A
Finálé Fesztivál újra becsalogatott a színházba, ami nagy szó, mert az utóbbi
időben a sok csalódás következtében inkább csak alternatív darabokra ültem be
Szegeden. Május utolsó hetében a színházi évad zárásaként, változatos műfajú
vendég előadásokba nyerhettünk betekintést.
A
Bunkerrajzoló
Vándorfi László által rendezett, s a
veszprémi Pannon Várszínház által előadott A Bunkerrajzoló című darabot nagyon
vártam. Az előadás napján olvastam egy interjút róla az interneten, és a helyi
lap is beszámolt az eseményről. Ezek az írások csak tovább fokozták a
kíváncsiságomat. Megdöbbenésemre azonban valahol ott kell, hogy kezdjem a
történetet, hogy létezik egy hazai zenekar, amit Vad Fruttiknak hívnak. Nagyon
elcsodálkoztam ezen, hiszen évek óta állandó résztvevője a nagyobb hazai
fesztiváloknak, és egy-két számukat a rádió is rendszeresen játssza. Bevallom
én hangulatfüggően szoktam hallgatni őket. Számomra a zenéjük ugyan olykor fülbemászó
és jól él együtt a dalszövegekkel, de a szövegek mégis jobban foglalkoztatnak.
Talán ezért is örülök, hogy tavaly megjelent az Athenaenum Kiadónál Likó
Marcell Énekelt és el nem énekelt dalok című kötete. Likó Marcell a Vad Fruttik
énekese, frontembere. S hogy kötődik mindez A Bunkerrajzolóhoz? A Bunkerrajzoló
színdarab Likó Marcell zenés élettörténet rekonstrukciója, alapja az azonos
című könyv, ami Géczi János József Attila-díjas író munkája. A könyvet még olvasom,
de a színdarabnak így sem ugrottam neki vakon. Interjúkból valamennyire
ismertem már Marcellt és történetét.
Sajnos a darab nem ért fel az
elvárásaimhoz. Eddig csak pozitív kritikákat olvastam róla színházban jártas
emberek tollából, és a nézők közül is volt, aki élete legjobb megnézett
darabjának titulálta. Nálam egy valamit ért el, felbosszantott, hiszen gyakorlatilag
nem kaptam semmit az értetlenkedésen túl azért, hogy becsülettel végigültem.
Nóri még másnap is próbált csitítani az Acélmagnóliák előtt, hogy azért nem
volt ez annyira rossz. Az alapötlet, hogy Marcell több életidejű alakja
egyszerre van jelen a színpadon engem nagyon izgatott. Az eleje, ahogy egymásba
alakultak, ahogy egymásba ágyazódtak, rétegződtek ígéretesnek indult. Aztán ez
az ígéret nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet, nem adott egy árnyaltabb
jelentést hozzá a tartalomhoz.
A történet ott kezdődött, ahol végződött,
a meglehetősen sablonosan bemutatott pszichiátrián. Nem éreztem hitelesnek a
bemutatott kórházi környezetet, lehet erre a darab amúgy sem törekedett. Jobban
örültem volna, ha az egész érzelmileg jobban Marcellre (vagy a Marcellekre,
minden Marcellre) lett volna kihegyezve, de egyedül a dalokon keresztül éreztem
ebből meg valamit. A kapcsolatok igencsak elnagyoltan jelentek meg a színpadon,
ahogy az érzelmi viszonyulások is. A karakterek kidolgozatlanságáról ne is
beszéljünk. Jó, mondjuk több mint 30 évet kellett átfogni egy ember életéből
(amit még egy mikrokörnyezeti háttérbe is bele kellett helyezni), csak a
hangsúlyok valahogy eltolódtak. Az iparvárosi lakótelep ugyan a darabban is
magán viselte a kor hozadékát, de a könyvben az egész sokkal érzékletesebb. Így
utólag sem igazán értem, hogy miért azok a mondatok lettek kiragadva belőle, amik.
Számomra is rendkívül fontos a humor és az önirónia, ami megjelenik ugyan a
darabban, de nem úgy, mint egy fűszer, amivel könnyebbé és elviselhetőbbé lehet
varázsolni az életet. Sekély és kiszámítható, mintha nem merne többet vállalni
magából. Mintha nem bízna a közönségben, hogy vele tudna tartani. Mintha az
egész darab félne attól, hogy az az élet, ami akkor ott másoknak természetes
volt, nem lesz befogadható, feldolgozható. Pedig sokan tudjuk milyen.
A zenekarról, magáról a zenéről is
„csak” annyiban volt szó, hogy jó néhány elhangzott a Vad Fruttik dalai közül.
Némely az arcunkba üvöltve. Ez hatásos elem volt, a szövegek brutálisan kifejezőek,
segítették a tartalmat kontextusba helyezni. Viszont semmiféle üvöltés sem
tudta átnyomni magát azon, hogy az egész mégis hamiskásnak csengett. S nem csak
azért, mert az ének nagyon sokszor valóban hamis volt. Engem még az sem
vígasztalt ebben az ügyben, hogy sokszor látványos akrobatikus elemek mellett
kellett a színészeknek énekelniük. Vagy, hogy amikor sokan voltak a színpadon
esetleg nem hallhatták egymást.
Nóri szerint a színdarab nem volt jól
felépítve, a kiragadott jelenetek mögül nemcsak a tartalom hiányzott, hanem a
karakterek is. Szerinte karikatúraszerűen sablonosak voltak ezek az alakok az
alkoholista apától a főhősig. S annak ellenére, hogy fontos eleme lett volna a
darabnak a humor, épp a kiszámíthatósága következtében nem tudta ezt rendesen
reprezentálni. Nórinak főleg a mászókás díszlet tetszett, és a helyenként
valóban kifejező akrobatikus elemek a koreográfiában.
Az egész színdarab darabos volt,
nehézkes, döcögős. Mintha nem tudta volna, hogy pontosan mit is akar mondani,
közvetíteni, átadni. Nem találtam kapcsolódási pontokat vele sem érzelmileg,
sem gondolatilag, amik pedig a könyv vagy a dalok, dalszövegek esetében
erőteljesen jelen vannak. Nekem az kevés, hogy hasonló mászókákon nevelkedtem.
Mert ez csak a színpadkép, a felszín.
