2020. április 6., hétfő

Szabadjáték – II. Képzőművészeti Nemzeti Szalon


A járványügyi helyzetre tekintettel sorra nyitják ki virtuális kapuikat a legkülönbözőbb kiállítóterek. Így adódott, hogy délutáni programként egy gombnyomással felutaztam Budapestre, és megtekintettem a Műcsarnokban a II. Képzőművészeti Nemzeti Szalon Szabadjáték című kiállítását, ahol közel 200 alkotó mutatja be munkáit.

A kiállítás címének, és a virtuális jelenlétnek megfelelve játékos hangulatban indultam el felfedezni az alkotásokat. Egyrészt, mert nem igazán jártam még virtuálisan kiállításon, másrészt, mert a termekben a kiállító művészek nevének, munkáik címének, és technikáik tekintetében nem találtam támpontokat az internetes felületen. Ebből adódóan elsősorban a két dimenziós vizuális tapasztalásom által keltett impressziókra kellett hagyatkoznom a virtuális barangolás egészének megítélésében. Sajnos csak néhány alkotót ismertem fel ennek során, akiknek jellegzetes stílusjegyeket viselő műveit már láttam más tárlatokon. Hogy most vakon tapogatództam a kortárs képzőművészetnek ebben a sokszínű merítésében, bizonyos mértékű szabadságot, és valamilyen szintű felszabadultság érzést tudott nyújtani. Hagytam, hogy az alkotások a maguk virtuális erejével hassanak rám, s figyeltem, milyen érzéseket, gondolatokat, emlékeket hívnak elő belőlem. A sétám során - bár nagyon jól érzetem magam - azt a következtetést vontam le, hogy a monitor nem helyettesítheti a valódi múzeumi befogadói jelenlétet, ahol a valós méretek, a térbeli viszonyok, a színek, a formák, az anyagok, a hangok, és a szagok sokat tesznek hozzá az élményhez. Hálás vagyok azonban, hogy egyáltalán volt lehetőségem megnézni ezt a kiállítást. Az interaktív kezelőfelület egyszerű használata, és a viszonylag jó minőségű panoráma funkció nagyban hozzájárult a képernyőn keresztül közvetített értékek méltatásához. Kedvet kaptam más internetes tárlatok, akár katalógusok megtekintéséhez, amíg nem lesz alkalmam újra a valóságban is múzeumi látogatásokat tenni.

Képernyőkép a kiállítótérről (forrás: www.mucsarnok.hu)

Egyedül lenni egy múzeumban szürreális élmény. Legalább annyira, mint kijárási korlátozás esetén tenni egy sétát a városban. Korábban a Nemzeti Galéria kortárs részlegén nézelődtem teljesen egyedül, a nagy érdeklődésre szert tevő Frida Kahlo tárlat megtekintése után. Akkor úgy éreztem, hogy kiszakadtam a valóságból, ami a szabadabb asszociációk által mélyebb megértést tett lehetővé. Egy virtuális kiállításon azonban még teremőrök sincsenek jelen, ezáltal fantáziám háborítatlanul szárnyalhatott. Ennek köszönhetően a biztonsági kamerákra, és a tűzoltó készülékekre is valamennyire úgy tekintettem, mint a kiállítás szerves részeire. Ezzel nem a kiállító művészek alkotásait szeretném lekicsinyelni, hanem az egész internetes jelenlét ambivalens voltára irányítanám a figyelmet. Ezek a használati eszközök a székből nézve számomra egy leáldozóban levő tárgyi kultúra utolsó reprezentatív elemei közé tartoztak egy virtuálisan kibontakozó új világ peremén. Ha úgy vesszük most a kihalt városi terek is múzeumok, ahol valós jelenlét miatt még akár borsos áru belépőt is kell fizetni.

A virtuális világban a három dimenziós alkotások két dimenzióra redukálása bizarr képzettársításokat tesz lehetővé. Csak a múzeumi megvilágítás hiteti el, hogy a szobroknak van térbeli létjogosultságuk. A szobrok kapcsán eszembe jutott egy parázs művészetelméleti vita, amin volt szerencsém részt venni. Néhányan kísérletet tettek a művészet definiálására, és számomra váratlanul arra a közös megállapodásra jutottak, hogy művészet az, amit a múzeumok reprezentálnak. Miért ne lehetne egy lerágott almacsutkát formáló szobor művészeti alkotás attól függetlenül, hogy épp hol látható? Ábrázol, és kifejez. Úgy mutat túl önmagán, hogy közben nem akar más lenni, mint ami. Hasonlóképpen éreztem a csipkebugyikból álló összeállítás esetében is. Nem a tárgyra helyezi a hangsúlyt, hanem a kontextusra. Egy-két alkotásnál az esztétika, és a funkcionalitás szerves egységét is felfedezni véltem, velük együtt a humor is képviselte magát a Műcsarnok tereiben. A tégla robot-humanoidnál pedig hosszan elidőztem gondolatban, ugyanis a napokban sokszor meghallgattam a Next. Ape A Robot Must című számát. Mi teszi az embert emberré? A téglák, amikből általában házakat épít, vagy a tűz, amiből téglákat éget?

Képernyőkép a kiállítótérről (forrás: www.mucsarnok.hu)

A festmények között akadtak figuratív, és nonfiguratív alkotások egyaránt. Társadalmi reflexiók, portrék, fotorealisztikus, és absztrakt képek. Érdekes módon technikai, és témabeli változatosságuk ellenére figyelmem a szobrok jobban lekötötték. Talán ez azért volt így, mert nem lehetett elég közel menni a képekhez, nem élesedtek ki a képernyőn. Nemrég jártam olyan művészeti témájú dinamikus weboldalakon, ahol egy-egy festményt a legapróbb ecsetvonásokig láthatóvá tettek. A virtuális nagyításokat rövid leírások kísérték. Természetesen ezek az oldalak inkább ismeretterjesztő célzatúak, míg ez a mostani virtuális betekintés főként valósra ösztökél. Kedvenc képeim közé egy szaggatott vászon kompozíció, egy-két portré, és egy halott madár tartoztak. Ez utóbbiról valamiért Donna Tartt Az aranypinty c. regénye jutott eszembe. Volt olyan festmény, aminek hangulata pedig látatlanban is Enyedi Ildikó filmjét, a Testről és lélekrőlt idézte meg bennem. Ezek az utalások követik azokat a tartalmakat, amik az utóbbi időben intenzíven hatottak rám. Hildegard apátnő fejszobrát is megtalálni véltem az alkotások között. Most olvasom ugyanis Anne Lise Marstrand-Jørgensen Hildegard című regényének második kötetét.

Akárhányszor mennék vissza a tárlatra virtuálisan, mindannyiszor irányulna más művekre mélyrehatóbban a figyelmem. Azonban akármennyire is egyedi így a befogadás, a művészet mégiscsak közösségi ügy, amihez érdemes kimozdulni a négy fal közül.