Úgy
volt, hogy szombaton a Füvészkertbe megyek, s megnézem a tavaszra ébredt
természet rügyeit, virágait. Reggelre azonban szürkébe öltözött a táj, olykor
az eső is eleredt, miközben színekre, illatokra vágytam. Bogarászni kezdtem programok
után a múzeumi lehetőségek között, és a REÖK-palota kínálata mellett döntöttem.
Aknay
János Kossuth- és Munkácsy Mihály-díjas festőművész 70. születésnapja előtt
tisztelegve, a több mint 200 műből február végén nyílt kiállítás a palota
termeiben, s tereiben. Ráadásul aznap délelőtt épp ingyenes tárlatvezetés volt,
így megragadtam az alkalmat, és a meghirdetett eseményre érkeztem. Végül öten
voltunk, és később még körülbelül ugyanennyi emberrel találkoztam csak az
épületben, amikor a tárlatvezetés után önálló felfedező útra indultam.
Nem
volt sok időm előzetes tanulmányokat folytatni, s nagyjából ott abba is hagytam
a kutakodást, amikor kategóriákba ütköztem. Szavakba, kifejezésekbe, mint posztgeometrikus
alkotó, vagy konstruktív expresszionizmus. Messzire vezetne innen indítani egy
szubjektív bejegyzést, hiszen se kritikus nem vagyok, se művészettörténész.
Inkább ott folytatom, ahol abbahagytam, hiszen emlékezetem szerint láttam már néhány
Aknay festményt a palotában. Geometrikus formái a lehetséges absztrakció
irányába mutatnak, és első ránézésre akkor én nemcsak a szentendrei templom
tornyait láttam bele az alakzatokba, de bizony a harangok zúgását is
meghallottam. Megrendülve álltam a hatalmas, színes kompozíciók előtt. Még gyerekkorom
rakéta mászókái is eszembe jutottak. Azok is színesek voltak, és vaslétráik egyfajta
összeköttetést biztosítottak a képzelet és a valóság között.
Az
Égi és földi geometria címet viselő kiállítás tulajdonképpen nem követ egyfajta
időbeli linearitást, hanem teret enged a szabad asszociációs láncolatok
kialakulásának. Habár a tematikusan formált termek alkotásainak születése
között néhol évek is elteltek, úgy tűnik minden változásban ott lebeg
valamiféle örökkévalóság lehetősége is. A látott földi világ geometriai
redukciója egyáltalán nem egyenlő a leegyszerűsítéssel, sokkal inkább a
sűrítés, tömörítés eszköze. A városképek montázs jellegűek, a templomtornyok,
kapuk, lépcsők fraktálszerűen egészítik ki egymást. Az alakzatok néha
kontúrozottak, néha az élénk színek tagolják csak részekre a tereket. A
térérzékelés csalóka, hiszen nem beszélhetünk ezen formák esetében konkrét térbeli
fizikai kiterjedésről, agyunk mégis hozzáad egy többlet dimenziót, legyen az
hangulati, vagy érzelmi jellegű. Hamar rájövünk, hogy ismerősek ezek a
városrészletek, bárhol is vannak valójában a világban. A visszatérő, ismétlődő
motívumok közül a keresztény építészet tornyai azok, amik leginkább az égi
szférába vezetnek át bennünket. A második emeleten már az angyalok világába léphetünk
be.
Mikor
a bejegyzésnek címet adtam, még nem tudtam, hogy volt a festőművésznek egy
Angyali üdvözletnek elnevezett kisciklusa a 70-es években. Az angyalok később
is visszatérnek, sőt bizonyos szempontból mindig jelen voltak és vannak Aknay
művészetében. Ha nem is látjuk ezeket az angyalokat konkrétan az első emeleti
képeken, akkor is megérezhetünk valamiféle erős tárgyon túli jelenlétet, ami
kibontható a második emelet alkotásainak tükrében. Az angyalokkal azonban mindig
bajban vagyok. Az égi szférában létezésüket sem cáfolni, sem bizonyítani nem
tudom magamnak, s ez a bizonytalanság tiszteletteljes csendességre int.
Visszafojtott lélegzettel figyeltem az angyalok születését, és alakváltozását
teremről teremre. Nekem volt ezekben az angyalokban egy megfoghatatlan
dualitás. Némelyik „arcán” nappalok és éjszakák váltakoztak, s egyszerre néztek
rá a befogadó személyre és fordultak el szemérmesen tőlük. Egyik-másik úgy volt
ábrázolva, mint aki portrét ült a festő műtermében. Azonban akadtak olyanok is,
amelyek geometriai alakzatokba sűrített jellegüknél fogva félelmet keltettek
bennem. Vadászrepülőkre emlékeztettek, amik lehetséges célpont után kutatva épp
az alant fekvő területeket pásztázzák.
Sok mindenről lehetne
még szólni, de hagyok nektek is felfedezni valót. A kiállítás különleges
élményt nyújtott. Már maga az is kuriózum, hogy ennyi Aknay János képnek adott
átmenetileg otthont az épület. A képek zöme ugyanis magángyűjteményekből
érkezett Szegedre. A tárlatvezető felkészült volt, de így utólag úgy gondolom először
az alkotásokkal kellett volna személyes kapcsolatot kialakítanom. Színekből
végül nem volt hiány, ám a tavaszi illatok még kicsit váratnak magukra.
