Harcsa Veronika - Gyémánt Bálint klipforgatás a budapesti Brody Studiosban /2017.02.26./
Nemrégiben
azt álmodtam, hogy meghívtak egy stúdió felvételre, amit intő jelnek vettem,
hogy részt vegyek egy forgatáson. A facebookon hirdették meg az eseményt, az első
50 jelentkezőt várták rá. Már több mint 2 órája volt kint a felhívás, amikor
észrevettem. Először meg sem akartam próbálni, esélytelennek véltem a helyzetem.
Végül egy kis rábeszélés után elküldtem a jelentkezésem, és egy óra múlva jött
is a levél, hogy várnak szeretettel. Ekkor kezdtem csak el igazán izgulni.
Soha nem égetett ugyanis belülről a
vágy, hogy szerepeljek. Ugyanakkor nagyszerű dolognak tartottam, hogy részese
lehetek egy ilyen jellegű alkotó folyamatnak. Az élet a kamera másik oldaláról
vonzott mindig is, így kíváncsi voltam, hogy állom meg a helyem most, ha nem én
rendezem a képi világot, hanem engem rendeznek el benne. Persze az is lehet,
hogy egy másodpercre sem fogok feltűnni majd a klipben, de különösképpen ez sem
zavarna. S annak ellenére, hogy hosszú és fáradtságos volt a nap, úgy érzem,
megérte minden perce. Még a sok várakozás is, mert akkor lehetett egy kicsit
pihenni.
A felvételre Budapesten, a Nyugati
pályaudvartól 12 percnyi sétára került sor, a helyszín a Brody Studios volt. A
klip szempontjából ez a ház belső fedett, és mérsékelten meleg udvarát,
valamint lépcsőházát jelentette. Elsőként érkeztem a közönség soraiból. Végül nekem
úgy tűnt nem is voltunk ötvenen, de nem számoltam meg. A korosztály heterogén
volt, a nemek aránya nagyjából kiegyenlített. Lelkesek voltunk, kíváncsiak,
fegyelmezettek, és ami talán a legfontosabb egy forgatáson, végtelenül
türelmesek. Eleinte nem volt meghatározva milyen ruhába kell mennünk, de egy
nappal a felvétel előtt levélben kérték, hogy fekete, fehér, szürke tónus, és
lazán elegáns stílus legyen a meghatározó. Ezt a kérést egészen alternatívan,
de teljesítettük.
Három számot vettünk fel egész
délután, kettőt a Tell Her album dalai közül, a harmadik egy Beatles
feldolgozás volt. A forgatás kettőtől körülbelül nyolc óráig tartott, így még
elértem az utolsó vonatot Szeged felé. Fél hét körül még aggódtam, mert külön
kérésük volt, hogy mindenki maradjon a felvétel végéig. Eredetileg hét óra tájékán
fejeztük volna be, de egy órát csúsztunk, ami még éppen belefért.
Soha
nem gondoltam bele igazán, hogyan történhet technikai szempontból egy ilyen
klipforgatás. Nem tudtam, hogy először a hangot veszik fel, utána meg a felvétel
többi része már playbackre megy. A közeli, szűkebb plánok, és a nagyobb totálok
egyaránt. Meg kell, hogy mondjam nem volt könnyű dolgunk, a Give time szerintem
kimondottan nem egy álló koncertes történet, a Here I am már kicsit kívülről
nézve is mozgalmasabb. Ha mi nem is nagyon táncoltunk, a kamerák igen. Volt
néhány kamera rögzített pozícióban, és néhánnyal folyamatosan mozogtak
körülöttünk. Egy szabály volt csak, nem szabadott direkt a kamerába nézni. Ezt
könnyűnek tűnhet betartani, de egyáltalán nem volt az. Amúgy nem videó
kamerákkal, hanem videók felvételére is képes digitális fényképezőgépekkel forgatták
le az anyagokat. Minden felvétel kezdetekor Veronika felmutatta a sorszámot,
majd tapsolt egyet. Ez a „manuális eszköz” igencsak megkönnyíti több kamerás
felvételeknél az utómunkát. Ha jól láttam volt az objektívek között nagy
fényerejű fix 35, 50 és 85 mm-es fókusztávolságú, valamint használtak néhány
zoom nagy látószögű és tele objektívet is. Párat én is elfogadtam volna
közülük. Ahogy figyeltem a legtöbb bosszúságot a fehéregyensúly okozta. A stáb
amúgy teljesen profi volt, mindenki tudta a dolgát, s a sok kamera ellenére
csak néhányszor voltak egymás útjában.
A leghosszabb várakozás a helyszín
átépítésekor adódott, másfél óránk volt üresen. Az egyedül érkezett rutinos
versenyzők közül voltak, akik könyvet olvastak, de a legtöbben a telefonjuk
bűvöletében léteztek. Én energiatakarékos üzemmódban nézelődtem. Frissítőként
uborkát és répát kínáltak, a répa jobban fogyott. A növényi díszletet az udvaron
szinte azonnal lebontották. Nagyra értékeltem a gesztust, hogy minden női
résztvevő kapott belőle a rendezőtől egy szál szegfűt. Nekem rózsaszín jutott,
még most is szép, három nappal a forgatás után.
A forgatás alatt érdekes módon már
nem izgultam annyira, mint a felvétel előtti napon, amikor még nem tudtam mi vár
rám. Sőt kimondottan nyugodt voltam magamhoz képest. Mondjuk az első két szám
felvétele alatt, majdnem én voltam a leghátsó ember a közönségből, de valakinek
ott is állnia kellett.
Nagyon örülök, hogy némi hezitálás után,
de végül éltem ezzel a lehetőséggel, és kipróbáltam magam egy számomra teljesen
idegen környezetben. Most már nincs más dolog, mint kivárni a végeredményt.
