Az utóbbi időben kevés online eseményen vettem részt, a szabadidőmet inkább olvasásra fordítottam. Ebben a bejegyzésben két könyvet szeretnék nektek röviden bemutatni. Azzal kezdem, amelyik kevésbé tetszett.
Kanehara Hitomi: Önregény (Magvető, 2010)
A könyvet ajándékba kaptam, és nagyon kíváncsi voltam milyen lehet ez a provokatívnak kikiáltott, senkiével össze nem téveszthető hangú regény. Sajnos csalódnom kellett. Ritkán akad kezembe olyan könyv, ami már az első néhány oldal elolvasása után elveszít. Akár abba is hagyhattam volna azonnal az olvasást, de adtam egy esélyt az 1983-ban született, Tokióban élő, többszörös díjnyertes írónőnek.
Tartalmi szempontból önkínzás volt a regény 237 oldala, de szerkezeti vonatkozásban kifejezetten érdekelt, hogyan áll össze az időben visszafelé haladó történet. 22 éves korában ismerjük meg Rint, a főszereplőt, amikor sikeres íróként felkérik az Önregény megírására, és 15 éves, amikor búcsút veszünk tőle. Ha nem azonos a regény írójának személyisége Rin személyiségével, akkor azt kell mondanom ez egy kiváló írás. A pszichés zavarok, a paranoid gondolatok, a kontrollálhatatlan érzelmek, hisztérikus magatartásformák érzékletes arzenálja vonul fel a fiatal nő minden egyes megnyilvánulásában. Esendőségével akár meg is kegyelmezhettem volna neki rögtön a legelején, de manipulatív és szélsőséges viselkedése helyenként mélységesen felháborított. Tulajdonképpen nem is értettem, hogy 22 éves koráig hogyan maradhatott egyáltalán életben.
A regény nem kímél.
Utolsó bekezdésével hozzáláncolja az időt a történet legelejéhez, amitől az
egész egy örökké ismétlődő ciklussá válik. Hiába az eltelt évek, a személyiség
torzított tükrében csak illúzió marad még a pillanatnyi boldogság megélésének
reménye is.
Margaret Atwood: Macskaszem (Jelenkor, 2020)
Az irodalmi
szempontból rendkívül sokoldalú kanadai írónő neve, a Szolgálólány meséje
kapcsán lehet mindenkinek ismerős. Bár azt nem olvastam, ezt a regényét már
hónapokkal a megjelenése előtt kinéztem magamnak. Mostanában a nagyobb könyves
webáruházak előszeretettel ajánlják így az újdonságaikat, ezért mielőtt kérném
a könyv beszerzését, most már a megjelenés idejét is ellenőrzöm.
A 663 oldalas regényt csak tartani volt nehéz, mert mindvégig lekötötte a figyelmemet. A cselekmény alapját egy retrospektív kiállítás szolgáltatja, melynek apropóján a középkorú Elaine Risley festőnő visszatér fiatalkorának helyszínére. Az utazásnak nemcsak tere van, időben is visszatekintünk, felelevenednek Elaine múltjának meghatározó alakjai és emlékezetes pillanatai. A regényben az idő egyfajta új dimenzió, melyben mindenki folyamatosan változik, és ezek a változások az életben kölcsönhatnak egymással. Ennek következményeként mindenkiből több alak élhet bennünk egyszerre, s csak pillanatnyi állapotunkon múlik, melyikkel milyen viszonyt ápolunk. A könyv fontos üzenete, hogy az idő megéléséhez, és ezáltal a történések megítéléséhez fontos megtalálni a megfelelő távolságot. Ha túl közelről szemlélődünk, akkor homályosan láthatjuk csak a dolgokat, ha túl messziről, akkor már nem tudjuk kivenni az apró részleteket. Az időn, és a kapcsolatokon túl, a regény szövetét végig finoman behálózza valamiféle hiányérzet. Nem aziránt érzünk betölthetetlen űrt, amit a múltban nem éltünk meg, és amin már amúgy sem lehetne változtatni, hanem aziránt aminek valamilyen okból kifolyólag nincsen jövője. S hogy vajon feltűnik-e a kiállításon Elaine gyerekkori barátnője Cordelia? S hogy megszelídíthetőek-e múltunk árnyai? Ezekre és még sok minden másra is fény derül, ha elolvassátok ezt a nagyszerű olvasmányt.
