Annyira vágytam már egy új Cunningham regény olvasására,
hogy nagyjából egy évvel ezelőtt megvettem angolul a Mire leszáll az éjt (By
Nightfall). A magyar fordításról már kezdtem lemondani, s épp A hókirálynő
angol beszerzésén gondolkodtam, amikor megláttam a Mire leszáll az éjt egy
kirakat közepén.
Michael Cunningham korábbi regényei, így Az
órák is, az Ulpius-ház Könyvkiadó gondozásában jelentek meg. A Mire leszáll az
éjt már a Jaffa Kiadó jegyzi, de nem szaladok még előre. Ez az új fordítás meghozta a kedvem, hogy
újra elővegyem Az órákat, ami az 1999-es év Pulitzer- és Faulkner-díjas
regénye. Magyar nyelvű kiadása 2002-ben történt, a lírai fordítás Tótisz András
munkája. Sokan az ugyanebben az évben azonos címmel megjelent film nyomán
ismerkedtek meg a könyvvel. A filmet Stephen Daldry rendezte, a főszerepeket
Nicole Kidman (Virginia Woolf), Julianna Moore (Laura Brown) és Meryl Streep
(Clarissa Vaughan/Mrs. Dalloway) alakította. A filmet is láttam, de a könyv volt
igazán szerelem első olvasásra. Húszas
éveim elején jártam akkor, gurítottam le magamban a könyveket, szomjaztam az
irodalomra. Az ilyen könyvek „rontották” el az ízlésemet, s ez a depresszív
hajlam mára mit sem változott. Mint ahogyan a könyv értéke sem halványult el bennem
az évek folyamán. Philip Glass zeneszerzővel is Az órák kapcsán ismerkedtem
meg. Szinte látom magam előtt a film jeleneteit, ahogy most hallgatom ezt az
utaztató, érzékeny zenét.
Úgy emlékszem Virginia Woolf (1882-1941)
vezetett el Az órákhoz, akinek az írásait akkoriban szintén sokat
forgattam. Halálával kezdődik a könyv
előszava. Virginia Woolf mentális betegséggel küzdött, s öngyilkossággal
menekült el az őrület kínjai elől. Kövekkel a zsebében belesétált egy folyóba.
Virginia Woolf a könyv további
fejezeteinek sodrában épp a Mrs. Dalloway című regényét írja (1923) London
egyik külvárosában. Egy másik szálra fűzve a XX. század végén, New York Cityben,
egy Mrs. Dalloway becenévre hallgató nő partit készül adni. A becenevet nemcsak
azért kapta, mert keresztneve azonos Virginia Woolf regényének alakjával, hanem
mert költő/író barátja szerint sorsukban is megtalálható a párhuzam. Mrs.
Dalloway Virginia Woolf regényében is partit rendez. A harmadik szálon 1949-ben
Laura Brown Los Angelesben a Mrs. Dalloway-t olvassa. Aztán az idő folyamata
mindent és mindenkit összemos. Bár az élet áramlata erős, mégis van, akit nem
sodor el magával. Sokaknak egy élet helyett csak órák adatottak, míg mások a
halálra vágyva is újra és újra átlépnek a következő órába.
Laura életének nyugvópontja, a szabadság érzésének
megízlelése számára annak a lehetőségnek a felismerése, hogy bármikor dönthet a
halál mellett. A halálvágy megérinti, szinte gyermeki boldogságba ringatja. Úgy
érezheti ezáltal, hogy ha szeretné, megteremthetné a halált. Az egyetlen biztos
dolgot az életben. Laura szállodája jelkép. A sehol sem létezés jelképe.
Személytelen, szinte steril közeg, ahol úgy tűnhet, a halálban valóban nincs
semmi különleges. Laura tragédiája abban rejlik, hogy végül ő az, akit minden
halálvágya ellenére az élet győz le.
Ezeknek a nőknek az élete a maguk korában szinte
irigylésre méltónak tűnik. Virginia zseniális író, Clarissa nyíltan
felvállalhatja homoszexuális kapcsolatát, Laura pedig második gyermekével
várandós. Ők azonban - talán, mint kicsit mindannyian - úgy hiszik, hogy más
adatott meg a számukra. Mindig máshol, s másban találnák meg önmagukat. Az
idő folyamatában minden csak egy lehetőség, amiben vannak fontos, és meghatározó szakaszok, amiket nevezhetnénk akár döntő pillanatoknak is. Vajon hány ilyen
pillanat lehet egy ember életében, amiben teljes valónkban, mindenféle álarc és
szerep nélkül jelen tudunk lenni? Az itt és mostban. Mire leütök egy betűt, a
mondat és a gondolat is múlttá válik. A betűben még benne van a jövő minden
aspektusa, de egy megformált szó már mindent megváltoztat.
Az órákban keressük, kergetjük önmagunkat. Mindenki az
szeretne lenni, akivel valójában azonosul, szerepekben, vagy anélkül. Engem arra
tanított ez a regény már sok-sok évvel ezelőtt is, hogy megélni, megragadni és főleg
szeretni egy pillanatot csak úgy érdemes, ha közben önmagunk tudunk lenni.
Talán ez másként nem is lehetséges, mert jön a kudarc, a szégyenérzet és a
lelkiismeret furdalás. S marad a felejtés. Amíg azonban él bennünk a vágy egy
másik világ, egy másik jövő, az elveszett jövő iránt, addig idegen marad számunkra
a pillanat. Mégis néha ez az, amire igazán vágyunk, egy másik világra, mert
ilyen az ember. Laura szállodája, Clarissa szerelme Richard iránt, és Virginia
Londona, az a másik élet, amit párhuzamosan élnek.
Az órákban sok olyan gondolat megtalálható már, amit
Cunningham kibont a Mire leszáll az éjben. A művészet és a műalkotások emberi
léptékben betöltött helye, szerepe, már Az órákban is foglalkoztatja a szerzőt.
Csakúgy, mint a tehetség értéke és megítélése. Az út a középszerűségből, a
hétköznapiból valami nemesebb felé, aminek másik végpontja a halhatatlanság
irányába mutat. Megjelenik benne az elmúlt ifjúság iránti nosztalgikus vágy is,
amikor még úgy érezzük (hiszünk benne), hogy van választási lehetőségünk,
számtalan a jövő által felkínált eshetőség közül.
Virginia Woolf végül a halált
választotta, így megőrizte a szellemiségét. Fontosnak tartom kiemelni, hogy
halálvágyának minősége betegségéből kifolyóan egyáltalán nem azonos Lauráéval. Az
órák méltó tisztelgés az élete és a munkássága fölött.
