10. Észt hét I. /2017. március 14 - 26. Grand Café, Szeged/

Ritkán akad lehetőség kortárs észt filmeket látni magyar mozikban, ráadásul ingyen. Tavaly fedeztem fel magamnak az észt hetet, akkor sikerült megnéznem egy olyan filmet, aminek a hangulata a mai napig kísért. Idén már vártam a rendezvény sorozatot, ami három városban került megrendezésre, Budapesten, Debrecenben és Szegeden. A filmek mellett nálunk egy irodalmi és zenés est is bekerült a programba, de Budapesten például gasztronómiai meglepetésekben is részesülhettek a rendezvényre látogatók. Sajnos nem tudtam az összes szegedi eseményen részt venni, de így is sok élménnyel gazdagodtam.

Válogatás Ülo Pikkov filmjeiből (Üres tér, Tik-tak, Zebra, The End, A test emlékezete, Dialogos, Az élet íze, A majom éve, Bermuda)

Ülo Pikkov az észt animáció királya, filmjei állandó vendégei a világ rangos animációs fesztiváljainak. Sokoldalú művészként rendez, oktat és ír, egy animáció elméleti könyv szerzője. Szeretem az animációs filmeket, és sokra értékelem a munkát, amivel megszületnek, de ezúttal nem tudtam mire vállalkoztam. Nem elemezném most ki az összes levetített rövidfilmet, amelyből három teljes hosszában megtekinthető az interneten is. Közülük a fekete humorral megáldott, abszurd történetek néhány másodperc után telítettek, őszintén alig vártam, hogy végük legyen. Nekem a művészi vonal jött be, mint a Zebra (2015), de a barátnőm majdnem elaludt rajta. A Zebra közvetlenül filmre rajzolt animáció. Nekem egyedül a címadó állat nem hiányzott az egészből, mert az addigi absztrakt képek általa túl direkt irányba mentek el. Gátat szabtak a szabad asszociációimnak. Abban azonban mindketten egyet értettünk, hogy A test emlékezete (2011) rendkívül nyomasztó volta ellenére kiemelkedő alkotás. A film a szibériai deportálások áldozatainak állít emléket. Összességében nem volt könnyed szórakozás ez az este, de a hangulatok széles spektrumát lefedte.

Pólusok

Polaarpoiss, 2016, észt játékfilm, 97’
Rendező: Anu Aun / Forgatókönyvíró: Anu Aun / Gyártó: Luxfilm

Anu Aun neve a Műszakváltás című rövidfilm kapcsán lehet sokaknak ismerős. A Pólusok az első egész estés játékfilmje, s azt kell, hogy mondjam, elég jól sikerült. Feszes tempó, kidolgozott karakterek, súlyos tartalom. Azonnal ható, sokáig maradó érzelmek, s képek. Hazudnék, ha azt írnám, hogy nekem elég egy Hasselblad kamera, és egy sötétkamra látványa ahhoz, hogy pozitívan álljak egy filmhez. Azonban tény, hogy a fotográfia sokat segített abban, hogy közelebb engedjem a történéseket magamhoz. Ráadásul akadt ott sok olyan fénykép is, ami nekem kimondottan tetszett. A lufikra aggadott kiállítás egy romos épületben pedig átértelmezte egy kicsit számomra az általában merev kiállítási rendszerekről alkotott elképzeléseimet.

            Matthias a Berlini Művészeti Egyetemre készül, fotográfus szeretne lenni. Hannával egy villamoson találkozik, a lány különcsége, szépsége és extravaganciája azonnal megfogja őt. Hanna színésznő szeretne lenni, de bipoláris depressziós, ami azt jelenti, hogy hangulata szélsőségesen ingadozik két állapot között. A betegség két határoló pontja a mánia és a depresszió. Mániásan a világ a lábai előtt hever, akadályok nem léteznek, sokszor szociális normák sem. A fizikai és szellemi szabadság és szabadosság sokak számára lehet vonzó kívülről, amire érdemes rácsatlakozni. Ez az állapot azonban törékeny. Hanna hamar kimerül, és a másik oldalon találja magát, amikor nincs energiája semmihez, mindent borúsan lát, önmagát értéktelennek, az életet pedig eldobandónak tartja. Bezárkózik, érzelmileg és gondolatilag beszűkül.

            Hanna és Matthias kapcsolata követi a lány hangulati váltásait. Egy bulis este azonban mindent megváltoztat, a közöttük levő bizalom álma egy csapásra szertefoszlik. A lány máshol próbál meg vigaszra lelni, büntet, saját magát éppúgy, mint Matthiast. A fiú az ő olvasatában elárulta őt, amire persze nem mentség, ahogy tovább sodródik az eseményekkel.

Matthiast végül a rendőrök viszik el a buliból. Ahhoz, hogy ne csapják ki a suliból, és valóra tudja váltani fotográfusi ambícióit, ellopja, és magára ölti a lány betegségét. Gyógykezelésre utalják egy zárt intézetbe. Az intézetben áldatlan állapotok uralkodnak. Szeretném elhinni, hogy amit megtapasztalok a vásznon, az csak egy film, és nem egy általános valóság. Mocsok, erőszak, és gyógyszerek.

A filmet nem mesélem tovább. Inkább elidőznék még azokon a kérdéseken, amik foglalkoztatnak vele kapcsolatban. Létezhet-e egy ilyen történetben feloldozás? Vagy boldog befejezés? Hogyan hihetünk a gyógyszeres kezelések létjogosultságában? Minden esetben a gyógyszer-e a leghatékonyabb megoldás? Mennyiben lehet önként vállalni egy pszichiátriai betegséget, és kijátszani ezzel egy rendszert? Mennyi esélye van egy pszichiátriai betegségben szenvedő embernek egy teljes életre? S valóban nagyobb szabadsággal él-e egy bipoláris depressziós, aki az érzelmeknek sokkal szélesebb skáláját tapasztalhatja meg, mint egy olyan ember, akinek ezt soha nem kell átélnie?

Egy biztos, kár lett volna ezt a filmet kihagyni. Intelligens megközelítés, aktuális társadalmi kérdésfelvetések jellemzik az egyén szintjén. Két fiatal szemén keresztül látjuk a világot, de az egész sokkal több, mint egy egyszerű fejlődés- vagy felnövekvés történet.

Zavarba ejtő napok

Päevad, mis ajasid segadusse, 2016, észt játékfilm, 105'

rendező: Triin Ruumet / Forgatókönyvíró: Triin Ruumet és Grete Varta / Gyártó: Kinosaurus Film

Triin Ruumet a Zavarba ejtő napokkal elsőfilmes rendezőként elnyerte a zsűri különdíját Karlovy Varyban, hazájában pedig a legjobb észt filmnek választották. Sajnos az én tetszésemet nem nyerte el, rettenetesen unatkoztam rajta. Az eleje jól indult, hangulatteremtő művészi hatású képsorokkal, de nagyjából ennyi volt, ami lekötötte belőle a figyelmemet. Ráadásul ezen képsorok egy része később is visszatért, számomra teljesen indokolatlanul. Az egész film teljesítményét hullámzónak ítéltem. A történet a 90-es évek második felében játszódik Észtországban, vidéken, ahol virágzik az illegális fakitermelés, és jövőkép nélküli, önmagukkal mit kezdeni nem tudó fiatalok tengődnek. A főszereplő Allar is csak céltalanul sodródik a lassan csordogáló eseményekkel. Nagyjából ennyi, habár a fiatal rendező érdemeit, a pontos korrajzát egy személyes történeten keresztül bemutatva nem vitatom. Viszont egy percig sem estem zavarba, még akkor sem, amikor belecsöppentem egy kutya születésnapi partijába.

Az észt irodalmi és zenés estről a következő bejegyzésemben olvashattok majd.

Bin-Jip

Bin-Jip koncert /2017.03.31., Budapest, A38 hajó/

           Lassan el sem fogjátok hinni nekem, hogy ismerek művészeket Harcsa Veronikán és Gyémánt Bálinton túl is. Ezt a koncertet azonban nem hagyhattam ki, hiszem ebben a felállásban utoljára lépett fel így együtt a Bin-Jip (Harcsa Veronika-ének, Gyémánt Bálint-gitár, Andrew J-zenei producer). Andrew J viszi tovább a zenekart, Veronika és Bálint kilépése után. Egyelőre annyit lehet tudni, hogy Kaltenecker Zsolt mellett Lantos Zoltán hegedűművész is tagja lesz az új formációnak. Andrew J már zenélt vele együtt a Harcsa Veronika udvarban, Kapolcson, a Művészetek Völgye ideje alatt. Az akkor egy izgalmas produkció volt, szóval kíváncsian várom, mivel fognak majd előrukkolni az ősz folyamán.

           A Bin-Jip (jelentése: üres házak) eddig számtalan koncert mellett két albummal (Enter, Heavy), és egy koncert kiadvánnyal örvendeztette meg rajongóit. A mostani teltházas koncert az A38 hajón méltón zárt le egy 7 éves időszakot. Nemcsak a hangzás, hanem a profi vizuális hatások is sokszor ámulatba ejtettek. Akit érdekel, az találhat fotókat róla a hajó galériájában.

            A koncert kapcsán volt időm egy kicsit csavarogni Budapesten. Amíg készülnek a 10. Észt hétről a bejegyezéseim, addig megosztok veletek egy általam készített képeslapot a fővárosról.