2019. január 6., vasárnap

Dalok északról /Morten A. Strøksnes: tengerkönyv, Jón Kalman Stefánsson: A halaknak nincs lábuk/


          Ritkán esik meg velem olyan, hogy párhuzamosan egyszerre két regényt olvassak, de a közelgő könyvtári kölcsönzési határidő lejárta most erre sarkallt. Még karácsony előtt történt, hogy az Indigó, azaz Palágyi Ildikó zenekarának új animációs klipje (Northern song) vágyakat ébresztett bennem „a messzi észak” iránt. Először elhessegettem ezeket a vágyakat, de aztán besétáltam egy könyvesboltba, ahol két északi szerző műve is szembe nézett velem a polcokról. Ki is vettem mindkettőt azonnal a könyvtárból.

Morten A. Strøksnes tengerkönyv (Sós történet barátságról, kalandról, és a felszín alatt nyüzsgő életről) és Jón Kalman Stefánsson A halaknak nincs lábuk című regényét nem volt túl jó ötlet összemosni magamban. Azonban a tengerkönyv tényfeltáró, ismeretterjesztő jellegével mindenképpen segített befogadni, és érzelmileg megragadni a másik könyvből áradó szépség melankóliáját. Talán az éghajlat teszi, a földrajz, vagy maga a történelem, hogy ezek az „északiak” olyan fájdalmasan szépen tudnak vallani életről, halálról, szerelemről, elmúlásról, amit utána más regényekben hiába is keresek. Jon Fosse óta nem olvastam ilyen költői nyelvezetű szépirodalmi regényt, mint A halaknak nincs lábuk (Patat Bence nagyszerű fordítása). A tengerkönyvre mindig azelőtt váltottam át, hogy a melankólia óriáshulláma átcsapott volna a fejem fölött. Lehet, hogy csak menekültem a grönlandi cápavadászathoz, mint Ari az emlékei elől. Az emlékek elől, amik nem feltétlenül azonosak a múlttal, de tulajdonképpen meghatározzák kik is vagyunk valójában.


A halaknak nincs lábuk (Typotex, 2018) c. regényben, minden a halállal kezdődik, és a szavak hiábavalóságával a halállal szemben. A szavak mégis fontosak, hiszen velük tudjuk kifejezni magunkat, segítségükkel el tudjuk mondani történeteinket, amennyiben vannak, és ha van, aki meg is hallgassa őket. Halálunk után személyes töredék történeteink egy ideig még jelen vannak mások emlékezetében, aztán már ilyen formában sem létezhetünk tovább. Amíg a halállal dacolunk, elmegy mellettünk az élet. A halaknak nincs lábuk sötét hangulatingadozásai ellenére szenvedélyes kiállás, kiáltás az élet mellett. Olyan bátor állásfoglalás, amilyenre szinte csak a költészet eszközeivel lehet a nyelv képes.

Ha Izlandot nézem a regény szemén keresztül, kívülálló vagyok. Nem vesz körbe fizikailag tenger, szél és az örökkévalóság ígérete sem. Mégis az első mondatok óta oda vágyok. Úgy érzem, ott megtalálhatnék valamit, amit elvesztettem, és ami talán soha nem is volt az enyém. Ez ennek a kötetnek az illúziója, és egyben ajándéka is számomra. Nem egy mostanában divatos gyorsrecept könyv, amolyan tíz tanács az élethez, de tudom, hogy néha elég a vágy is ahhoz, hogy eljussunk valahová. Valami mélyebb megértés felé.

Nagyon érdekes a regény nem lineáris narrációja. Az elbeszélő, aki maga is szereplő a történetben, a regény szeme. Rajta keresztül jut el a többi szereplő élete hozzánk hol cseppenként, hol hatalmas hullámok formájában. Mindegy, hogy ők a jelen, a közelmúlt vagy a régmúlt esetenként ködbe vesző, tengerbe fúló alakjai, szeme élesen lát mindent, szíve pedig mindenre nyitott. Érzékenységével képes belevackolódni másokba, és senkit nem ítél meg. Ami történt megtörtént, és aminek jönnie kell az is meg fog történni. Csak néha vannak dolgok, amik eltűnnek útközben a szemünk elől, mintha soha nem is léteztek volna. Vagy legalábbis szeretnénk ezt hinni. „Az igazság azonban nem mindig olyan szép, mint a történeteink, néha hiányzik belőle az elegancia.” /236.old/


A tengerkönyv (jelenkor, 2018) két barát története, akik hagyományos eszközökkel ki szeretnének fogni egy grönlandi cápát a tengerből Norvégia partjainál. Ebből a szempontból ez a könyv is valamilyen szinten a vágyakról szól, de sokkal nagyobb hangsúlyt fektet az ismeretterjesztésre, mint a költészetre. Sok érdekes információ van benne olvasmányosan tálalva a tenger élővilágáról, mitológiai alakokról, felfedezésekről, halászatról, környezetvédelemről, csak nekem hiányoznak belőle a képek. A legnagyobb meglepetést talán az okozta, hogy Jon Fosse Melankóliájából megismert festő, Lars Hertevig is felbukkan a sorok között. Van a tengerkönyvnek egy fél mondata arról, hogy a tengernek nincs emlékezete. Ha ez így van, akkor inkább a költészetet választom.