Jon
Fosse a kortárs norvég irodalom egyik kiemelkedő alakja, műveit több mint
negyven nyelvre fordították már le. A Kalligram Kiadó gondozásában 2015-ben
megjelent Trilógia nem az első könyve, ami megfordult a kezemben. Annak idején
a Melankólia (2012) című regényét kizárólag a borítója miatt vettem meg egy
nagy leárazás során. Nem tudtam akkor még róla semmit, de a Melankólia, s így
Jon Fosse is szerelem lett első olvasásra. Nem könnyű olvasni az írásait, nem
csak a központozás hiánya miatt, hanem mert történetei fájdalmasan szépek, őszinték,
kendőzetlenek, szűkszavúan is szókimondóak. Bennük foglaltatnak az emberi természetnek,
és magának az életnek is olyan aspektusai, amikről általában nem szoktunk
beszélni. Ezek néha maguktól értetődnek, de mégis fontos tudatosítani őket.
Születés és halál, Reggel és este (2010) pólusainak ellentéte szinte értelmüket
vesztik Jon Fosse műveiben. A mindenség egy időben van jelen bennük, miközben
folyamatosan alakulnak a pólusok egymásba. Nincs ez másként a Trilógiában sem,
melynek első része, az Álmatlanság, önálló kötetben is megjelent 2008-ban
szintén a Kalligram Kiadónál. Az Álmatlanságot Olav álma, majd az Esti dal
követik a Trilógiában.
Az egész valahol ott kezdődik az
Álmatlanságban, hogy Alida és Asle szállást keresnek egy norvég városban, egy
hideg, őszi, esőbe forduló napon. Még nem nagykorúak, és a lány terhes. Nagyon
fáradtak, és sehol sem lelnek menedékre. „Ők tudják, másoknak nem tűnhetett
fel, hogy bűnben élnek…” /10.old./ A bűn előre vetíti a bűnhődést, és maga után
kell hogy vonja a büntetést is. Ez az élet, s a törvény rendje. Az egész
Trilógia azonban sokkal több mint egy bibliai alapmotívum kifejtése, párhuzamos
állítás, vagy morális kérdésfelvetés a bűn mivoltáról. Nem csak egy történet
mögé bújtatott gondolat a jóról és a rosszról.
 |
| Jon Fosse: Trilógia |
Miközben Alida és Asle útjuk során meg-megállnak,
az idő is megáll. Elmereng a múlt, átdereng a jelen, és megvilágosul az a jövő,
ami a következő nemzedéknek már csak újra egy emlékfolyam. Egy emlékfolyam, ami
akár meg is tudja határozni őket. S valahogy ebben a megállásban minden tovább mozdul.
A világegyetem rejtett, és kevésbé rejtett összefüggései járnak csak körbe és
körbe. Mi is ott ülünk ezen a körhintán, Alida, Asle és mi mindnyájan. S velünk
forognak mindazok, akik már elmentek, és mindazok, akik még jönni fognak,
amikor mi már nem leszünk. Mindez lehetne akár közhelyes is, de az irodalom, és
a nyelv (A. Dobos Éva fordítása) ad egy olyan szilárd talajt hozzá, amin ez az
egész megállhat. Ismétlődő szavak, hangsúlyosak, súlytalanok és hangulat-teremtők
folynak vagy szakadoznak akár a gondolkozási folyamatok, valamint az emlékezet.
S mi, olvasók, akik meg tudjuk hallani ezeket a szavakat, meg tudjuk hallani
benne a zenét. A hangok, hangzók keltette ritmust, és a hangok közötti
szüneteket is. A Trilógiát az elejétől fogva átjárja a zene, a muzsika, s ami
kihallatszik belőle, vagy ami áthallatszik rajta az a szeretet. A szimbolikus
hangszert el lehet ugyan adni, de a szeretet akkor is morajlik majd tovább,
akár a tenger hullámverése. Amibe bele is lehet veszni.
Olav se álmodik látszólag nagyot. Boldognak
szeretné tudni a családját, és tisztességben, becsületben szeretne élni. A
szeretet, és a szükség azonban olyan tettekre vitték rá, hogy valójában már
tényleg csak álmodhat az elvesztett, de még mélyen hitt és remélt földi
paradicsomról. Missziója során találkozik ugyan a kísértéssel, de a gyermeki
naivitása és a szeretete valahogy oltalom alá helyezik őt. Megvédeni azonban
már egyik sem tudja, de nem is feladata.
Az Esti dal már a következő nemzedék
reagálása a múlt, és a jövő hívó szavára. Halottaink visszatérnek, s a múltunkkal,
a korábbi nemzedékek múltjával való szembenézés átvezet minket is majd a
halálba. Hiába menekülnénk a fájdalmas és talán a szép emlékek elől is, s hiába
maradnánk még, amikor már el kell mennünk. A zene már hallatszik, miként a
tenger hullámzása, és hisszük, hogy a szeretet majd átsegít bennünket is.
