Ritkán esik meg velem
olyan, hogy párhuzamosan egyszerre két regényt olvassak, de a közelgő könyvtári
kölcsönzési határidő lejárta most erre sarkallt. Még karácsony előtt történt,
hogy az Indigó, azaz Palágyi Ildikó zenekarának új animációs klipje (Northern
song) vágyakat ébresztett bennem „a messzi észak” iránt. Először elhessegettem ezeket
a vágyakat, de aztán besétáltam egy könyvesboltba, ahol két északi szerző műve
is szembe nézett velem a polcokról. Ki is vettem mindkettőt azonnal a
könyvtárból.
Morten
A. Strøksnes tengerkönyv (Sós történet barátságról, kalandról, és a felszín
alatt nyüzsgő életről) és Jón Kalman Stefánsson A halaknak nincs lábuk című regényét
nem volt túl jó ötlet összemosni magamban. Azonban a tengerkönyv tényfeltáró,
ismeretterjesztő jellegével mindenképpen segített befogadni, és érzelmileg megragadni
a másik könyvből áradó szépség melankóliáját. Talán az éghajlat teszi, a
földrajz, vagy maga a történelem, hogy ezek az „északiak” olyan fájdalmasan
szépen tudnak vallani életről, halálról, szerelemről, elmúlásról, amit utána
más regényekben hiába is keresek. Jon Fosse óta nem olvastam ilyen költői
nyelvezetű szépirodalmi regényt, mint A halaknak nincs lábuk (Patat Bence nagyszerű
fordítása). A tengerkönyvre mindig azelőtt váltottam át, hogy a melankólia óriáshulláma
átcsapott volna a fejem fölött. Lehet, hogy csak menekültem a grönlandi
cápavadászathoz, mint Ari az emlékei elől. Az emlékek elől, amik nem
feltétlenül azonosak a múlttal, de tulajdonképpen meghatározzák kik is vagyunk
valójában.
A
halaknak nincs lábuk (Typotex, 2018) c. regényben, minden a halállal kezdődik,
és a szavak hiábavalóságával a halállal szemben. A szavak mégis fontosak,
hiszen velük tudjuk kifejezni magunkat, segítségükkel el tudjuk mondani
történeteinket, amennyiben vannak, és ha van, aki meg is hallgassa őket.
Halálunk után személyes töredék történeteink egy ideig még jelen vannak mások
emlékezetében, aztán már ilyen formában sem létezhetünk tovább. Amíg a halállal
dacolunk, elmegy mellettünk az élet. A halaknak nincs lábuk sötét
hangulatingadozásai ellenére szenvedélyes kiállás, kiáltás az élet mellett.
Olyan bátor állásfoglalás, amilyenre szinte csak a költészet eszközeivel lehet
a nyelv képes.
Ha
Izlandot nézem a regény szemén keresztül, kívülálló vagyok. Nem vesz körbe
fizikailag tenger, szél és az örökkévalóság ígérete sem. Mégis az első mondatok
óta oda vágyok. Úgy érzem, ott megtalálhatnék valamit, amit elvesztettem, és ami
talán soha nem is volt az enyém. Ez ennek a kötetnek az illúziója, és egyben
ajándéka is számomra. Nem egy mostanában divatos gyorsrecept könyv, amolyan tíz
tanács az élethez, de tudom, hogy néha elég a vágy is ahhoz, hogy eljussunk
valahová. Valami mélyebb megértés felé.
Nagyon
érdekes a regény nem lineáris narrációja. Az elbeszélő, aki maga is szereplő a
történetben, a regény szeme. Rajta keresztül jut el a többi szereplő élete
hozzánk hol cseppenként, hol hatalmas hullámok formájában. Mindegy, hogy ők a
jelen, a közelmúlt vagy a régmúlt esetenként ködbe vesző, tengerbe fúló
alakjai, szeme élesen lát mindent, szíve pedig mindenre nyitott. Érzékenységével
képes belevackolódni másokba, és senkit nem ítél meg. Ami történt megtörtént,
és aminek jönnie kell az is meg fog történni. Csak néha vannak dolgok, amik
eltűnnek útközben a szemünk elől, mintha soha nem is léteztek volna. Vagy
legalábbis szeretnénk ezt hinni. „Az igazság azonban nem mindig olyan szép,
mint a történeteink, néha hiányzik belőle az elegancia.” /236.old/
A
tengerkönyv (jelenkor, 2018) két barát története, akik hagyományos eszközökkel
ki szeretnének fogni egy grönlandi cápát a tengerből Norvégia partjainál. Ebből
a szempontból ez a könyv is valamilyen szinten a vágyakról szól, de sokkal
nagyobb hangsúlyt fektet az ismeretterjesztésre, mint a költészetre. Sok
érdekes információ van benne olvasmányosan tálalva a tenger élővilágáról,
mitológiai alakokról, felfedezésekről, halászatról, környezetvédelemről, csak nekem
hiányoznak belőle a képek. A legnagyobb meglepetést talán az okozta, hogy Jon
Fosse Melankóliájából megismert festő, Lars Hertevig is felbukkan a sorok
között. Van a tengerkönyvnek egy fél mondata arról, hogy a tengernek nincs
emlékezete. Ha ez így van, akkor inkább a költészetet választom.
