A járványügyi
helyzetre tekintettel sorra nyitják ki virtuális kapuikat a legkülönbözőbb
kiállítóterek. Így adódott, hogy délutáni programként egy gombnyomással felutaztam
Budapestre, és megtekintettem a Műcsarnokban a II. Képzőművészeti Nemzeti
Szalon Szabadjáték című kiállítását, ahol közel 200 alkotó mutatja be munkáit.
A kiállítás
címének, és a virtuális jelenlétnek megfelelve játékos hangulatban indultam el
felfedezni az alkotásokat. Egyrészt, mert nem igazán jártam még virtuálisan
kiállításon, másrészt, mert a termekben a kiállító művészek nevének, munkáik
címének, és technikáik tekintetében nem találtam támpontokat az internetes
felületen. Ebből adódóan elsősorban a két dimenziós vizuális tapasztalásom által
keltett impressziókra kellett hagyatkoznom a virtuális barangolás egészének
megítélésében. Sajnos csak néhány alkotót ismertem fel ennek során, akiknek
jellegzetes stílusjegyeket viselő műveit már láttam más tárlatokon. Hogy most vakon
tapogatództam a kortárs képzőművészetnek ebben a sokszínű merítésében, bizonyos
mértékű szabadságot, és valamilyen szintű felszabadultság érzést tudott
nyújtani. Hagytam, hogy az alkotások a maguk virtuális erejével hassanak rám, s
figyeltem, milyen érzéseket, gondolatokat, emlékeket hívnak elő belőlem. A sétám
során - bár nagyon jól érzetem magam - azt a következtetést vontam le, hogy a
monitor nem helyettesítheti a valódi múzeumi befogadói jelenlétet, ahol a valós
méretek, a térbeli viszonyok, a színek, a formák, az anyagok, a hangok, és a
szagok sokat tesznek hozzá az élményhez. Hálás vagyok azonban, hogy egyáltalán
volt lehetőségem megnézni ezt a kiállítást. Az interaktív kezelőfelület
egyszerű használata, és a viszonylag jó minőségű panoráma funkció nagyban hozzájárult
a képernyőn keresztül közvetített értékek méltatásához. Kedvet kaptam más
internetes tárlatok, akár katalógusok megtekintéséhez, amíg nem lesz alkalmam
újra a valóságban is múzeumi látogatásokat tenni.
Képernyőkép a kiállítótérről (forrás: www.mucsarnok.hu) |
Egyedül lenni
egy múzeumban szürreális élmény. Legalább annyira, mint kijárási korlátozás
esetén tenni egy sétát a városban. Korábban a Nemzeti Galéria kortárs részlegén
nézelődtem teljesen egyedül, a nagy érdeklődésre szert tevő Frida Kahlo tárlat
megtekintése után. Akkor úgy éreztem, hogy kiszakadtam a valóságból, ami a
szabadabb asszociációk által mélyebb megértést tett lehetővé. Egy virtuális
kiállításon azonban még teremőrök sincsenek jelen, ezáltal fantáziám háborítatlanul
szárnyalhatott. Ennek köszönhetően a biztonsági kamerákra, és a tűzoltó készülékekre
is valamennyire úgy tekintettem, mint a kiállítás szerves részeire. Ezzel nem a
kiállító művészek alkotásait szeretném lekicsinyelni, hanem az egész internetes
jelenlét ambivalens voltára irányítanám a figyelmet. Ezek a használati eszközök
a székből nézve számomra egy leáldozóban levő tárgyi kultúra utolsó reprezentatív
elemei közé tartoztak egy virtuálisan kibontakozó új világ peremén. Ha úgy
vesszük most a kihalt városi terek is múzeumok, ahol valós jelenlét miatt még akár
borsos áru belépőt is kell fizetni.
A virtuális
világban a három dimenziós alkotások két dimenzióra redukálása bizarr
képzettársításokat tesz lehetővé. Csak a múzeumi megvilágítás hiteti el, hogy a
szobroknak van térbeli létjogosultságuk. A szobrok kapcsán eszembe jutott egy
parázs művészetelméleti vita, amin volt szerencsém részt venni. Néhányan
kísérletet tettek a művészet definiálására, és számomra váratlanul arra a közös
megállapodásra jutottak, hogy művészet az, amit a múzeumok reprezentálnak. Miért
ne lehetne egy lerágott almacsutkát formáló szobor művészeti alkotás attól
függetlenül, hogy épp hol látható? Ábrázol, és kifejez. Úgy mutat túl önmagán,
hogy közben nem akar más lenni, mint ami. Hasonlóképpen éreztem a
csipkebugyikból álló összeállítás esetében is. Nem a tárgyra helyezi a
hangsúlyt, hanem a kontextusra. Egy-két alkotásnál az esztétika, és a
funkcionalitás szerves egységét is felfedezni véltem, velük együtt a humor is
képviselte magát a Műcsarnok tereiben. A tégla robot-humanoidnál pedig hosszan
elidőztem gondolatban, ugyanis a napokban sokszor meghallgattam a Next. Ape A
Robot Must című számát. Mi teszi az embert emberré? A téglák, amikből általában
házakat épít, vagy a tűz, amiből téglákat éget?
Képernyőkép a kiállítótérről (forrás: www.mucsarnok.hu) |
A festmények között
akadtak figuratív, és nonfiguratív alkotások egyaránt. Társadalmi reflexiók, portrék,
fotorealisztikus, és absztrakt képek. Érdekes módon technikai, és témabeli változatosságuk
ellenére figyelmem a szobrok jobban lekötötték. Talán ez azért volt így, mert
nem lehetett elég közel menni a képekhez, nem élesedtek ki a képernyőn. Nemrég
jártam olyan művészeti témájú dinamikus weboldalakon, ahol egy-egy festményt a
legapróbb ecsetvonásokig láthatóvá tettek. A virtuális nagyításokat rövid
leírások kísérték. Természetesen ezek az oldalak inkább ismeretterjesztő
célzatúak, míg ez a mostani virtuális betekintés főként valósra ösztökél. Kedvenc
képeim közé egy szaggatott vászon kompozíció, egy-két portré, és egy halott
madár tartoztak. Ez utóbbiról valamiért Donna Tartt Az aranypinty c. regénye
jutott eszembe. Volt olyan festmény, aminek hangulata pedig látatlanban is Enyedi
Ildikó filmjét, a Testről és lélekrőlt idézte meg bennem. Ezek az utalások
követik azokat a tartalmakat, amik az utóbbi időben intenzíven hatottak rám.
Hildegard apátnő fejszobrát is megtalálni véltem az alkotások között. Most
olvasom ugyanis Anne Lise Marstrand-Jørgensen Hildegard című regényének második
kötetét.
Akárhányszor
mennék vissza a tárlatra virtuálisan, mindannyiszor irányulna más művekre mélyrehatóbban
a figyelmem. Azonban akármennyire is egyedi így a befogadás, a művészet
mégiscsak közösségi ügy, amihez érdemes kimozdulni a négy fal közül.