Szép őszi időjárást jósoltak arra a
napra, melynek reggelén vonatra szálltam, hogy a mexikói festőművésznő, Frida
Kahlo (1907-1954) kiállítása ürügyén ismét Budapestre látogassak. Már
elhalványult az emléke annak, hogy mikor jártam utoljára a Magyar Nemzeti
Galériában. Múzeumok Éjszakája volt, annyi bizonyos. Ugyan az évszámot
elfeledtem, de azon éjszaka kulturális eseményeit, és a galéria bizonyos
képeinek pszichés lenyomatait máig is megőriztem. Úgy gondoltam megérett rá az
idő, hogy sok évvel ezt a látogatást követően, Frida Kahlo hívogató szavára
ismét bebarangoljam a képzőművészet valós és virtuális tereit.
11 óra után nem sokkal érkezett be a
vonat a Nyugati pályaudvarra. Onnan villamosra szálltam a Széll Kálmán térig,
majd sétálva folytattam utamat. A Budai Várnegyedben rengeteg turista
tartózkodott. Nehezen találtam szabad helyet a pesti oldal fotózására a
szelfi-botokkal hadonászók sűrűjében. Ráadásul a legszebb kilátást nyújtó terek
némelyikére vendéglátó egységek is települtek, mióta utoljára fent jártam. Ez
sem segített az amúgy mindig lenyűgöző látvány élvezésében, befogadásában.
Amikor azonban végre ráláttam a Duna túlsó oldalára, az elém táruló panorámával
egyszerűen most sem tudtam betelni.
Mivel nem tudtam milyen látogatottságra
kell számítanom a kiállítás kapcsán, negyed egy körül úgy érzetem ideje
elindulnom a Magyar Nemzeti Galéria irányába. Megérzésem helyesnek bizonyult, ugyanis
hosszan kígyózott a sor a múzeum előtt. Végül fél órát kellett álldogálnom,
mire bejutottam. Hamar felmelegedtem a szeptember végi kellemes, szikrázó
napsütésben. A sorban az emberek rendkívül fegyelmezetten várakoztak. Úgy tűnt
mindenki tudomásul vette, hogy ez az ára, ha látni szeretnék Frida Kahlo
képeit.
Vettem egy mély levegőt, és azonnal
az időszakos tárlat megtekintésére siettem. A múzeum addigra sok látogatót
elnyelt már, s mivel csak néhány ember jött ki a sorban eltöltött időm alatt,
ezért próbáltam előre felkészíteni magam a tömegre. Beléptem a saját valós
idejű terembe, miközben Frida Kahlo fogadott mosolyogva, azt sugallva kerüljek még
beljebb. Ha nem csalogatott volna ilyen természetes őszinteséggel, kíváncsisággal
és szeretettel, azonnal visszafordultam volna a tömeget meglátva. A
kiállításnak volt ugyan egy meghatározott fizikai haladási iránya, de a
kiállítási terekben az emberek kiszámíthatatlanul mozogtak. Nem tehettem mást
én sem, oda léptem, ahol éppen volt körülöttem üresedés. Így adódott, hogy
néhány kép mellett gyorsabban elhaladtam, mint szerettem volna, viszont egy-két
életrajzi adatot a falon unásig ismételgethettem magamban. A kiállítási anyagra,
ami Frida egész életművéből válogatott, és magára a kiállítás reprezentálására
nem lehetett panaszom, de szerintem túl sok embert engedtek egyszerre be a
tárlatra.
 |
| Alicia Galand portréja, A maszk, Az élet virága, Önarckép majmocskával |
Frida Kahlo 1925-ben szenvedett el egy közlekedési balesetet, aminek következtében hónapokat töltött kórházban. Ebben az időszakban kezdett el festeni, hogy megóvja magát a fájdalomtól, az unalomtól és a magánytól. Mivel felülni sem tudott, egy festőállványt ácsoltak az ágyához. Az ágy fölé tükör került, így vált Frida önmaga modelljévé. A művész az önarcképei sorozatával később újrateremthette magát. Ezeken a képeken az arcok szinte maszkszerűek, a köré épített szimbólumok, mint metaforák utalnak a festőnő gazdag érzelmi és gondolati világára. Miközben sokan szelfiztek az Önarckép majmocskával c. festménnyel, engem a terem másik oldalán egy hatalmasra kinagyított fénykép kerített hatalmába, Frida a coyoacáni otthonuk kertjében. Frida 1942-ben kezdett el naplót vezetni. A naplóból egy videóban elhangzottak és láthatóvá váltak részletek is a kiállításon. Egészen kivételesnek tartottam a tartalmát, így többször is végignéztem. Az 1940-es évek végén Frida Kahlo egészsége súlyosan megromlott, de fájdalmai ellenére sem hagyta abba a festést. Az utolsó éveiben kevés önarcképet készített, szinte kizárólag csendéleteket festett. 1947-es alkotása A Nap és az élet előtt sokáig elidőztem. Az indián mitológiában az élet és a halál kölcsönösen feltételezik egymást, ez ebben a festményben is kifejezésre jut. A síró magzat, a könnycseppet formáló porzók az amorf növényi formákban a fájdalom megjelenítői. Frida a baleset következtében nem volt képes világra hozni gyermeket. A halállal szemben, a szenvedések ellenére azonban mindvégig jelen van a mélységes élni akarás, s ez az, ami engem csodálatra késztet Frida Kahlo kapcsán.
 |
| A Nap és az élet, A kiscsibe |
A Magyar Nemzeti Galéria többi
kiállítási szintjén a tárlatok szinte üresen kongtak. Elég sok olyan terem volt,
ahol az őröket leszámítva egyedül tartózkodtam. Berény Róbert Csellózó nő c.
alkotását kerestem meg először. Vagy az emlékezetem csalt meg, vagy az utolsó
látogatásom óta átrendezték a múzeumot, mindenesetre máshol volt, mint vártam.
Mondjuk elolvashattam volna, mit merre találok, de úgy nem lett volna az épület
újra felfedezésében semmi izgalmas. A kép most is elemi erővel hatott rám.
Egyszerre éreztem két idősíkban magam, és zeneisége megelevenedve táncolt a
szemeim előtt.
 |
| Szinyei Merse Pál, Gyarmathy Tihamér, Aba-Novák Vilmos, Iványi Grünwald Béla, Korniss Dezső, Rippl-Rónai József, Berény Róbert, Mednyánszky László |
A mostani kedvenc termemben, ahová
többször is visszamentem, Rippl-Rónai József alkotásai függtek a falakon,
melyek fényei tükröződtek a padlózaton. A Fekete fátyolos hölgy (Madame Mazet) tekintete
az első perctől kezdve követte minden mozdulatom. Vajon mit gondolhatott rólam
a szecesszió eme nőideálja? Ha már szecesszió, s nők, akkor meg kell említenem
azt a képet is, ami a legnagyobb meglepést okozta számomra. Ez nem volt más,
mint Munkácsy Mihály 1896-ban készült Virágok áldozata c. festménye. A szépség
és a halál násza Ophéliát juttatta eszembe. A kép színeivel, és a női alak
szecessziós ábrázolásával rögtön magára vonta a figyelmem. Ott álltam döbbentem
a sok sötét tónusú világhírű festményének háttal, és néztem a hervadó szépséget
és a gyilkos virágokat. Gyönyörű volt!
Gyalog indultam vissza a Nyugati
pályaudvarra, hogy a kulturális információ sokkot kiheverjem. Közel 3 órát
töltöttem el a galériában, így ha a derekamnak nem is, de a szellememnek már
jól esett a szabadban a séta. Fél hat körül már a vonaton gondoltam át, hogy
tulajdonképpen 11 óra óta először ültem le. Szegedig csukva tartottam a szemem.
A szemhéjam vásznán Frida Kahlo, Madame Mazet és Ophélia integetett.
