött a nap számomra legjobban várt eseménye: a kapolcsi Panoráma Színpadon a Parno Graszt zenekar koncertje. A roma népzenei együttest 1987-ben alapították. A Parno Graszt fehér lovat jelent. A fehér a tisztaság jelképe, a ló pedig a szabadságé. Magyarul és romani nyelven is énekelnek, ezen az estén pedig ismert vendégelőadókkal álltak színpadra. Bevetettük magunkat a forgatagba, ahol fiatalok és kevésbé fiatalok is együtt lélegeztek, mozogtak az egy percig sem lassuló ritmusra. Szenvedélyes koncert volt, szerintem mindenki beleadott a mulatásba mindent. Felemelő volt egy közös hangként a levegőbe ordítani, hogy „Már nem szédülök a fényben/A poharam félig tele van/Nem a szesztől leszek részeg/Annyi legyen, amennyi most van.” Végül úgy felkavartuk a port, mintha füst szállt volna a fejünk felett, és másnap porszívóval varázsoltuk elő a színeket a cipőinkből.

 

Manó Udvar, Kapolcs

Tárkány Művek

A Parno Graszt koncert után belestünk a Folk Udvarba, a Vujicsics együttes délszáv népzenei koncertjébe. Szerencsére találtunk egy padot, ahol megpihenhettünk. Mikor leültünk akkor éreztük meg igazán, hogy kitomboltuk magunkat a Panoráma Színpadnál. A Vujicsics együttes a koncert mellé zenei ismeretterjesztést is nyújtott, beszéltek a hangszereikről és a dalok háttértörténeteiről is, ami nekem nagyon szimpatikus volt. A táncházat már nem vártuk meg a Folk Udvarban, a Pest-Buda Udvarban ugyanis kezdődött a Barabás Lőrinc Quartet koncertje. Nagyon jó volt a Salföldi Dalföldön a Barabás Lőrinc live act évekkel ezelőtt, így kicsit csalódott voltam, hogy most nem tudtam érdemben kapcsolódni ahhoz a zeneiséghez, amit ez a quartet felállás hozott.

Vujicsics együttes

Élménydús napot mondhattunk magunkénak, kellemesen elfáradva utaztunk vissza Tapolcára. Szerda délelőtt még el tudtunk látogatni a Balatonhoz, de a délutáni programok javáról már le kellett mondanom.

A balatonedericsi strand

31. Művészetek Völgye – Hétfő (július 25.)

Mindig megfogadom, hogy jövőre már nem megyek a Művészetek Völgyébe, aztán a sok szép emlék, a kis települések varázsa, és a változatos művészeti programkavalkád következtében valahogy mindig visszahúz a szívem a fesztiválra. Idén sem volt ez másként, egy kolléganőmmel indultunk útnak. Sajnos betegség miatt rövidebbre sikerült a nyaralás, mint gondoltuk, de két felejthetetlen napot tudhattunk magunkénak.

 

Művészetek Völgye

Kora hajnalban szálltunk fel Szegeden a buszra, és egy átszállással értük el dél környékén szálláshelyünket Tapolcán. Folyamatosan figyelemmel kísértük az időjárást, s mivel másnapra már esőt jósoltak, változtattunk eredeti elképzelésünkön, és pihenés, városnézés helyett már ezen a napon átcsigabuszoztunk Vigántpetendre. A Csigabusz idén nem csak a fesztiválnak helyszínéül szolgáló három települést kötötte össze, hanem Tapolcára is betért. Sőt, Veszprém irányából is biztosítottak a szervezők most új közlekedési lehetőségeket, valamint extra utazási kedvezményeket, amiket mi igénybe is vettünk.

 

A vigántpetendi templom és temetőkert

Vigántpetenden a templomba igyekeztünk egy komolyzenei koncertre. A tikkasztó hőség elől a templom hűs menedéket nyújtott az elkövetkező bő egy órára. A két fellépő Seleljo Erzsébet (szaxofon) és Szatzker Zsanett (harmonika) otthonosan mozgott a barokk átiratok, és a kortárs zenei művek világában egyaránt. Satie és Piazzolla mellett külön örömömre szolgált, hogy elhangzott az egyik kedvenc filmemből egy dal is. Egy Dino Saluzzi darab, Pedro Almadóvar Mindent anyámról című filmjéből. Úgy éreztem, már ezért az egy koncertért is megérte elutazni ilyen messzire. Ha már ekkor véget ért volna számomra a fesztivál, sem éreztem volna magam csalódottnak.

 

Vigántpetend határában

Ha már Vigántpetenden jártunk megnéztük a fotókiállítást a buszmegállóban, majd betértünk A Poket zsebkönyvek udvarába, ahol éppen a Platon Karataev adott akusztikus koncertet duó felállásban. Sajnos elég későn érkeztünk, így a koncert már javában zajlott, és maximum egy zsebkendőnyi területre lehetett volna leülni a porba. Így az udvaron kívül ácsorogtunk egy darabig, de az utca széléről nem lehetett belátni a színpadot. Ilyen körülmények között csak néhány számot hallgattunk végig, majd a Tókert felé vettük az irányt. Megnéztük ott is a kiállításokat, meg turkáltunk a ruhák között, hátha akad valami, amire le lehet ülni a későbbiekben. Aznap este ezen a helyszínen a Recirquel társulat My land című darabját lehetett volna megnézni, de másfél órával az előadás kezdete előtt már megkezdték a sorbaállást a sorszámokért. Mi végül úgy döntöttünk, hogy inkább átcsigabuszozunk Kapolcsra, aminek csak egy végtelen sodródás lett az eredménye. Hömpölyögtünk a tömeggel, mentünk színpadtól színpadig, de végül sehol nem találtuk a helyünket. Még a legtovább talán a Panoráma Színpadnál időztünk, adtunk egy esélyt az Anna and the Barbies zenekarnak, de nem ragadott minket magával a koncert hangulata. Hosszú és intenzív volt a nap, eleve fáradtak voltunk az utazástól, így hamarosan elindultunk vissza a szálláshelyre.

Drimba Cristina, Ohnody, Saya Noé, Дeva koncert (2022.04.01)

Nagyon régen jártam utoljára koncerten, de négy fiatal és rendkívül tehetséges énekesnőnek, akik ráadásul maguk szerzik a zenéiket, nem tudtam ellenállni. Hármukra az utóbbi hónapokban sok figyelmet fordítottam, hallgattam őket különböző zenei platformokon, olvastam interjúkat velük kapcsolatban, valamint megnéztem pár beszélgetős műsort is, amiben szerepeltek. Ennek tükrében mikor megláttam az eseményt, hogy egyszerre láthatom őket egy estén, egy színpadon a szegedi Ifjúsági Házban, nem haboztam, rögtön meg is vettem a koncertre a jegyet.

Az estet Drimba Cristina fellépése nyitotta meg. A még csak 16 éves nagyváradi lány egy szál akusztikus gitárral lépett fel. Az első néhány akkord után elérte, hogy a teremben mindenki figyelme rá irányuljon. Egészen elképesztő élmény volt a háttér beszélgetések által keltett duruzsolásból belezuhanni az általa kínált zeneiségbe. Engem mindig is lenyűgöztek azok az énekes dalszerzők, akiknek ilyen kisugárzásuk van. Ahogy hallgattam és csodálkoztam 16 évének érettségében, valamiért a Cat Power jutott eszembe, talán mert az ő zenéjük ért el korábban nálam valami hasonló hatást. A koncert rövidnek hatott, szívesen maradtam volna még Drimba Cristina világában, de tartottuk a programot, és rövid átállás után azonnal következett is Ohnody.

Ohnody Hegyi Dóri zenei szólóprojektje. Az első találkozásom vele a 2019-es Fishing on Orfű teljes koncertfelvétele volt, amire csak úgy kíváncsiságból kattintottam rá, majd végül egymás után többször is meghallgattam. Azonnal megfogott a projekt különleges, egyedi hangzása. Utána kerestem rá konkrétan az előadóra, és a szóló produkció mellett számos kollaborációban is rábukkantam (mïus, Belau). A mïus Dilusional című száma az egyik kedvencem a kollaborációs munkák közül. Az est folyamán Ohnody zömmel a most megjelent második nagylemezének (Sietünk meghalni) dalait adta elő, így a Hideg két verzióban is elhangzott. A koncert első felében igen szürreális élményben is részem lehetett, ugyanis mintegy varázsütésre kivettek pár széket előlem, aminek az lett a következménye, hogy az üres tánctér kellős közepén találtam magam, egyedül. Mivel a helyemet nem adtam fel, olyan érzésem volt, mintha a koncert kitüntetetten csak nekem szólt volna, így igen intenzív figyelemmel tudtam a fellépők felé fordulni. Persze az egész tapasztalás nem tartott túl sokáig, mert 1-2 szám múlva a tánctér megtelt az addig oldalt és hátul álldogáló emberekkel, és végül egy nagyon jó energiákkal működő közös tér jött létre. Még hallgattam volna tovább is, de az idő lejárt, és jött a következő fellépő Saya Noé.

Saya Noé koncertjét vártam talán a legjobban az este folyamán. A Saya malájul azt jelenti, hogy „én vagyok”, a Noé pedig az énekesnő keresztnevének rövidítése. Ha jól emlékszem 2017-ben született meg ez a művésznév, akkor kezdett el Kőrös Mimi igazán komolyan foglalkozni a zenével. Idén pedig már a Museum of Sins című albumát az év hazai modern pop-rock albuma kategóriában Fonogram-díjra jelölték. Én csak nemrég fedeztem fel Saya Noé számait a magam számára, de annál intenzívebben foglalkoztatnak. Sőt januárban vele együtt készültem fel a filozófia vizsgámra, állandóan egy akusztikus koncertfelvételét hallgattam, segített az elmélyülésben. Szerencsére volt lehetőségem ezt a koncert végén elmondani az énekesnőnek. Nagyon nyitott volt, és érdeklődő, számos kérdést feltett nekem a filozófia kurzussal és a vizsgával kapcsolatban. A koncert végig jó hangulatban telt, ekkor már a fix ülőhelyemet is feladtam, hogy együtt tudjak lebegni ezzel a hangulattal. Annyira jól éreztem magam, hogy még táncoltam is. Sajnos az idő gyorsan eltelt ebben a flow állapotban, maradtam volna tovább is benne, de volt még egy fellépője az estnek Takács Dorina, azaz Дeva.

Дevaval nagyjából Saya Noéval egyidőben ismerkedtem meg. Szintén egy koncertfelvételére kattintottam rá az interneten. A felvétel 2020-ban készült az A38 Hajón, s azonnal megéreztem a produkció különlegességét. Volt egy olyan érzésem az első meghallgatás után, hogy ő a magyar Aurora (Aksnes), annyira tiszták, kreatívok, játékosak, különcök, egyediek mind a ketten. Дeva zenejét talán úgy tudnám legjobban jellemezni, mint egy népzenei elemekkel operáló modern elektronikus pop fúziót. Az imPro Podcast vele készült adása betekintést enged az alkotói munkafolyamataiba. Bár nem értek a zeneszerkesztő programokhoz, mégis nagy érdeklődéssel néztem végig korábban ezt az adást. Koncert közben eszembe is jutottak a hangsávok, ahogy egy-egy nem szokványos ütem felhangzott. Ez a koncert is nagyon jó hangulatú volt, úgy vettem észre, hogy a közönség a négy fellépő közül talán őt ismerte a legjobban. Én csak becsuktam a szemem, és együtt utaztam az egyszerre ismerős és ismeretlen dallamokkal. Élveztem a jelenlétet, és a kellemes hangzást. Meg is vettem Дeva első  albumát (CD) - amely a Csillag címet viseli és januárban jelent meg - hogy itthon is vissza tudjak kapcsolódni később ehhez a zenei élményhez.

Összességében nagyon intenzív volt az este. Ismét megállapítottam, hogy az élő zene pótolhatatlan, nem helyettesíthető a passzív online zenei térrel. Ráadásul szimpátiámat ezen fiatal, feltörekvő énekes, dalszerzőkkel szemben csak tovább növelte, hogy személyesen is láthattam milyen természetesek és önazonosak.

Macskák és keringők

    Próbálom elterelni a figyelmem a kialakult nemzetközi helyzetről, és nemrég akadt a kezembe ez a két könyv, gondoltam írok róluk egy-egy rövid ismertetőt. Genki Kawamura Ha a macskák eltűnnének a világból című könyvét egy ismerősöm ajánlotta, és elolvasva a hátulján levő bemutató sorokat, úgy éreztem azok valamennyire megszólítanak. A Valeyri keringőre, Guðmundur Andri Thorsson regényére, pedig egy katalógust böngészve találtam rá, s mivel már tudjátok, hogy szeretem az északi szerzők alkotásait, nem sokat hezitáltam rajta, hogy kiolvassam-e.

Genki Kawamura: Ha a macskák eltűnnének a világból (21. Század Kiadó, 2019)

    A könyvben nagyot csalódtam, de talán nem az írás a rossz, hanem én keresek teljesen más élményeket olvasás közben. Nyitottan álltam hozzá, de kétszer kezdtem neki, ami velem ritkán szokott előfordulni. Az elejét ugyanis élvezhetetlennek éltem meg, csak másodjára sikerült átküzdenem magam az üres, szinte helykitöltő, néhol emiatt valósággal idegesítően hosszú részeken, amik főleg a párbeszédekben nyilvánultak meg. Ezek nem vitték semerre a történetet, és érzelmi töltetet sem adtak hozzá. A kíváncsi természetem hajtott tovább ezeken az oldalakon, úgy véltem nem lehet véletlen a díjeső, a sikerlistás helyezések, és a töretlen népszerűség.

    Tartalmilag az ötlet nem annyira újszerű, de kidolgozásában akár lehetett volna az is. A regényben a haldokló főszereplő ajánlatot kap az ördögtől, hogy néhány dolog világból való eltüntetése árán egy-egy nappal tovább élhet. Neki kell döntenie, mik azok a dolgok, amik megérik ezt az árat. Sajnos nem tudtam mélyen kapcsolódni a történethez, ami elsősorban a felszínesen megrajzolt karaktereknek volt köszönhető, másodsorban pedig az eszköztelen nyelvezetnek. A 80. oldal környékén éreztem némi reményt arra, hogy onnantól kezdve hangnemben váltás következik, és megjelennek azok az eszközök az írásban, amik hatni kezdenek az érzelmeimre.

    A könyv nyelvileg egyszerű, könnyen érthető, csak sok a közhely, és a sekélyesség ezekben a mondatokban. A közepe és a második fele némi új színezetre tesz szert, de valahogy az egész mű irodalmi teljesítménye számomra végig nagyon ingadozott. Nem hiszem, hogy a fordításon múlt.

    S hogy kiderül-e, hogy milyen lenne a világ, ha eltűnnének belőle a macskák? Szimbolikus értelemben talán igen. S hogy végül mit találtam mégis jónak a könyvben? Azt, hogy kérdéseket tudtam megfogalmazni utána a saját életemre vonatkozóan.

Guðmundur Andri Thorsson: Valeyri keringő (Polár Kiadó, 2021)

    Ez a könyv viszont kimondottan jó példa arra, hogy mit és miért szeretek olvasni. Szerettem, mert mindent elmondott, ami az életben fontos lehet, és mindezt olyan magas nyelvi szinten, hogy szinte minden egyes mondata mélyen megérintett. Fordítója, Veress Kata, nagyszerű munkát végzett. Nem könnyű olvasmány, hiszen egy a szerző által is történetfüzérnek nevezett írásról van szó, ahol szavak, hangok, érzelmek, gondolatok, történések kötik össze, és tartják egyben az egyes részeket.

    A szerző A. A. Milne Micimackójának izlandi fordítója. A publicisztikákon kívül regényeket ír, ez a könyv a hatodik prózai műve. Szívesen megismerkednék a többi alkotásával is.

    Valeyri a lehetőségek világa. Egy képzeletbeli halászfalu, ami éli a maga sajátságos életét, míg Karnagy Kata egy piros biciklin, a kék pöttyös fehér ruhájában elteker a művelődési ház felé, ahol este a valeyri kórus ad koncertet. Egy írás arról, ami mindeközben zajlik a párhuzamos térben és időben, és minden másról, ami történhetett volna, de valahogy mégis másként alakult. Ez a könyv az örömmel megélt pillanatok kegyelméről, sorsfordító döntésekről, titkokról, vágyakról, múltbeli árnyakról, veszteségekről, hiányról és magányról mesél. Mindent elmond az életről két percben. Mindent, ami megélhető benne, és azt is, ami csak lehetőség marad az egyes emberek életében. A falu lakói néhány szóban, vagy hangulatfestő leírásban, hasonlatban is pontosan kidolgozottak, végig fenntartották a figyelmemet, érdeklődésemet.

    Kiemelném a költői nyelvezetet, az ismétlődő nyelvi és tartalmi motívumokat, amik érzelmi és gondolati ritmust kínálnak egy keringő ütemeire, ahol a tengerparti képek, s velük együtt a valós vagy vélt életek, néhol csak a szavak laza láncolatára vannak felfűzve.

    A könyvben sok utalás van, így aki egy még mélyebb megértés, megélés szintjére is szeretne eljutni, az ezeknek is utána tud nézni. Számomra enélkül is életre szóló élményt nyújtott.

Úton - Kirándulás Óföldeákra

             Csongrád-Csanád megye bővelkedik természeti és építészeti értékekben. A szép, koranyári időt kihasználva, egy barátnőmmel autós kirándulásra indultunk Óföldeákra. Még sosem jártam ezen a településen.

Óföldeák Szegedtől 45 kilométerre, Makó és Hódmezővásárhely között helyezkedik el. Körtúrának terveztük, így Maroslele irányából mentünk, és Makó felé folytattuk utunkat. Eredetileg még a Száraz-ér partján elterülő Kornél-ligetet is fel szerettük volna fedezni Földeák közelében, de annyi látnivaló akadt Óföldeákig, hogy már nem jutott rá időnk.

Szegedről Hódmezővásárhely felé indultunk el. Az algyői hidat elhagyva Nagyfa irányába kanyarodtunk, ahol a kétsávos út egy darabon a magas töltés tetején halad. Jobbra az ártéri erdő, balra pedig a nagy pusztaság határolja. Rajtunk kívül senki sem járt a napnak ezen szakaszában arrafelé, csak a buszmegállók jelezték az emberi jelenlét nyomait. A töltésről letérve pár méter után megváltoztak az útviszonyok. A kátyús úttesten lehetetlen volt gyorsan menni, a fácánok és a macskák pedig rácsodálkoztak az utazókra. Helyenként megálltunk ellenőrizni a helyzetünket, mert nem voltunk biztosak abban, hogy tartjuk a megfelelő irányt. Végül Maroslelének csak a szélén autóztunk át, majd a település határában álltunk meg először fényképezni.

Maroslele és Óföldeák között

Magányos pipacs Maroslele határában

        A következő állomás a magántulajdonban levő gencsháti Návay-kastély és kúria volt. Egy tehenészet, és a hozzá tartozó legelő között lehet lehajtani a már részben felújított épület együtteshez. Buszmegálló is van ott. A kerítésen kívülről készítettünk néhány felvételt, majd próbáltuk beazonosítani merre lehet a családi kripta, de végül nem vetettük bele magunkat a „gencsháti rengetegbe”.

A gencsháti Návay-kastély

A kastélytól Óföldeák már nem volt messze. Mivel rosszul emlékeztem arra, melyik településen van egy szép temetőkápolna, ezért megálltunk az óföldeáki temetőnél is. Ha szép kápolnát nem is találtunk, de mesés rálátásunk nyílt onnan a településre. Az Óföldeák tábla előtt pedig egy pipacsos, szarkalábas mező késztetett minket újbóli megállásra.

Óföldeák

Szarkalábas pipacsmező

Óföldeáknak elég hányattatott sorsa volt a történelem folyamán. Az egykori falu a török hadjárat következtében elpusztult, 1845-ben pedig a nagy tiszai árvíz sodorta el a települést. A föld a királyi kamarától valamikor az 1700-as években került a Návay család tulajdonába, általuk valósult meg a gazdaság és a közélet fellendülése.

Római katolikus erődtemplom, Óföldeák

Mikor terveztük a kirándulást, elsősorban a templom miatt esett Óföldeákra a választásunk. A kunhalomra épült Római katolikus erődtemplom sorsa hűen tükrözi a település eseményeit. Hol lerombolták, hol újjáépítették. Még magraktárként is működött 1870-es években. Sajnos belülről nem tudtuk megtekinteni (gótikus szárnyasoltára van), de sétáltunk egyet a mellette levő park területén, ami az egykori Návay László kúriát rejtette. A parkban találtunk egy mohos malomkövet is.

Templomtorony, Óföldeák

Návay László kúria, Óföldeák

            A kúria melletti focipályán a kapu a pusztába kiáltott.

A pusztába kiáltó kapu, Óföldeák

            Óföldeákról Makóra már elsőrangú út vezetett. Hazafelé megálltunk Kiszomboron is. A Rónay-kripta, és a temetőkápolna felújítása még tart, de azért sikerült készítenem egy fotót. Utunk végén néztük még kicsit a naplementét a Vályogos-tó partjáról.

 

Temetőkápolna, Kiszombor

Vályogos-tó, Kiszombor

Regényes kalandok

Az utóbbi időben kevés online eseményen vettem részt, a szabadidőmet inkább olvasásra fordítottam. Ebben a bejegyzésben két könyvet szeretnék nektek röviden bemutatni. Azzal kezdem, amelyik kevésbé tetszett.

Kanehara Hitomi: Önregény (Magvető, 2010)

A könyvet ajándékba kaptam, és nagyon kíváncsi voltam milyen lehet ez a provokatívnak kikiáltott, senkiével össze nem téveszthető hangú regény. Sajnos csalódnom kellett. Ritkán akad kezembe olyan könyv, ami már az első néhány oldal elolvasása után elveszít. Akár abba is hagyhattam volna azonnal az olvasást, de adtam egy esélyt az 1983-ban született, Tokióban élő, többszörös díjnyertes írónőnek.

Tartalmi szempontból önkínzás volt a regény 237 oldala, de szerkezeti vonatkozásban kifejezetten érdekelt, hogyan áll össze az időben visszafelé haladó történet. 22 éves korában ismerjük meg Rint, a főszereplőt, amikor sikeres íróként felkérik az Önregény megírására, és 15 éves, amikor búcsút veszünk tőle. Ha nem azonos a regény írójának személyisége Rin személyiségével, akkor azt kell mondanom ez egy kiváló írás. A pszichés zavarok, a paranoid gondolatok, a kontrollálhatatlan érzelmek, hisztérikus magatartásformák érzékletes arzenálja vonul fel a fiatal nő minden egyes megnyilvánulásában. Esendőségével akár meg is kegyelmezhettem volna neki rögtön a legelején, de manipulatív és szélsőséges viselkedése helyenként mélységesen felháborított. Tulajdonképpen nem is értettem, hogy 22 éves koráig hogyan maradhatott egyáltalán életben.

A regény nem kímél. Utolsó bekezdésével hozzáláncolja az időt a történet legelejéhez, amitől az egész egy örökké ismétlődő ciklussá válik. Hiába az eltelt évek, a személyiség torzított tükrében csak illúzió marad még a pillanatnyi boldogság megélésének reménye is.

 Margaret Atwood: Macskaszem (Jelenkor, 2020)

Az irodalmi szempontból rendkívül sokoldalú kanadai írónő neve, a Szolgálólány meséje kapcsán lehet mindenkinek ismerős. Bár azt nem olvastam, ezt a regényét már hónapokkal a megjelenése előtt kinéztem magamnak. Mostanában a nagyobb könyves webáruházak előszeretettel ajánlják így az újdonságaikat, ezért mielőtt kérném a könyv beszerzését, most már a megjelenés idejét is ellenőrzöm.

A 663 oldalas regényt csak tartani volt nehéz, mert mindvégig lekötötte a figyelmemet. A cselekmény alapját egy retrospektív kiállítás szolgáltatja, melynek apropóján a középkorú Elaine Risley festőnő visszatér fiatalkorának helyszínére. Az utazásnak nemcsak tere van, időben is visszatekintünk, felelevenednek Elaine múltjának meghatározó alakjai és emlékezetes pillanatai. A regényben az idő egyfajta új dimenzió, melyben mindenki folyamatosan változik, és ezek a változások az életben kölcsönhatnak egymással. Ennek következményeként mindenkiből több alak élhet bennünk egyszerre, s csak pillanatnyi állapotunkon múlik, melyikkel milyen viszonyt ápolunk. A könyv fontos üzenete, hogy az idő megéléséhez, és ezáltal a történések megítéléséhez fontos megtalálni a megfelelő távolságot. Ha túl közelről szemlélődünk, akkor homályosan láthatjuk csak a dolgokat, ha túl messziről, akkor már nem tudjuk kivenni az apró részleteket. Az időn, és a kapcsolatokon túl, a regény szövetét végig finoman behálózza valamiféle hiányérzet. Nem aziránt érzünk betölthetetlen űrt, amit a múltban nem éltünk meg, és amin már amúgy sem lehetne változtatni, hanem aziránt aminek valamilyen okból kifolyólag nincsen jövője. S hogy vajon feltűnik-e a kiállításon Elaine gyerekkori barátnője Cordelia? S hogy megszelídíthetőek-e múltunk árnyai? Ezekre és még sok minden másra is fény derül, ha elolvassátok ezt a nagyszerű olvasmányt.