Finálé Fesztivál II.

A Bunkerrajzoló nem hozta meg a kedvem a másnapi színházi előadáshoz, de úgy voltam vele, hogy megpróbáltam a sértettségem félretenni magamban. Az Acélmagnóliákról nem sokat tudtam, de nem is néztem nagyon a darab után. Gondoltam, legyen inkább meglepetés. A kecskeméti színház előadása során a Cseke Péter által rendezett drámát Prekop Gabriella fordításában játszották.

Acélmagnóliák

Robert Harling amerikai író, producer, rendező. Az Acélmagnóliákat húga halála után írta meg 1985-ben. A drámából készült film forgatókönyvét is ő jegyzi. Az 1989-es Golden Globe- és BAFTA-díjas film főszerepét Sally Field és Julia Roberts alakítja. Sajnos Robert Harlingnak magyar nyelven nem jelentek eddig még meg írásai. Ahogy nagy bánatomra Sarah Kane írónak sem, de ez már egy másik történet.

Az Acélmagnóliákban, melynek történései három évet ívelnek át, hat nő élete és mindent túlélő barátsága tárul fel előttünk egy fodrászszalonban. Ők Shelby (Dodó Enikő), és az édesanyja Emily (Csapó Virág), a fodrászszalon tulajdonosa Truvy (Märcz Fruzsina), a gazdag özvegyasszony Clairee (Danyi Judit), és a szarkasztikus humorú szomszéd, Valery (Sára Bernadette). Hozzájuk csatlakozik újonnan fodrász segédként Annelle (Hajdú Melinda).

A díszlet olyan, hogy az embernek első látásra kedve támad beülni a fodrászszalonba. Én ritkán járok fodrászhoz, és nem is szeretek. Feszélyez, hogy úgy érzem beszélgetnem vagy épp hallgatnom „kell”. Ennek ellenére a 16. sorban végig úgy éreztem magam, mintha az én új frizurám készülne, mintha velem törődnének, mintha az én lelkem is kitárulkozna. Mintha megérkeztem volna valahová, ahol már ismertek és vártak. Mintha engem nevettetnének meg, mintha én búcsúznék, mintha én gyászolnék, és én folytatnám tovább egy olyan tragédia után, mely mellett az élet elsőre folytathatatlannak tűnik. Megszólított a darab, végig jelen voltam benne, azonosulni tudtam az ott megjelenített érzésekkel. A felépítése magában hordozta a dráma sajátosságait, érzelmileg egy szédítő ívet írt le, amellyel együtt utaztunk. Hol teljes szívünkből nevettünk, hol elcsendesedtünk. Aztán olyan csend telepedett a nézőtérre (de lehet, hogy csak rám), amihez foghatót már régen nem tapasztaltam színházban. Az elsuttogott szavak is tisztán érthetővé váltak számomra. Annyira éreztem a fájdalmat, s még ebben a fájdalomban is a szépséget, hogy azt hittem nem bírom elviselni. Az egész darab felülemelkedik egy betegségen, majd a halálon, és leteszi a névjegyét az élet mellett. Ami minden viszontagsága ellenére is szép és megélésre méltó.

Nemcsak az életről, de a barátságról, az elfogadásról, a hitről, a szeretetről, a tiszteletről és a megértésről is meséltek ezek a nők. Akik látszólag finomak és törékenyek, mint a magnóliák, mégis olyan erősek, mint az acél.

            A színészi alakítást is csak dicsérni tudom. Nagyon természetesen játszottak a színésznők (talán kicsit Annelle volt „túljátszva”), az egész nagyon jelenvalónak, valóságosnak tűnt.

Mezítláb a parkban

Neil Simon Mezítláb a parkban című darabját, amit a békéscsabai Jókai Színház vitt színpadra Tege Antal rendezésében, eredetileg nem terveztük, hogy megnézzük. Azonban egy véletlen eset kapcsán szombat este is a színházban kötöttünk ki. A kicsinek ugyan nem mondható, de a funkcióját teljes körűen betöltő ismertető füzetnek nagyon megörültem. Nemcsak azért, mert ameddig Nórira vártam volt mivel elütnöm az időmet, hanem mert valóban tartalmazott hasznos információkat, és hangulatteremtő képeket a darabról. Egy rövid leírást szereposztással a másik két darab is megérdemelt volna. Ezen az estén nagyjából azt kaptam, amire számítottam. Egy laza, könnyed hangvételű, nem túl komplikált vígjátékot, amivel bár szívesen töltöttem el az időt, sok nyomot mégsem hagyott bennem.

            Neil Simon amerikai dráma- és forgatókönyvíróról elég sok mindent meg lehet találni az interneten. Már első darabjával a Come Blow Your Horn cíművel nagy sikereket ért el, ami a Broadway-en 678 előadást élt meg. A drámaírók Pulitzer-díját 1991-ben nyerte el a Yonkersi árvákért. A Mezítláb a parkban 1963-ban született. 1967-ben Robert Redford és Jane Fonda főszereplésével film is készült belőle, aminek forgatókönyvvét maga Neil Simon írta meg. Magyarul egyetlen vígjátékát lehet olvasni A Napsugár fiúkat, ami a Scolar Kiadó gondozásában jelent meg 2012-ben. Ebből is készült film, 1975-ben Walter Mattheu és George Burns főszereplésével, Herbert Ross rendezésében.

            Azért altattalak el benneteket ezzel a sok lexikális információval, mert magáról a darabról nem sok mindent tudok írni. Egy kis lakásban zajlott a történet, amelyben egy fiatal házaspár Corie (Gubik Petra) és Paul (Czitor Attila) kezdték meg közös életüket. A lakásból idővel otthont teremtettek, de mire a pár élvezni tudta volna ezt, már össze is vesztek. Kortalan élethelyzet jelenik meg benne, ma is aktuális problémák, sok humorba ágyazva. Számomra a leírásokban, az utólagos magyarázatokban azonban sajnos több van, mint magában a darabban. Mondjuk ez egy ilyen műfaj, és én eleve nem vagyok ennek a rajongója. Néha azonban valóban jó lenne egyet mezítláb sétálni a parkban.

Finálé Fesztivál I.

A Finálé Fesztivál újra becsalogatott a színházba, ami nagy szó, mert az utóbbi időben a sok csalódás következtében inkább csak alternatív darabokra ültem be Szegeden. Május utolsó hetében a színházi évad zárásaként, változatos műfajú vendég előadásokba nyerhettünk betekintést.

A Bunkerrajzoló

            Vándorfi László által rendezett, s a veszprémi Pannon Várszínház által előadott A Bunkerrajzoló című darabot nagyon vártam. Az előadás napján olvastam egy interjút róla az interneten, és a helyi lap is beszámolt az eseményről. Ezek az írások csak tovább fokozták a kíváncsiságomat. Megdöbbenésemre azonban valahol ott kell, hogy kezdjem a történetet, hogy létezik egy hazai zenekar, amit Vad Fruttiknak hívnak. Nagyon elcsodálkoztam ezen, hiszen évek óta állandó résztvevője a nagyobb hazai fesztiváloknak, és egy-két számukat a rádió is rendszeresen játssza. Bevallom én hangulatfüggően szoktam hallgatni őket. Számomra a zenéjük ugyan olykor fülbemászó és jól él együtt a dalszövegekkel, de a szövegek mégis jobban foglalkoztatnak. Talán ezért is örülök, hogy tavaly megjelent az Athenaenum Kiadónál Likó Marcell Énekelt és el nem énekelt dalok című kötete. Likó Marcell a Vad Fruttik énekese, frontembere. S hogy kötődik mindez A Bunkerrajzolóhoz? A Bunkerrajzoló színdarab Likó Marcell zenés élettörténet rekonstrukciója, alapja az azonos című könyv, ami Géczi János József Attila-díjas író munkája. A könyvet még olvasom, de a színdarabnak így sem ugrottam neki vakon. Interjúkból valamennyire ismertem már Marcellt és történetét.

            Sajnos a darab nem ért fel az elvárásaimhoz. Eddig csak pozitív kritikákat olvastam róla színházban jártas emberek tollából, és a nézők közül is volt, aki élete legjobb megnézett darabjának titulálta. Nálam egy valamit ért el, felbosszantott, hiszen gyakorlatilag nem kaptam semmit az értetlenkedésen túl azért, hogy becsülettel végigültem. Nóri még másnap is próbált csitítani az Acélmagnóliák előtt, hogy azért nem volt ez annyira rossz. Az alapötlet, hogy Marcell több életidejű alakja egyszerre van jelen a színpadon engem nagyon izgatott. Az eleje, ahogy egymásba alakultak, ahogy egymásba ágyazódtak, rétegződtek ígéretesnek indult. Aztán ez az ígéret nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet, nem adott egy árnyaltabb jelentést hozzá a tartalomhoz.

A történet ott kezdődött, ahol végződött, a meglehetősen sablonosan bemutatott pszichiátrián. Nem éreztem hitelesnek a bemutatott kórházi környezetet, lehet erre a darab amúgy sem törekedett. Jobban örültem volna, ha az egész érzelmileg jobban Marcellre (vagy a Marcellekre, minden Marcellre) lett volna kihegyezve, de egyedül a dalokon keresztül éreztem ebből meg valamit. A kapcsolatok igencsak elnagyoltan jelentek meg a színpadon, ahogy az érzelmi viszonyulások is. A karakterek kidolgozatlanságáról ne is beszéljünk. Jó, mondjuk több mint 30 évet kellett átfogni egy ember életéből (amit még egy mikrokörnyezeti háttérbe is bele kellett helyezni), csak a hangsúlyok valahogy eltolódtak. Az iparvárosi lakótelep ugyan a darabban is magán viselte a kor hozadékát, de a könyvben az egész sokkal érzékletesebb. Így utólag sem igazán értem, hogy miért azok a mondatok lettek kiragadva belőle, amik. Számomra is rendkívül fontos a humor és az önirónia, ami megjelenik ugyan a darabban, de nem úgy, mint egy fűszer, amivel könnyebbé és elviselhetőbbé lehet varázsolni az életet. Sekély és kiszámítható, mintha nem merne többet vállalni magából. Mintha nem bízna a közönségben, hogy vele tudna tartani. Mintha az egész darab félne attól, hogy az az élet, ami akkor ott másoknak természetes volt, nem lesz befogadható, feldolgozható. Pedig sokan tudjuk milyen.

A zenekarról, magáról a zenéről is „csak” annyiban volt szó, hogy jó néhány elhangzott a Vad Fruttik dalai közül. Némely az arcunkba üvöltve. Ez hatásos elem volt, a szövegek brutálisan kifejezőek, segítették a tartalmat kontextusba helyezni. Viszont semmiféle üvöltés sem tudta átnyomni magát azon, hogy az egész mégis hamiskásnak csengett. S nem csak azért, mert az ének nagyon sokszor valóban hamis volt. Engem még az sem vígasztalt ebben az ügyben, hogy sokszor látványos akrobatikus elemek mellett kellett a színészeknek énekelniük. Vagy, hogy amikor sokan voltak a színpadon esetleg nem hallhatták egymást.

Nóri szerint a színdarab nem volt jól felépítve, a kiragadott jelenetek mögül nemcsak a tartalom hiányzott, hanem a karakterek is. Szerinte karikatúraszerűen sablonosak voltak ezek az alakok az alkoholista apától a főhősig. S annak ellenére, hogy fontos eleme lett volna a darabnak a humor, épp a kiszámíthatósága következtében nem tudta ezt rendesen reprezentálni. Nórinak főleg a mászókás díszlet tetszett, és a helyenként valóban kifejező akrobatikus elemek a koreográfiában.

Az egész színdarab darabos volt, nehézkes, döcögős. Mintha nem tudta volna, hogy pontosan mit is akar mondani, közvetíteni, átadni. Nem találtam kapcsolódási pontokat vele sem érzelmileg, sem gondolatilag, amik pedig a könyv vagy a dalok, dalszövegek esetében erőteljesen jelen vannak. Nekem az kevés, hogy hasonló mászókákon nevelkedtem. Mert ez csak a színpadkép, a felszín.