Puskás Dániel kötetének bemutatójára
egy órával korábban érkeztem a Jazz Kocsmába. Kicsit kényelmetlenül éreztem
magam az előző napi felkészületlenségem okán, ezért mielőtt elindultam,
rákerestem a vakok oltárára az interneten. Csodálkoztam, hogy nem találtam semmit
ilyen címmel a világhálón, de nem volt időm korrigálni a tévedésemet.
A csodálkozásból későbbre is jutott
bőséggel az este folyamán. Hiába vártunk a kezdéssel az érdeklődőkre, rajtam
kívül nem jött senki. Egyre nagyobb kortyokban fogyott a szamóca szörp előttem.
Forgattam zavaromban a Két akaratot, vissza-visszatérve olyan sorokhoz, amikbe
ebben a szituációban bele tudtam kapaszkodni. Már az is megfordult a fejemben,
hogy akkor most mindenki valamiféle hiányérzettel elindul hazafelé, amikor a
költő, a moderátor, és a még 3-4 jelenlevő ember leültek az asztalomhoz. Bemutatkoztak,
és mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, felolvasással egybekötve
megismertettek a verseskötettel, valamint a díjjal (Makói Medáliák), amit a
költő épp aznap vett át érte. Eleinte feszengtem, de az oldott hangulat rám is
jótékony hatással volt. Kíváncsi voltam a kötetre, ők pedig kíváncsiak voltak
rám, mint egy olyan emberre, aki még pénzt is „áldoz” a kortárs irodalomra.
A vakok zsoltára nem adta meg magát
nekem könnyen. A Miért nem láttam, hogy 1917-18 című vers már a kocsmai
felolvasás közben elvetette bennem a hangulatot, amivel később a versekhez
viszonyultam. A kötet 6 ciklusból áll, a ciklusok különböző hosszúságúak. A
kötetet a Jób zsoltárai című vers vezeti fel, a szereplíra további verseinek
értelmezéséhez a Bibliát hívtam segítségül. Hogy miért nyúl egy fiatal költő a
napjaink költészetében annyira nem divatos ősforráshoz, arra nem kaptam
választ. Viszont, hogy miért éppen Jób zsoltáraival nyit a kötet, arra Jób
története és Jób könyvének két sora (Jób könyve, 10) megadta számomra a
magyarázatot. „Szabadjára engedem panaszomat. Hadd beszéljek keserű lélekkel!”
Egy fiatalember szavait hallottam át rajtuk, aki szerelmi csalódások,
szakítások után a kötet verseiben őszintén vall felejtésről, hiányról,
fájdalomról, szorongásról és hiú reményről.
A vakságnak számtalan formája van. A
szinonima szótár szerint vak az, aki nem lát. Aki világtalan. Aki nem tudja a
következményeket felmérni. Aki fényét vesztett. A Biblia Máté evangéliumában
így fogalmaz: „A test lámpása a szem. Ezért ha a szemed tiszta, az egész tested
világos lesz. Ha pedig a szemed gonosz, az egész tested sötét lesz. Ha tehát a
benned lévő világosság sötétség, milyen nagy akkor a sötétség.” A vakok legendáriumában bibliai
történetek elevenednek meg, ahol a költő mindig valaki másnak a szerepében éli
meg a vakság különböző formáit. A damaszkuszi út című versével már lefekteti a
kötet alapját. Itt az ideje a szembenézésnek, a vallomástételnek, és az
újrakezdésnek. A szerepek felől nézve a költőnek lehetősége nyílik arra, hogy a
fizikai vakságához, belső meglátások, bizonyosságok társuljanak. Ezek azonban
cseppet sem kellemesek. Úgy tűnik mintha a valódi látás, a megismerés, a tudás,
a felismerés csak kevesek kiváltsága lenne. Mintha ez a látás napjainkban is
ugyanolyan későn érkezne meg, egy ütemmel lemaradva a valódi élethelyzettől,
mint bármikor máskor a történelem folyamán. Boldogságra csak annak van reménye,
aki hisz, de nem hall, és nem lát. Mi mégis inkább látni szeretnénk.
A Ros hosana ciklus költői képeit számomra Chagall élete és
munkássága köti össze. Teszi ezt annak ellenére, hogy Chagall művészetének
egyik fő alappillére pont az emlékezet. Chagall élénk színeivel, mesebeli
falvaival és alakjaival szemben, ezek a felejtés és a hiábavalóság költői képei.
A Csak néhány darab hiányzott ciklus
versei olyanok, mint elindulni valahová, de soha nem érkezni meg igazán.
Megjelenik bennük a félelem, hogy az órával együtt az idő is megáll, és rögzül
az a pillanat benne, ami korábban a szorongást szülte. Az élet történései
összekeverednek, mint egy kirakós darabjai. Mikor már majdnem megvilágosodnak
bizonyos összefüggések, kiderül, hogy az egésznek nincs semmi értelme. Csakúgy,
mint az egyes daraboknak önmagukban. A tévedések pedig megkerülhetetlenek, mint
a csapdák. A félreértések meg csak távolságokat teremtenek az emberek közé. Az
elfojtásoktól már csak altatókkal alszunk, miközben felejtenénk, hogy múljon el
a veszteség fájdalma, amit egy szakítás mart belénk. A Megfogni egy kutyát ciklusban megérezhetjük, hogy a felejtésért
magas árat fizetünk. Nemcsak üresek leszünk tőle, hanem mindig érezni fogunk
egyfajta hiányt is. Az Admétoszban a
költő a görög mitológia segítségével mereng el többek között azon, hogy van-e a
mai világban létjogosultsága a halálból visszatérő örök szerelemnek. A
ciklusból nekem finom iróniájával a Pügmalión a kedvencem. A bennünk élő kép
soha nem lehet azonos egy másik emberrel. Succubus,
a démon, aki ráül éjszaka a mellkasunkra, nem hagy kétséget afelől, hogy hiába
menekülünk a szembenézés elől.
A szerelem is vak, tartja a mondás. A
kötet elég pesszimistán azzal zárul, hogy szeretni felesleges, ha végül néhány
sornál több úgysem marad ebből a szeretetből. Remélem az élet később erre rá
fog cáfolni, és olvashatunk még szerelmes verseket is majd a költőtől.
A
borítót Kopasz Tamás Zuhanás No. 4. című festmény alapján Remsey Dávid
tervezte.
