2018. október 7., vasárnap

Önarckép majmocskával


Szép őszi időjárást jósoltak arra a napra, melynek reggelén vonatra szálltam, hogy a mexikói festőművésznő, Frida Kahlo (1907-1954) kiállítása ürügyén ismét Budapestre látogassak. Már elhalványult az emléke annak, hogy mikor jártam utoljára a Magyar Nemzeti Galériában. Múzeumok Éjszakája volt, annyi bizonyos. Ugyan az évszámot elfeledtem, de azon éjszaka kulturális eseményeit, és a galéria bizonyos képeinek pszichés lenyomatait máig is megőriztem. Úgy gondoltam megérett rá az idő, hogy sok évvel ezt a látogatást követően, Frida Kahlo hívogató szavára ismét bebarangoljam a képzőművészet valós és virtuális tereit.

11 óra után nem sokkal érkezett be a vonat a Nyugati pályaudvarra. Onnan villamosra szálltam a Széll Kálmán térig, majd sétálva folytattam utamat. A Budai Várnegyedben rengeteg turista tartózkodott. Nehezen találtam szabad helyet a pesti oldal fotózására a szelfi-botokkal hadonászók sűrűjében. Ráadásul a legszebb kilátást nyújtó terek némelyikére vendéglátó egységek is települtek, mióta utoljára fent jártam. Ez sem segített az amúgy mindig lenyűgöző látvány élvezésében, befogadásában. Amikor azonban végre ráláttam a Duna túlsó oldalára, az elém táruló panorámával egyszerűen most sem tudtam betelni.


Mivel nem tudtam milyen látogatottságra kell számítanom a kiállítás kapcsán, negyed egy körül úgy érzetem ideje elindulnom a Magyar Nemzeti Galéria irányába. Megérzésem helyesnek bizonyult, ugyanis hosszan kígyózott a sor a múzeum előtt. Végül fél órát kellett álldogálnom, mire bejutottam. Hamar felmelegedtem a szeptember végi kellemes, szikrázó napsütésben. A sorban az emberek rendkívül fegyelmezetten várakoztak. Úgy tűnt mindenki tudomásul vette, hogy ez az ára, ha látni szeretnék Frida Kahlo képeit.

            Vettem egy mély levegőt, és azonnal az időszakos tárlat megtekintésére siettem. A múzeum addigra sok látogatót elnyelt már, s mivel csak néhány ember jött ki a sorban eltöltött időm alatt, ezért próbáltam előre felkészíteni magam a tömegre. Beléptem a saját valós idejű terembe, miközben Frida Kahlo fogadott mosolyogva, azt sugallva kerüljek még beljebb. Ha nem csalogatott volna ilyen természetes őszinteséggel, kíváncsisággal és szeretettel, azonnal visszafordultam volna a tömeget meglátva. A kiállításnak volt ugyan egy meghatározott fizikai haladási iránya, de a kiállítási terekben az emberek kiszámíthatatlanul mozogtak. Nem tehettem mást én sem, oda léptem, ahol éppen volt körülöttem üresedés. Így adódott, hogy néhány kép mellett gyorsabban elhaladtam, mint szerettem volna, viszont egy-két életrajzi adatot a falon unásig ismételgethettem magamban. A kiállítási anyagra, ami Frida egész életművéből válogatott, és magára a kiállítás reprezentálására nem lehetett panaszom, de szerintem túl sok embert engedtek egyszerre be a tárlatra.

Alicia Galand portréja, A maszk, Az élet virága, Önarckép majmocskával

           
Frida Kahlo 1925-ben szenvedett el egy közlekedési balesetet, aminek következtében hónapokat töltött kórházban. Ebben az időszakban kezdett el festeni, hogy megóvja magát a fájdalomtól, az unalomtól és a magánytól. Mivel felülni sem tudott, egy festőállványt ácsoltak az ágyához. Az ágy fölé tükör került, így vált Frida önmaga modelljévé. A művész az önarcképei sorozatával később újrateremthette magát. Ezeken a képeken az arcok szinte maszkszerűek, a köré épített szimbólumok, mint metaforák utalnak a festőnő gazdag érzelmi és gondolati világára. Miközben sokan szelfiztek az Önarckép majmocskával c. festménnyel, engem a terem másik oldalán egy hatalmasra kinagyított fénykép kerített hatalmába, Frida a coyoacáni otthonuk kertjében. Frida 1942-ben kezdett el naplót vezetni. A naplóból egy videóban elhangzottak és láthatóvá váltak részletek is a kiállításon. Egészen kivételesnek tartottam a tartalmát, így többször is végignéztem. Az 1940-es évek végén Frida Kahlo egészsége súlyosan megromlott, de fájdalmai ellenére sem hagyta abba a festést. Az utolsó éveiben kevés önarcképet készített, szinte kizárólag csendéleteket festett. 1947-es alkotása A Nap és az élet előtt sokáig elidőztem. Az indián mitológiában az élet és a halál kölcsönösen feltételezik egymást, ez ebben a festményben is kifejezésre jut. A síró magzat, a könnycseppet formáló porzók az amorf növényi formákban a fájdalom megjelenítői. Frida a baleset következtében nem volt képes világra hozni gyermeket. A halállal szemben, a szenvedések ellenére azonban mindvégig jelen van a mélységes élni akarás, s ez az, ami engem csodálatra késztet Frida Kahlo kapcsán.

A Nap és az élet, A kiscsibe

            A Magyar Nemzeti Galéria többi kiállítási szintjén a tárlatok szinte üresen kongtak. Elég sok olyan terem volt, ahol az őröket leszámítva egyedül tartózkodtam. Berény Róbert Csellózó nő c. alkotását kerestem meg először. Vagy az emlékezetem csalt meg, vagy az utolsó látogatásom óta átrendezték a múzeumot, mindenesetre máshol volt, mint vártam. Mondjuk elolvashattam volna, mit merre találok, de úgy nem lett volna az épület újra felfedezésében semmi izgalmas. A kép most is elemi erővel hatott rám. Egyszerre éreztem két idősíkban magam, és zeneisége megelevenedve táncolt a szemeim előtt.

Szinyei Merse Pál, Gyarmathy Tihamér, Aba-Novák Vilmos, Iványi Grünwald Béla, Korniss Dezső, Rippl-Rónai József, Berény Róbert, Mednyánszky László

            A mostani kedvenc termemben, ahová többször is visszamentem, Rippl-Rónai József alkotásai függtek a falakon, melyek fényei tükröződtek a padlózaton. A Fekete fátyolos hölgy (Madame Mazet) tekintete az első perctől kezdve követte minden mozdulatom. Vajon mit gondolhatott rólam a szecesszió eme nőideálja? Ha már szecesszió, s nők, akkor meg kell említenem azt a képet is, ami a legnagyobb meglepést okozta számomra. Ez nem volt más, mint Munkácsy Mihály 1896-ban készült Virágok áldozata c. festménye. A szépség és a halál násza Ophéliát juttatta eszembe. A kép színeivel, és a női alak szecessziós ábrázolásával rögtön magára vonta a figyelmem. Ott álltam döbbentem a sok sötét tónusú világhírű festményének háttal, és néztem a hervadó szépséget és a gyilkos virágokat. Gyönyörű volt!


            Gyalog indultam vissza a Nyugati pályaudvarra, hogy a kulturális információ sokkot kiheverjem. Közel 3 órát töltöttem el a galériában, így ha a derekamnak nem is, de a szellememnek már jól esett a szabadban a séta. Fél hat körül már a vonaton gondoltam át, hogy tulajdonképpen 11 óra óta először ültem le. Szegedig csukva tartottam a szemem. A szemhéjam vásznán Frida Kahlo, Madame Mazet és Ophélia integetett.