Úton - Kirándulás Óföldeákra

             Csongrád-Csanád megye bővelkedik természeti és építészeti értékekben. A szép, koranyári időt kihasználva, egy barátnőmmel autós kirándulásra indultunk Óföldeákra. Még sosem jártam ezen a településen.

Óföldeák Szegedtől 45 kilométerre, Makó és Hódmezővásárhely között helyezkedik el. Körtúrának terveztük, így Maroslele irányából mentünk, és Makó felé folytattuk utunkat. Eredetileg még a Száraz-ér partján elterülő Kornél-ligetet is fel szerettük volna fedezni Földeák közelében, de annyi látnivaló akadt Óföldeákig, hogy már nem jutott rá időnk.

Szegedről Hódmezővásárhely felé indultunk el. Az algyői hidat elhagyva Nagyfa irányába kanyarodtunk, ahol a kétsávos út egy darabon a magas töltés tetején halad. Jobbra az ártéri erdő, balra pedig a nagy pusztaság határolja. Rajtunk kívül senki sem járt a napnak ezen szakaszában arrafelé, csak a buszmegállók jelezték az emberi jelenlét nyomait. A töltésről letérve pár méter után megváltoztak az útviszonyok. A kátyús úttesten lehetetlen volt gyorsan menni, a fácánok és a macskák pedig rácsodálkoztak az utazókra. Helyenként megálltunk ellenőrizni a helyzetünket, mert nem voltunk biztosak abban, hogy tartjuk a megfelelő irányt. Végül Maroslelének csak a szélén autóztunk át, majd a település határában álltunk meg először fényképezni.

Maroslele és Óföldeák között

Magányos pipacs Maroslele határában

        A következő állomás a magántulajdonban levő gencsháti Návay-kastély és kúria volt. Egy tehenészet, és a hozzá tartozó legelő között lehet lehajtani a már részben felújított épület együtteshez. Buszmegálló is van ott. A kerítésen kívülről készítettünk néhány felvételt, majd próbáltuk beazonosítani merre lehet a családi kripta, de végül nem vetettük bele magunkat a „gencsháti rengetegbe”.

A gencsháti Návay-kastély

A kastélytól Óföldeák már nem volt messze. Mivel rosszul emlékeztem arra, melyik településen van egy szép temetőkápolna, ezért megálltunk az óföldeáki temetőnél is. Ha szép kápolnát nem is találtunk, de mesés rálátásunk nyílt onnan a településre. Az Óföldeák tábla előtt pedig egy pipacsos, szarkalábas mező késztetett minket újbóli megállásra.

Óföldeák

Szarkalábas pipacsmező

Óföldeáknak elég hányattatott sorsa volt a történelem folyamán. Az egykori falu a török hadjárat következtében elpusztult, 1845-ben pedig a nagy tiszai árvíz sodorta el a települést. A föld a királyi kamarától valamikor az 1700-as években került a Návay család tulajdonába, általuk valósult meg a gazdaság és a közélet fellendülése.

Római katolikus erődtemplom, Óföldeák

Mikor terveztük a kirándulást, elsősorban a templom miatt esett Óföldeákra a választásunk. A kunhalomra épült Római katolikus erődtemplom sorsa hűen tükrözi a település eseményeit. Hol lerombolták, hol újjáépítették. Még magraktárként is működött 1870-es években. Sajnos belülről nem tudtuk megtekinteni (gótikus szárnyasoltára van), de sétáltunk egyet a mellette levő park területén, ami az egykori Návay László kúriát rejtette. A parkban találtunk egy mohos malomkövet is.

Templomtorony, Óföldeák

Návay László kúria, Óföldeák

            A kúria melletti focipályán a kapu a pusztába kiáltott.

A pusztába kiáltó kapu, Óföldeák

            Óföldeákról Makóra már elsőrangú út vezetett. Hazafelé megálltunk Kiszomboron is. A Rónay-kripta, és a temetőkápolna felújítása még tart, de azért sikerült készítenem egy fotót. Utunk végén néztük még kicsit a naplementét a Vályogos-tó partjáról.

 

Temetőkápolna, Kiszombor

Vályogos-tó, Kiszombor

Regényes kalandok

Az utóbbi időben kevés online eseményen vettem részt, a szabadidőmet inkább olvasásra fordítottam. Ebben a bejegyzésben két könyvet szeretnék nektek röviden bemutatni. Azzal kezdem, amelyik kevésbé tetszett.

Kanehara Hitomi: Önregény (Magvető, 2010)

A könyvet ajándékba kaptam, és nagyon kíváncsi voltam milyen lehet ez a provokatívnak kikiáltott, senkiével össze nem téveszthető hangú regény. Sajnos csalódnom kellett. Ritkán akad kezembe olyan könyv, ami már az első néhány oldal elolvasása után elveszít. Akár abba is hagyhattam volna azonnal az olvasást, de adtam egy esélyt az 1983-ban született, Tokióban élő, többszörös díjnyertes írónőnek.

Tartalmi szempontból önkínzás volt a regény 237 oldala, de szerkezeti vonatkozásban kifejezetten érdekelt, hogyan áll össze az időben visszafelé haladó történet. 22 éves korában ismerjük meg Rint, a főszereplőt, amikor sikeres íróként felkérik az Önregény megírására, és 15 éves, amikor búcsút veszünk tőle. Ha nem azonos a regény írójának személyisége Rin személyiségével, akkor azt kell mondanom ez egy kiváló írás. A pszichés zavarok, a paranoid gondolatok, a kontrollálhatatlan érzelmek, hisztérikus magatartásformák érzékletes arzenálja vonul fel a fiatal nő minden egyes megnyilvánulásában. Esendőségével akár meg is kegyelmezhettem volna neki rögtön a legelején, de manipulatív és szélsőséges viselkedése helyenként mélységesen felháborított. Tulajdonképpen nem is értettem, hogy 22 éves koráig hogyan maradhatott egyáltalán életben.

A regény nem kímél. Utolsó bekezdésével hozzáláncolja az időt a történet legelejéhez, amitől az egész egy örökké ismétlődő ciklussá válik. Hiába az eltelt évek, a személyiség torzított tükrében csak illúzió marad még a pillanatnyi boldogság megélésének reménye is.

 Margaret Atwood: Macskaszem (Jelenkor, 2020)

Az irodalmi szempontból rendkívül sokoldalú kanadai írónő neve, a Szolgálólány meséje kapcsán lehet mindenkinek ismerős. Bár azt nem olvastam, ezt a regényét már hónapokkal a megjelenése előtt kinéztem magamnak. Mostanában a nagyobb könyves webáruházak előszeretettel ajánlják így az újdonságaikat, ezért mielőtt kérném a könyv beszerzését, most már a megjelenés idejét is ellenőrzöm.

A 663 oldalas regényt csak tartani volt nehéz, mert mindvégig lekötötte a figyelmemet. A cselekmény alapját egy retrospektív kiállítás szolgáltatja, melynek apropóján a középkorú Elaine Risley festőnő visszatér fiatalkorának helyszínére. Az utazásnak nemcsak tere van, időben is visszatekintünk, felelevenednek Elaine múltjának meghatározó alakjai és emlékezetes pillanatai. A regényben az idő egyfajta új dimenzió, melyben mindenki folyamatosan változik, és ezek a változások az életben kölcsönhatnak egymással. Ennek következményeként mindenkiből több alak élhet bennünk egyszerre, s csak pillanatnyi állapotunkon múlik, melyikkel milyen viszonyt ápolunk. A könyv fontos üzenete, hogy az idő megéléséhez, és ezáltal a történések megítéléséhez fontos megtalálni a megfelelő távolságot. Ha túl közelről szemlélődünk, akkor homályosan láthatjuk csak a dolgokat, ha túl messziről, akkor már nem tudjuk kivenni az apró részleteket. Az időn, és a kapcsolatokon túl, a regény szövetét végig finoman behálózza valamiféle hiányérzet. Nem aziránt érzünk betölthetetlen űrt, amit a múltban nem éltünk meg, és amin már amúgy sem lehetne változtatni, hanem aziránt aminek valamilyen okból kifolyólag nincsen jövője. S hogy vajon feltűnik-e a kiállításon Elaine gyerekkori barátnője Cordelia? S hogy megszelídíthetőek-e múltunk árnyai? Ezekre és még sok minden másra is fény derül, ha elolvassátok ezt a nagyszerű olvasmányt.