2019. március 17., vasárnap

Angyali üdvözlet /Aknay János kiállítás, Szeged, REÖK/

Úgy volt, hogy szombaton a Füvészkertbe megyek, s megnézem a tavaszra ébredt természet rügyeit, virágait. Reggelre azonban szürkébe öltözött a táj, olykor az eső is eleredt, miközben színekre, illatokra vágytam. Bogarászni kezdtem programok után a múzeumi lehetőségek között, és a REÖK-palota kínálata mellett döntöttem.

Aknay János Kossuth- és Munkácsy Mihály-díjas festőművész 70. születésnapja előtt tisztelegve, a több mint 200 műből február végén nyílt kiállítás a palota termeiben, s tereiben. Ráadásul aznap délelőtt épp ingyenes tárlatvezetés volt, így megragadtam az alkalmat, és a meghirdetett eseményre érkeztem. Végül öten voltunk, és később még körülbelül ugyanennyi emberrel találkoztam csak az épületben, amikor a tárlatvezetés után önálló felfedező útra indultam.

Nem volt sok időm előzetes tanulmányokat folytatni, s nagyjából ott abba is hagytam a kutakodást, amikor kategóriákba ütköztem. Szavakba, kifejezésekbe, mint posztgeometrikus alkotó, vagy konstruktív expresszionizmus. Messzire vezetne innen indítani egy szubjektív bejegyzést, hiszen se kritikus nem vagyok, se művészettörténész. Inkább ott folytatom, ahol abbahagytam, hiszen emlékezetem szerint láttam már néhány Aknay festményt a palotában. Geometrikus formái a lehetséges absztrakció irányába mutatnak, és első ránézésre akkor én nemcsak a szentendrei templom tornyait láttam bele az alakzatokba, de bizony a harangok zúgását is meghallottam. Megrendülve álltam a hatalmas, színes kompozíciók előtt. Még gyerekkorom rakéta mászókái is eszembe jutottak. Azok is színesek voltak, és vaslétráik egyfajta összeköttetést biztosítottak a képzelet és a valóság között.


Az Égi és földi geometria címet viselő kiállítás tulajdonképpen nem követ egyfajta időbeli linearitást, hanem teret enged a szabad asszociációs láncolatok kialakulásának. Habár a tematikusan formált termek alkotásainak születése között néhol évek is elteltek, úgy tűnik minden változásban ott lebeg valamiféle örökkévalóság lehetősége is. A látott földi világ geometriai redukciója egyáltalán nem egyenlő a leegyszerűsítéssel, sokkal inkább a sűrítés, tömörítés eszköze. A városképek montázs jellegűek, a templomtornyok, kapuk, lépcsők fraktálszerűen egészítik ki egymást. Az alakzatok néha kontúrozottak, néha az élénk színek tagolják csak részekre a tereket. A térérzékelés csalóka, hiszen nem beszélhetünk ezen formák esetében konkrét térbeli fizikai kiterjedésről, agyunk mégis hozzáad egy többlet dimenziót, legyen az hangulati, vagy érzelmi jellegű. Hamar rájövünk, hogy ismerősek ezek a városrészletek, bárhol is vannak valójában a világban. A visszatérő, ismétlődő motívumok közül a keresztény építészet tornyai azok, amik leginkább az égi szférába vezetnek át bennünket. A második emeleten már az angyalok világába léphetünk be.


Mikor a bejegyzésnek címet adtam, még nem tudtam, hogy volt a festőművésznek egy Angyali üdvözletnek elnevezett kisciklusa a 70-es években. Az angyalok később is visszatérnek, sőt bizonyos szempontból mindig jelen voltak és vannak Aknay művészetében. Ha nem is látjuk ezeket az angyalokat konkrétan az első emeleti képeken, akkor is megérezhetünk valamiféle erős tárgyon túli jelenlétet, ami kibontható a második emelet alkotásainak tükrében. Az angyalokkal azonban mindig bajban vagyok. Az égi szférában létezésüket sem cáfolni, sem bizonyítani nem tudom magamnak, s ez a bizonytalanság tiszteletteljes csendességre int. Visszafojtott lélegzettel figyeltem az angyalok születését, és alakváltozását teremről teremre. Nekem volt ezekben az angyalokban egy megfoghatatlan dualitás. Némelyik „arcán” nappalok és éjszakák váltakoztak, s egyszerre néztek rá a befogadó személyre és fordultak el szemérmesen tőlük. Egyik-másik úgy volt ábrázolva, mint aki portrét ült a festő műtermében. Azonban akadtak olyanok is, amelyek geometriai alakzatokba sűrített jellegüknél fogva félelmet keltettek bennem. Vadászrepülőkre emlékeztettek, amik lehetséges célpont után kutatva épp az alant fekvő területeket pásztázzák.

          Sok mindenről lehetne még szólni, de hagyok nektek is felfedezni valót. A kiállítás különleges élményt nyújtott. Már maga az is kuriózum, hogy ennyi Aknay János képnek adott átmenetileg otthont az épület. A képek zöme ugyanis magángyűjteményekből érkezett Szegedre. A tárlatvezető felkészült volt, de így utólag úgy gondolom először az alkotásokkal kellett volna személyes kapcsolatot kialakítanom. Színekből végül nem volt hiány, ám a tavaszi illatok még kicsit váratnak magukra.