Kora hajnalban a szállásunk ablakain beömlő napfény, és a
koncertet adó madarak ébresztettek. Már-már visszaaludtam volna, amikor a faháztól
alig 100 méterre beindult a vonatforgalom. Pihentem azért még egy darabig,
próbáltam kitalálni, hogy mivel töltsem az 5. Salföldi Dalföld művészeti
fesztivál második napja által kínált délutáni programokig az időt. A Balaton
partjára mindenképpen szerettem volna lemenni, csak nem a fizetős strand
területén.
 |
| Ábrahámhegyi szállásunk |
Miután összeszedtem magam, átvágtam a szállástól egy
csapáson keresztül a part irányába. Szabályos közlekedéssel, sétálhattam volna
egy kilométert is a zebráig. Elérve a műutat megálltam, és tanakodni kezdtem,
hogy jobbra, vagy balra induljak-e. Épp akkor kerekezett arra egy helyi lakos,
s látva bizonytalanságom, megkérdezte segíthet-e valamiben. Felvázoltam neki a
problémámat a strand nélküli partszakaszról. Az idős úr egy ideig gondolkodott.
Előbb azt mondta nemigen van errefelé ilyen, aztán felcsillanó szemmel két
lehetőség is az eszébe jutott. A gond ott kezdődött, hogy a kerékpárútról az
első, horgászok által használt lejáratot csak az veheti észre, aki tudja hol
van. A „csónakkikötőt” sem olyan egyszerű megközelíteni, viszont a bácsi szerint
természetfotósként azt a helyet feltétlenül meg kellene néznem. Mikor a távolságokról
kérdeztem, a férfi úgy döntött, ha nem veszem tolakodásnak, inkább elkísér,
úgysincs más dolga. A bácsika rendkívül tájékozott volt, egy tartalmas élettel
a háta mögött. Mindenhez hozzá tudott szólni, és mindenhez volt egy saját
története. Hallgatva őt úgy véltem addig jó, míg olyan életet él az ember,
amiről ilyen gazdagsággal lehet mesélni, már ha van kinek. Végül a körülbelül
másfél kilométeres utat majdnem egy óra alatt tettük meg. A horgászlejáratot,
ami valóban szinte láthatatlan volt a kerékpárútról, magas nádas övezte. Nem
volt túl bizalomgerjesztő, így tovább bandukoltunk a következő kanyarig, amit
persze újabbak követtek. A közös sétánk Balatonrendesen ért véget. Bementem jobbra,
amerre a férfi mutatta, és néhány méter megtétele után rögtön a természetben
találtam magam. Az általam partnak gondolt partig legfeljebb gumicsizmában
lehetett volna ott eljutni, vagy csónakkal. A balatoni kilátással így ugyan nem
voltam megelégedve, de néhány csalódott másodperc után már megilletődve álltam
ott, mert a hely bizonyos szempontból tényleg varázslatos volt.
Miután kigyönyörködtem magam, nagyjából negyed óra alatt
visszaértem Ábrahámhegyre. A Bökk-hegyi kilátó felé indultam, de akkor már
nagyon szenvedtem a hőségtől. Az út ezáltal rendkívül meredeknek, és hosszúnak
tűnt. Ráadásul a kilátóba végül nem is tudtam felmenni. Tériszonyom
következtében csak az első szintig jutottam, onnan nem sok mindent lehet látni.
A nyitott csigalépcső, és a vékony, viszonylag alacsony, enyhén kifelé döntött
rácsos korlát kifogott rajtam.
 |
| A Bökk-hegyi kilátó, és a látvány az első szintjéről |
Szoktam
mondogatni magamnak, ha fényképezőgép van a kezemben, hogy nézzek olykor-olykor
hátrafelé is, mert úgy másként láthatok meg dolgokat. Ennek köszönhetően a
meredek utca egyik pontjáról csodálatos rálátásom nyílt 30x zoom mellett a
Balatonra, ami kicsit kárpótolt a kilátó miatt. S épp akkor úszott át a színen méltóságteljesen
néhány vitorlás hajó.
 |
| A meredek utca tetejéről felfedezett vitorlások |
A
vizem a kilátónál elfogyott. Elmentem az „áruházba”, de egy palack ásványvizet
sem tudtam venni. Kólából és társaiból azonban volt bőven, s mivel a csapvizet előző
nap már ihatatlannak minősítettem, kénytelen voltam ezekkel az üdítőkkel
beérni. 3 liter itallal a hónom alatt, és hátamon a mázsás, alapvetően túlélő
felszerelést tartalmazó hátizsákkal, még várt rám egy tikkasztó séta a tűző
napon.
Alig vánszorogtam vissza
a kinti viszonyokhoz képest meglepően hűvös faházunkba. Azonnal a zuhany alá
álltam, majd befeküdtem a kereszthuzatba. Maradt még egy kis időm pihenni a délutáni
programok előtt.
