Van nálam egy érzelmi-gondolati határvonal,
ami témától függően olyan 30 oldal körülire tehető könyvek esetében. Ha sikerül
átlépnem, akkor végleg elköteleződve így vagy úgy, de el kell jussak az adott
könyv végére. Az Aminadab ebből a szempontból csőbe húzott, mert már az
ötvenedik oldalon túl jártam, amikor feltűnt, hogy nem egészen értem miről is
van szó. Akkor azonnal félre is tettem, de valahogy nem tudtam nem gondolni rá.
Másnap, amikor ismét a kezembe vettem tulajdonképpen nem tudtam hol hagytam
abba, így azt sem, hogy honnan is kellene tovább folytatnom. Éreztem, hogy ha
közelebb szeretnék jutni hozzá, akkor meg kell ragadjak belőle gondolatokat,
amiket úgy véltem később fel lehetne fűzni térben, vagy időben, ha már nem egy
klasszikus történetről van szó. Lázasan jegyzetelni kezdtem. 2 oldalnyi A4-es
papírt telefirkáltam, egyenletek, számok, karikák, vonalak, szavak és mondat
töredékek alkották. Ami megdöbbentett, hogy értelmezés szintjén szinte mindig
ugyanarra jutottam, amikor egy-egy olyan mondatra, gondolatra találtam, ami
szerintem éppen alátámasztott valamit. Mindig úgy éreztem, hogy most megvan a
megoldás, csak azt nem tudtam minek is a megoldása. Ennek a kuszaságnak egy általam
felvázolt folyamatábráját láthatjátok is a bejegyzésben.
Miről is van szó? Ennek az írásnak
rétegei vannak, úgy, miként a ház lakóinak is hierarchiája. Minden magától
értetődik benne, hiszen minden az aminek látjuk, vagy amilyennek láttatják
számunkra, miközben semmi sem bizonyos, minden kétkedésre ad okot. Nem érdekes,
hogy a főszereplőt Thomasnak hívjak, s talán az sem, hogy intenek neki egy ház
ablakából. Thomas belép a házba, válaszol egy látszólag idegen nő hívására, ami
vagy megtörtént, vagy nem. Innentől kezdve közel 300 oldalon keresztül keres,
kutat, bolyong, tévelyeg, bejár egy utat a házban. Ezen az úton találkozik a
ház lakóival, bérlőkkel, alkalmazottakkal (szolgákkal), és betegekkel. Velük
kapcsolatot létesít, legalábbis kommunikál, kérdéseket tesz fel, és/vagy
hosszan hallgat. S hogy végül eléri-e a célját? Megtalálja-e a helyes utat
hozzá? Hiábavalónak tűnő, csak homályosan definiálható fogalmak körbejárására
invitálnak ezek a kérdések, amik emberemlékezet óta valamilyen formában azért foglalkoztatnak
minden halandót. Ezáltal olyan ez az írás, mint egy modern, többkarú ékszertartó,
csak ez utóbbi fizikai síkon is értelmezhető. Kérdésre itt most csak kérdéssel
tudnék felelni, hiszen az éj leszállt.
Úgy éreztem, hogy van számos
érdekes, a szokványostól eltérő megközelítésű gondolat a regényben életről,
halálról, vágyról, szeretetről, gyűlöletről, emlékezetről, vagy épp annak lehetetlenségéről,
aminek közvetítéséhez akár jó közeg is lehet az irodalom. Azonban annyira nincs
történet ebben a történetben, és nincsenek benne megszokott, az olvasó számára
átélhető érzelmi kapcsolódási pontok, azonosulási lehetőségek, de még gondolati
vezérfonalak se túl sokszor, hogy a közös utazás számomra ott elakadt, hogy nem
tudtam mit is kéne pontosan keresnem. Az irodalomban nemcsak a közeg a fontos,
hanem a nyelv is. Az írott szövegnek, a használt szavaknak a könyv alapján nem
kellene túl nagy jelentőséget tulajdonítanunk, viszont számomra ebből a
megközelítésből töredékes, mozaikos jellege van a műnek. Sokszor éreztem úgy,
mintha már korábban megírt részletek lettek volna hol lazábban, hol szorosabban
összefogva, összeollózva benne.
Hosszan elidőzhetnék Maurice
Blanchot műveinél. Ha filozófus lennék, vagy irodalmár, akkor
biztosan szívesen írnék tanulmányokat róla. Kutakodnék utána, mert
intellektuálisan kétségkívül foglalkoztat. Most csak annyi derült ki tényként
számomra erről a regényéről, hogy 1942-ben jelent meg először franciául. A
címre pedig az egyetlen konkrét utalás már eléggé a szöveg végén van (ebben a
magyar kiadásban a 251. oldalon). A további értelmezést azonban inkább meghagyom
a szakértőknek. Talán egyszer még visszatérek hozzá, de most tovább kell
lépnem, várnak a mai skandináv drámák.
