Aki
követte a blogom nyári bejegyzéseit a Művészetek Völgyéről, annak nem újdonság,
hogy kedvelem a táncos produkciókat is. Talán az sem lesz számukra meglepő,
hogy miért mentem el megnézni még egyszer ugyanazokat a darabokat (Labirintus,
I hear you), amiket Vigántpetenden már láttam. A Duda Éva Társulat a Hétfü
(Hétfői Függetlenek a Kisszínházban) sorozat részeként a Labirintus mellett a
MESH című előadását hozta el múlt hét elején Szegedre. Másnap az Imre Zoltán
Program keretein belül további két táncelőadást tekintettem meg. Gera Anita
Társulatának Image, majd a dot.Consla I hear you című darabját.
A
hétfői est a Labirintussal kezdődött. Próbáltam mindent elengedve belépni a
színpadi térbe teremtett néha ismerős, néha idegennek tűnő világba. Ha tartalmilag
nem is nyíltak meg bennem sokkal másabb vagy mélyebb perspektívák, mint a
Művészetek Völgyében, azért egészen más élményt nyújtott ez a tér, melyet nem
felülről és kívülről szemléltem. Rájöttem például, hogy a Labirintus nekem
olyan, mint egy elsőre kissé furcsának tűnő hasonlat egy nehezebben
értelmezhető versben. Nyitottnak kell lenni, hogy kivirágozzon. Az eltáncolt
sorok az olvasatomban többek között arra mutattak rá, hogy mi határozza meg
kapcsolataink alakulását, mi formálja döntéseinket, érzelmi, hangulati és
intellektuális állapotainkat. A szokás, a függőség, a mentális rugalmasság foka
és mértéke mind jelentős tényezők. Kezdetben mi tápláljuk a függőségeinket,
majd ők táplálnak minket. Vagy nem halljuk meg egymást, vagy másként értelmezzük
a hallottakat. Vagy nincs belső igényünk a kapcsolatokra, vagy más igényeink
vannak, mint amiben épp vagyunk. Szabadságra törekszünk, kiteljesedésre,
önmegvalósításra, miközben vagy a saját magunk által épített akadályok húznak
vissza bennünket, vagy a társadalmi elvárások, és az azok által keltett
szorongásaink. A „botok, rudak” otthonos támaszt nyújtanak, vagy épp veszélyt
jelentenek erre az otthonosságra. Ragaszkodunk hozzájuk, majd mikor már
megállnánk nélkülük is a helyünket, ők ragaszkodnak hozzánk. A törzsi
összetartozás rítusai egy pillanat alatt átfordulhatnak kegyetlen vadászattá,
és könnyen a körön kívül találhatjuk magunkat. Versengünk, együttműködünk egy
meghatározott cél elérésének érdekében, vagy nem tudunk megfogalmazni sem
célokat. Ha a labirintusnak nincs kijárata, a megnyugtató hír talán lehetne
számunkra az, hogy valahol volt egy bejárata, amin még kijuthatnánk akár
egyenes tartással is.
A
MESH a spanyol Maria Campos, és a libanoni Guy Nader koreográfiája. A darabot
korábban a Régi Zsinagógában már láttam. A szünetben még azon morfondíroztam,
hogy vajon miért nem emlékszem a zenéjére. A válasz, mint kiderült, egyszerű.
Csak az idő kongott benne, és hinták nyikorogtak folytonos ismétlődésben,
egymásba alakulásban. A tér- és időzavar a valóságommá vált. Állandóan
kapcsolódtam, érintkeztem, elszakadtam. Átadtam egy ütemet, egy ritmust, majd
egy új értelmezésben, váratlanul, mégis fegyelmezett rendben vissza is kaptam.
A térben kezdetben egy test bolyongott, ringott, lendült a kar után. A tér
mozgott, vagy a test a térben? A tér, vagy ez a test lendítette-e ki a többi
testet? A tér kapcsolódott, a testek a térben, vagy a tér és az idő? A test
ideje, vagy a térkapcsolatok elképesztő precizitása az időben? Egy rossz
mozdulat, egy apró figyelmetlenség, és megbomlott volna a rend. A biztonság
rendje. Vajon honnan eredt az a bizalom, amivel ezek a testek kapcsolatokat
létesítettek egymással? Szerettem volna én is beleugrani ebbe a térbe. Kíváncsi
lettem volna, hogy eme rögtönzésemben engem is elkapott volna-e valaki. Azaz
lett volna-e ott egy másik test a tér és az idő egy megfelelő pontján? A végén
a test újra egyedül állt a térben. A kiindulási helyzet azonban, ahogy a test
maga is, alapvetően megváltozott. Megtapasztalva a biztonságot és a bizalmat,
már csak a térben lehetett egyedül, az időben azonban nem.
Bevallom
őszintén, hogy Gera Anita darabjából csak Herczku Ágnes énekesnő neve volt
ismerős. A tartalmi ismertetőt átfutva azonban szinte azonnal bizalmat
szavaztam a produkciónak. Ez az előadás nem szorul olyan utólagos
magyarázatokra, mint a hétfőiek. Valószínűleg nem is célja túlmutatni önmagán.
6 nő lépett színpadra, 3 énekesnő és 3 táncosnő, néhol a divatvilág kifutóit
imitáló stílusban. Ezek a nők sokféle képet mutattak magukról, egyszersmind
tükröt tartva elénk, és a társadalom elé, amelynek részesei vagyunk. Kérdéseket
vetettek fel, amikre részben megpróbáltak válaszokat is adni. Kit rejtünk a
mozdulataink, ruháink, arckifejezéseink, sminkünk mögött? Nőként milyen
életstratégiáink vannak? Mennyire gondolkodunk sztereotípiákban? A felvetett
témákat, szerepeket humorral közelítették meg, amit kifejezetten értékeltem. Az
egyes táncos betétek azonban nekem néha túl hosszúra nyúltak, olykor-olykor
bizony unatkoztam. Hol a nők viselték a tűsarkú cipőket, hol a cipők viselték a
nőket. A látottak, hallottak nem bontották ki a kérdésfeltevésekben rejlő
tartalmi gazdagságot. Összességében mégis jól szórakoztam, s néha megelégszem
ennyivel.
Rövid szünet után
következett az I hear you című darab, Ujszászi Dorottya koreográfiája. Az, hogy
a dot.Consla előadása élő zenei kíséret mellett lesz látható, számomra csak
akkor derült ki, amikor az Anna-kútnál - a zebra közepén - szembetalálkoztam
Gyémánt Bálinttal. Ez a színházi este az internet világában gyakorlatilag
láthatatlan maradt. Sem a színház, sem a társulat, de még Harcsa Veronika vagy
Gyémánt Bálint facebook oldalán sem volt nyoma az eseménynek. Ha nem lett volna
a Duda Éva Társulatnak hétfőn ez a két előadása, én sem vettem volna észre.
Mindezek következtében meglehetősen hézagos volt a nézőtér, és még finoman
fogalmaztam. Feszengtem a létszám miatt, és csak abban tudtam reménykedni, hogy
legalább jó közönség leszünk. Voltak, akik már szünetben feladták, de bizony
voltak, akik az előadás közben csapták fel székeiket, és indultak meg a kijárat
felé. Kár érte. S azért is kár, mert úgy tűnik, hiába adtam egy második esélyt
a táncnak a Művészetek Völgye után, ismét csak a zene kötötte le végig a
figyelmemet. A tánc, ami ötvözte a kontakt, kortárs és a latin ritmusú páros
táncok mozgásanyagát, mint látvány, bennem nem mozgatott meg túl sok mindent.
Csak a kontakt táncos elemek lágy érintései hívtak elő belőlem jó érzéseket,
még az egykori Palya-udvarban eltöltött reggeli táncos időkből. Talán ezt
kedveltem a darabban. Ahogy ezek a táncosok a színpadon egymáshoz viszonyultak.
Ahogy egymásra néztek, ahogy megérintették egymást. Hogy Veronikát és Bálintot
szeretem, az már tényleg senkinek nem lehet újdonság. Ez azonban most nem egy
koncert volt, és nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy szerves egységként
kellene tudnom nézni ezt a produkciót. Nekem azonban aznap este valahogy semmi
nem állt össze, sajnos még azt is megéreztem mennyire kényelmetlenek a
Kisszínház székei.
