A tai-chi, és az önismeret

„A tai-chi egy módszer ahhoz, hogy megismerjük önmagunkat mélyebben.”

Nagyjából két hónappal ezelőtt kezdtem el járni egy kezdő tai-chi csoport edzéseire. A tai-chi kapcsán a legtöbbünknek lassú, meditatív jellegű mozgást végző emberek jutnak először eszünkbe, akik úgy tűnnek teljes harmóniában élnek önmagukkal és a világmindenséggel. Az alábbi interjúban Mészáros Milán tai-chi tanítót kérdezem a tai-chi rejtelmeiről.

Kezdjük a legelején. Honnan ered a tai-chi, és mit jelent maga a kifejezés?

Valójában a tai-chi egy gyökérből származik. Egy ősi mozgásforma, amely Kínában jelent meg először, és rendszerbe mintegy 700 évvel ezelőtt foglalta egy taoista szerzetes, Zhang Sanfeng. A tai-chi két karakterből áll. A tai-t úgy lehet lefordítani, hogy grandiózus, nagy, végső. A chi jelentése pedig végtelen, valami olyasmi, ami túl van a végleteken.

Milyen irányzatai vannak a tai-chi-nak?

Az 1800-as évek közepére tehető nagyjából az, amikor a legjelentősebb tai-chi mesterek elhatározták, hogy rendszerbe szedik a tai-chi-t. Róluk lettek elnevezve a stílusirányzatok, így a Yang, a Chen, a Wu, és a Sun. A tai-chi irányzatai olyanok, mint a poharak, a tai-chi pedig, mint a legédesebb forrásvíz, amelyet beleöntesz. Ihatod a legédesebb forrásvizet a legcsúnyább pohárból, az lehet, hogy neked sokkal többet fog adni, mint rossz vizet inni egy nagyon-nagyon szép pohárból. A tai-chi irányzatok csak formák, amiket a tai-chi tölt meg tartalommal, a tai-chi pedig nem irányzatokhoz kötött.

Te hol, és mikor találkoztál először a tai-chi-val?

1986-ban vettem meg a Délkelet-ázsiai harci művészetek című Ujvári Miklós által írt könyvet. Akkor még magam sem tudtam, hogy kapcsolatban lesz a tai-chi-val, mely a végső állomás lesz, ahol kikötök. Először, amikor már elkezdtem a tai-chi-t gyakorolni, ha jól emlékszem 1993-ban volt. Mosonmagyaróváron tartottak egy nemzetközi tai-chi szemináriumot, ahol megismertem azokat a mestereket, akik itt Európában oktattak. Később amikor Patrick Kelly már itt volt Európában, és elkezdett tanítani, akkor sok tanító felhagyva a korábbi iskolákkal Patricknél kezdett el tanulni. Így kerültem én is hozzá, és így lettem a tanítványa. Azóta a tai-chi az életem.

Tai-chi edzés. Fotó: Bús Barbara

Mit jelent a számodra a tai-chi?

Hogy számomra mit jelent ez is kérdés lehet, de inkább az a kérdés, hogy mi a tai-chi, és most nem olyan értelemben, hogy mit jelentenek a karakterek, vagy mikor alapították. A tai-chi egy csónak, ami elvisz valahová, egy nagyon-nagyon biztos csónak, amivel nem süllyedsz el, és a viharban is a vízen maradsz. Nem maga a tai-chi a fő cél, ő egy eszköz, egy módszer ahhoz, hogy megismerjük önmagunkat mélyebben. A tai-chi ugyanúgy, mint bármi más szellemi irányzat az önmegismerésre irányul. Itt a szellemi önismeretek nem ugyanazt jelentik, mint amire az emberek általában gondolnak. Nem a felületes ismeretekről van szó, hanem mélyebb önmegismerésről, ami túlmutat a testen. A születéssel minden, ami a testhez kötődik végül a halállal el is pusztul, beleértve a személyes energiamezőt, és mindent, ami a testhez kötődik, de van olyan részünk, ami nem a születéssel keletkezik, és nem is pusztul el a halállal, és ezt is meg tudjuk ismerni.

Mit értesz, illetve mit ért a tai-chi önmagunk mélyebb megismerésén?

A tai-chi testileg. érzelmileg és szellemileg fejleszti a gyakorlót. Először a mélyebb testi tudatosságra és érzésekre, később a mélyebb érzelmi felismerésekre koncentrál. Ha a mélyebb testi, és mélyebb érzelmi megismerés fejlődik bennünk, később ez kapcsolódik a szellemi megismeréshez. Ami talán a legfontosabb, hogy az emberek, ahogy ismerik önmagukat, azonosítják azzal, amit látnak, hallanak, éreznek, gondolnak, tudnak. Próbálnak a külvilági dolgokban elmélyülni és a külvilágban, vagy a külvilághoz hasonló dolgokban keresik azt, amiről úgy érzik, hogy mélyebb. Valójában az igazi út az éppen az ellenkező irányba vezet. Minden szellemi irányzatban a helyes út befelé vezet. Különböző módszerek vannak, de egy valódi út. A tévelygések gyakoriak, és ezek a tévutak nem visznek sehová. A boldogság kék madara valójában belül van, és befelé kell menni ahhoz, hogy egy mélyebb rétegbe elérjünk, és ezek a mélyebb rétegek állnak kapcsolatban azzal, amik valójában vagyunk. Ez a valódi önismeret más, mint az általánosan gondolt önismeret, ami természetesen nem haszontalan, de nem is azonos a kettő.

Hogyan juthatunk el önmagunk mélyebb megismeréséhez?

Kis lépésekkel kell kezdeni, mert a túl nagy lépések megrémítik az embereket. Két fajta fő „tragédia” van velünk, emberekkel kapcsolatban, ha szabad így fogalmazni. Az egyik az, ha teljesen tudatlanok maradunk a szellemi dolgok iránt. A másik, ha nem tudunk elszakadni az akadályoktól, nem tudjuk leküzdeni azokat, és nem tudunk változtatni. Igazából mi nem csak ez a test vagyunk, aminek hisszük magunkat, de erre sokszor csak a halálunk pillanatában jövünk rá, és akkor már késő.

Tai-chi edzés. Fotó: Bús Barbara

Mi jelenti számodra a legnagyobb kihívást a tai-chi oktatásában?

Nekem olyan, minthogyha a családomhoz mennék le az edzőterembe. A kihívás talán az, hogy nekem magamnak is minél jobban fejlődnöm, és változnom kell, különben a tanítványokat nem tudom húzni egyre feljebb úgy, hogy ők is fejlődjenek, változzanak. Az igazi kihívás az önmagammal szemben van, és nem a tanítványokkal szemben, mert hogyha én fejlődök, akkor a tanítványok is fejlődnek, ha jól oktatom őket. Kihívás számomra, hogy az embereket úgy kell szeretni, ahogy az adott pillanatban vannak, és sok-sok pillanat van, és pillanatról pillanatra kell szeretni. Akkor is, amikor a legrosszabb pillanat van, akkor is amikor a legjobb, és ezen pillanatok között is.

Hogy látod, egy kezdő számára mi jelentheti a legnagyobb nehézséget a tai-chi elemeinek elsajátítása kapcsán?

Hát viccesen mindig azt szoktam mondani, hogy az a legnehezebb része amíg átlépi az edzőterem küszöbét, de onnantól kezdve működni szokott a dolog. Az, hogy igazából általában egy kezdő számára mi jelenti a legnagyobb nehézséget, szerintem egyéni. Különböző célokkal és elvárásokkal jönnek oda az emberek, és nagyon egyéni az, hogy mit kapnak vissza, hogy mit sikerül ebből tanulniuk. Ami nehéz lehet még talán a kezdőknek, hogy elfogadják teljes mértékben a tanításokat. Az a jellemző, de ez nem csak a kezdőkre, hanem általában véve a tanulókra igaz, hogy megpróbálnak valami saját dolgot kitalálni ahelyett, hogy a tanítást próbálnák elsajátítani. Van egy ellenállás a tanításokkal kapcsolatban, ha ez feloldódik, és bizalommal, elszántsággal követik a tanításokat és a tanítót, akkor a fejlődés az szinte bizonyos.

Hogyan zajlik egy tai-chi foglalkozás?

Bemelegítéssel kezdünk, vannak rávezető gyakorlatok, amiket úgy hívunk, hogy az öt lazító gyakorlat. Az előkészítő gyakorlatokban az alapokat próbáljuk elsajátítani, és aztán a formában már dinamikusan gyakoroljuk ezeket. A páros gyakorlatokban ugyanezt a mozgáshullámot gyakoroljuk, de most már kapcsolatban egy partnerrel. Végül meditációs gyakorlatok vannak, amik ugyanúgy segítik a tanulást, mert a meditációban nagyon hasonlóan dolgozunk a tudattal, a testtel, ahogy azt tesszük az előzetes feladatok során. Ami nagyon fontos, hogy kezdettől fogva meg kell próbálni a külső érzékeléseket elengedni, az öt külső érzékelést inaktívvá tenni, és aktivizálni a belső érzékeléseket. Hogyha valaki kíváncsi rá, hogy mik ezek, akkor jöjjön el tai-chizni közénk.

Kinek ajánlanád a tai-chi-t?

Bárkinek ajánlanám. Aki lejön tai-chizni, az nem véletlenül van ott.

Aki szeretne hozzátok csatlakozni, hol talál meg benneteket?

Szegeden vannak az órák, kedden és pénteken délután a Bamboo Beauty Szépség és Egészségházban (www.bambooszeged.hu/). Ez a Maros utca, Háló utca sarkán van, kulturált, jó atmoszférájú edzőteremmel.

A képeket az első edzésen Bús Barbara készítette.

Jon Fosse: Trilógia /Kalligram, 2015/

           Jon Fosse a kortárs norvég irodalom egyik kiemelkedő alakja, műveit több mint negyven nyelvre fordították már le. A Kalligram Kiadó gondozásában 2015-ben megjelent Trilógia nem az első könyve, ami megfordult a kezemben. Annak idején a Melankólia (2012) című regényét kizárólag a borítója miatt vettem meg egy nagy leárazás során. Nem tudtam akkor még róla semmit, de a Melankólia, s így Jon Fosse is szerelem lett első olvasásra. Nem könnyű olvasni az írásait, nem csak a központozás hiánya miatt, hanem mert történetei fájdalmasan szépek, őszinték, kendőzetlenek, szűkszavúan is szókimondóak. Bennük foglaltatnak az emberi természetnek, és magának az életnek is olyan aspektusai, amikről általában nem szoktunk beszélni. Ezek néha maguktól értetődnek, de mégis fontos tudatosítani őket. Születés és halál, Reggel és este (2010) pólusainak ellentéte szinte értelmüket vesztik Jon Fosse műveiben. A mindenség egy időben van jelen bennük, miközben folyamatosan alakulnak a pólusok egymásba. Nincs ez másként a Trilógiában sem, melynek első része, az Álmatlanság, önálló kötetben is megjelent 2008-ban szintén a Kalligram Kiadónál. Az Álmatlanságot Olav álma, majd az Esti dal követik a Trilógiában.

            Az egész valahol ott kezdődik az Álmatlanságban, hogy Alida és Asle szállást keresnek egy norvég városban, egy hideg, őszi, esőbe forduló napon. Még nem nagykorúak, és a lány terhes. Nagyon fáradtak, és sehol sem lelnek menedékre. „Ők tudják, másoknak nem tűnhetett fel, hogy bűnben élnek…” /10.old./ A bűn előre vetíti a bűnhődést, és maga után kell hogy vonja a büntetést is. Ez az élet, s a törvény rendje. Az egész Trilógia azonban sokkal több mint egy bibliai alapmotívum kifejtése, párhuzamos állítás, vagy morális kérdésfelvetés a bűn mivoltáról. Nem csak egy történet mögé bújtatott gondolat a jóról és a rosszról.

Jon Fosse: Trilógia

            Miközben Alida és Asle útjuk során meg-megállnak, az idő is megáll. Elmereng a múlt, átdereng a jelen, és megvilágosul az a jövő, ami a következő nemzedéknek már csak újra egy emlékfolyam. Egy emlékfolyam, ami akár meg is tudja határozni őket. S valahogy ebben a megállásban minden tovább mozdul. A világegyetem rejtett, és kevésbé rejtett összefüggései járnak csak körbe és körbe. Mi is ott ülünk ezen a körhintán, Alida, Asle és mi mindnyájan. S velünk forognak mindazok, akik már elmentek, és mindazok, akik még jönni fognak, amikor mi már nem leszünk. Mindez lehetne akár közhelyes is, de az irodalom, és a nyelv (A. Dobos Éva fordítása) ad egy olyan szilárd talajt hozzá, amin ez az egész megállhat. Ismétlődő szavak, hangsúlyosak, súlytalanok és hangulat-teremtők folynak vagy szakadoznak akár a gondolkozási folyamatok, valamint az emlékezet. S mi, olvasók, akik meg tudjuk hallani ezeket a szavakat, meg tudjuk hallani benne a zenét. A hangok, hangzók keltette ritmust, és a hangok közötti szüneteket is. A Trilógiát az elejétől fogva átjárja a zene, a muzsika, s ami kihallatszik belőle, vagy ami áthallatszik rajta az a szeretet. A szimbolikus hangszert el lehet ugyan adni, de a szeretet akkor is morajlik majd tovább, akár a tenger hullámverése. Amibe bele is lehet veszni.

            Olav se álmodik látszólag nagyot. Boldognak szeretné tudni a családját, és tisztességben, becsületben szeretne élni. A szeretet, és a szükség azonban olyan tettekre vitték rá, hogy valójában már tényleg csak álmodhat az elvesztett, de még mélyen hitt és remélt földi paradicsomról. Missziója során találkozik ugyan a kísértéssel, de a gyermeki naivitása és a szeretete valahogy oltalom alá helyezik őt. Megvédeni azonban már egyik sem tudja, de nem is feladata.

            Az Esti dal már a következő nemzedék reagálása a múlt, és a jövő hívó szavára. Halottaink visszatérnek, s a múltunkkal, a korábbi nemzedékek múltjával való szembenézés átvezet minket is majd a halálba. Hiába menekülnénk a fájdalmas és talán a szép emlékek elől is, s hiába maradnánk még, amikor már el kell mennünk. A zene már hallatszik, miként a tenger hullámzása, és hisszük, hogy a szeretet majd átsegít bennünket is.

Színes

Sok minden történt az elmúlt hetekben. Annyi programon vettem részt, hogy elmaradtam az írással. Az előző bejegyzésemben megemlített 24 órás képzőművészeti maratonon több alkotást is készítettem, kettőről már láthattatok képet a blogom facebook oldalán. Aki lemaradt volna, annak az egyiket itt is hozzáférhetővé teszem. Péntek este 9 óráig festegettem, aztán egy merész ötlet következtében, aminek nem tudtam ellenállni, szombaton hajnalban folytattam. Pénteken rengetegen voltak, alig találtam szabad helyet és ecsetet, de szombaton sokáig csak ketten tartottuk a frontot. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy volt néhány résztvevő, akik akkor indultak haza, mikor mi beállítottunk hajnalban a könyvtárba. A szakmai zsűri által kiválasztott alkotásokból majd kiállítás nyílik, és várhatóan a jövő év elején jótékonysági célzattal el is árverezik őket. Kíváncsian várom mi lesz az alkotásaimnak a sorsa.

Időközben két pályázatra is adtam be munkákat, azokra is sok időt fordítottam, de megérte. A III. Székelyföldi Fotóbiennálén, ami egy rangos nemzetközi esemény, Hi Humanity c. fotómat beválasztották a legjobb 100 alkotás közé. Ez azt jelenti, hogy Sepsiszentgyörgyön e hónap második felében megtekinthető lesz egy kiállítás keretein belül, és megjelenik majd a tárlat katalógusában is, amiből fogok kapni egy tiszteletpéldányt. 17 országból, 283 alkotó, összesen 1516 pályamunkát nyújtott be.

Szabó Magda születésének 100. évfordulója kapcsán a bonyhádi Solymár Imre Városi Könyvtár országos könyvborító tervező pályázatot hirdetett. Elég szűkös volt az idő a pályázati kiírás észlelése és a benyújtási határidő között, de számtalan ötletem közül végül egyet sikerült is megvalósítanom. Az ajtó c. regényhez készült borítóm most II. díjat hozott a számomra.

Elkezdődött a 22. Őszi Kulturális Fesztivál is Szegeden. Hétfőn két fotókiállítást is megnéztem. Az egyik a SZTE JGYPK végzős fotográfus hallgatóinak munkáit mutatta be, a másik a „rejtelmes Párizsba” és a „történelmi fellegekbe” engedett betekintést. Megpróbáltam meghallani milyen történeteket mesélnek el nekem az egyes képek, de ez hol sikerült, hol nem. Vegyes érzelmeim voltak az önálló tárlatok kapcsán is, de lehet, hogy nekem túl magasak az elvárásaim.

Túl vagyunk a Kutatók Éjszakáján is. A rendezvény fő célja a tudomány népszerűsítése. A Szegedi Biológiai Központban idén is számtalan kutatócsoport tevékenységével meg lehetett ismerkedni. A programsorozatban ezúttal is mint fotográfus vettem részt, de remélem a jövőben inkább a kutatói oldalamat mutathatom majd meg az esemény kapcsán.

Megnyílt a Káosz és Rend című kiállítás a REÖK palotában. A tárlat megtekintése közben sokszor azon gondolkoztam, hogy vajon én miért nem nyújtottam be rá pályamunkát, elsősorban fotográfiát. Hazaérve utána néztem, és a válasz nagyon egyszerű volt. Azért, mert nem vagyok tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének. A mozgólépcsős fotó teljes mértékben kiverte nálam a biztosítékot. Amikor elindultam erre a tárlatra, nem néztem utána mire is megyek. A cím sokat sejtetett, de valóban igaz a mondás, hogy a kevesebb néha több. Az eredeti ipar- és képzőművészeti alkotások helyett, az azokról készült fotók lógnak a falakon, és a termek közepén felállított állványzatokról is. Ez számomra csalódás volt, de megértem, hiszen több száz festmény, grafika, litográfia, szobor nem fér el másként egy helyen. Viszont emiatt úgy éreztem, hogy pont az esszenciája veszett el az egyes alkotásoknak, ugyanis dimenzió nélkülivé váltak. A tárlat megnyitója a címéhez lett hű. Annyi ember volt, hogy valóban káosz uralkodott, szinte élvezhetetlen volt nézelődni. Mindenki szelfizgetett a saját kiállított művével, ami akkor is irdatlan ember tömeget jelent, ha csak mondjuk a kiállítók harmada volt jelen. A rendet az alkotások kiállításának módja képviselte, melyek abc sorrendben vannak elhelyezve. Volt sok kép, mint hordozó, ami tetszett, azokat megnézném eredetiben is. Sokat szemlélődni viszont nem tudtam. Egyrészt a tömeg sodort, másrészt annyira közel vannak egymáshoz a képek, hogy nem tudtam távolságot tartani, ami néha segít a befogadásban, az értelmezésben. A technikák széles palettáját meg lehetett találni a kiállításon, legalábbis a munkák leírásában, mert a nyomatok annyira nem adták vissza sem a textúrákat, sem a formákat. Sok olyan alkotás volt, ami az én ízlésvilágomhoz közel állt, és összességében meglepett a kiállított anyag sokszínűsége is. Nem volt két egyforma alkotás. A káosz és a rend, amik nem létezhetnek egymás nélkül, sok asszociációra adtak lehetőséget. Ezt inkább az ipar-, és képzőművészeti alkotásokban értem tetten. A fotók többsége nekem kissé erőltetetten kapcsolódott a témához. A fotómontázsok, vagy az egyéb fotó alapú műfajok bennem nagyobb hatást értek el, elgondolkoztattak, vagy akár meg is hökkentettek. Szívesen visszamennék még a kiállításra, elidőznék néhány alkotással önmagamban. Meglátjuk lesz-e rá időm. Elsőre az anyag teljességgel befogadhatatlan volt, főleg a megnyitó keretein belül. Szinte elmenekültem róla. Viszont magammal hoztam néhány alkotás gondolati és érzelmi lenyomatát, s ezért már megérte elmenni.

Igyekszem lépést tartani az Őszi Kulturális Fesztivál által kínált sok programmal, de tervezek újabb szubjektív könyv ismertetőket is írni. Esős napokra. Csak győzzétek kivárni.

Művészet és pszichiátria

A napokban ért véget Szegeden a Psych Art - Művészet és pszichiátria című kiállítás a Fekete házban. A tárlat pszichiátriai kezelés alatt álló személyek képzőművészeti alkotásait mutatta be. Ennek kapcsán, és ezzel összefüggésben utána olvastam néhány dolognak, amit most megosztanék veletek.

Mi az art brut?

A kifejezés, amelynek szó szerinti jelentése nyers, brutális, durva, csiszolatlan művészet, egy francia képzőművésztől Jean Dubuffet-től (1901-1985) származik. Dubuffet 1949-ben Párizsban rendezett egy kiállítást pszichiátriai betegeket alkotásaiból, és a kiállítás katalógusában jelent meg elsőként ez a kifejezés. Az alkotó pszichiátriai betegek ettől kezdve a figyelem középpontjába kerültek, és a művészetekkel foglalkozó szakemberek elkezdték vizsgálni alkotó tevékenységük helyét, valamint értékét a művészetekben. Az art brut fogalmát azóta elég széles körben értelmezik, ide sorolják a pszichiátriai betegek alkotásain túl a társadalmi peremen élők művészetét, a naivok művészetét, sőt bizonyos gyerekrajzokat is.

Jean Dubuffet (1901-1985)

Korának egyik legismertebb francia művésze. Annyiban volt „outsider”, hogy saját művészetével, és az art brut művészek támogatásával megpróbálta kitágítani a művészet fogalmát. Élete során arra az ősi kérdésre kereste a választ, hogy tulajdonképpen ki nevezhető művésznek, és mi tekinthető művészeti alkotásnak. 1945-ben barátjának írt levelében használta először az art brut kifejezést, miután több svájci elmegyógyintézetben tett látogatása során megismerkedett a betegek alkotásaival. Lenyűgözte, és inspirálta az a kifejezési mód, amit ezeknél az alkotásoknál tapasztalt. Ő maga is ilyen nyers, és brutális művészetre törekedett. Képzőművészeti alkotásaihoz gyakran használt szokatlan, de egyszerű alapanyagokat, mint például homokot, vagy fakérget. Szeretett játszani, kísérletezni, improvizálni. Dubuffet 1974-ben hozta létre alapítványát eredetileg azzal a szándékkal, hogy művei rendszerezve elérhetőek legyenek a nagyközönség számára. Dubuffet gyűjtötte a pszichiátriai beteget alkotásait is, az alapítványa ma már több ezer ilyen művet őriz.

Két ismert art brut alkotó: Adolf Wölfli, Aloise Corbaz

Adolf Wölfli (1864-1930)

A legjelentősebbnek tartott art brut művész Bernben született. 35 éves korában kezdett el spontán rajzolni, írni és komponálni a waldaui őrültekházában. Feljegyzések szerint első munkái teljesen szimmetrikus, aprólékosan kidolgozott alkotások voltak. 1904-től kezdte gyűjteni rajzait kezelőorvosa dr. Walter Morgenthaler, aki később könyvet is megjelentetett a „bolond művészről”. Wölfli életművét több ezer oldalnyi grafika, kollázs, irodalmi jellegű alkotás és partitúra képezi. Alkotásain hangjegyek, szövegrészletek és absztrakt formák keverednek.

Aloise Corbaz (1886-1964)

Egy szerelmi csalódást követően került II. Vilmos udvarába nevelőnőnek, ahol végzetesen beleszeretett a császárba. Érzelmeit nem tudta kontrollálni, szenvedélyét a fantázia világában élte ki. A háború kitörésekor tért vissza Svájcba. 1918-ban került be a laussane-i kórházba, ahol írni és rajzolni kezdett. Elsősorban a saját maga által írt szerelmes történeteket illusztrálta. Képein főként női alakok jelennek meg, jellegzetes, nagy kék szemekkel. A női alakokat gyakran kíséri egy fiatal, egyenruhás férfi.

Ezen rövid ismertető után szeretném felhívni a figyelmeteket a 24 órás képzőművészeti maratonra, ami szeptember 22-én déltől kerül megrendezésre egy szegedi, és egy budapesti helyszínen. Az ingyenes rendezvényen hivatásos, amatőr és art brut alkotók közös térben, képzőművészeti alkotások létrehozásán keresztül fogalmazhatják meg gondolataikat, érzéseiket. A rendezvény célja a pszichiátriai ellátásban részesülők ellen irányuló előítéletek csökkentése.

A képek, információk az artbrut.blog.hu oldalról származnak.

Vasúttörténeti park, zsámbéki rakétabázis

Az alábbi bejegyzésben szeretnék számotokra egy rövid fényképes áttekintést nyújtani két érdekes hazai parkról, ahol volt szerencsém a napokban megfordulni.

Vasúttörténeti park

Gőzmozdonyok

            A Budapest-Esztergom vasútvonal mentén található park helyén egykoron Fűtőház működött. Itt állomásoztak az akkor még nem látogatható leselejtezett gőzmozdonyok, és régi vasúti kocsik. A terület Vasúttörténeti Parkként 1999 óta üzemel. Több mint 100 vasúti jármű parkol itt: gőzmozdonyok, sínautók, kézi- és motoros hajtányok, hómaró gépek, gőzdaruk, mérőkocsik, villamos mozdonyok. A 34 állásos, 1911-ben épült Fűtőház egyik csarnokában személykocsi különlegességek láthatóak. A mozdonyok és kocsik megtekintése mellett, hajtányoztunk, kipróbáltuk a fordítókorongot, és kétszer is felültünk a kerti kisvasútra. Összességében sok érdekes, és különleges járművel ismerkedhettünk meg, egy rendkívül jól elrendezett, szépen karban tartott helyszínen. Minden egyes jármű neve, és jellegzetességei ki voltak táblázva. A park számos egyéb izgalmas programnak is helyszínt szokott adni, például most volt nemzetközi ásványkiállítás is a területén.

375.1032 mozdony

Részletek

Sínautó

Személykocsi pályaudvarral

Az egykori Fűtőház

Zsámbéki rakétabázis - védett 20. századi műemlék, erőd

            Az 1970-es években épült ki egy Budapest légterét védő gyűrű, aminek részét képezte a 15 hektáros zsámbéki rakétabázis. A komplexum alapja hatszög alakban rendezett. A csúcsokon voltak a rakétaindító állások, középen pedig egy magas betongyűrűvel védelmezett radarállomás. A hat rakétaindító állás mellett volt három készenléti fedezék, ahol töltött rakétákat hordozó nyergesvontatók állomásoztak. A radarállomás közelében lévő hatállásos nyitott fedezék falain még ma is olvashatóak általános katonai utasítások.

Zsámbéki-medence, kilátás a 2.sz. készenléti rakéta fedezék közeléből

            Erről a rakétabázisról rövid fennállása alatt éles rakétaindítást szerencsére nem kellett végezni. A rendszer vegyes hatótávolságú rakétákkal volt felszerelve, amik 500 m-től közel 260 km-ig terjedő körben nyújtottak légvédelmet.

            A korábban szigorúan titkos katonai objektum jelenleg színházi, művészeti, kulturális bázisként, és 2006 óta múzeumként is üzemel.

            A természet eléggé átvette az irányítást a terület felett. A kiállított járművek, amik zöme sajnos nem volt leírással ellátva, helyenként térdig érő virágos mezőben állnak, sokban darazsak is élnek. Számomra leginkább a hadi kiállítás volt érdekes, s az, hogy a háborús roncsokat mire is használja a leleményes ember. 

Katonai járművek

27. Művészetek Völgye - Szombat (2017.07.29.)

Interaktív énekes workshop Lackfi Jánossal és Harcsa Veronikával, Modern Art Orchestra, Bartók Béla, Tint'íz Band, Nouvelle Vague

        Szombaton a felkelő nap első sugarai, és a környékbeli kutyák ugatása jóval hat óra előtt felébresztettek. Tekintve, hogy hajnali kettő után értem vissza a szállásunkra ez az ébresztés nem esett túl jól. Szerencsére az aznapi programok hamar feledtették velem fáradtságom. Délelőtt még pihentem. Tervezgettem hová menjek, mit nézzek feltétlenül meg, hogy osszam be az időmet, és az energiámat.

Aztán délben ismét kedvenc udvarom, a Harcsa Veronika Udvar felé vettem az irányt. A Csigabusz késése miatt azonban elkéstem az interaktív énekes workshopról, melynek most Lackfi János költő volt a vendége. Leültem az árnyékba, a fák alá, ahonnan igaz, hogy nem láttam semmit, de mivel most volt mikrofon, legalább a fülemmel követni tudtam az eseményeket. Szemfüles padtársaimnak sikerült szerezniük a néhány kinyomtatott verses papírból egy példányt, így aktívan be tudtunk kapcsolódni az éneklésbe. Mondjuk a versek nem voltak túl bonyolultak, így hamar meg is lehetett őket tanulni. A „feladatunk” az volt, hogy zenésítsük meg Lackfi Jánosnak a vendégségbe hozott verseit, aztán adjuk neki elő. Mi már felkészültünk a produkcióra, csak a vendégünk nem volt sehol. Veronikának pedig támadt egy nagyon jó ötlete, menjünk mi, a kórus, a Kaláka Udvar irányába, lepjük meg őket. Azonnal felpattantam az árnyékból, és a zümmögő folyammal tartottam. A hangrezgések, és az egész ötlet spontaneitása gyermeki örömmel töltöttek el. Még félúton sem tartottunk, amikor összefutottunk vendégünkkel. S ott helyben, az egyik kapolcsi kőhíd lábánál adtuk elő a produkciónkat. Még egy új vers is született a találkozásról, a kapolcsi nagy találkozásokról.

Csigák, házak, manók

A workshop után sétáltam egyet, elnézelődtem a sok szép kézműves portéka között, de hamar visszatértem kedvenc udvarom árnyékot nyújtó fái alá. A Modern Art Orchestra tartott épp hangbeállást a színpadon, és megállapítottam, hogy izgalmas előadásnak lehetek tanúja, ha az udvarban maradok. Bartók Béla korábban is okozott nekem meglepetést a völgyben, akkor Szokolay Dongó Balázs tolmácsolásában. Most a Modern Art Orchestra koncertje volt olyan élmény számomra, amit még sokáig emlegetni fogok. Egy szám erejéig Harcsa Veronika is fellépett velük. Sosem gondoltam volna, hogy Bartók Béla zenéje kapcsán egyszer a bálnákra fogok asszociálni. Nagyon megindító volt.

Modern Art Orchestra Harcsa Veronikával

A koncert után a vásári forgatagban telt az időm az udvar következő programjáig. Aztán későn érkeztem vissza Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint duó koncertjére, így elég rossz helyet találtam csak magamnak. Rengetegen voltak kíváncsiak rájuk. Próbáltam átadni magam a zenének, mivel látni nem sokat láttam belőlük, de kényelmetlen helyem következtében most a jó érzések elmaradtak. Nem a kedvező helyezkedésről voltam híres ezen a fesztiválon.

A következő programot ismét vakon választottam, de ezen a fesztiválon nagyon melléfogni nem lehet. Útban a Panoráma Színpad felé betértem a Folk Udvarba, ahol fergeteges buliba keveredtem. A Tint’íz Band jó kedve, és a cigány népzenei ritmusok szinte mindenkinek táncot plántáltak a lábába. Egy rövid videó felvételt leszámítva én sem maradtam mozdulatlan. Táncoltam volna még, de kíváncsiságom tovább hajtott a Panoráma Színpad irányába, ahol a Nouvelle Vague lépett fel.

Tint'íz Band

Az első meglepetés akkor ért, amikor megállapítottam, hogy kevesebben vannak a nézőtéren, mint a Vad Fruttik koncertjén. Bea bement a sűrűjébe, én maradtam hátul, aztán az első néhány szám után Bea is csatlakozott hozzám. Sokszor hallgatom otthon fotelból a Nouvelle Vague-t, de el sem tudtam képzelni hogyan fogom érezni magam egy élő koncertjükön. Bevallom kicsit csalódtam. Úgy véltem, hogy elveszett az a finom, pszichedelikus zene abban a nagy térben. Az élő zene nem adott egy plusz többletet az otthoni fotel varázsához. Viszont becsültem bennük, hogy amikor teljesen elment az áram a színpadon feltalálták magukat, és rögtönöztek nekünk egy dob szólót. Ez a koncert élmény olyan lett, amilyen. Ettől még szeretem ezt a zenekart, és továbbra is utazok velük a fotelból. 

Nouvelle Vague

A szombati napom videós összefoglalását a blogom facebook oldalán (https://www.facebook.com/papirvitorlakblog/) találhatjátok.

27. Művészetek Völgye - Péntek 2. rész (2017.07.28.)

Firebirds - Twin alike, Shai Maestro Trio, Gyémánt Bálint Trio, Golan

            A Csigabusz végül befutott Vigántpetendre, de mire odaértünk csak olyan helyet sikerült találnunk magunknak, ahonnan nem láttunk mást, mint a cirkuszi sátor tartóoszlopait. Egyikünk sem értette miért így alakították ki a nézőteret, hogy a nézők egy része ne lásson szinte semmit, de végül szerencsénk lett. Az előadás első harmadánál ugyanis pont a mi sorunkban felszabadultak helyek, amikre azonnal le is csaptunk. A Twin alike (Firebirds) című produkciót tekintettük meg. Nekem úgy tűnt nagyon lassan indult el a történet, persze amíg nem láttam a színpadból túl sok mindent, hogyan is indulhatott volna. A történések színtere az emberi lélek volt, amibe egy ikerpár bonyolult kapcsolatán keresztül nyerhettünk betekintést, akik életükben először tapasztalhatták meg a személyes szabadságot. Az ikrek egymáshoz való viszonyában egyetemes emberi érzelmek jelentek meg, amik szinte minden kapcsolat dinamikájában megjelenhetnek. Így a darabban mindenki megtalálhatta azt a kapcsolatát, amivel azonosulni is tudott. A képi világ, és az akrobatikus cirkuszi elemek harmonikusan építették fel az érzések széles, és nem ritkán szélsőséges skáláját. Az egyedi hangzás pedig adott egy olyan csendességet, amivel mindez befogadhatóvá vált. Nem volt más dolgunk, mint hagynunk magunkat, hogy magunkra ismerjünk egy-egy szituációban. Aki átadta magát az érzéseinek, a darab segítségével eljuthatott saját maga, és egy másik ember elfogadásáig, aminél talán nem is kívánhatunk többet.

Firebirds - Twin alike

            Mivel a Csigabuszra hiába várakoztunk, stoppal jutottunk vissza Kapolcsra. Mondjuk nem egy nagy távolság a két település, de még messze volt a hajnal, így nem meríthettük ki az energiaforrásainkat. Sokáig tanakodtunk azon ki mit szeretne megnézni az este folyamán. Végül eredeti terveimnek megfelelően Harcsa Veronika udvara felé vettem az irányt. Még sikerült elkapnom a végét a Shai Maestro Trio koncertjének, ami annyira tetszett, hogy vettem tőlük egy albumot. Valamiért meg voltam győződve róla, hogy ez a formáció olyan vad jazzt játszik, amit én nem tudok átérezni, és élvezni. Tévedtem. Az utolsó néhány számukat teljes beleéléssel hallgattam végig, s boldogan mentem személyesen is kifejezni köszönetemet ezért a nagyszerű élményért. Azóta megfogadtam, hogy jövőre, ha sikerül ismét beköltöznöm a völgybe, megpróbálok előzetesen jobban informálódni a fellépőkről. Idén igyekeztem olyan produkciókat választani, amiket Szegeden nem kapok meg ilyen felállásban. Így történt, hogy Szabó Balázs Bandája helyett a Gyémánt Bálint Trio lemezbemutató koncertjén maradtam, melyen Shai Maestro is fellépett.

Shai Maestro

Shai Maestro Trio - The stone skipper

            A Gyémánt Bálint Trio járt már Szegeden a Jazz kocsmában, azon a koncerten is ott voltam. Shai Maestro, és a Kata Borház udvara azonban olyan plusz fűszert adtak az amúgy is ízletes egységhez, ami nem található meg sehol máshol a világon. Kicsit tartottam a lemeztől, hogy számomra esetleg „túl jazzes” lesz, de első hallgatásra megszerettem. A cd-t ugyan extrém nehezen sikerült kiszabadítanom a szép kialakítású tokjából, de a türelmemért cserébe ezzel a zeneiséggel úgy érzem nagy ajándékot kaptam. A bemutatkozó album, melynek címe True Listener, bennem igaz hallgatóra talált, mindig más részek szépségeire, érdekességeire, váratlanságaira csodálkozok rá. A dallamos kompozíciók, és a szólamok, hangszerek, zenészek közötti valódi párbeszédek szinte látni engedik a hangokat, melyek ezáltal tartalmas belső utazásra csalogatják a hallgatókat.

Gyémánt Bálint Trio

Gyémánt Bálint Trio - True Listener

            A nap még egy további meglepetést tartogatott számomra. A Golan zenekar elektronikus, egyedi látványvilággal kialakított koncertje ott marasztalt még hajnalig a Harcsa Veronika Udvarban. Bevallom őket sem ismertem előzőleg, de az első néhány taktussal azonnal meggyőztek a srácok. Alapvetően szeretem az igényes, és változatos elektronikus zenét, s ebben az idősávban kimondottan jól esett már egy kicsit mozogni. Arról nem is beszélve, hogy végre találkozhattam élőben a hang drum ütőhangszerrel. A hangok, és a színpad melletti fa levelein keresztül átszűrődött fények, misztikus jelleggel ruházták fel az éjszakát. Hallgattam volna még tovább is őket. Rövidnek tűnt a koncert, mert túl jól éreztem magam. Hajnali kettő óra körül szálltam fel a zsúfolásig telt Csigabuszra. A néhány percnyi út Dörögd irányába, szinte egyetlen józanként, számomra felért egy rémálommal. Szerencsére az 5 nap alatt talán ez volt az egyedüli nagyobb kellemetlen élményem.  A sok jó programmal, érzésekkel, gondolatokkal telítve hamar elaludtam. Szombaton ismét jó napra virradtam. A koncertekről a videós összeállítást a blogom facebook oldalán (https://www.facebook.com/papirvitorlakblog/) találhatjátok.

27. Művészetek Völgye - Péntek 1. rész (2017.07.28.)

Királykő, hangerdő, Asaran Earth Trio

            A pénteki napot előzetes terveinknek megfelelően kirándulással indítottuk. Mivel az esős időt erőteljes felmelegedés követte, Bea arra számított, hogy sok gombát fogunk találni az erdőben. Le is üzleteltük kinek fogjuk odaadni, de egy régi, kukacos gombán kívül nem találtunk semmit. A Királykőhöz indultunk, amelynek bazaltoszlopai Kapolcs fölé emelkednek. Nem voltam túl boldog, amikor Bea a gomba utáni vágy következtében letért a kijelölt turistaútról, és ment egyre beljebb és beljebb az erdőbe. Főleg, hogy tölgyes erdő lévén tele volt a terep vaddisznótúrással, és én hallottam is valami nagyobb testű állat csörtetését a domboldalban. A történetnek jó vége lett, végül csak kikötöttünk a Királykőnél, de már dél volt, és tikkasztó meleg. Fotóztunk egy keveset, és elindultunk vissza a faluba.

Kilátás a Királykőtől

Szántóföldek, mezők, dombok

A kapolcsi rengeteg

            A turistaút a Kata Borháztól indul, így ha már ott voltunk, betértünk egy kávéra a Harcsa Veronika Udvarba. Bevetettük magunkat az árnyékba, de engem csak furdalt a kíváncsiság, hogy ki a déli vendége az udvarnak, ezért közelebb mentem a színpadhoz. Nagyjából három és fél méterre lehettem a beszélgetéstől, de nem hallottam belőle csak Veronika kérdéseit. Megkérdeztem a lábamnál ülő hölgyet, hogy ő hall-e valamit, azt mondta nem, de ennek ellenére nyugodtan elüldögélt a napernyő alatt. Próbáltam szájról olvasni, összpontosítottam a figyelmemet, ennek ellenére sem sikerült egyetlen szót sem elkapnom. Talán sose fogom megtudni, hogy milyen volt Fekete-Kovács Kornélnak együtt dolgoznia Ennio Morricone-val. A beszélgetés után odamentem az udvar háziasszonyához, de ő csak annyit mondott, miért nem mentem közelebb. Való igaz, hallótávolságon belül, a nyakában lett volna még hely.

Interaktív énekes workshop Fekete-Kovács Kornéllal és Harcsa Veronikával

            Ami jó volt számomra ebben a déli programban az az, hogy a végén megismerkedtem a hangerdővel. Mondjuk csak távoli megfigyelőként vettem részt benne, de így is élveztem. Erdőből erdőbe. Volt ebben valami megfoghatatlanul szép. Csukott szemmel érintésre elkezdeni hangokat kiadni, végül belehullani a csöndbe, miközben belül tovább rezegnek a hangok, és mindenféle érzéseket váltanak ki, elmondhatatlan.

            A késő délutáni cirkuszi előadás előtt visszamentünk Taliándörögdre egy kicsit felfrissülni. A következő programig még olykor-olykor morgolódtam, hogy nem azért veszek karszalagot, hogy küzdenem kelljen azért, hogy halljak is valamit. Ehhez még hozzácsaptam hisztinek azt is, hogy ha egy fotósnak van egy 70-200 mm-es teleobjektívja, akkor miért áll be a nulladik sorba hosszú percekig az ülő nézők elé fotózni. Azzal a teleobjektívvel, mivel nem volt túl nagy a színpad, simán meg lehetett volna csinálni a közeli felvételeket oldalról is, vagy a videós mellől, aki a nézőtéren középen állított állványt. Értem én, hogy a fotós csak a feladatát végezte, de… A többi fotósnak sikerült láthatatlannak maradnia.

A taliándörögdi fecskék

            A cirkuszt megelőzően, leválva a többiektől, a Momentán Társulat Udvarában kötöttem ki. Ez volt korábban Palya Bea udvara, ahol annak idején sok időt töltöttem a diófa árnyékában. Egy olyan produkciót választottam, amiről nem tudtam semmit, nem volt időm utána nézni sem. Kellemes meglepetés ért. Az Asaran Earth Trio olyan jó hangulatú koncertet adott, hogy mosolyogva néztem utána még azt is a fedett buszmegállóból, hogy ismét szakad az eső. Úgy éreztem baj nem érhet egy ilyen koncert után, így azon sem aggódtam, hogy a Csigabusz késése miatt esetleg nem érünk oda a cirkuszba. Az Asaran Earth Trio tagjai, egy horvát, egy brazil, és egy magyar hölgy, New York-ban találkoztak egymással. Népzenei feldolgozásokat adtak elő énekelve és ütőhangszereken kísérve. Áradt belőlük az életöröm és életigenlés. A koncert hangulata annyira megragadott, hogy még a fényképezőgépemet is elfelejtettem elővenni. Többek között ezért is szeretem Kapolcsot. Az ilyen meglepetésekért. A nap további eseményeiről a következő bejegyzésemben olvashattok majd.