A
Modern Art Orchestra március 25-én, Bartók Béla születésnapján mutatta be a
zeneszerző Tizenöt magyar parasztdal c. művét a BMC-ben (Budapest Music Center).
A lemezbemutató koncert anyagának egy részét hallottam tavaly nyáron Kapolcson,
a Harcsa Veronika Udvarban, a Művészetek Völgye Fesztivál ideje alatt. Már
akkor nagyon tetszett ez a kortárs feldolgozás, ami maximálisan tiszteletben
tartja az eredeti művet, ugyanakkor az átkötésekben minden modern eszközt szabadon
felhasznál. A tavalyi bálna asszociációm a hangok egy részére annyira megmaradt
bennem, hogy úgy gondoltam ezt az érzést újra át kell élnem. A koncert vasárnap
estére esett, nagyjából két héttel előtte vettem meg rá a jegyem.
Szerda este még úgy tűnt, hogy az
élet annyi akadályt gördít a részvételem elé, hogy el kell ezt az esti eseményt
engednem. Eléggé csalódott voltam miatta, hisz hiába próbáltam minden
lehetőséget számba venni, egyre távolabb kerültem a koncerttől. Aztán jött a
hír, hogy a nagy érdeklődésre való tekintettel beiktattak még egy koncert
időpontot vasárnap délutánra. Azonnal írtam egy e-mailt a szervezőknek, akik perceken
belül válaszoltak is rá, kedvesen és rugalmasan kezelve a problémám. Bárcsak
mindenhol így működnének ezek a dolgok. Vasárnap reggel vonatra szálltam, és délután
már boldogan helyet is foglaltam a koncertteremben. Az ötödik sor szélére ültem
le, és vártam hová fogok utazni a hangokkal. Ez alkalommal sem csalódtam.
Kiváló zenészek, művészek összefogása tette kivételessé ezt a majdnem
elszalasztott koncertet.
Mielőtt a koncertre és a lemezre
rátérnék, teszek még egy kis kitérőt. Nem bízva annyira a vonatközlekedésben,
hamarabb indultam el Szegedről. A köztes időt a Magyar Nemzeti Múzeumban
töltöttem, ami pár perc sétányira van csak a BMC-től. Habár csak a kompakt
fényképezőgépem volt nálam, vettem fotós jegyet. Másfél óra alatt rohantam
végig Magyarország történetén, az államalapítástól az 1990-es évekig. Sajnos
ebbe a régészeti kiállítás (Kelet és Nyugat határán), valamint a Lapidárium már
nem fért bele. Eredetileg nem így terveztem, mivel azonban elvétettem a
bejáratot a régészeti kiállításra, végül felmentem az emeletre. Hirtelen nem
láttam át a múzeum elrendezését, hiába nyomta a kezembe a biztonsági őr róla a
tájékoztató füzetet, amikor észrevette tanácstalanságom. Valahogy nem volt
nekem mégsem egyértelmű.
 |
| Magyarország története I. (Magyar Nemzeti Múzeum) |
A múzeumban nem voltak sokan,
nyugodtan tudtam nézelődni. Szerintem, ahogy az ilyen nagyobb múzeumokban
általában lenni szokott, elsőre befogadhatatlan információhalmaz zúdul a
látogatókra. A leírások zöme elég kis betűs volt, ráadásul sokszor a számozást
sem találtam meg rögtön a tárgyak mellett, ezért hamar felhagytam az
olvasással. Inkább csak azokra a tárgyakra fókuszáltam, amik valamiért azonnal
felkeltették az érdeklődésemet. A kisebb érméket nagyító alatt is megnéztem
volna, hiszen aprólékosan kidolgozott remekművek egytől-egyig. Úgy vettem
észre, hogy leginkább a részletek voltak azok az egyes tárgyakban aznap, amik
megfogtak. Elgondolkoztam, hogy vajon micsoda történetek lehetnek egy-egy ilyen
tárgy mögött, attól a pillanattól kezdve, hogy valakinek a kezei alatt
elkészültek. Sőt sok esetben már a megrendeléskor indult el a tárgy a maga
történelme felé. Ahány vitrin, annyi különböző tárgy, annyi személyes, avagy
személytelen történet. Szívesen olvasnék némelyikről bővebben is, mert
amennyire beszédesek ezek a tárgyak, épp annyira rejtélyesek is.
 |
| Magyarország története II. (Magyar Nemzeti Múzeum) |
A múzeumból egyenesen a BMC-be
mentem, ahol ismét ajtót tévesztettem. Egy szimpatikus, mosolygós fiatalember
udvariasan előre engedett, mint kiderült a művész bejáraton. A koncert
teltházas volt, mint ahogyan az esti is. Olyan neves zenészek egészítették ki a
Modern Art Orchestra népes táborát, mint David Liebman (szaxofon), Dresch
Mihály (fuhun), Lukács Miklós (cimbalom), és Gőz László (trombita). A végén még
énekhang is csatlakozott a zömmel fúvós hangszeres zenei világhoz, Harcsa
Veronika révén. A koncerten a Tizenöt magyar parasztdal big-bandre hangszerelve
hangzott el. A Bartók mű eredetileg zongorára íródott 1914 és 1918 között, s
olyan dallamokra épül, amiket Bartók az 1910-es évek során gyűjtött. Az
áthangszerelés Bacsó Kristófnak, Ávéd Jánosnak, Subicz Gábornak és a Modern Art
Orchestra művészeti vezetőjének, Fekete-Kovács Kornélnak a munkája.
Habár bálnákkal most nem találkoztam a
koncerten, azért elképedtem, hogy ezek az életről, halálról, szerelemről,
elmúlásról szóló, big-bandes megközelítésben előadott parasztdalok micsoda
asszociációkat ébresztettek bennem. Azt kell mondjam, hogy egy percig sem
unatkoztam. A koncertet ráadásul közös éneklés zárta. A Megkötöm lovamat
kezdetű népdal eléneklésére invitált a zenekar minket. Felemelő élmény volt
hang lenni a hangóceánban, még akkor is, ha számomra kissé mélyen kezdtük el, s
néha csak dörmögni tudtam. Nagyon sajnáltam volna, ha lemaradok ezekről az
élményekről. Az is elképzelhető, hogy ebben a felállásban ez a két koncert volt
csak hallható, hiszen ezeket a nagyszerű zenészeket, akiknek egy évre előre
tele van a koncert naptárjuk, nehéz leültetni közösen egy színpadra. Ugyan a
koncertet a BMC élőben is közvetítette, de általánosságban úgy vélem a
helyszíni élőzene mégiscsak varázslatosabb.
 |
| Modern Art Orchestra plays Béla Bartók (a lemezen szereplő fotók Csendes Krisztina munkái) |
A koncertet dedikálás követte. Lehetett
beszélgetni a művészekkel, akik elég nyitottak voltak rá. A koncert előtti napon
megjelent lemezt barátságos áron meg lehetett vásárolni, így beszereztem én is
egyet, és beálltam a sorba. Késő éjjel érkeztem vissza Szegedre. Nagyjából úgy
éreztem magam, mintha egy hétig lettem volna távol. Az biztos, hogy ha a bálnák
nem is, de a koncert egyéb aspektusai még sokáig fognak foglalkoztatni.
