Harcsa Veronikával és
Gyémánt Bálinttal a szegedi koncertjük előtt ültem le beszélgetni az Ifjúsági
Házban. Többek között zeneválasztásról, irodalomról, utazásról és megérkezésről,
kockázatvállalásról, valamint új felállású kvartettjük jövő év elején megjelenő
Shapeshifter című albuma kapcsán az alakváltásról beszélgettünk.
Mit
gondoltok, mi alapján választunk magunknak zenét?
HV: Ízlés, hangulat és
érzelmi állapot alapján, személyiségünk alapján.
GYB: Szerintem a
legtöbb ember, nem sokat gondolkozik azon, hogy milyen zenét hallgasson, hanem
olyan muzsika felé fordul, ami az életében a leginkább evidens. Az olyan
emberek, akik nem fektetnek abba különösebb energiát az életükben, hogy
megkeressék azt a zenei formát, ami őket a leginkább izgatja, azok sokszor egy
szimpatikus rádióállomás, vagy esetleg baráti kör alapján döntenek. Például
amikor kamasz voltam, akkor nagyon is azokat a zenéket hallgattam, amiket a
legjobb barátaim.
HV: Igen, ez rám is nagyban
hatott.
GYB: Ilyen szempontból
fontos a szerencse, hogy megfelelő barátokat találjon az ember. Aztán később
minél érettebb valaki, annál inkább utána megy annak, hogy mit szeretne
hallgatni, vagy, hogy milyen lehetőségei vannak.
Szerintetek
lehet-e/van-e a zenének az irodalomhoz hasonló valóságteremtő hatása?
HV: Olyan esetekben,
hogy ha a dalszöveg is segédkezik ebben, vagy hogyha komplexebb formáról van
szó, mondjuk operáról, de egyébként máshogy működik a kettő. Sokkal kevesebb a
direkt információ és a direkt közlés a zenében, vagy a dalirodalomban, mint az
irodalomban, mint egy könyvben, de ez nem azt jeleni, hogy kevesebb dolog
történik a befogadóban, csak többet bízunk rá a befogadó képzeletére.
Mennyiben
lehet a zene „híd”?
GYB: Szerintem a zene
pont azért csodálatos, mert hidak – a te példáddal élve – keletkezhetnek általa.
Még ha nem is célzottan azzal a szándékkal készül is egy zene, hogy feltétlenül
összekössön embereket, végül mégis ezt teszi. Mindig nagy örömmel látom azt,
hogy például a koncertjeinken korosztálytól függetlenül jönnek oda emberek,
akik azon túl, hogy tetszik nekik, tényleg azt mondják el, hogy valami nagyon-nagyon
komoly érzelmet váltott ki belőlük a zene, és ez teljesen független attól, hogy
valaki hány éves, vagy, hogy milyen közegből származik, hogy van-e zenei
előképzettsége. Szerintem ez csodás dolog. Ez ennek a szakmának az egyik
legfőbb ajándéka számomra, hogy nem is gondolnám, hogy ennyi embert megérinthet
a művészetünk.
Ha
tehetnétek hová építenétek még „hidakat”?
HV: Szeretnék egy
London-Budapest hidat, aminek elindulok az elején, és mondjuk 3 perc múlva megérkezem
a másik végére. Azt nagyon várom már, hogy a teleportálást mikor találják ki
(nevet).
Sokat
utaztok a fellépéseitek során. Mit jelent számotokra úton lenni, és megérkezni
valahová?
HV: Hát úton lenni az
élet, megérkezni a halál (nevet).
GYB: Akkor én egy
kicsit materialisztikusabban közelítem meg a kérdést, úton lenni nagyon sok
fáradtság már szerintem. Nyilván imádunk koncertezni járni, de már nagyon sok
időt töltöttünk el az életünkből utazással, úgyhogy ez a része talán már nem
akkora élvezet. Most már inkább próbálom okosan eltölteni ezt az időt,
megpróbálok pihenni, hogy minél inkább fókuszálni tudjak a koncerten, úgyhogy
ez sokat változott az elmúlt években, legalábbis bennem. Megérkezni mindig
szuper, az mindig csodás.
HV: Lovasi András nyilatkozta
azt valahol egyszer, hogy ő úgy tekint a bevételeire, hogy a fizetség, amit kap
a fellépéseiért, azt valójában az egész hercehurcáért kapja. Tehát azért, hogy
oda kell menni, hogy be kell ülni a turnébuszba, be kell pakolni, ki kell
pakolni, hangbeállást kell csinálni, haza kell vezetni utána éjszaka stb. Ő azonban
zenélni, úgy érzi, hogy ingyen zenél, és ezzel valahogy mi is így vagyunk. Maga
a zenélés, maga a koncertnek a percei akkora élményt tudnak jelenteni nekünk,
hogy azt bármikor nagyon szívesen adjuk. A fizetséget, azt inkább azért kérjük,
mert az ember valóban megunja a fizikai úton levést, vagy hát elfárad benne. Ez
egy erőfeszítés, amit az ember azért vállal, hogy a jóleső megérkezést, vagyis
a koncertnek a jó perceit megkaphassa.
Sokat
beszélünk a jazz kapcsán az improvizációról. Mennyire tudjátok hasznosítani az
életben is a színpadi improvizációs készségeiteket?
HV: Én szoktam erre
gondolni, hogy tanít a színpad, az improvizáció mellett még a spontaneitást és
a bátorságot emelném ki. A zenében meg tudjuk élni azt, hogy a kockázatvállalás
lehet jó dolog. Egy-egy szólóban megtapasztaljuk, hogy bátran lehet, sőt megéri
kockázatot vállalni, még akkor is, hogyha rizikóval jár, és akkor is, hogyha
néha el tudjuk rontani, mert csak így juthatunk új felfedezésekhez, és ami még
fontosabb, csak így tud a magunk számára igazán izgalmas és játékos maradni az
egész. Ha pedig a játékosság és a kísérletezés dominál, akkor szárnyal a
kreativitás, és egy esetleges hibából sokkal könnyebb kijönni, mint ha
stresszesen léptem volna bele. Ebben a tekintetben az életre is tanít a zenélés.
GYB: Teljesen
egyetértek, illetve ahhoz, hogy az ember kockázatot merjen vállalni, ahhoz meg
kell tanulnia hinnie magában. A zenélésen keresztül, nagyon sok mindent vittem
át a mindennapi életembe. És igen, ahogy Veronika is mondta, talán az ember így
mer spontánabb lenni, vagy több kockázatot vállalni. Nagyon érdekes, de
visszafelé jött ez a kölcsönhatás.
Mit
jelent számotokra otthon lenni valahol?
HV: Otthon lenni
valahol a nyugalmat jelenti a számomra, azt a biztos nyugodt pontot, ahová
vissza lehet térni, mondjuk egy turné után, vagy bármilyen izgalom után. Ez
nekem most két helyen is van, egyrészt Londonban, másrészt meg Budapesten, mert
a férjem Londonban dolgozik, és miatta vagyunk kétlakiak. Földrajzilag ez nem
egy egyértelmű dolog most számomra, de otthon lenni valahol az mégiscsak azt
jelenti, hogy ott lenni, ahol a férjem van, vagy olyan helyen lenni ahol a
családom van, tehát ahol olyan emberek vannak, akik mellett biztonságban érzem
magam.
S
mit jelent otthon lenni valamiben?
HV: Otthon lenni
valamiben azt jelenti – ahogy Bálint is fogalmazott – hogy hinni magamban egy adott
szituációban. Mondjuk az, hogy otthon vagyok a koncertezésben, az egy olyan
önbizalmat jelöl, egy tartást vagy kiállást, hogy tudom, hogy bármilyen
szituációt tudnék kezelni a színpadról. Ha például elkezdenének beszélgetni az
emberek, akkor is tudnánk csöndet teremteni. Vagy hogyha elmenne az áram,
cserbenhagyna minket az elektronika, akkor is megoldanánk a szituációt. Tehát
otthon lenni valamiben az egy olyan ismerete egy tevékenységnek, ahol az ember
a váratlan helyzetekre is felkészülve érzi magát.
GYB: Egyfajta rutin.
HV: Egy jó értelemben
vett rutin, igen.
Az
új felállású – belga ritmusszekcióval kiegészült (Antoine Pierre - dob, Nicolas
Thys - nagybőgő) – kvartettetek jövő év elején megjelenő albumának címe
Shapeshifter (alakváltó). Miért pont ezt az albumcímet választottátok?
GYB: A Shapeshifter egy
ember sokszínűségét mutatja meg, akár pozitív, akár negatív értelemben.
Mindenkinek vannak olyan arcai, amelyek a környezete számára talán meglepőek
lehetnek, számomra a Shapeshifter ennek a szimbóluma. Az angyal és az ördög
szimbolikája, ahogyan valaki képes átváltozni az egyikből a másikba.
HV: Vagy egy nagyon
kézzel fekvő magyarázat a címválasztásra, hogy duóból kvartetté válunk és ezzel
alakot váltunk, de a lényeg, a zenénk esszenciája az ugyanaz marad.
Milyen
előnyei, és milyen hátrányai lehetnek az „alakváltásnak”?
GYB: Talán számomra a
legnagyobb változás zeneileg az új formáció. Például teljesen más szerepem van
egy kvartett harmónia hangszereseként, mint egy duó egyetlen hangszereseként.
Máshogy közelítem meg a kétfajta játékmódot, és mind a kettőben nagyon jól
érzem magam. Ami negatívuma lehet az esetleg az, hogy minden sokkal
bonyolultabb. Összeorganizálni egy koncertet, vagy minden technikai feltételt
megteremteni sok esetben a mi energiáinkra is szükség van, és ez bizony nem
könnyű, viszont én azt gondolom, hogy minden fáradtságot megér. Nagyon-nagy
lendületet ad szerintem a kettőnk játékának az, hogy van a kvartett oldal, egy
új megközelítés, egy új, ha úgy mondjuk alakváltás. Számomra az a legszebb az
egészben hogy az alakváltás, a duónkat is teljesen más
dimenzióba emeli, és hogy bár már elég régóta játszunk így együtt, és elég sok
koncert van már mögöttünk, minden egyes koncertet ugyanannyira várom, és számomra
mindegyik ugyanannyira izgalmas.
HV: Én elég rutinos
alakváltónak érzem magam a zenében, talán még egy kicsit extrémebben is, mint a
Bálint, hiszen rengeteg műfajban kipróbáltam már magam, és látom a hátrányait
is ennek. A saját nézőpontomból akár a klasszikus zenei, akár a szabad zenei,
avantgárd kirándulásaim, mindig gazdagítóan hatottak rám, tehát én mindig azt
éreztem, hogy ezáltal gazdagszom élményekben, emberként és zenészként egyaránt,
ami akár a duóra is hatással lehet, vagy lehetett. A hátrányát én abban látom,
hogy a közönséget, a partnert a zenészségben, ezzel kihívás elé állítom, vagyis
felteszem nekik a kérdést, és megadom nekik a lehetőséget, hogy ők is jöjjenek
velem alakot váltani, és jazz közönségből váltsanak klasszikus, vagy kísérleti,
vagy avantgárd közönséggé. Ez van, akinek megy, van, aki meg erre egyáltalán
nem nyitott, és inkább azt szeretné továbbra is hallani, ami miatt engem
megkedvelt. Ez alkotóként egy kockázat, az ember az alakváltással mindig veszít
hallgatóságot, viszont lehet, hogy akik meg vele tudnak váltani, azokkal csak megerősödik
a kapcsolódás. Illetve persze minden alakváltás hozhat új közönséget is. Tehát
ilyen szempontból van kockázata, és ezt lehet negatívumnak is tartani, de
szerintem ez alkati kérdés. Az előadó érzi belülről, hogy ő szeretne egy úton
kitartóan haladni, vagy pedig több útba is betekintene.
Mik
a terveitek a jövőre nézve? Hol láthatják/hallhatják a kvartettet legközelebb az
érdeklődők?
HV: December 8-án
Budapesten, az A38 hajón, utána pedig német és belga turnéállomások lesznek
tavasszal. Magyarországon júniusban lesz egy nagyobb lemezbemutató turnénk,
elég sok helyre ellátogatunk, és Szegedre is jövünk.
