Filmfesztivál Szegeden

Nagy örömömre van Szegednek is egy filmfesztiválja, a Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál, ami idén második alkalommal került megrendezésre a Belvárosi Moziban. Tavaly sajnos lemaradtam róla, és idén is csak olyan idősávokban értem rá a fesztivál négy napja alatt, hogy a versenyfilmek közül egynek a vetítésére sem tudtam elmenni. Viszont annál több versenyen kívüli, de a szervezők szerint megnézésre méltó kisjátékfilmet, animációs filmet és kísérleti filmet láthattam. Már a fesztivál kezdő napján beszereztem a programfüzetet, és próbáltam a filmekből kiragadott képek, és a rövid (néha csak 1-2 mondatos) tartalmi leírások alapján kitalálni, mire is számíthatok. Azt kell, hogy írjam, a képzeletem eléggé szegényesnek bizonyult. A számomra nagyon jónak vélttől, a brutálisan élvezhetetlenig, mindenféle film előfordult a kínálatban.

A szegedi születésű operatőr, Zsigmond Vilmos (1930-2016), 1978-ban a Harmadik típusú találkozások című Steven Spielberg filmmel nyerte el a legjobb operatőrnek járó Oscar-díjat. Pályafutása alatt több mint hatvan filmet készített szerte a világban. Ezt a fesztivált munkásságának elismeréséül hívták életre. Szellemiségének követése egy közvetlen és szakmailag igényes filmfesztivált hozott létre.

A fesztivál nyitónapján megtekintett versenyen kívüli kisjátékfilmek nem gyakoroltak túl nagy hatást rám. Erre a szekcióra körülbelül 10-12 néző ült be, a bemutatott alkotások vegyes fogadtatásban részesültek. A Balatoni jég című filmben a téli táj felébresztette bennem egy balatoni fotózás emlékét, de ez sem a film erénye volt, hanem inkább a festői környezeté. A szekcióban még a Jota című spanyol alkotásban volt a legtöbb fantázia, de úgy gondolom ki lehetett volna hozni abból is jóval többet.

Az információs programok között kapott helyet egy 2017-es mexikói nagyjátékfilm is, a Los Años Azules (A kék évek, The Blue Years), Sofía Gómez-Córdova rendezésében. Messze kiemelkedett az általam látott filmek mezőnyéből, sőt ki merem jelenteni, hogy az egyik legjobb film volt, amit az idén eddig láttam. Tartalmi ismertető nem volt róla a programfüzetben. A filmből kiragadott kékes árnyalatú képen, ami végül becsalogatott a moziba, egy meglehetősen romos ház belső udvarában egy szürkés macska látható. Úgy látszik ez a kép másokat nem állított maga mellé, mert én voltam az egyedüli nézője ennek a filmnek, ami szerintem egy ilyen jellegű filmfesztiválon igencsak luxus. Utólag kicsit bosszús is vagyok miatta, mert szerintem ez a film messze több figyelmet érdemelt volna. A történet nem nagy ívű, a cselekmény is mindvégig az omladozó házban zajlik, mégis erős érzelmi és hangulati tartalma van a filmnek. Néhány fiatalról szól, akik ebben a házban élnek. Keresik magukat, feszegetik határaikat, valamint próbálnak értelmet adni az életüknek. A ház akár a biztonság szimbóluma is lehetne számukra, a mini-társadalmukat összetartó erő, de mindegyikük tudja, hogy csak egy átmeneti menedék. Ha jól ki tudják használni a benne rejlő lehetőségeket, nagyobb eséllyel válhatnának később a társadalom felelősségteljes polgáraivá. Egyikük sincs könnyű helyzetben. Olyan terheket cipelnek, amik a megbélyegzettségükből táplálkoznak. A maguk módján megküzdenek azért, hogy elfogadják őket és be tudjanak illeszkedni a házon túli világba. Hol van ebben az egyén boldogulásának útja? Lehet-e boldog az egyén a társadalom perifériáján? Érzékeny, szerethető karakterek, én könnyen tudtam velük azonosulni a képi nyelv és forma segítségével. Nemcsak a ház, hanem a szobáikba (az életükbe) ki-be járó macska is szimbolikus jelentésű, talán a szabadság megjelenítésének gondolati és képi eszköze. S hogy sikerül-e átlépnie a fiataloknak a ház küszöbét? S hogy ez mennyire a szabad választásuk eredménye? Ezekre az örök érvényű kérdésekre és problémákra mutat rá nagyon finoman, az érzelmek felől megközelítve ez a balladisztikus hangvételű, egészen különleges alkotás. Kiemelném még a filmben elhangzott zenéket, amik csak tovább árnyalják a gazdag érzelmi szinteket. Összességében ínyenceknek ajánlom. Olyanoknak, akik nem riadnak vissza egy lassabb tempójú elbeszéléstől, akik szeretik a hangulatfestő átvezető képsorokat, és az érzelmi szituációkat.

Lehet, hogy itt kellett volna aznapra abbahagynom a mozizást, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy a versenyen kívüli animációs filmek nem tetszettek. Erre a blokkra közel 30 ember ült be, de az animációs filmek után vetített kísérleti filmek erősen megrostálták a mezőnyt, és nagyjából 10-12 ember tartott ki végig. Az animációs filmek így együtt vetítve tetszettek, mert láttam hány különböző technikai megoldást értenek az alkotók alatta. Szerintem színes volt a felhozatal, még ha a téma megválasztásában néhány nem is volt kimondottan újszerű. Talán Szucher Ágnes Tudod, mitől félek? című alkotása tetszett tematikailag a legjobban, kivitelezésben pedig Szász Lilla Duir című animációja állt hozzám a legközelebb. Utána a kísérleti filmeket nézve bizony eszembe jutott, hogy jövőre én is nevezek valamivel ebben a kategóriában. Erősen próbára tette a türelmemet ez a szekció, mert még egyesével évente néhány hasonló filmet megnézek, de így egymás után nagyon untam őket. S hiába kerestem a kísérletet a filmkockák között és mögött, a szándékot néha megleltem ugyan, de összességében nem kaptam semmit tőlük. Erőltetettek voltak, túlgondoltak, lélektelenek.

A fesztiválról, a nyertes filmekről és alkotókról bővebb információt a Belvárosi Mozi honlapján találhattok. Remélem, később találkozhatunk ezekkel az alkotásokkal szélesebb körben is. Főleg A kék éveknek drukkolok.

Puskás Dániel: A vakok zsoltára /verseskötet, FISZ, 2017/

            Puskás Dániel kötetének bemutatójára egy órával korábban érkeztem a Jazz Kocsmába. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam az előző napi felkészületlenségem okán, ezért mielőtt elindultam, rákerestem a vakok oltárára az interneten. Csodálkoztam, hogy nem találtam semmit ilyen címmel a világhálón, de nem volt időm korrigálni a tévedésemet.

            A csodálkozásból későbbre is jutott bőséggel az este folyamán. Hiába vártunk a kezdéssel az érdeklődőkre, rajtam kívül nem jött senki. Egyre nagyobb kortyokban fogyott a szamóca szörp előttem. Forgattam zavaromban a Két akaratot, vissza-visszatérve olyan sorokhoz, amikbe ebben a szituációban bele tudtam kapaszkodni. Már az is megfordult a fejemben, hogy akkor most mindenki valamiféle hiányérzettel elindul hazafelé, amikor a költő, a moderátor, és a még 3-4 jelenlevő ember leültek az asztalomhoz. Bemutatkoztak, és mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, felolvasással egybekötve megismertettek a verseskötettel, valamint a díjjal (Makói Medáliák), amit a költő épp aznap vett át érte. Eleinte feszengtem, de az oldott hangulat rám is jótékony hatással volt. Kíváncsi voltam a kötetre, ők pedig kíváncsiak voltak rám, mint egy olyan emberre, aki még pénzt is „áldoz” a kortárs irodalomra.

            A vakok zsoltára nem adta meg magát nekem könnyen. A Miért nem láttam, hogy 1917-18 című vers már a kocsmai felolvasás közben elvetette bennem a hangulatot, amivel később a versekhez viszonyultam. A kötet 6 ciklusból áll, a ciklusok különböző hosszúságúak. A kötetet a Jób zsoltárai című vers vezeti fel, a szereplíra további verseinek értelmezéséhez a Bibliát hívtam segítségül. Hogy miért nyúl egy fiatal költő a napjaink költészetében annyira nem divatos ősforráshoz, arra nem kaptam választ. Viszont, hogy miért éppen Jób zsoltáraival nyit a kötet, arra Jób története és Jób könyvének két sora (Jób könyve, 10) megadta számomra a magyarázatot. „Szabadjára engedem panaszomat. Hadd beszéljek keserű lélekkel!” Egy fiatalember szavait hallottam át rajtuk, aki szerelmi csalódások, szakítások után a kötet verseiben őszintén vall felejtésről, hiányról, fájdalomról, szorongásról és hiú reményről.

            A vakságnak számtalan formája van. A szinonima szótár szerint vak az, aki nem lát. Aki világtalan. Aki nem tudja a következményeket felmérni. Aki fényét vesztett. A Biblia Máté evangéliumában így fogalmaz: „A test lámpása a szem. Ezért ha a szemed tiszta, az egész tested világos lesz. Ha pedig a szemed gonosz, az egész tested sötét lesz. Ha tehát a benned lévő világosság sötétség, milyen nagy akkor a sötétség.” A vakok legendáriumában bibliai történetek elevenednek meg, ahol a költő mindig valaki másnak a szerepében éli meg a vakság különböző formáit. A damaszkuszi út című versével már lefekteti a kötet alapját. Itt az ideje a szembenézésnek, a vallomástételnek, és az újrakezdésnek. A szerepek felől nézve a költőnek lehetősége nyílik arra, hogy a fizikai vakságához, belső meglátások, bizonyosságok társuljanak. Ezek azonban cseppet sem kellemesek. Úgy tűnik mintha a valódi látás, a megismerés, a tudás, a felismerés csak kevesek kiváltsága lenne. Mintha ez a látás napjainkban is ugyanolyan későn érkezne meg, egy ütemmel lemaradva a valódi élethelyzettől, mint bármikor máskor a történelem folyamán. Boldogságra csak annak van reménye, aki hisz, de nem hall, és nem lát. Mi mégis inkább látni szeretnénk.

            A Ros hosana ciklus költői képeit számomra Chagall élete és munkássága köti össze. Teszi ezt annak ellenére, hogy Chagall művészetének egyik fő alappillére pont az emlékezet. Chagall élénk színeivel, mesebeli falvaival és alakjaival szemben, ezek a felejtés és a hiábavalóság költői képei. A Csak néhány darab hiányzott ciklus versei olyanok, mint elindulni valahová, de soha nem érkezni meg igazán. Megjelenik bennük a félelem, hogy az órával együtt az idő is megáll, és rögzül az a pillanat benne, ami korábban a szorongást szülte. Az élet történései összekeverednek, mint egy kirakós darabjai. Mikor már majdnem megvilágosodnak bizonyos összefüggések, kiderül, hogy az egésznek nincs semmi értelme. Csakúgy, mint az egyes daraboknak önmagukban. A tévedések pedig megkerülhetetlenek, mint a csapdák. A félreértések meg csak távolságokat teremtenek az emberek közé. Az elfojtásoktól már csak altatókkal alszunk, miközben felejtenénk, hogy múljon el a veszteség fájdalma, amit egy szakítás mart belénk. A Megfogni egy kutyát ciklusban megérezhetjük, hogy a felejtésért magas árat fizetünk. Nemcsak üresek leszünk tőle, hanem mindig érezni fogunk egyfajta hiányt is. Az Admétoszban a költő a görög mitológia segítségével mereng el többek között azon, hogy van-e a mai világban létjogosultsága a halálból visszatérő örök szerelemnek. A ciklusból nekem finom iróniájával a Pügmalión a kedvencem. A bennünk élő kép soha nem lehet azonos egy másik emberrel. Succubus, a démon, aki ráül éjszaka a mellkasunkra, nem hagy kétséget afelől, hogy hiába menekülünk a szembenézés elől.

A szerelem is vak, tartja a mondás. A kötet elég pesszimistán azzal zárul, hogy szeretni felesleges, ha végül néhány sornál több úgysem marad ebből a szeretetből. Remélem az élet később erre rá fog cáfolni, és olvashatunk még szerelmes verseket is majd a költőtől.

A borítót Kopasz Tamás Zuhanás No. 4. című festmény alapján Remsey Dávid tervezte.