Michael Cunningham: Az órák

Michael Cunningham: Az órák /regény, Ulpius-ház Könykiadó, 2002/

Annyira vágytam már egy új Cunningham regény olvasására, hogy nagyjából egy évvel ezelőtt megvettem angolul a Mire leszáll az éjt (By Nightfall). A magyar fordításról már kezdtem lemondani, s épp A hókirálynő angol beszerzésén gondolkodtam, amikor megláttam a Mire leszáll az éjt egy kirakat közepén.

Michael Cunningham korábbi regényei, így Az órák is, az Ulpius-ház Könyvkiadó gondozásában jelentek meg. A Mire leszáll az éjt már a Jaffa Kiadó jegyzi, de nem szaladok még előre.  Ez az új fordítás meghozta a kedvem, hogy újra elővegyem Az órákat, ami az 1999-es év Pulitzer- és Faulkner-díjas regénye. Magyar nyelvű kiadása 2002-ben történt, a lírai fordítás Tótisz András munkája. Sokan az ugyanebben az évben azonos címmel megjelent film nyomán ismerkedtek meg a könyvvel. A filmet Stephen Daldry rendezte, a főszerepeket Nicole Kidman (Virginia Woolf), Julianna Moore (Laura Brown) és Meryl Streep (Clarissa Vaughan/Mrs. Dalloway) alakította. A filmet is láttam, de a könyv volt igazán szerelem első olvasásra.  Húszas éveim elején jártam akkor, gurítottam le magamban a könyveket, szomjaztam az irodalomra. Az ilyen könyvek „rontották” el az ízlésemet, s ez a depresszív hajlam mára mit sem változott. Mint ahogyan a könyv értéke sem halványult el bennem az évek folyamán. Philip Glass zeneszerzővel is Az órák kapcsán ismerkedtem meg. Szinte látom magam előtt a film jeleneteit, ahogy most hallgatom ezt az utaztató, érzékeny zenét.

Úgy emlékszem Virginia Woolf (1882-1941) vezetett el Az órákhoz, akinek az írásait akkoriban szintén sokat forgattam.  Halálával kezdődik a könyv előszava. Virginia Woolf mentális betegséggel küzdött, s öngyilkossággal menekült el az őrület kínjai elől. Kövekkel a zsebében belesétált egy folyóba.

Virginia Woolf a könyv további fejezeteinek sodrában épp a Mrs. Dalloway című regényét írja (1923) London egyik külvárosában. Egy másik szálra fűzve a XX. század végén, New York Cityben, egy Mrs. Dalloway becenévre hallgató nő partit készül adni. A becenevet nemcsak azért kapta, mert keresztneve azonos Virginia Woolf regényének alakjával, hanem mert költő/író barátja szerint sorsukban is megtalálható a párhuzam. Mrs. Dalloway Virginia Woolf regényében is partit rendez. A harmadik szálon 1949-ben Laura Brown Los Angelesben a Mrs. Dalloway-t olvassa. Aztán az idő folyamata mindent és mindenkit összemos. Bár az élet áramlata erős, mégis van, akit nem sodor el magával. Sokaknak egy élet helyett csak órák adatottak, míg mások a halálra vágyva is újra és újra átlépnek a következő órába.

Laura életének nyugvópontja, a szabadság érzésének megízlelése számára annak a lehetőségnek a felismerése, hogy bármikor dönthet a halál mellett. A halálvágy megérinti, szinte gyermeki boldogságba ringatja. Úgy érezheti ezáltal, hogy ha szeretné, megteremthetné a halált. Az egyetlen biztos dolgot az életben. Laura szállodája jelkép. A sehol sem létezés jelképe. Személytelen, szinte steril közeg, ahol úgy tűnhet, a halálban valóban nincs semmi különleges. Laura tragédiája abban rejlik, hogy végül ő az, akit minden halálvágya ellenére az élet győz le.

Ezeknek a nőknek az élete a maguk korában szinte irigylésre méltónak tűnik. Virginia zseniális író, Clarissa nyíltan felvállalhatja homoszexuális kapcsolatát, Laura pedig második gyermekével várandós. Ők azonban - talán, mint kicsit mindannyian - úgy hiszik, hogy más adatott meg a számukra. Mindig máshol, s másban találnák meg önmagukat. Az idő folyamatában minden csak egy lehetőség, amiben vannak fontos, és meghatározó szakaszok, amiket nevezhetnénk akár döntő pillanatoknak is. Vajon hány ilyen pillanat lehet egy ember életében, amiben teljes valónkban, mindenféle álarc és szerep nélkül jelen tudunk lenni? Az itt és mostban. Mire leütök egy betűt, a mondat és a gondolat is múlttá válik. A betűben még benne van a jövő minden aspektusa, de egy megformált szó már mindent megváltoztat.

Az órákban keressük, kergetjük önmagunkat. Mindenki az szeretne lenni, akivel valójában azonosul, szerepekben, vagy anélkül. Engem arra tanított ez a regény már sok-sok évvel ezelőtt is, hogy megélni, megragadni és főleg szeretni egy pillanatot csak úgy érdemes, ha közben önmagunk tudunk lenni. Talán ez másként nem is lehetséges, mert jön a kudarc, a szégyenérzet és a lelkiismeret furdalás. S marad a felejtés. Amíg azonban él bennünk a vágy egy másik világ, egy másik jövő, az elveszett jövő iránt, addig idegen marad számunkra a pillanat. Mégis néha ez az, amire igazán vágyunk, egy másik világra, mert ilyen az ember. Laura szállodája, Clarissa szerelme Richard iránt, és Virginia Londona, az a másik élet, amit párhuzamosan élnek.

Az órákban sok olyan gondolat megtalálható már, amit Cunningham kibont a Mire leszáll az éjben. A művészet és a műalkotások emberi léptékben betöltött helye, szerepe, már Az órákban is foglalkoztatja a szerzőt. Csakúgy, mint a tehetség értéke és megítélése. Az út a középszerűségből, a hétköznapiból valami nemesebb felé, aminek másik végpontja a halhatatlanság irányába mutat. Megjelenik benne az elmúlt ifjúság iránti nosztalgikus vágy is, amikor még úgy érezzük (hiszünk benne), hogy van választási lehetőségünk, számtalan a jövő által felkínált eshetőség közül.

Virginia Woolf végül a halált választotta, így megőrizte a szellemiségét. Fontosnak tartom kiemelni, hogy halálvágyának minősége betegségéből kifolyóan egyáltalán nem azonos Lauráéval. Az órák méltó tisztelgés az élete és a munkássága fölött.