2018. február 18., vasárnap

Maurice Blanchot: Aminadab /regény, Kalligram, 2013/

           Maurice Blanchot (1907-2003) nevével az egyik nagyobb internetes könyváruházban találkoztam először, amikor pár hete az akciós kiadványokat nézegettem. Nem ismertem sem az írót, sem a munkásságát, s támpontokat sem találtam, melyik könyvével lenne érdemes megkezdeni az ismerkedést. A könyvtárban is hiába olvasgattam könyvei fülszövegét, sokkal közelebb nem jutottam a döntéshez. Végül pillanatnyi hangulatomra támaszkodva az Aminadabot kölcsönöztem ki, mert mély magánhangzóival olyan jelentőségteljesnek tűnt. Valamennyire tetszett még a borítójának sejtelmessége, s az a titokzatos jelnek vélt húzóerő, hogy előttem csak egy ember kölcsönözte ki, s annak is 4 éve már.

            Van nálam egy érzelmi-gondolati határvonal, ami témától függően olyan 30 oldal körülire tehető könyvek esetében. Ha sikerül átlépnem, akkor végleg elköteleződve így vagy úgy, de el kell jussak az adott könyv végére. Az Aminadab ebből a szempontból csőbe húzott, mert már az ötvenedik oldalon túl jártam, amikor feltűnt, hogy nem egészen értem miről is van szó. Akkor azonnal félre is tettem, de valahogy nem tudtam nem gondolni rá. Másnap, amikor ismét a kezembe vettem tulajdonképpen nem tudtam hol hagytam abba, így azt sem, hogy honnan is kellene tovább folytatnom. Éreztem, hogy ha közelebb szeretnék jutni hozzá, akkor meg kell ragadjak belőle gondolatokat, amiket úgy véltem később fel lehetne fűzni térben, vagy időben, ha már nem egy klasszikus történetről van szó. Lázasan jegyzetelni kezdtem. 2 oldalnyi A4-es papírt telefirkáltam, egyenletek, számok, karikák, vonalak, szavak és mondat töredékek alkották. Ami megdöbbentett, hogy értelmezés szintjén szinte mindig ugyanarra jutottam, amikor egy-egy olyan mondatra, gondolatra találtam, ami szerintem éppen alátámasztott valamit. Mindig úgy éreztem, hogy most megvan a megoldás, csak azt nem tudtam minek is a megoldása. Ennek a kuszaságnak egy általam felvázolt folyamatábráját láthatjátok is a bejegyzésben.

            Miről is van szó? Ennek az írásnak rétegei vannak, úgy, miként a ház lakóinak is hierarchiája. Minden magától értetődik benne, hiszen minden az aminek látjuk, vagy amilyennek láttatják számunkra, miközben semmi sem bizonyos, minden kétkedésre ad okot. Nem érdekes, hogy a főszereplőt Thomasnak hívjak, s talán az sem, hogy intenek neki egy ház ablakából. Thomas belép a házba, válaszol egy látszólag idegen nő hívására, ami vagy megtörtént, vagy nem. Innentől kezdve közel 300 oldalon keresztül keres, kutat, bolyong, tévelyeg, bejár egy utat a házban. Ezen az úton találkozik a ház lakóival, bérlőkkel, alkalmazottakkal (szolgákkal), és betegekkel. Velük kapcsolatot létesít, legalábbis kommunikál, kérdéseket tesz fel, és/vagy hosszan hallgat. S hogy végül eléri-e a célját? Megtalálja-e a helyes utat hozzá? Hiábavalónak tűnő, csak homályosan definiálható fogalmak körbejárására invitálnak ezek a kérdések, amik emberemlékezet óta valamilyen formában azért foglalkoztatnak minden halandót. Ezáltal olyan ez az írás, mint egy modern, többkarú ékszertartó, csak ez utóbbi fizikai síkon is értelmezhető. Kérdésre itt most csak kérdéssel tudnék felelni, hiszen az éj leszállt.



            Úgy éreztem, hogy van számos érdekes, a szokványostól eltérő megközelítésű gondolat a regényben életről, halálról, vágyról, szeretetről, gyűlöletről, emlékezetről, vagy épp annak lehetetlenségéről, aminek közvetítéséhez akár jó közeg is lehet az irodalom. Azonban annyira nincs történet ebben a történetben, és nincsenek benne megszokott, az olvasó számára átélhető érzelmi kapcsolódási pontok, azonosulási lehetőségek, de még gondolati vezérfonalak se túl sokszor, hogy a közös utazás számomra ott elakadt, hogy nem tudtam mit is kéne pontosan keresnem. Az irodalomban nemcsak a közeg a fontos, hanem a nyelv is. Az írott szövegnek, a használt szavaknak a könyv alapján nem kellene túl nagy jelentőséget tulajdonítanunk, viszont számomra ebből a megközelítésből töredékes, mozaikos jellege van a műnek. Sokszor éreztem úgy, mintha már korábban megírt részletek lettek volna hol lazábban, hol szorosabban összefogva, összeollózva benne.

            Hosszan elidőzhetnék Maurice Blanchot műveinél. Ha filozófus lennék, vagy irodalmár, akkor biztosan szívesen írnék tanulmányokat róla. Kutakodnék utána, mert intellektuálisan kétségkívül foglalkoztat. Most csak annyi derült ki tényként számomra erről a regényéről, hogy 1942-ben jelent meg először franciául. A címre pedig az egyetlen konkrét utalás már eléggé a szöveg végén van (ebben a magyar kiadásban a 251. oldalon). A további értelmezést azonban inkább meghagyom a szakértőknek. Talán egyszer még visszatérek hozzá, de most tovább kell lépnem, várnak a mai skandináv drámák.