Nagy örömömre van Szegednek is egy
filmfesztiválja, a Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál, ami idén második
alkalommal került megrendezésre a Belvárosi Moziban. Tavaly sajnos lemaradtam róla, és idén is csak
olyan idősávokban értem rá a fesztivál négy napja alatt, hogy a versenyfilmek
közül egynek a vetítésére sem tudtam elmenni. Viszont annál több versenyen
kívüli, de a szervezők szerint megnézésre méltó kisjátékfilmet, animációs
filmet és kísérleti filmet láthattam. Már a fesztivál kezdő napján beszereztem a
programfüzetet, és próbáltam a filmekből kiragadott képek, és a rövid (néha
csak 1-2 mondatos) tartalmi leírások alapján kitalálni, mire is számíthatok.
Azt kell, hogy írjam, a képzeletem eléggé szegényesnek bizonyult. A számomra
nagyon jónak vélttől, a brutálisan élvezhetetlenig, mindenféle film előfordult
a kínálatban.
A szegedi születésű operatőr, Zsigmond
Vilmos (1930-2016), 1978-ban a Harmadik típusú találkozások című Steven
Spielberg filmmel nyerte el a legjobb operatőrnek járó Oscar-díjat. Pályafutása
alatt több mint hatvan filmet készített szerte a világban. Ezt a fesztivált
munkásságának elismeréséül hívták életre. Szellemiségének követése egy
közvetlen és szakmailag igényes filmfesztivált hozott létre.
A fesztivál nyitónapján megtekintett
versenyen kívüli kisjátékfilmek nem gyakoroltak túl nagy hatást rám. Erre a szekcióra
körülbelül 10-12 néző ült be, a bemutatott alkotások vegyes fogadtatásban
részesültek. A Balatoni jég című
filmben a téli táj felébresztette bennem egy balatoni fotózás emlékét, de ez
sem a film erénye volt, hanem inkább a festői környezeté. A szekcióban még a Jota című spanyol alkotásban volt a
legtöbb fantázia, de úgy gondolom ki lehetett volna hozni abból is jóval többet.
Az információs programok között kapott
helyet egy 2017-es mexikói nagyjátékfilm is, a Los Años Azules (A kék évek, The Blue Years), Sofía Gómez-Córdova
rendezésében. Messze kiemelkedett az általam látott filmek mezőnyéből, sőt ki
merem jelenteni, hogy az egyik legjobb film volt, amit az idén eddig láttam.
Tartalmi ismertető nem volt róla a programfüzetben. A filmből kiragadott kékes árnyalatú
képen, ami végül becsalogatott a moziba, egy meglehetősen romos ház belső
udvarában egy szürkés macska látható. Úgy látszik ez a kép másokat nem állított
maga mellé, mert én voltam az egyedüli nézője ennek a filmnek, ami szerintem
egy ilyen jellegű filmfesztiválon igencsak luxus. Utólag kicsit bosszús is vagyok
miatta, mert szerintem ez a film messze több figyelmet érdemelt volna. A
történet nem nagy ívű, a cselekmény is mindvégig az omladozó házban zajlik,
mégis erős érzelmi és hangulati tartalma van a filmnek. Néhány fiatalról szól,
akik ebben a házban élnek. Keresik magukat, feszegetik határaikat, valamint
próbálnak értelmet adni az életüknek. A ház akár a biztonság szimbóluma is
lehetne számukra, a mini-társadalmukat összetartó erő, de mindegyikük tudja, hogy
csak egy átmeneti menedék. Ha jól ki tudják használni a benne rejlő
lehetőségeket, nagyobb eséllyel válhatnának később a társadalom
felelősségteljes polgáraivá. Egyikük sincs könnyű helyzetben. Olyan terheket
cipelnek, amik a megbélyegzettségükből táplálkoznak. A maguk módján megküzdenek
azért, hogy elfogadják őket és be tudjanak illeszkedni a házon túli világba. Hol
van ebben az egyén boldogulásának útja? Lehet-e boldog az egyén a társadalom
perifériáján? Érzékeny, szerethető karakterek, én könnyen tudtam velük
azonosulni a képi nyelv és forma segítségével. Nemcsak a ház, hanem a szobáikba
(az életükbe) ki-be járó macska is szimbolikus jelentésű, talán a szabadság
megjelenítésének gondolati és képi eszköze. S hogy sikerül-e átlépnie a fiataloknak
a ház küszöbét? S hogy ez mennyire a szabad választásuk eredménye? Ezekre az
örök érvényű kérdésekre és problémákra mutat rá nagyon finoman, az érzelmek
felől megközelítve ez a balladisztikus hangvételű, egészen különleges alkotás. Kiemelném
még a filmben elhangzott zenéket, amik csak tovább árnyalják a gazdag érzelmi
szinteket. Összességében ínyenceknek ajánlom. Olyanoknak, akik nem riadnak
vissza egy lassabb tempójú elbeszéléstől, akik szeretik a hangulatfestő átvezető
képsorokat, és az érzelmi szituációkat.
Lehet, hogy itt kellett volna aznapra
abbahagynom a mozizást, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy a versenyen kívüli
animációs filmek nem tetszettek. Erre a blokkra közel 30 ember ült be, de az
animációs filmek után vetített kísérleti filmek erősen megrostálták a mezőnyt,
és nagyjából 10-12 ember tartott ki végig. Az animációs filmek így együtt
vetítve tetszettek, mert láttam hány különböző technikai megoldást értenek az
alkotók alatta. Szerintem színes volt a felhozatal, még ha a téma megválasztásában
néhány nem is volt kimondottan újszerű. Talán Szucher Ágnes Tudod, mitől félek? című alkotása
tetszett tematikailag a legjobban, kivitelezésben pedig Szász Lilla Duir című animációja állt hozzám a
legközelebb. Utána a kísérleti filmeket nézve bizony eszembe jutott, hogy
jövőre én is nevezek valamivel ebben a kategóriában. Erősen próbára tette a
türelmemet ez a szekció, mert még egyesével évente néhány hasonló filmet
megnézek, de így egymás után nagyon untam őket. S hiába kerestem a kísérletet a
filmkockák között és mögött, a szándékot néha megleltem ugyan, de összességében
nem kaptam semmit tőlük. Erőltetettek voltak, túlgondoltak, lélektelenek.
A fesztiválról, a nyertes filmekről és
alkotókról bővebb információt a Belvárosi Mozi honlapján találhattok. Remélem,
később találkozhatunk ezekkel az alkotásokkal szélesebb körben is. Főleg A kék
éveknek drukkolok.
